O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Nem futamodunk meg a munkától

1.

Egy történet rejtett szálainak különös jelentőségét csak azok ismerik fel, akik a dolgok színét és fonákját egyaránt megértik. A szövet mintázatát mindig az ügyeskezű asszonyok műgondja határozza meg, tartószálak nélkül azonban szétesne minden, és nem maradna más, csak az illúzió. Legyen az  beregi szőttes vagy balinéz ikat, a szőttes színe és fonákja egyaránt rengeteg információt hordoz, ugyanakkor mesterségbeli tudásról árulkodik. Ilyesmik járnak a fejemben, miközben a kolozsvári Szent Mihály-templom tiritarka zsibongását filmes vezényszavak tagolják jelenetekre: forog a Márton Áron-film. Közösségi kezdeményezésnek indult és közösségi élmény kíván maradni, a forgatókönyv írója ebből jottányit sem enged, ám azt mindenki tudja, aki a beleártotta magát, hogy kegyes témákban sem lehet a szecskavágást megúszni. A közhiedelemmel ellentétben, amely az ördögöt lopta be a szájhagyományba, nem árt tudni, hogy a Jóisten is mindig a részletekben lakozik, például egy mustármagban, és ime: a nevét viselő egyesület révén ez most a kezdeményezés hite, márkája, pedigréje lett. Hogyan sikerült összerakni a sok apró fogaskereket, hogy a gépezet működésbe lendüljön, fogalmam sincs. Pénz kell hozzá, bátorság, türelem, kitartás, kreativitás – no meg az a sok gyakorlott kéz, amely a tartószálakat elegyengeti a szövőszéken. Nézem a sekrestye melegében a szentélyből kimenekített bútorzat fölé magasodó faragott feszületet: van-e pompásabb indok az alázatra,  mint az, hogy a Megváltó ideig-óráig átadja helyét a csodának, amely épp most van születőben?

Csoportkép hölgyekkel: Molnár Margit, Székely Melinda, Laczkó Vass Róbert, Illyés Brigitta

2.

A Szent Mihály-templom gótikus boltozata misztikus homályba burkolózik. Majdnem katedrálist írtam, bár itt, Kolozsváron ezt az építészeti csodát nem szokás katedrálisként emlegetni. Pedig megérdemelné: jelentéstartalma szerint az “ecclesia cathedralis” az egyházmegye azon temploma, ahol a püspök trónja található. Ma már kevesen tudják, hogy az Erdélyben páratlan formavilágú és színvonalú reneszánsz sekrestyeajtó tőszomszédságában egy neogótikus püspöki trón foglal helyet: innen osztott áldást Erdély újdonsült püspöke, Márton Áron 1938. február 12-én. Többek között ez indokolta a sietséget is, amivel az impozáns templomhajót telefüstölték. A templom egykori plébánosának püspökké szentelése után is misszós terepe volt a kolozsvári szószék, bár ő maga Gyulafehérváron ragadt a nyája maradékával. A hívó szóra most vasárnapi ünnepélyességben összesereglett kolozsvári polgárság – a statisztéria – talán végig sem gondolta igazán, milyen lélekcserélő mozzanathoz forgatták vissza általuk az idő kerekét. Katonás fegyelemmel és pontossággal próbálnak megfelelni a vezényszavaknak, és mit sem sejtő áhitattal bámulják a barokk szószékben tüsténkedő gyártásvezetőt, mintha csak Márton Áront látnák-hallanák. Cseppek ők abban a háborgó történelmi tengerben, amely egykor elmosta az emberség és az embertelenség éles határvonalát. A misztikus ködfüggönyön úgy törnek át a reflektorfény sugarai, mint ahogy a Szentlélek árad ki Csíksomlyón egy borongós pünkösdi nagymisén. Ha szó szerint így nem is hangzik el, egyetlen éles gondolat lobog az emberek feje felett: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.” Drámai erejű beszéde szemünk előtt növeszti Márton Áront a Világ Igazává.

3.

Fura figurák népesítik be a templomkertet, ahol Bocskay Vince Márton Áron-szobrát egy jobb sorsra érdemes növendék fenyővel pixelezték ki a történelmi képből. A forgatási szünetben békés egyetértésben költik el aznapi ebédjüket a frissen bodorított kolozsvári polgárlányok és a püspökszentelésre kiborotválkozott főpapi méltóságok. A nyugati főkapuval szemben kora-nyári lazasággal bámészkodnak a kávézók teraszán ücsörgők. Ők egyelőre csak annyit látnak a nagy sürgölődésből, amennyit a jelmezeikben lófráló színészek vagy statiszták a sűrűn kattogó fényképezőgépek előtt megmutatnak: a lelkesedést, hogy részesei lehetnek a csodának, amelyben jól megférnek egymással a dalmatikába bújtatott református legények a ropogós rokolyákban illegő-billegő domokosi lányokkal. Itt még a feszes tartású német katontisztnek is nagy becsülete van, hiszen az összképhez ő is nélkülözhetetlen. Ki gondolta volna, hogy a filmfrogatás idegpróbáló mozzanatain ilyen könnyedén át lehet lendülni? Bodolai Balázson, aki Márton Áron szerepét vállalta, már meglátszik a feladat súlya: végülis egy katedrálist cipel a vállán, és hát a jóég tudja, hogyan kell emberkatedrálist játszani. Jómagam a görgényszentimrén született Deutsek-Pásztai Géza jogászdoktor jelmezébe bújtam, akivel – bár meggyőződéses szociáldemokrata és antifasiszta mozgalmár volt – a Márton Áron-per egyik vádlottjaként bánt el kegyetlenül a népi demokrácia. Bolyais jogásztanár volt ő is, azon szomorú erdélyi sorsok egyike az övé, amely a közéletben kezdődik és a teljes kisemmizettségen át vezet a Házsongárd egyik szerény síremlékéig. Nem tudni, milyen volt a fizikuma –  nekem legalábbis nem sikerült felkutatnom a vonásait – bár kötve hiszem, hogy ne őriznének róla legalább egy fotográfiát valamelyik egyetemi archívumban.

4. A neheze mégis ezután következik. Márton Áron életművének hatalmas irodalma van, amelyen a forgatókönyv írója minden bizonnyal átrágta magát. Monumentalitással kell tehát küzdenie annak, aki az embert szeretné vászonra vinni. Ha nekem kellene kikaparnom a gesztenyét a tűzből, minden bizonnyal a boldoggá avatási peranyag tanúságtételei között kutakodnék, erre azonban se mód, sem idő nem lehet. Azon azonban komolyan el kellene gondolkodnunk, hogy a magyar filmgyártás hogyan kerülhette meg ezt a monumentális témát, amelynek minden mozzanata felér egy nemzeti hitvallással.


Szabadság, 2018. május 6.
http://szabadsag.ro/-/nem-futamodunk-meg-a-munkatol

Öt mondat egy választásról

“A kígyók... kígyóznak.” (Gyurcsány Ferenc) Józan ésszel alig magyarázható, miért épít még mindig a széttöredezett magyar ellenzék az “őszödi minisztrelenök” politikai ténykedésére. Elképzelhető, hogy a retorikai bravúr, miszerint “az MSZP és a DK megállapodásának lényege, hogy le kell váltani a DK-t” önbeteljesítő jóslatként működik, hiszen az összes adminisztratív buktató ellenére nagyszámú külhoni levélszavazat, valamint a hasonló mennyiségben leadott átjelentkező, ill. külképviseleti szavazat még mindig nem jelent meg a szavazatszámláló rendszerben, a Demokratikus Koalíciót pedig alig fél százalékkal jegyzik a bejutási küszöb fölé a kalkulátorok. Nem kétséges, hogy a “kígyózó kígyók”, vagyis az egyes szavazókörök előtt hosszú órákat sorban álló, jellemzően fiatal választók szavazási hajlandósága nagyobb odafigyelést érdemel, ám a jelenség korántsem egyedülálló, gondoljunk csak az egyes romániai, vagy a nemrég lezajlott olaszországi választásokra.

“Ezzel az ellenzékkel nem lehet leváltani a rendszert.” (Fekete Győr András)

A fenti megállapítást a Nolimpia hullámverésein felemelkedő Momentum mozgalom kampányarca tette. Ne feszegessük, mennyi a felelőssége a fiaskóban annak a mozgalomnak, amely negatív üzenettel – az “olimpiai álom” lenullázásával - robbant be a magyar közéletbe, pedig az jó eséllyel lehetett volna nemzeti minimum is. A diagnózis viszont pontos. Kár, hogy a jellemzően fiatalos mozgalom, amely a koordinált szavazás oltárán vezéráldozatot is képes volt hozni, úgy szervül bele a magyar politikába, mintha mindig is beletartozott volna: hiányzik belőlük az elegancia, amellyel (bő kétszázalékos teljesítménnyel a hátuk mögött) elismerik a nagy ellenfél kormányképességét. Az évtizedes magyar politikai közhely szerint tehát egyelőre “nem lehet más a politika”.

"Magyarországnak más jövőt szántunk, mint amit a választók többsége gondol." (Karácsony Gergely)

A szocialisták miniszterelnök-jelöltje talán észre sem vette, hogy csalódottságában milyen mondat szaladt ki a száján. Mindegy, mit gondolunk arról az irányról, amelyet a magyar választók ilyen magas részvételi arány mellett a régi-új kormányzat számára megerősítettek, egy azonban bizonyos: ezzel a mentalitással a mai Magyarországon lehetetlen választást nyerni. A közvélemény-kutatások egyértelművé tették, mit gondolnak az elkötelezett szavazók, ennyiben tehát nem volt meglepetés. Érdemes viszont elgondolkodni, vajon a “rejtőzködő” szavazók a “szürkezónából” (milyen ostoba fogalom!) miért nem vállalják a véleményüket, hogy számolni lehessen velük? Vajon nem azok elől a megmondóemberek elől bújkálnak, akik fenntartás nélkül bélyegzik meg ellenfeleiket, miközben ők maguk “orrukat befogva” bútoroznak össze bárkivel, aki pillanatnyi céljaiknak megfelel?

“Ezen múlhat a kétharmad.” (index.hu a külhoni szavazatokról)

Egyértelmű, hogy az “ősbűn”, vagyis a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló 2004-es népszavazás még sokáig érezteti a hatását. Ennek megfelelően most is gőzerővel zajlik a bűnbak-keresés, ami arra enged következtetni, hogy a magyarországi ellenzéki pártok és a külhoni magyarság fagyos viszonya további négy esztendőre konzerválódik, pedig aki kétszámjegyű prímszámok találgatásán túl is köszönő viszonyban van a választási matekkel, pontosan tudja: a magyar választásokat nem Beregszászon, Szabadkán vagy Székelykeresztúron lehet megnyerni (de még csak nem is a romkocsmákban vagy a fészbukon), hanem a vidéki Magyarországon.  Jelen állás szerint a kétharmados kormánypárti többség anélkül is megvan, hogy egyetlen levélszavazatot hozzászámolnánk, ráadásul a sokat kárhoztatott magyar Alaptörvény szerint idén először teljes értékű mandátumhoz jut a német nemzetiség képviselője, aki régóta Fidesz-szimpatizáns, a nemzetiségi listára szavazó választók tehát ennek tudatában küldték a parlamentbe olyan erős legitimációval, amilyennel egyébként kevés egyéni mandátum birtokosa büszkélkedhet.

“Jövőt választunk magunknak.” (Orbán Viktor)

Minden magyar számít, így tehát az is, aki valamilyen oknál fogva nem oda sorakozik fel, ahová Kossuth Lajos megüzente. Őket megérteni, szabad vegyértékeiket Magyarország javára hasznosítani: ez a kétharmad legnagyobb kihívása, olyan vizsga, amit kötelező lesz abszolválni, éspedig a jövő érdekében. Ha kitölti negyedik mandátumát (és miért ne tenné?), Orbán Viktor történelmi rekordot állít fel: ő lesz a leghosszabb ideig regnáló magyar miniszterelnök, a keménykezű Tisza Kálmánt is megelőzve, akinek a nevéhez a dualista Magyarország intézményi és gazdasági megerősödése köthető. Etekintetben kevésbé lényeges, milyen címkéket aggatnak rá a különféle politikai boszorkánykonyhák, a magyar miniszterelnök az európai legnagyobbak (Helmuth Kohl vagy Angela Merkel német kancellárok, Margaret Thatcher brit miniszterelnök) sorában foglal majd helyet.

Összegzés.

Kontraproduktív és mélységesen antidemokratikus, ha egy választási vereségért a választókat teszi felelőssé bárki, bármilyen kontextusban.  Kontraproduktív, ha egy ellenzéki párt üzeneteiből alig valami hallatszik a Nagykörúton túlra. Tetszik vagy sem, ténykérdés: a józan paraszti logikára építő kommunikációnak sokkal több köze van a racionalitáshoz, mint az egymást szapuló ellenzéki pártok híveinek átszavazási hajlandóságát szondázó laboratóriumok demokrácia-deficites direktíváinak. Az alpári hangnem és a valóság részleteit ki nem bontó sárdobálás valamennyi magyar politikai szereplő  közös felelőssége, ám a visszataszító karaktergyilkosságok mégsem elegendőek a győzelemhez. Tudni kell olyan, jövőbe mutató gondolatokat is megfogalmazni, amelyek az egyszerű polgárok napi valóságának a nyelvére is lefordíthatók.

 

Szabadság, 2018. április 10.

http://szabadsag.ro/-/ot-mondat-egy-valasztasrol

Irányváltás olasz módra

„Ez a dicsőség pillanata. Mindenkinek tárgyalnia kell velünk" – nyilatkozta Alessandro Di Battista, az 5 Csillag Mozgalom egyik vezetője, miután a késő estébe nyúló parlamenti választások urnazárását követően egyértelművé vált, hogy politikai szövetségek ide, kormányképesség amoda, mégiscsak a rendszerellenes mozgalom delegálhatja a legtöbb képviselőt és szenátort az olasz parlamentbe. Azt hinnénk, hogy egy parlamentáris demokráciában ez lenne a dolgok rendje, ha ne látnánk nap, mint nap, micsoda pálfordulások és politikai háttéralkuk köttetnek a kormányképesség oltárán például Németországban, ahol Angela Merkel épp a legfontosabb miniszteri tárcákat kínálta fel a történelmi vereséget szenvedő szociáldemokratáknak, hogy még egy mandátum erejéig megőrizhesse kancellári pozícióját.

Nincs egészen tíz éve, hogy a népszerű olasz komikus, Beppe Grillo zászlót bontott Silvio Berlusconi és a nevével fémjelzett régi politikai rendszer ellen, és lám: a populistának bélyegzett "viccpártja" Olaszország legnagyobb politikai tömörülése lett. Aki összefüggést keres az 5 Csillag Mozgalom népszerűségi indexe és az olasz gazdaság 2008 óta tartó gyengélkedése között, az nem jár messze az igazságtól. Az ötcsillagosoktól azonban mindenki óvakodik az olasz politikai palettán, hiszen az elitellenes meccseket minden irányban sikerrel vívták meg. A lényegében népszerűtlen bevándorlás politikája miatt megbukó Matteo Renzi nekik is köszönheti, hogy kénytelen volt felállni a kormányfői székből, ugyanis az olasz alkotmányról tartott 2016-os népszavazáson épp az 5 Csillag Mozgalom kampányolt a leghangosabban Renzi reformjavaslatai ellen. Tudni kell, hogy Beppe Grillo mozgalma Milánóban, Olaszország ipari és gazdasági fővárosában, tehát a gazdag Lombardiában jött létre, népszerűsége azonban a jóval szegényebb déli tartományokban a legnagyobb, ahol korrupcióellenes retorikájukkal és harmadik utas politikájukkal - no meg a rendkívül fiatal, sármos és dinamikus miniszterelnök-jelöltjükkel, Luigi di Maioval - sikeresen szólítják meg a szerényebb anyagi körülmények között élő, már mindenkiből kiábrándult választói tömegeket, bevándorlás ellenességükkel pedig az ott élők egyik legnagyobb gondjára rezonálnak. Fölösleges azt fejtegetni, hogyan csapódik le a migráció és a vele járó szociális és közbiztonsági problémák halmaza a dél-olaszokban, elég csak a Nápoly melletti Castel Volturno sorsára gondolni. (Ha valakit komolyabban érdekel a téma, számtalan helyszíni riport áll rendelkezésre a világhálón, a kis 25 ezres város ugyanis a modern kori népvándorlás valóságos "állatorvosi lova", amellyel kénytelenek érdemben foglalkozni azok is, akik legszívesebben elhallgatnák a jelenséget.)

A rendkívül töredezett olasz politikai palettán csak egy dolog igazán egyértelmű: mind a Berlusconi-féle koalíció (melynek, mint szabad vegyérték, a jelenlegi EP-elnök, Antonio Tajani a deklarált miniszterelnök-jelöltje), mind pedig az 5 Csillag Mozgalom szakítani kíván a bevándorlás kapcsán képviselt eddigi olasz állásponttal. Az olasz baloldal történelmi veresége döbbenetesen illeszkedik abba az európai trendbe, amelyet legutóbb a holland, francia, német vagy osztrák választásokon láttunk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy német kollégájához, Martin Schulz-hoz képest Matteo Renzi már nem kapaszkodik annyira a pártfunkcióba, és önként távozik a Demokrata Párt éléről. Ennek ellenére Silvio Berlusconi sem örülhet maradéktalanul: a Forza Italia szövetségen belül némileg alulmaradt a szintén erősen bevándorlás ellenes Északi Ligával szemben, Matteo Salvini pedig rendkívüli magabiztossággal jelentkezett be a miniszterelnöki castingra. "Olaszországról az olaszok döntenek, nem Berlin, nem Párizs, nem Brüsszel és nem is a pénzpiacok" - tette egyértelművé, milyen irányvonalat képvisel az erősen eurokrata Tajanival szemben. Hogy ez az erős kezdés mennyire váltja majd ki az említett hatalmi központok rosszallását, nem nehéz kitalálni, van rá példa az Európai Unióban.

 

Szabadság, 2018. március 6.

http://szabadsag.ro/-/iranyvaltas-olasz-modra

Berlini boszorkánykonyha

Jelesre vizsgázott köpönyegforgatásból Martin Schulz, a német szociáldemokraták vezéralakja, ezért egy időre távozni kényszerül a berlini politika élvonalából. Virtigli bürokrata alkat, akinek csöppet sem derogál, hogy érettségi nélkül köszönt el a gimnáziumtól, iskolázatlanságát így úton-útfélen az orra alá dörgölik ellenfelei.

Nem is olyan régen, a tavaly szeptemberi szövetségi választás kampányának elején vezető hír volt a német sajtóban, hogy Angela Merkel pártjában, a CDU-ban eldöntötték: nem támadják majd a kancellári székre nagy robajjal bejelentkező Schulzot fiatalkori alkoholizmusa és érettségi bizonyítványának hiánya miatt. Ha mindezek tudatában megtűrték az Európai Parlament elnöki posztján öt éven át, akkor ez övön aluli hadakozás lett volna belpolitikai fronton.

A Németországi Szociáldemokraták Pártjának jó retorikai képességekkel megáldott elnöke azzal hálálta meg az úri gesztust, hogy pikírt módon meghívta Merkel asszonyt egy jövőbeli Schulz-kormányba – alkancellárnak. Merész húzás egy olyan politikus részéről, akinek pártja mélyrepülése miatt eleve nem adtak sok esélyt a kormányalakításra – mondanánk, ha nem tudnánk, hogyan alakultak át azóta a Bundestag erőviszonyai. Németország jelen pillanatban ott tart, hogy a minden korábbinál népesebb szövetségi parlamentben – összesen 709 tagot számlál! – keserves kompromisszumok árán, hosszú hónapok alkudozásaival lehet összegründolni egy életképes kormánytöbbséget. Ilyesmi 70 éve nem fordult elő Németországban, és ez a bizonytalanság értelemszerűen senkinek sem lehet közömbös Európában, még akkor sem, ha továbbra is Angela Merkelnek hívják a német kancellárt.

Martin Schulz egyértelműen azzal a meggyőződéssel köszönt el a brüsszeli bürokráciától, amelynek 23 évig tagja volt, hogy leváltja Merkel asszonyt Németország éléről. Az Európai Bizottság elnöki posztját látványosan elbukta Jean Claude Juncker javára 2014-ben, a karrierjén esett csorbát azonban kiköszörülhette volna azzal, ha az EU vezető hatalmának első emberévé avanzsál, a német kancellári tisztség ugyanis jóval nagyobb világpolitikai mozgásteret biztosít a viselőjének, mint egy EB-elnöké, ráadásul egyéb uniós törekvéseit is könnyebben nyélbe üthette volna, ha az ő kezébe összpontosul a gazdasági zsaroló potenciál. Hogy milyen irányba mutatnak ezek a törekvések, azt pontosan tudják például a Visegrádi Négyek, akik egyik nagy politikai mumusukat látták benne.

A múlt év szeptemberi német szövetségi választások eredménye azonban belekavart ebbe az elképzelésbe. Kiderült: semmi sem úgy igaz a német szociáldemokrácia szárnyalásából, mint ahogyan a grafikonok mutatták, az SPD pedig történelmi vereséget szenvedett, méghozzá úgy, hogy a CDU/CSU pártszövetség pirruszi győzelmével együtt komoly belpolitikai bizonytalanságot eredményezett Németországban.

Hogy a kialakult helyzet mennyire köszönhető a Willkommenskulturba kódolt felelőtlenségnek és Merkel asszony szelfi-propagandájának, arról elég annyit, hogy a berlini menekültpolitika legfőbb német kritikusának, Horst Seehofer volt bajor miniszterelnöknek ma már belügyminiszteri tárcát kínálnak. A nagy ellenfél, Martin Schulz ugyan tavaly szeptemberben még határozottan elzárkózott az újabb koalíciós tárgyalások elől, idén februárban azonban kis híján a külügyminiszteri posztot is megszerezte magának a kialkudott alkancellári tisztség mellé. Beteljesedni látszott a kampányban megfogalmazott jóslata, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy Merkel asszony kancellár maradhat egy erősen a szociáldemokraták íze szerint alakuló berlini kormányzatban.

A német nyilvánosság azonban mintha nehezebben emésztené meg a köpönyegforgatókat, mint arra számítani lehetett Martin Schulz egyre magabiztosabb megnyilatkozásai nyomán. Az egykori  EP-elnök nagy ügybuzgalmában egy olyan ember tyúkszemére lépett, akivel nem     illett ujjat húzni, ez pedig a legnépszerűbb szociáldemokrata politikus, Sigmar Gabriel. A közeljövőben leköszönő, de    jelenleg még ügyvivő berlini kormány külügyminisztere és alkancellárja saját eddigi teljesítménye okán tart igényt a tisztségeire, amit bizonyára meg is ígértek neki, hiszen sokat sejtető, keserű nyilatkozatban fejtegette, milyen érzés, amikor        házon belüli szószegés szab irányt a       koalíciós alkudozásnak.

Martin Schulz a bukás irányába manőverezte magát azzal, hogy dagadó machiavellizmusa valahogy elsorvasztotta taktikai érzékét, amelynek az Európai Parlamenten belüli szédületes karrierjét köszönhette: Kanossza-járásra emlékeztető nyilatkozattal kénytelen megválni nemcsak a kormányzati ambícióitól, de még a pártelnökségtől is. Ami késik, nem múlik, tartja a közmondás, márpedig a történelmi választási vereséget elkönyvelő SPD tagságában, legalábbis annak fiatal generációjában már tavaly szeptember óta érett a szándék a megbuktatására, ha már nem volt benne annyi elegancia, hogy a fiaskó után átadja helyét egy kevésbé elhasználódott pártkatonának. Schulz nem valami ábrándos honszeretet oltárán áldoz „harag és keserűség nélkül”, egyszerűen alá kell vetnie magát a pártjától érkező ultimátumnak, mégpedig azonnali hatállyal, hiszen a felmérések azt mutatják, hogy a német választópolgárok többsége elutasítja, hogy őt lássa az alkancellári tisztségben.

Az előrehozott választások semmiképp sem jönnének jól az ismét lejtmenetbe kerülő szociáldemokratáknak: egy egészen friss, tegnap közzétett felmérésben az SPD már csak 16 százalékos támogatottságon áll. Ugyanakkor Angela Merkel karrierjének is a végét jelentené, ha nem tenne meg mindent a kármentés érdekében, ő pedig eltökélt abban, hogy keserves kompromisszumok árán, de kitölti negyedik mandátumát, és ezzel történelmet ír. Megvan hozzá az intelligenciája, és megvannak hozzá az eszközei, hogy kiiktasson minden olyan vetélytársat, aki ebben megakadályozhatná.

Játsszunk el a gondolattal, hogy a Martin Schulznak ajánlott pozícióhalmozás a merkeli szalámitaktika része volt, a mohó szociáldemokrata pedig lazán belesétált a csapdába, amelyet a kancellárasszony állított neki. Schulzot egyszer Európára veszélyes politikusnak nevezte a magyar miniszterelnök. A jelek szerint Berlinben is úgy gondolják, hogy veszélyt jelent Németországra, tágabb értelemben tehát Európára is, ha az elvtelenség és a köpönyegforgatás diktálja a feltételeket.

 

Szabadság, 2018. február 17.

http://szabadsag.ro/-/berlini-boszorkanykonyha

 

Vértanúság és aranygömb

A másfél hónapra kalibrált ünnepi csillogás, vásárlási láz amerikai mintára már Európában is a fekete péntekkel (black friday) veszi a kezdetét, és nyomokban tartalmaz csak elcsendesedést, bűnbánatot és adventi várakozást, mint szóját a tejcsokoládé.

1.

Az újabban "szerethető betontömbökkel" és páncélozott járművekkel biztosított, bőségben és kavalkádban egymással versengő vásárokban minden az ölünkbe csöppen, ha nem sajnáljuk rá a pénzt, ezért könnyen megfeledkezünk azokról a karácsony-környéki történetekről, amelyek a szenvedésről és mártíromságról szólnak. Pedig az ünnepkör tanulságosan van összerakva. Karácsony másodnapján István diakónus őskeresztény vértanúságára emlékezik az egyház, akit a csőcselék a hite miatt kövezett agyon. Jeruzsálemben az ő nevét viseli az István-kapu mind a mai napig. János apostolról, a szeretett tanítványról a rá következő napon szólnak a szentbeszédek. Egyedüliként az apostolok közül János nem volt ugyan mártír, de a majdani nagy megpróbáltatásokról az ő tollából értesülhetett az utókor. Ez A jelenések könyve. Aprószentek napjának nem csak az ártatlanul felkoncolt betlehemi gyermekek bármely kultúrában kapitális bűnnek számító esete adja a súlyát, de közvetlenül kapcsolódik hozzá a napkeleti bölcsek látogatása (Vízkereszt) után az üldöztetés elől Egyiptomba menekülő Szentcsalád képe is.

2.

Megválasztása óta Ferenc pápa többször hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy a keresztényüldözések első évszázadaiban sem haltak meg annyian a hitükért, mint manapság. Nem véletlen, hogy az Olaszországban 2016 januárjában közzétett társadalmi célú hirdetés, amely a napjainkban zajló keresztényüldözésre kívánta felhívni a figyelmet, épp az ő gondolatával indult, melyet egy Úrangyala-imádság után a Szent Péter-téren egybegyűlteknek mondott: "Testvéreink vérüket áldozzák pusztán azért, mert keresztények." Később egyik, a pápa lakhelyéül szolgáló vatikáni Szent Márta-házban tartott reggeli homíliájában, amelyet a katolikus sajtó nem rejtett véka alá, csak épp azok nem hallották meg, akiknek szánta, bővebben is kifejtette mondanivalóját: "Ami Szent István első vértanúval, aztán az aprószentekkel megtörtént, az ma is folytatódik megannyi keresztény halálával, akiket a Krisztusba vetett hitük miatt ölnek meg. Létezik ugyanis vérszomjas keresztényüldözés: például amikor vadállatok tépték szét a keresztényeket a nézőtéren helyet foglalók örömére, vagy amikor a szentmise után, a kivonuláskor felrobbantott bombával röpítették a levegőbe őket. Van azonban „fehér kesztyűs” üldöztetés is, mely a kultúra álarca mögé rejtőzik, és a társadalom egyik szegletébe szorítja vissza az embert, egészen odáig menően, hogy elveszik a munkáját, ha nem alkalmazkodik a törvényekhez, melyek a Teremtő Isten ellenébe mennek." (Erre rezonál a 2006-2016 között Erdő Péter magyar bíboros által elnökölt Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tavaly októberi, monacói gyűlésén megszövegezett állásfoglalása, amely Európát olyan kontinensnek látja, "ahol számos társadalmi és kulturális hatás nyomására a kereszténységet mindinkább perifériára szorítják hátrányos megkülönböztetés révén".)

3.

A kultúra álarca: nagyon érdekes szókapcsolat. Karácsony táján érdemes  elgondolkodni, vajon erről van-e szó, amikor a közterekről bírói ítélettel vagy civil nyomásra kitiltott betlehemekről hallunk, mivel azok sérthetik a más vallásúak vagy másként gondolkodók isten tudja, miféle érzékenységét egy  olyan kontinensen, ahol a néhai Antall József magyar miniszterelnök sokat idézett bonmot-ja szerint "még az ateista is keresztény"? Erről van-e szó, amikor abszurdba hajló érveléssel II. János Pál pápa köztéri emlékművének megcsonkítására tesznek kísérletet, mondván: igen feltűnő azon a kereszt? Erről van-e szó, ha azért bélyegeznek "túlságosan vallásosnak" egy karácsonyi reklámot, mert annak a mottója "Christmas begins with Christ"? Erről van-e szó, ha média-hatóságok betilthatnak egy keresztények kivégzéséről szóló beszámolót, mivel azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítenek? És erről van-e szó, ha nyögvenyelős nyelvészkedéssel bizonygatják, hogy sérti a gendersemlegesség ideológiáját, ha Isten nevének említésekor egyes európai nyelvekben a hímnemű személyes névmást is ejteni kell? Szinte mindegy, melyik esetet melyik haladó társadalom gyöngyözte ki magából, elég annyi, hogy európai példákat citáltam a közelmúltból.

4.

Mielőtt megnéztem volna Martin Scorsese Némaság (Silence) című, ez év tavaszán bemutatott filmjét, bevallom: keveset tudtam a japán kereszténység megrázó történetéről. Jártam ugyan Tokióban Tange Kenzó csodálatos Szűz Mária-katedrálisában, amely rendkívül népszerű esketési helyszín a nyugatos menyegzőkért bolonduló japánok körében, múzeumi tárlóban láttam taposóképet, amely a Tokugava-sógunátus hírhedt, keresztényellenes rituális tárgya volt, sőt: ismertem a Mária-kannon, azaz a buddhista Madonna ábrázolásmódjának jelentéstartalmát is, összefüggéseiben azonban mégsem tudtam értelmezni a Japánban látottakat. Szégyen vagy sem, a sok vizuális inger egyszerűen elnyomta bennem a gondolkodó embert, a Némaság tehát olyan volt, mint egy megvilágosodás. Kartográfusok érezhettek hasonlót, amikor végre kiszínezhettek térképeiken a tenyérnyi ismeretlent. A monumentális alkotás cselekményéről nem ejtek szót, hozzáférhető már a különféle adtahordozókon, ínyenceknek viszont Endó Súszaku azonos című, magyarul is megjelent regényét, esetleg az 1972-ben Cannes-ban is bemutatott Némaságot (Chinmoku) ajánlom, amely Shinoda Maszahiró munkáját dicséri. Kis leleményességgel ez utóbbit is könnyen elérhetjük online, érdekes tanulmány lehet a két filmes látásmód összevetése. A lényeg azonban az, ami a történet vertikalitásából fakad: a szélsőséges környezetben megélt hit ereje, amely a folyamatos fenyegetettségnek és állandó életveszélynek való kitettség, a nyilvános vallásgyakorlás lehetetlensége, valamint a totális üldöztetés ellenére is képes évszázadokon át összetartani, megőrizni egy közösséget. Valami távoli, sejtelmes bizonyosság pisla fénye világít a mindennapi gyarlóság, reménytelenség és megalázottság sötétjében. Erős a párhuzam a közel-keleti kereszténység másfél évezreden át megélt, és napjainkban már a végkifejletéhez érkező tragédiájával. Noha Scorsese több évtizeden át dédelgette tervét, egyértelmű, hogy ez adja a Némaság filmes adaptációjának aktualitását.

5.

Az Open Doors (!) nevű keresztény emberi jogi szervezet kimutatásai szerint az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a kereszténységük miatt üldözöttek száma, ezzel párhuzamosan pedig megduplázódott a keresztény templomok ellen elkövetett támadások száma is. A holland civil szervezet a 2016-os adatok alapján mintegy 215 millióra teszi a hitük miatt üldözött vagy hátrányos megkülönböztetésben részesülő keresztények számát. A száraz statisztikáknak sokféle, a hétköznapi emberek száma is értelmezhető képlete jelent meg a sajtóban: minden öt, vallása miatt üldözött emberből négy keresztény, minden öt percben legalább egy keresztényt megölnek a hite miatt, minden tizenkettedik keresztény valamilyen diszkrimináció, üldöztetés vagy fizikai erőszak áldozata lesz a kereszténysége miatt.  A helyzet súlyát jelzi, hogy a témában számos nemzetközi konferenciát szerveznek már évek óta, legutóbb például Budapesten (január és október), Genfben (március) és Washingtonban (május) került sor hasonlóra. Szakemberek az üldöztetés legfőbb okát a szélsőséges iszlám terjedésében látják, és úgy gondolják, hogy a közel-keleti válság legnagyobb vesztesei maguk a Krisztus-hívők, hiszen őket azokban az országokban is hátrányos megkülönböztetés vagy fizikai erőszak éri, ahol a hatóságok egyébként szigorúan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Ennek szomorú példái voltak a legerősebb és legnépesebb közel-keleti keresztény közösség, a nagyjából 10 milliós egyiptomi kopt ortodoxok templomai elleni virágvasárnapi merényletek, amelyek három hónapig tartó rendkívüli állapotot eredményeztek az országban. Ferenc pápa egyiptomi látogatását is ennek árnyékában sikerült tető alá hozni, az Al-Azhar nevű legfőbb egyiptomi szunnita központ pedig szokatlanul éles hangon szólalt meg a tragédia kapcsán. Henri Boulad, a tudós egyiptomi jezsuita páter a merényletek után alig pár órával tartott alexandriai szentbeszédében szinte dacosan reagált a történtekre: "A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket!"

6.

Júniusban vetítette a magyar köztelevízió Övék a mennyek országa című dokumentum-sorozatának első, észak-iraki üldözött keresztényeket bemutató epizódját, amelynek létrejöttében Böjte Csaba ferences szerzetes tevékeny részt vállalt. Az egyiptomi kopt keresztényekről szóló fejezetet már a szeretet ünnepének közeledtével, advent harmadik vasárnapján tűzték műsorra, talán jelezve: karácsony elmúltával feltartóztathatatlanul közeledik a keresztáldozat, és nem telhet el úgy az ünnep, hogy nem gondolunk a szükséget szenvedő, másfélezer éven át kitartó, most mégis a szemünk láttára kipusztuló ősi keresztény közösségekre. Vajon hányan vesszük ma komolyan - akár egy ima erejéig - Boulad atya krisztusi szeretetben gyökerező, dacos fogadalmát, amely a modern kori mártíromság és a megbocsájtás erejébe vetett hit jelmondata egyaránt lehetne? És vajon mi, kényelmes európaiak, akik a vásári karácsonyok ragyogásában fürdőzünk heteken át, ugyan hány esztendeig volnánk képesek kitartani egy olyan környezetben, ahol az ádventnek mintha már sohasem akarna vége lenni?

 

Szabadság, 2017. december 22.

http://szabadsag.ro/-/vertanusag-es-aranygomb

Pénz beszél

Az Európai Unió tagállamaiban a közelmúltban tapasztalható politikai átrendeződések összefüggéseiről szerettem volna elmélkedni, hiszen az osztrák vagy a cseh parlamenti választások tanulságai, a rendkívül fiatal Sebastian Kurz volt osztrák külügyminiszter, jövendőbeli kancellár felemelkedése, illetve Ausztria uniós politikájának várható újrahangolása szoros összefüggésben van azzal, ami például a német választásokon történt. Az események sodra azonban fölülírja a szándékot. Barcelonában ugyanis – mint azt vezető hírként a minap ország-világ megtudhatta – kikiáltották a független Katalán Köztársaságot. A senki által sietve el nem ismert, lényegében csak a függetlenségi nyilatkozatban létező új államalakulatnak ezidáig már kilenc nyelven van saját szócikke a Wikipédián, ami azt jelzi: a közgondolkodás lega¬lábbis történelmi jelentőségű eseményként számol a katalán parlamentben történtekkel.

Fogalmam sincs, mire gondoltak a vezető függetlenség-párti katalán politikusok, miközben politikai dacból épp a velük foglalkozó spanyol parlamenti üléssel párhuzamosan szavazták meg a kiáltványukat, de minden bizonnyal számoltak azzal is, hogy az alkotmányosság amúgy logikus érveibe meglehetősen görcsösen kapaszkodó spanyol hatóságok esetleg büntetőeljárás keretében próbálnak majd egy időre megszabadulni tőlük. Hogy ebben az ügyben mennyi a politikai kalandorkodás és mennyi a szimpátiára érdemes heroizmus, azt ki-ki döntse el maga. Mindkét narratíva mellett lehet ésszerűen érvelni. Az viszont nem vitatható, hogy egy független, gazdaságilag teljes mértékben önálló Katalóniát semmiképpen sem engedhet meg magának Spanyolország annál az egyszerű oknál fogva, hogy a renitens tartomány részesedése a teljes spanyol gazdasági teljesítményből 20 százalék körüli. Akárhonnan nézzük ezt a történetet, itt bizony kőkemény pénzügyi érdekek mentén húzódnak a törésvonalak akkor is, ha Katalónia önazonosságának megerősödését például az is szolgálta, hogy az átfogó nyelvoktatási rendszer bevezetésével a nagy számban betelepülő, nem katalán anyanyelvű népesség is kétnyelvűvé vált. (Katalónia lakossága száz év leforgása alatt több mint megháromszorozódott!)

A magunk háza táján elégedetten csettintenénk, ha fel tunánk mutatni hasonló eredményeket. Persze, hasonló lehetőségek is kellenének, mint amilyenekkel az elmúlt évtizedekben Katalónia rendelkezett, ennek azonban kevés a valószínűsége. A párhuzam azonban gazdasági vonatkozásban is fennáll, mint ahogyan azt is könnyű belátni, hogy az aranytojást tojó tyúkot senki sem fogja csak úgy szabadjára engedni, inkább levágja és megsüti vacsorára.

Mindeközben gyakorlatilag elsikkadt a hír, hogy Olaszország két, igencsak gazdag tartományában, Lombardiában (Milánó központtal az olasz gazdasági teljesítmény ötödét adja, az egyik leggazdagabb régió egész Európában) és Venetoban (Velence központtal gazdasági szempontból a legjelentősebb olasz tartománynak számít, elsősorban erősen gépesített mezőgazdasága és turizmusa miatt) szintén lezajlott két népszavazás, amelyek a nagyobb gazdasági és adminisztratív önállóság ügyét voltak hivatottak megerősíteni. Az alapvető probléma tehát ugyanaz, mint Katalóniában: a gazdag régiók úgy ítélik meg, hogy szemérmetlen az aránytalanság a központi költségvetésbe befizetett és az onnan visszaosztott pénzösszegek között. (Fontos szempont volt még az elszabaduló migráció témája is, amely érzékenyen érinti Olaszországot, de ez most mellékszál.) A két olasz tartományi népszavazás azonban alkotmányos körülmények között zajlott le, Róma épp csak a kidobott pénzt sajnálja miattuk, mondván: a tartományok és a központi kormányzat közötti tárgyalások e nélkül is folyhatnak a maguk medrében.

Talán ez a bölcsesség hiányzott a madridi kormányzatból, jól tudván, hogy a katalán ügyek mögött nem egy szűk kisebbség áll, hanem komoly tömegbázis. Erővel és cinizmussal lesöpörni a kényes témákat az asztalról bizony agresszív magatartás, és különösen akkor kontraproduktív, amikor ennyi elszántság van mögöttük. Egy, a fejleményeket azon melegében elemző szakember kőkemény logikával vezette le, miért kell ebbe szükségszerűen belebuknia nem csak a katalán vezetésnek, de hónapokon belül a spanyol kormánynak is. Ami az Európai Unió vezetőit és a tagállamokat illetti, Katalónia nem is várhat tőlük semmilyen támogatást. Egyrészt a Brexit élménye és hosszan elhúzódó folyamata túl elevenen él a brüsszeli sturktúrákban ahhoz, hogy visszakézből elutasítson minden olyan törekvést, amely a széttagozódás felé mutat, másrészt az autonomista törekvéseket egyetlen tagállamban sem veszik szívesen napirendre. Az Uniónak megvannak a maga eszközei, hogy a szétbútorozásnál kellemetlenséget okozzon az Egyesült Királyságnak is, ne legyenek tehát illúzióink: az egyelőre csak papíron létező Katalán Köztársaság nagyon gyorsan az elszegényedés szinonímája lehet, és ez senkinek sem jó, legkevésbé a katalánoknak.

¿Adónde vas, Cataluña?

Hozzá kell szoknunk, hogy az Európai Unió túlbonyolított struktúráinak egyre kevesebb érdeke fűződik a néphatalom közvetlen gyakorlását védelmébe venni. Brüsszel kínos hallgatása a botrányos körülmények között lezajlott katalán függetlenségi népszavazás ügyében legalábbis elgondolkodtató. Az Egyesült Királyságban még elegáns módon próbálták elejét venni Skócia függetlenedésének, a józan érvek és ellenérvek taktikája rövid időre el is döntötte a kérdést.

A Brexit által okozott üzemzavar azonban fölkavarta a brüsszeli állóvizet, ezzel pedig újra terítékre kerültek a skót elszakadási törekvések. Brüsszel azzal érvel, amikor egy tagállami régió függetlenedése a tét, hogy egy esetleges elszakadást követően az önállósuló tartomány azonnal elveszítené uniós státusát, így újra kérelmeznie kellene felvételét a közösségbe. Ez a politikai Canossa-járás eltrettentő forgatókönyve, hiszen az illető tagállam, amely elveszítené tartományát - Spanyolország esetében a leggazdagabbat -, aligha lesz majd rövid- vagy középtávon érdekelt, hogy a rebellis tartomány államisága megszilárduljon, és mintegy diadalmenetben, egyenrangú partnerként tagozódjon be az európai struktúrákba. Az euro-atlanti törekvések blokkolása pedig hatékony módszer. Láthatjuk, hogyan lehetetleníti el például Görögország a macedónok erőfeszítéseit amiatt, hogy a Macedón Köztársaság (hivatalos nevén még mindig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság) egy görög tartomány nevét viseli.

A két világháború után kialakult államhatárok megváltoztathatatlanságának dogmája lényegében a német újraegyesítéssel dőlt meg Európában, amit washingtoni segédlettel, a szovjet hatalom gyengélkedését kihasználva, de a francia és brit szövetségesek fenntartásai ellenére sikerült Helmut Kohlnak tető alá hoznia. Ezt követően meglepő gyakorisággal kellett Európa hidegháborús térképét újrarajzolni. A Szovjetunió szétesése nem volt feszültségektől mentes, Csehszlovákia felbomlása viszont békésen zajlott le. A délszláv háborúk azonban megmutatták, hogy Európában - legalábbis annak balkáni csücskében - hogyan képesek egymásnak esni az addig békében élő nemzeti közösségek, ha önállóságuk a tét. Legutóbb Koszovó függetlenedése bolygatta meg a térség stabilitását.

Brüsszel néhány másik uniós tagállam érintettsége miatt sem lelkesedik a hasonló törekvések láttán, az alapvető szabadságjogok gyakorlásával azonban nem mehet szembe nyíltan. A katalánok joggal teszik föl a kérdést: ha az Európai Unió tagállamainak többsége támogatta Koszovót azzal, hogy elismerte államiságát, most miért nem emelnek szót legalább a közvetlen részvételen alapuló demokratikus joggyakorlás, mint demokratikus alapérték védelmében? A spanyol kormányzati szervek persze jócskán rájátszanak a regionalizmus táplálta félelmekre. (Magunk is tudjuk, hogyan lehet ilyesmivel hergelni a mindenkori többséget.) Alfonso Dastis külügyminiszter egy interjúban arról beszélt a minap, hogy drasztikus fellépésükkel a folyamatok európai szintű eszkalálódását próbálják megakadályozni, név szerint emlegetve Olaszországot, Franciaországot és Belgiumot. (Hová álljanak a belgák?) Spanyol alkotmányos szempontból tehát magyarázható, miért nem szabad olyasmit gyakorolniuk az amúgy széleskörű autonómiával rendelkező katalánoknak, mint amire lehetőségük volt a skótoknak az Egyesült Királyságban, ezt azonban erőszakszervezetek bevetésével nyomatékosítani súlyos presztízsveszteséggel jár. Spanyolország erősen túlreagálta a helyzetet, emiatt pedig nagy valószínűséggel olyanokban is megrendült a spanyol demokráciába vetett bizalom, akik amúgy az egység fenntartása mellett voksoltak volna. Közvéleménykutatók szerint egy hónapja még ők voltak többségben. Szinte bizonyos, hogy a rohamrendőrök brutalitása nyomán (amikor e sorokat írom, már négyszáz fölött van a sebesültek száma!) a spanyol kormányzatnak úgy kell tárgyalóasztalhoz ülnie, hogy Franco örököseinek és agresszoroknak tekinti majd őket a katalán társadalom.

Tárgyalni ugyanis mindenképpen kell, bár a katalán népszavazás keltette feszültség nem oldódik meg azzal, ki hogyan magyarázza majd a bizonyítványát. Madrid éppen annyira válik hiteltelenné, amennyire hitelteleníteni próbálja a katalán népszavazás borítékolható végeredményét. Olyan jeleneteket láthattunk Barcelonában, amelyek a nagy polgárjogi mozgalmak archív képsorait idézik: a szavazókörzetek védelmére traktorokkal felvonuló földművelők, a rohamsisakosok által betört és megszállt szavazóhelyiségek, az élőlánccal védelmezett szavazóurnák és a gumilövedékekkel oszlatott  szavazók látványa nem csak Spanyolországban veri ki a biztosítékot. A külső szemlélő nem az állig felfegyverzett spanyol rohamrendőrökkel rokonszenvez, hanem a szavazólapot lobogtató katalán polgárokkal, a kérdés pedig nem az, hogy dönthetnek-e a katalánok  saját önállóságukról, hanem az: önkényesen értelmezi-e a demokratikus alapjogokat az Európai Unió egyik tagállama, tágabb értelemben pedig maga az Európai Unió? Mindenki a maga jogérzéke szerint keresse a választ!

 

Szabadság, 2017. október 2.

http://szabadsag.ro/-/-adonde-vas-cataluna-

Merkel örök

Kevesen jósoltak volna 2015 végén több mint egy évet Angela Merkelnek a kancellári székben. A „wilkommenskultur” panelje mögötti tehetetlenség a birkatürelemmel megáldott, szupertoleráns német választókban is kiverte a biztosítékot, amikor szembesülniük kellett a bevándorlók erősen heterogén tömegeivel, ráadásul úgy, hogy amit a saját környezetükben tapasztaltak, annak sok esetben az ellenkezőjéről próbálták őket meggyőzni a sajtóban. Ezzel szemben most ott tartunk, hogy a kereszténydemokrata pártszövetség, a CDU–CSU „erős embere” magabiztosan néz egy újabb kancellári mandátum elé, mi több: a szociáldemokratákkal kötött kényszerházasság felbontása is benne lehet a pakliban. Ehhez éppen jól jönnének a jelenleg is parlamenti képviselettel rendelkező Zöldek, valamint az előző Bundestag-választásokon elbukó, most azonban ismét 10 százalék körül mért liberális FDP (Szabad Demokrata Párt), akinek az elnöke, Christian Lindner szeptember elején a Bildnek adott interjújában fogalmazott meg rendkívül szigorú álláspontot a migráció kapcsán.

A Német Szociáldemokrata Párt jelenlegi mélyrepülése legalább annyira köszönhető Martin Schulz kancellárjelölt gyenge teljesítményének, mint Angela Merkel csöppet sem konfrontatív taktikájának. Ez nagyszerűen megmutatkozott egyetlen televíziós vitájukban is, ahol a gazdasági vagy szociálpolitikai témák szépen elsikkadtak a migrációs válságot firtató kérdések miatt, és ebben Merkel minden korábbi baklövése ellenére verhetetlennek bizonyult. Világpolitikai tekintélye és komoly tapasztalata mindenképpen mellette szólnak, befolyását a Forbes-lista évek óta az élbolyban méri, nagy ostobaság lenne a német választók részéről a jól kipróbált biztosat egy bizonytalanra cserélni. A választási kampányában úton-útfélen Orbán-ellenes retorikát folytató Martin Schulz borítékolható kudarca nemcsak azt jelzi, hogy a német választók szerint sem elegendő a kancellári minőséghez a nyolc általános (Schulz anno érettségi nélkül hagyta ott a középiskolát, európai parlamenti elnöksége pedig nem választás, hanem politikai alku eredménye volt), hanem azt is, hogy érteni vélik Angela Merkel migrációs politikáját. Tetszik vagy sem, ez a mostani választások tétje. Merkel egyrészt ébren tartja Németország lelkiismeretét – ha kell, ő is odamondogat a rendetlenkedő magyaroknak –, másrészt jól felfogott érdekei miatt egyre szigorúbb bevándorlásellenes intézkedéseket szorgalmaz a színfalak mögött, és gondoskodik arról, hogy ezekről úgy szivárogtasson információkat, hogy a politikai korrektségén csorba ne essék. Teszi mindezt azért, mert előtte sem titok, hogy a német választók nagy arányban figyelik szimpátiával mindazt, amit a bajor Keresztényszociális Unió vezéralakja, Horst Seehofer, a feltörekvő osztrák külügyminiszter, Sebastian Kurz vagy a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor képvisel migrációs fronton. Sokat elárul egyébként a merkeli taktikáról, ahogyan szép lassan kikopott a szóhasználatából a „wilkommenskultur” kifejezés, ezzel szemben hangsúlyt kapott a kitoloncolás ügye, belügyminisztere, Thomas de Maiziere pedig épp a minap tette le a voksát a schengeni övezeten belüli határellenőrzések fenntartása mellett (!), bár ezt az Európai Bizottság kifejezetten ellenzi.

 


A német belpolitikát migrációs kérdésekben tematizáló Alternatíva Németországáért (AfD) pártot, amely 2013-as megalakulása óta sorozatosan produkált meglepetéseket a tartományi választásokon, ma már stabilan 10 százalék körül jegyzik, ez pedig értékes képviselői helyeket jelent majd a Bundestagban egy olyan mozgalom számára, amelyet az előző választások idején csak minden ötvenedik választó vett komolyan. Az Európai Unió reformját hangsúlyozó, kifejezetten bevándorlás-ellenes párt önmagában persze nem képes majd lényeges fordulatot kieszközölni Angela Merkel migrációs politikájában, arra viszont éppen elegendő képviselője lesz, hogy az elégedetlenek hangját fölerősítse. A német választási modell ugyanis nem olyan súlyosan torz és aránytalan, mint a francia vagy brit modell, ahol masszív támogatottsággal rendelkező pártok rekednek a parlamenten kívül. A regnáló német pártelit nyilván továbbra is karanténban tartja majd őket, ezért is fogalmaznak úgy az AfD politikusai, hogy ők lesznek az egyetlen valódi ellenzék a Bundestagban, amely az arányosságra törekvés, valamint az egyéni és listás mandátumok kiegyenlítését szolgáló szabályok értelmében idén talán a világ legnagyobb parlamentjévé dagadhat.

 

Szabadság, 2017. szeptember 23., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/merkel-orok

Yo soy Barcelona...?

Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

Marine Macron, avagy a francia voksok forradalma

Sokan, sokfélét írtak Franciaország jelenkori gyengélkedéséről és François Hollande egyre jelentéktelenebb elnökségéről, amelyet a migrációs válság, a párhuzamos társadalmak radikalizálódása és az erre nehezedő terrorfenyegetettség csak még egyértelműbbé tett. A francia baloldal és prominense bukását emiatt is készpénznek vehette mindenki, mégis meglepődtek a választók, hogy a toronymagas esélyesnek kikiáltott, jobbközép François Fillont – „a francia Tatchert” – szintén elsodorták a korrupciós vádak, ezzel pedig az V. Köztársaság Alkotmányának 1958-as elfogadása óta sosem látott fordulat következett be: a jobb- és balközép nagypártok elnökjelöltjei kiszorultak a második fordulóból.

Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.

A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.

A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)

Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.

 

Szabadság, 2017. május 5., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma

Világpolgár a Közel-keletről

Gyanítom, hogy a nagy európai hercehurcában, amelyben NATO-szövetséges országok diplomatái, felelős vagy felelőtlen vezetői feszülnek egymásnak nemzetközi jogi értelemben kényes és vitatható döntéseik miatt (lásd: Hollandia és Törökország huzavonája), kevés figyelem hárul egy olyan gesztusra, mint Henri Boulad jezsuita szerzetes állampolgársági kérelme, amelyet a magyar hatóságokhoz intézett. Jogszerűen, a befogadó ország vonatkozó törvényeit és szabályait maradéktalanul betartva. Pedig ő is válságövezetből érkezik: Egyiptom az uniós bürökraták mércéje szerint annak számít, bármit is jelentsen Merkel asszony legutóbbi látogatása Kairóban.

Henri Boulad azonban más megfontolásból nyújtotta be kérelmét a magyar hatóságokhoz. Gesztusa logikus fejlemény, hiszen Magyarország migrációról kialakított hivatalos álláspontja lényegében megegyezik a Bouladéval, aki az aggasztó jelenséget nem csak jogi, de morális és teológiai összefüggéseiben is magyarázni tudja. Az érintett részegyházak és a teljes megsemmisülés küszöbén lévő közel-keleti keresztény közösségek tagjait, előljáróit leszámítva nem is nagyon van hitelesebb képviselője az ügynek Bouladnál. A melkita rítusú bizánci katolikus egyház tagjaként egy olyan családban látta meg a napvilágot, amelyben a francia volt a családi nyelv, az édesapa felmenői azonban Damaszkuszból menekült szírek, édesanyja pedig olasz származású. Kötődései miatt így aligha vádolható elfogultsággal. Muzulmán környezetben élő keresztényként egyértelműen látja, mi több: a saját bőrén tapasztalja mindazt, amivel a térség vallási kisebbségeinek nap, mint nap szembesülniük kell.

Előadásaiban - Magyarországon viszonylag gyakran megfordul, beszédeinek összegzései bárki számára elérhetőek magyar nyelven is - gyakran szóba kerül a katolikus egyház modern kori válsága. Önkritikával, de nagy empátiával nyilatkozik ebben a témában, mint aki saját működése során tapasztalta meg, mennyire nehéz a hagyományos keresztény értékek képviselete szemléletváltás és teológiai reform nélkül. Nem antiglobalista: római katolikus szerzetesként, azaz egy olyan egyháznak a tagjaként, amely egyetemesnek mondja magát, nem is nagyon lehetne. Műveit számos nyelvre lefordították, sokat is utazgatott élete során, a gyakorlatban megtapasztalt, érdek-alapú globalizációról viszont lesújtó a véleménye. Tisztelettel viszonyul minden embertársa önazonosságához, de nem hisz a politikai korrektség eszközeivel megtámogatott multikulturalizmusban, mert abban épp a sajátos identitások kilúgozásának mögöttes szándékát látja. Sokoldalúságát és elhivatottságát világszerte elismerik. Leprásokat felkaroló mozgalmához anno muszlim és keresztény fiatalok egyaránt csatlakoztak, az egyiptomi Caritas-mozgalmat pedig a szentté avatott, Nobel-békedíjas Kalkuttai Teréz anyával karöltve hozta tető alá. Nem szorul tehát arra, hogy szándékait bizonygatni kelljen, amikor a könyörületességet messzemenően szem előtt tartó Ferenc pápa számára kritikát fogalmaz meg.

Mint jezsuita, Ferenc pápa egyrészt a rendtársa, másrészt viszont egyházfő, akinek Boulad is engedelmességgel tartozik. Ezzel együtt e két nagyformátumú gondolkodó meglehetősen eltérő véleményt fogalmaz meg az iszlámhoz vagy az aggasztó mérteket öltő migrációhoz való viszonyulás tekintetében. Véleményét Boulad ugyanúgy az evangéliumi tanításokból vezeti le, mint Ferenc pápa. Magabiztossága érthető: jelenleg is muszlim környezetben él, ott is tevékenykedik, míg úgyanez Ferenc pápáról de facto nem mondható el. Ez a tapasztalatbeli különbözőség fogalmazódik meg akkor is, amikor Boulad az evangéliumi példabeszédek szemléletes egyszerűségével kijelenti: Európának nem (csak) a világ nagy egyetemein pallérozott szakértők véleményére, de sokkal inkább a Közel-Keleten élő, maradék keresztényekre kellene hallgatnia, mikor az övezet katasztrófájáról elmélkedik. Nem túl népszerű, de mindenképpen figyelemre méltó gondolat, ha tudjuk, hogy jelenleg éppen a kereszténység számít a világon a legüldözöttebb vallásnak, részben a közel-keleti káosz miatt, ahol az őshonos keresztény közösségek tagjait hol a szélsőséges iszlamisták, hol pedig az ún. felkelők irtják módszeres kegyetlenséggel. Aki ebben kételkednék, annak érdemes az érintettek, egyszerű közemberek és közösségüket vesztett előljárók, szerzetesek drámai vallomásait  tanulmányozni, amelyek - bár nemzetközi fórumokon fogalmazódnak meg - valahogy nehezen érik el a művelt nyugat ingerküszöbét.

A magyar állampolgárság felvételének ötlete magátol Henri Bouladtól származik, és ez sokat elárul a tudós jezsuita Magyarország iránti rokonszenvéről. Itt nemcsak arról van szó, hogy uniós állampolgárként megnövekszik Boulad mozgástere, hiszen előadásaira, tevékenységére eddig is világszerte odafigyeltek. Inkább arról, hogy elismeri a magyar hatóságok sokak által vitatott erőfeszítéseit, amelyeket a migrációs válság frontvonalában az európai stabilitás és a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező önazonosság megőrzése érdekében tesz. Ami szerinte különösképpen méltányolandó, az éppen az árral szemben úszók bátorsága egy olyan geopolitikai környezetben, ahol viszonylag egyértelmű és világos nemzetközi szabályok betartásáért vagy betartatásáért a pellengérre állítás a fizetség.

 

Szabadság, 2017. március 16., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/vilagpolgar-a-kozel-keletrol

Amerika másik hangja

Az Egyesült Államok legutóbbi, mocskolódásokban és váratlan fordulatokban egyaránt bővelkedő elnökválasztása komoly fejtörést okoz a politikai elemzőknek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mindenkinek van legalább egy megfejtése arról, hogyan sikerült kisiklatni - más olvasatban: hogyan sikerült helyes mederbe terelni - a választók akaratát, az igazán kézenfekvő magyarázatot azonban a kampány másik meglepetésembere, Bernie Sanders vermonti szenátor adta nemrég.

A demokrata versengés kitartóan menetelő, papírformát meghazudtoló, tabukat döntögető szereplőjét, mint az még a kampány idején kiderült, nem éppen tisztességes módszerekkel kívánta lesöpörni a palettáról nagy riválisa, Hillary Clinton. A vermonti szenátor később felzárkózott az egységes demokrata jelölt mögé, saját hangját azonban a vesztesek oldaláról is karakteresen hallatja, amikor a pfújolók és szitkozódók ellenében pozitívan nyilatkozik a megválasztott (új) amerikai elnök, Donald Trump teljesítményéről.

 

Világszemléletük és karakterük fényévekre áll egymástól, a két jelölt között azonban volt egy alapvető hasonlóság: mindketten az establishment, azaz a "királycsináló" elit ellenében menetelték végig a kampányidőszakot. Trumpnak a két világháború megnyerésében és Amerika naggyá tételében kulcsszerepet játszó, kitúnő minőségű termékek tömeges előállítására képes, a globalizáció, az infokommunikáció és a pénzügyi szolgáltatások felpörgése miatt azonban térdre kényszerített iparvidéke, vagyis a Rozsdaövezet volt az aranytartaléka, Bernie Sanders viszont korát meghazudtoló módon volt képes lendületesen, hitelesen megszólítani azt a generációt, amelynek nyolc évvel ezelőtt még Barack Obama volt az üdvöskéje. Ha figyelembe vesszük, mekkora felháborodást eredményeztek a vermonti szenátor elleni demokrata játszmák, még az sem ördögtől való magyarázat, hogy Bernie bosszúból átszavazó fiataljai röpítették Donald Trumpot az elnöki székbe. A Bernie Sanders nyilatkozatát kísérő kommentek, reakciók tökéletes kórképét mutatják annak a politikai (szub)kultúrának, amely az ún. "progresszió" közhelyessé koptatásának táptalaján tenyészve minden eszközt, amelyet hangosan megvet, azonmód be is vet a saját sikere érdekében. Nos, ezzel a (szub)kultúrávál ment szembe Bernie Sanders nyilatkozata, amelyben - fenntartásai mellett - elismerte Donald Trump politikai teljesítményét.

Donald Trump a maga módján meglehetősen faragatlan figurának tűnik, ám egyvalamit nem lehet elvitatni tőle: képes volt az Egyesült Államok legalább egy, de inkább mindkét meghatározó politikai erejének a kampánygépezetét maga alá gyűrni. Hogy ebben mennyi volt a valós teljesítmény és mennyi a külső segítség - az állítólagos orosz hekkelési botrány ellen egyelőre ugyanannyi érv szól, mint amennyi mellette -, az mától részletkérdés. Amerika és a világ - benne a szövetséges Európával vagy a rivális Oroszországgal és Kínával - kezdhet hozzászokni Trump karcos mondataihoz, aki ha kell, a CNN tudósítóját is kioktatja sajtóetikából. Lehet azon morfondírozni, hogy stratégiai szempontból megéri-e az Egyesült Államoknak normalizálnia kapcsolatait Oroszországgal, felrúgni a kereskedelmi egyezményeit ázsiai szövetségeseivel és ujjat húzni a tarkójában lihegő másik világhatalommal, Kínával, Trump azonban semmi olyasmivel nem próbálkozik, amit már ne láttunk volna Amerikától az elmúlt évszázadban. Ha ki szeretné venni a részét a közel-keleti háborús katasztrófák (Iszlám Állam, Szíria) felszámolásában, az a migrációs hullámokkal küszködő Európa és minden humánusan gondolkodó ember számára csakis pozitív üzenet lehet, ezügyben ugyanis az Obama-kormányzat látványos kudarcot vallott, miközben a putyini erőpolitika rendkívül felértékelte Oroszország pozícióit a térségben, egyelőre kiszorítva az Egyesült Államok képviseletét a helyzet rendezéséből.

Amerika "naggyá tétele" sokkal összetettebb vállalkozás, mint az Trump nyilatkozataiból kiszűrhető. Mondtak azonban ennél meredekebb dolgokat is az Egyesült Államok történetének elnökei, s lám: a Holdra is eljutottak a NASA űrhajósai, méghozzá többször! Ha valóban eredménye lesz a Trump-adminisztráció politikájának - mert, ugye, nem egyedül viszi azért a hátán Trump sem a világ szuperhatalmát -, mindegy is lesz, mennyi szitkozódás csatornázódik össze a világhálón. Ronald Reagennek is hamar megbocsájtották, hogy pojáca volt, mielőtt főállású elnök lett, és nem gondoljuk róla, hogy lepaktált volna az ördöggel, amikor kiegyezett a főellenségnek számító Szovjetunióval, ezzel teret engedve Kelet- és Közép-Európa demokratizálódásának. Barack Obama politikai öröksége sajnos távolról sem olyan karakteres, hogy az nyomasztani tudná Trumpot, még akkor sem, ha béna kacsa korában Obama sorozatosan hozott olyan döntéseket, amelyekkel utódja kezét szerette volna valamelyest megkötni. Trumpot azonban láthatóan nem ilyen fából faragták, és elképzelhető, hogy olyan politikát valósít majd meg, amely új alapokra helyezi az Egyesült Államok és a világ más térségeinek, feltörekvő szereplőinek a viszonyát, és még csak az a veszély sem fenyegeti, hogy előlegben a nyakába sóznának egy Nobel-békedíjat. Kérdés, hogy például Európa hogyan találja majd meg a maga helyét ebben a konstellációban?

 

Szabadság, 2017. január 20., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/amerika-masik-hangja

Ingerküszöbön innen és túl

Kapkodhatta a fejét, aki hétfőn este csúcsidőben a hírcsatornákra kapcsolt: néhány órán belül olyan virtuális golyószórást kapott, hogy a fal adta a másikat. Igaz, Aleppó után az ilyesmi már bagatellnek számít, az ENSZ is csak megfigyel Aleppóban, így hozzászokik a polgár a szakértelemhez, ahogyan a borzalmakat tálalják. Igazából meg sem lepődik már azon, hogy egy karácsonyi vásárba hajtó kamionról olyan modorban is lehet tudósítani, amitől kinyílik ugyan a zsebben a bicska, de elbóbiskol az emberben a józan parasztész. Bizonyára van abban logika, hogy hasonló helyzetben olvasattá lép elő, sikerül-e nyugodtan iszogatni szirénázó mentőkocsik hangzavarában, vagy sem, de ma már minden ízlés dolga és minden olvasat legitim. Azoké is, akik a nyegle hangvételt élvezettel fogyasztják és azok is, akikben ez visszatetszést kelt. Nehéz a két álláspontot összeboronálni. "Nem tudósítani ment oda" - hangzik az ellenérv, csak hát a lazasággal nem vagyok valahogy megbékülve, ami ebből a megjegyzésből következik. De különben csend van, tizenkét halott, félszáz sebesült. Aleppóban ezreket mészároltak le, a civilizált Európának azonban ez sem érte el az ingerküszöbét, elvétve tüntetgettek itt-ott, a "je-suis-charlie" azonban kiveszett a köztudatból. Divathullám volt az is.

 

De térjünk vissza a hétfő estéhez. Alig valamennyivel a berlini kamionos merénylet előtt halt szörnyet kamerák előtt a törökországi orosz nagykövet. Ne firtassuk most, hogy mennyit ér egy diplomata, ha orosz (gusztustalan logika, de fejtegették már többen is), és ne kísérletezzünk a gondolattal, hogy milyen következményekkel jár(hat) kivégezni egy világhatalom nagykövetét puskaporos övezetben, de arra mérget veszek, hogy ez valamilyen kontextusban hivatkozási alap lesz nemsokára. Az merényletről szóló zsigeri híradások videót csatoltak a tudósítások mellé, ahol a nagykövet öszecsuklását is követni lehetett. Később kegyeleti okokból megvágták az anyagot, és ez így volna rendjén. Az azonban már korántsem, ahogyan a berlini tragédia kapcsán az illetékes szóvivők sokáig feltűnően kerülték, hogy merényletről beszéljenek, mintha tizenkét ember halála és félszáz elgázolása kamionnal a véletlen műve volna egy olyan helyen, eseményen és időpontban, ahol és amikor normális esetben semmilyen körülmények között nem lehetne számítani járművekre. Mindeközben Zürichben is lövöldözés volt egy iszlám központ környékén, a brüsszeli karácsonyi vásár megkísértését egy kiskorú "bevetésével" pedig már ad acta is tettük, pedig csak néhány napja történt...

 

Közvetlenül a berlini merényletet követő órában egy barátom grafikonokkal igazolta, hogy az 1970-es években sokkal magasabb volt a merényletek áldozatainak a száma Nyugat-Európában, mint manapság. Igaza van, IRA, Baszkföld, satöbbi, bár nem pontosan értettem, ez miért lenne számunkra megnyugtató. A Vasfüggönyön túl ez volt a "helyzet". Ideát akkoriban még az állami terror volt divatban, ha kellett, egyszerűen holtra verték a felforgatókat, eltűntek, elütötte őket egy autó. Az ilyesmit nem tartalmazzák a statisztikák Nyugat-Európában, ezek megemészthető, megbocsátható történelmi baleseteknek számítanak civilizált európai körökben. A grafikonok azonban árulkodnak egyebekről is, például arról, hogy a 2004-es madridi terrorcselekmények óta mindinkább iszlamista kontextusba kerül a világpolitika hullámveréseivel sodródó Európában az emelkedő tendenciát mutató terrorizmus. Ez van, hozza összefüggésbe bármivel is a lesajnált, egyszerű polgár, aki valószínűleg úgy szeretne kolbászt enni egy berlini karácsonyi vásárban, hogy ne kapjon kamiont a hátába.

 

Barbarossa írja fészbukon: "Kolozsvárról indultunk, Bécsig jöttünk, végig mentek a román és magyar, no meg aztán az osztrák rádióadók. Csupán a Kossuth Rádió említette szűkszavúan, hogy Ankarában lelőttek egy "diplomatát". Kb. ennyi."

 

Szabadság, 2016. december 21.

http://szabadsag.ro/-/ingerkuszobon-innen-es-tul

Nézmesterek

Gyermekkorom egyik megrázó élménye volt, amikor porig égett második szomszédunk hatalmas gazdasági épülete és részben a lakóházuk teteje is. Történt mindez télvíz idején, a rendszerváltás előtt nem sokkal, amikor kétszer akkora eseménynek számított egy falusi disznóvágás, mint manapság. Ez főként a rokonság proteinháztartása miatt volt így.

Klasszikusan mindig ott voltak "a közelebbiek", a mindig szolgálatos nagymamák, menyecsketársak, sógor bácsik véres tálat fogni, hurkát vakarni, májast, kolbászt tölteni, csipkehájba göngyölni a tűrthúst. A disznótoros hangulatnak persze kötelező eleme volt a köményes pálinka. Még az is megtörtént, hogy a kora hajnali pálinkázás miatt félreszúrt a böllér, a disznó pedig azon véresen elszabadult a gyermekek nagyobb örömére, hogy vörösre permetezze a szűziesre behavazott udvart. Ahol viszont hajnalban kezdődik a pálinkázás, ott előbb-utóbb megbosszulja magát a disznó. Émika néniék disznaja csúfosan röfögött vissza a másvilágról. A csűr és a lakóház között sorakozó fészer, fáskamra, nyárikonyha környékén zajló disznótoros pálinkázások elaltatták a paraszti éberséget, a mosztos kályha pedig, amely nem égett volt ki teljesen, valahogy lángra lobbantotta a nyárikonyhát.

Az emereket hajnali négy órakor riasztotta édesapám, aki buszsofőr lévén kora hajnalban vitte volna környékbeli gyárakba a váltást. A nyomorúságos jármű, amely a ház előtt parkolt éjszakánként, még csak nem is köhögött a mínusz fokokban. Kanócolni kellett. Kemény fagyok idején bizony az egész család kivette a részét a kanócolásból. Benne volt a pakliban, hogy aznap hajnalban is korán költenek emiatt, előbb azonban édesapámnak kellett fölmérnie a terepet, így ő vette észre, hogy a szomszédban szikrázik a padlás. Tíz perc alatt legalább harminc ember volt kint  lapáttal, csákánnyal, vödrökkel, az asszonyok menekítették az értékeket a házból, hordták a vizet, locsoltak, ki-ki a maga helyén. Ám akkor is voltak úgynevezett "nézmesterek", bizonyos Pali bácsi például, aki nagyszerű sopánkodással tudta dirigálni a felfordulást, a vödör fülét vagy a lapát nyelét azonban meg nem fogta volna. Minket persze bezártak a házba, de a nagyablakból alaposan megfigyeltünk mindent. Mire nagysokára megérkezett a tűzoltóság - az 1980-as évek derekán alig volt még vezetékes telefon az Új utcában! -, akkorra porig égett a hatalmas, zsúfolásig tömött gazdasági épület. Széna, szalma, deszka, borona, szerszámok, szekér és lábasjószág: mind odaveszett. Megsemmisült a nyárikonyha, meg fészer és a fáskamra, minden - a házon kívül. Már a szomszédos épületeket locsolták a népek, le ne égjen a fél utca, mert közel építkeztek egymáshoz az emberek. A kétkezi erőfeszítés látszólag kevésnek bizonyult a hatalmas tűz megfékezéséhez, mégis minden fontos érték megmenekült, ami az élet újrakezdéséhez kell. Ha tétlenül a tűzoltókra vártak  volna, szomszédaink földönfutóvá lesznek. Apám napokig rákvörös volt a dühtől, amikor otthon szóba jött a csudát látó Pali bácsi, attól féltünk, ha legközelebb találkoznak, fényes nappal megveri az utcán a magatartása miatt.

Szombaton a főtéri tüntetésen úgy éreztem magam, mint aki 30-40 ezer Pali bácsi Kolozsvárjának üres piacterén ácsorog, miközben odaát, a "frontvárosnak" számító Marosvásárhelyen - a magam részéről oda is jóval több embert vártam a megmozdulásra! - éppen beletörlik valakik a lábukat a kíknkeservesen elért eredményeinkbe. Mindkét unokahúgom a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium kisdiákja. Szeretnek ebbe az iskolába járni, Dodó tantárgyversenyeket nyer a maga korosztályában, Deli pedig, mint előkészítős csemete, már német nyelvű dalokat is énekel, kifogástalan muzikalitással. Nekem ezért is fontos, hogy ezt az iskolát ne illesse ártó szándékkal senki emberfia! De nem maradhat senki közömbös csak azért, mert történetesen egy másik városban, másik iskolában tanul a gyermeke, netán már lediplomázott.  És végképp nem maradhathatna közömbös az a korosztály, amelynek ínségesebb időkben forradalmat is tudni kellene csinálni... Maroknyi magyarsággal viszont nyomást gyakorolni sem lehet egy olyan ügyben, ahol a legtöbbet éppen a következő nemzedék veszítheti. Az eseményt biztosító rendőrség diszkrét elszivárgása sajnos rólunk állít ki rossz bizonyítványt. Minek ennyi emberhez felügyelet?

Jódolgunkban sikerült kikapcsolni magunkban egy egész közösség immunrendszerét. Mennyire tudok e pillanatban örülni annak az ötven csíkszeredai diáknak, akik épp aznap jöttek ide tanulmányi kirándulásra, és valamennyien ott voltak a téren! Tudnánk mi, kolozsváriak tízezren is lenni, ha Mátyás tövében felütnék a lacikonyhát és ingyen csápolhatnánk egy nosztalgiazenekarra! De most csak Pali bácsik voltunk, pedig amikor a szomszéd háza ég, vödröt kell ám ragadni, nehogy holnap a saját házunk tetején táncoljanak a lángok! Lesz akkor majd sírás és fogcsikorgatás!

 

Szabadság, 2016. november 15., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/nezmesterek

Fidel

Legendás szónok volt, a folyton jelenidejű kubai forradalom túlfűtött, már-már eszelős bajnoka, akinek a személyiségéhez ugyanúgy hozzánőttek a többórás beszédek, mint olivazöld egyenruhája. Senki nem mondott nála hosszabb beszédet egy ENSZ-közgyűlésen - ez négy és fél órájukba került az őt hallgató diplomatáknak -, leghosszabb havannai beszéde pedig a hét órát is meghaladta.

Hanyatló egészségi állapotának első jelét a kubai állami televízió kamerái élő egyenesben közvetítették, így ország-világ láthatta 2001-ben, hogyan roskad össze a Commandante egy maratoni szónoklat kellős közepén. Sokan kívánták pokolra - elég, ha csak a miami karneváli hangulatra gondolunk, amely halálának bejelentését követte -, nem csoda hát, hogy a 2006-ban ideiglenesen, 2008-ban pedig véglegesen visszavonuló Fidel Castronak gyakran röppent fel a halálhíre. Pedig nagy túlélő volt, azt mondják, a történelemben senki ellen nem kíséreltek meg annyi merényletet (638-at), mint ellene.

A jezsuitáknál nevelkedett, jogász végzettségű Fidel, mint értelmiségi gerilla és a kubai forradalom vezéregyénisége1958-ban még tagadta, hogy kommunista lenne, mondván: ha valóban az volna, meglenne hozzá a bátorsága is, hogy közhírré tegye. Néhány év múltán, győztes forradalmárként már úgy fogalmazott, hogy marxista-leninista és élete végéig az is marad. A többségében katolikus vallású, hivatalosan mégis ateista országot innentől egyházellenes szigor jellemezte, munkanap volt a karácsony és a húsvét, Castro azonban nem felejtette el kifejezni csodálatát Jézus Krisztus iránt, akit az első kommunistának tartott, hiszen megsokszorozta a kenyeret és a halat, ő pedig szándéka szerint ugyanúgy kívánta jóllakatni népét, mint "a nagy előd". Ígéretét megszegve azonban esze ágában sem volt szabad választásokat rendezni, az újsütetű karibi kommunizmust pedig a Szovjetúnió karjaiba lökte, s ezzel Kubát a hidegháborús nagyhatalmi játszmák küzdőterévé tette. Kis híján atomháború lett belőle, Kennedy amerikai elnök vakmerősége és Hruscsov szovjet első titkár kompromisszumkészsége kellett hozzá, hogy végül mindenki megmaradjon a saját térfelén.

A világ vezető demokratái - politikusok, nyilván - meglehetősen ügyetlenül kezelik a diktátor halálhírét, valószínűleg azért, mert Fidel Castro szellemi örökségéhez és forradalmi vívmányaihoz ugyanúgy hozzátartozik a Batista-korszak nyomorultjainak felemelése, színvonalas oktatáshoz, ingyenes kórházi ellátáshoz és lakáshoz segítése, mint az ország elszigetelése, népének elszegényítése és a rendszerkritikus hangok kíméletlen elfojtása. Többségük szóba sem hozza Castro jogsértéseit, ha igen, azt is csak félszegen és diplomatikus madárnyelven teszi. Ferenc pápa bánatát fejezte ki a Commandante halálhíre kapcsán és nyilvánvalóvá tette, hogy imádkozik a jó kommunistához híven ateista Castro lelki üdvéért. Jól teszi, ez a dolga. Banánköztársaságok és autoriter nagyhatalmak vezetőinek emelkedett hangú részvétnyilvánításait is ad acta teszi a hétköznapi demokrata, ám a liberális politikájára olyannyira büszke kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau leplezetlen szimpátiája kiveri a biztosítékot, ugyanis egy szerethető diktátor képét vázolja fel, ebből pedig a kevésbé tájékozott emberek számára logikusan következik egy olyan diktatúra szerethetősége is, amelybe kubaiak tízezrei rokkantak bele, veszítették el hazájukat, szabadságukat, életüket.

Amikor 2015-ben Kubában jártam, nyomát sem láttam a személyi kultusznak. Fidel Castro volt annyira okos, hogy két nemzeti hős, a szabadságharcos José Martí költő és az argentin gerillatárs, Ernesto Guevara kultuszát építse, azokra támaszkodjon. Előbbinek köszönhetjük a Guantanamera slágerszövegét, utóbbinak pedig a Che Guevarás pólókat és pop-art kegytárgyakat, amelyek szerethetővé tesznek egy véreskezű gerillát a gyanútlan generációk számára. Minden, ami ezeken kívül esett, a hamisítatlan Castro-rendszer ellentmondásos nyomorúságát nyögte. A lepusztult, eladhatatlan régi autócsodák, a szétesőben lévő Havanna eklektikus díszletei mögött bújkáló mélyszegénység, a tisztálkodószert kéregető vidéki gyerekek, az állami boltok, amelyekben töredékáron, de fejadagra mérik a tojást, olajat, rizset, szappant - és mit ad isten: cukrot is az egykori cukornagyhatalomban, a kétkezi munkán alapuló szivargyár szigorúan őrzött műhelytitkai és a gyár előtt csempészáruval seftelő alkalmazottak mind, mind a Castro-rendszer hírnevét öregbítették. És ott voltak a lazulás jelei: a turizmust, mint fellendülő iparágat és lélegeztetőgépet működésben tartó kiszolgáló egységek, méregdrága, de ragacsos bútorzatú kocsmák, vendéglők, a konvertibilis pesó, az angol nyelvű Granma, az utaskísérőként befutó kémikus, az embargó ellenére sokasodó luxustermékek, amelyeket csak konvertibilis pesóval, de már szupermarketekben lehet megvásárolni, a miami rokonoktól becsempészett kütyük - és az internet, amely azokban a napokban szabadult ki a szállodákból a városok nagyobb köztereire, amikor éppen arra jártunk. Látni kellett volna a népes családokat, amint egy-egy okostelefon vagy laptop képernyője előtt tolongva csápolnak a miami rokonnal kerek egy órán át, potom négy és fél eurónak megfelelő pesóért, amennyibe az ellenőrzött hálózathoz való hozzáférés egy órája került!

Kis költői túlzással a Castro-rendszerben lettem 39 éves. Nem volt kellemes élmény a szigetország közepén, trópusi hőfokon ácsorogni egy lerobban kínai autó mellett, félúton Cienfuegos és Havanna között, ahol az országot átszelő egyetlen autópálya annyira kiszélesedik, hogy bármikor leszállhat rá egy 124-es Antonov. Akkor született az alábbi vers, amely most legyen egy rendszer nekrológja:

Habanera de mi cumpleaños

– ad notam Attila José –

jövőre negyven lettem én
dohánylevél e költemény
havan-
na van

ma délutánra sör helyett
betép az ember mit tehet
ha van
ha nincs

az apropóhoz díszebéd
de nyöghetem a nyár hevét
sehol
se hűl

a jégre töltött rum nekem
lesűl a bőr a képemen
iszonyt
iszom

rohadjon mind a férgese
pöfög la vista siempre che
gueva-
ra rá

beszól a két vezér rokon
csodát ígér plakátokon
fidel
s figyel

de mint a karneváli láz
a rendszer összevissza ráz
lazul
raúl

a kommunizmus rossz kokott
ledobja mint egy megkopott
ruhát
kubát

 

Szabadság, 2016. 11. 28. - Máskép(p)

The lady is a... Trump?

Ha valaki figyelemmel követte az amerikai elnökválasztási kampány kutyakomédiáját, kapkodhatta a fejét. Nem igazán lehet az ilyesmitől távolmaradni, az utóbbi hetekben minden főműsoridős hírmagazinba jutott egy-két szaftosabb hír, botrányszagú gyanusítás, amellyel a jelenkori amerikai politikusok legnépszerűtlenebb, de legaktívabb hősei kívánták egymást "helyzetbe hozni". Talán a próféta szólalt meg Barack Obamával, amikor úgy nyilatkozott: Trump közel áll a győzelemhez. Élek a gyanúperrel: ezt nem szó szerint kell érteni, hanem inkább úgy, hogy a Donald Trump megjelenésével tetőző politikai szellemiség bevett gyakorlattá válik, és ezért korántsem csak Trump tehető felelőssé. A gátlástalanságot ugyanis nem ő találta fel, ő csak meg sem próbálja lehazudni.

Kering a videómegosztó- és közösségi portálokon néhány izgalmas montázs, amely az amerikai elnökválasztás három prominense, jelesül a leköszönő elnök és a helyére pályázó két jelölt egymásról alkotott egykori és jelenlegi véleményét teregeti ki. Tanulságos videók ezek, döbbenetes, hogy nyolc-tíz év távlatából hogyan "javul", vagy inkább romlik meg az ekkora horderejű politikusok éleslátása. Nem titok, hogy Trump üzletemberként még az esküvőjére is meghívta a Clinton-családot, sőt: adományokkal is támogatta Hillary Clintont, amikor a new yorki szenátor Barack Obama ellenében kampányolt az elnökségért 2008-ban. Olyasmiket mondogatott róla, hogy egy nagy elnök csodálatos felesége, jó és intelligens asszony, aki maga is nagyszerű elnökasszony lenne, a történelem nagy ajándéka Amerika számára, sokan pedig csak azért gyűlölik őket, mert egyszerűen féltékenyek rájuk. Hogy mit gondol ma erről Hillary Clinton és hogyan vélekedik ő maga Trump felől, arról ki-ki maga is meggyőződhetett az elmúlt hónapokban. Barack Obama sem kímélte demokrata ellenfelét a 2008-as előválasztások során, ami a maga logikája szerint érthető, de ha azzal szembesülünk, hogy nagyjából ugyanolyan vádakkal illette, mint mostanság Donald Trump, viszont leköszönő elnökként szemrebbenés nélkül állítja mindennek az ellenkezőjét, akkor bizony eltátjuk a szánkat ekkora pálfordulás láttán.


Tekintsünk most el attól, hogy Donald Trump a maga fésületlen modorával mennyire tenyerelt bele a politikai korrektség állóvizébe, és ez milyen arányban áll Hillary Clinton hanyagsággal fűszerezett informatikai dilettantizmusával, amelyet a világ elsőszámú politikai, katonai és gazdasági hatalmát irányító csúcspolitikusként, külügyminiszterként egyszerűen nem engedhetett volna meg magának. Előbb-utóbb ugyanis kiderül, hogy az ilyesminek mindig vannak nemzetbiztonsági kockázatai, bolond lenne a sok ellenérdekelt hekker, ha nem használna ki egy ekkora rést az Egyesült Államok tűzfalán. Tekintsünk el attól is, hogy mekkora hitelességgel vádolhat meg a minden szamárságért is pereskedők hazájában, évtizedek távlatából valakit egy pornósztár zaklatással, mint ahogy attól is, kinek van gusztusa olyasvalakire szavazni, aki az ellenfele köhögőrohamain élcelődik. Vezették már az Egyesült Államokat komoly betegségekben szenvedő elnökök is, a történelem pedig őket igazolta, gondoljunk csak a Marfan-szindrómával küszködő Abraham Lincolnra, a deréktól lefele bénult Franklin Delano Rooseveltre, vagy a rákos diagnózissal többször is operált Ronald Reagenre. Közülük kettő republikánus volt. És az is igaz, hogy szexuális kicsapongásai ellenére mind a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi John Fitzgerald Kennedyt, s hogy a családban maradjon: Bill Clinton sem éppen angyali tisztaságáról vált hírhedtté.

Summa summarum: európai fejjel ne is próbálkozzunk megérteni, hogyan működik a politikai morál az Egyesült Államokban: ahhoz egy kicsit amerikainak is lenni kellene. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az amerikai hadiipar egykor inkább republikánus-párti óriáscégei - érdekből vagy számításból - többségükben most ugyanúgy Clinton kampányát támogatták, mint a szórakoztatóipar krémje. Kivételek persze akadnak, Susan Sarandon például, aki nem csak tehetségével, de rendkívül intelligens, haladó szellemű közéleti tevékenységével is elismerést váltott ki világszerte, kikérte magának, hogy neki két rossz közül kelljen a kisebbiket választania, mondván: nem hajlandó a vaginájával szavazni. Nesze neked, Trillary Crump! Ezzel együtt marad a kérdés: vajon mennyire lehet kínos egy pacifista szépléleknek azonos platformon állni egy milliárdos fegyvergyártóval? Talán annyira, mint hadviselő ország vezetőjeként Nobel-békedíjat kapni - az elnökség első évében. A guantanamoi fogolytábort viszont azóta sem zárták be. Igaz, ilyesmit sem Hillary, sem Trump nem nagyon ígért, Obama pedig egy Nobel-békedíjjal a zsebében már kitöltötte a mandátumát...

Az út, a cél és a társak

1.

Első római „zarándoklatom” kapcsán, 2008. októberében egy kultúrtörténeti anekdotával nyugtattam magam amiatt, hogy nekem csak néhány nap jutott az Örök Városból. A történetet e lap hasábjain is felidéztem az utazást követő beszámolók egyikében. Annyira tanulságos, hogy nyolc esztendő múltán sem árt elővenni, hiszen az utazás célja most kifejezetten szentszéki vonatkozású volt: a kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecíliáról nevezett kórusát kísérhettem el a Vatikánba egy közös előadásunk, a Keresztút Márton Áronnal c. zenés áhitat kapcsán. A zarándoklat szerves része volt a Ferenc pápával való találkozás a szokásos szerdai nyilvános kihallgatáson, amely a közhiedelemmel ellentétben elsősorban spirituális élmény – a Tevere két oldalán sok ilyesmiben lehet része boldog-boldogtalannak, ha nyitott szemel és nyitott szívvel koptatja Róma kockaköveit –, nem pedig egy jól dokumentálható, médiapápák társaságában eltöltött néhány másodperc, amit az Osservatore Romano buzgó fotósa majd jól megörökít a családi albumok vagy a fészbuk nagyobb dicsőségére. Jól jön a szelfi, persze, lehet vele dicsekedni, van ebben rutinom nekem is, de bizton állíthatom, valahol beljebb kell keresni a Lényeget!

 

 

Nos, az említett anekdota szerint Vincenzo Gioacchino Pecci gróf, alias XIII. Leó pápa minden látogatójától megkérdezte volt, hány napig marad Rómában. Egy alkalommal az egyik vendég szomorúan válaszolta, hogy ő csak egy pár napra jöhetett. A pápa mosolyogva bíztatta: igyekezzék sietve megismerni Rómát. Az audiencia másik vendége rögtön eldicsekedte: neki mindjárt egy esztendőre futja! Szegény testvérem – sopánkodott a pápa –, sohasem fogja Rómát megismerni… Nagy igazság lehet ez utóbbi, bár nekem nem adatott meg, hogy berendezkedjek a Collegium Germanicum et Hungaricumba, mint Kovács Szabolcs barátom a szomszéd faluból, akiből tudós ember lesz, ha minden igaz, de azért örök időkre konzerválta magában a székelységet, ízes beszédmodorában pedig a gyergyói tájszólást. Sőt: a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palotában sem koptatom oly sűrűn a lépcsőket, mint Galántai Dávid barátom a Dunakanyarból, hogy Borromini barokkjának részleteiben gyönyörködjem. Innen üzenem neki: még a loggiából sem sikerült körülnéznünk, úgy elkavarodtunk a pörkölt és a tarhonya között félúton, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a sok excellenciás vendég Habsburg Eduárd szentszéki magyar nagykövet celebrálta forgatagában. Annyi szent: mentül inkább “megvan nekem” Róma, annál kevésbé ismerem, s ezzel, gondolom, Galántai testvér is így van. Le is buktam jól, amikor falakon belüli csellengés közben a tökéletesen kitalált, szinte tibeti pózban kéregető, talpig bugyolált koldusasszonyról azt találtam mondani velem tartó barátaimnak, hogy nyolc évvel ezelőtt ugyanez az asszony a Ponte Sant’ Angelo valamelyik angyalának az árnyékában ugyanebben a ruhában, ugyanígy kéregetett, még a mellette balra fekvő kankóspálca is ugyanabba az irányba görbült. Mit ad Isten, a következő sarkon belebotlottunk ugyanabba a jelmezbe, majd nem sokkal arrébb egy harmadikba. Gyakorlati tapasztalatot szereztünk tehát arról, hogyan működik a Koldusopera és miért van az, hogy a római utcaképhez szervesen hozzátartozó, talán éppen tőlünk emigrált kéregető méregdrága sört kortyolgat a pungából. Tudniillik a római bort iszik, némelyek vizet prédikálnak, de a sört mindenhol iszonyú drágán mérik, üvegestől pláne!

 

 

2.

Rómába keresztény ember akkor is zarándokként megy, ha történetesen ateista, hogy az Európai Unió alapító atyáinak egyikét, Robert Schumant parafrazáljam, akinek éppen a keresztény identitásba vetett hitét kezdik mostanság lesajnálni a silány utódok. Gondolom, hasonló megfontolásból futottunk össze Balázs Attila református lelkész barátommal és a tordaszentlászlói zarándokokkal is, akiket most épp e gesztus miatt piszkálgatnak a virtuális térben, holott egy életre szóló élményt szerezhettek a Szent Péter-téren, ahogyan én szoktam kicsi fehér templomainkban idehaza, katolikus létemre. Nekem olyan ez a gesztus, mint a Szent László – legendák, amelyek jól megférnek a zsoltáros falakon is a nyakas kálvinizmussal. Mielőtt megkövezne bárki, Adyt invokálnám a szókapcsolathoz, vagy a bakonybéli református bencést, akiről a minap adott hírt az egyházi sajtó, aki nem hiszi, járjon utána, érdekes történet! Mindenestre Rómában egymásra talált a bal szektorban ujjongó tordaszentlászlóiak és a Bazilika lépcsőjéről éneklő Szent Cecíliások Bernini kollonádját körbekoszorúzó hangja nemzeti imánk, a Himnusz éneklése közben. Csak a miheztartás végett: Kölcsey becsületes református volt, a Himnusz azonban ott van az énekeskönyveinkben, felekezetre való tekintet nélkül. Kis magyar ökumené.

 

 

3.

Róma spirituális központ. Ha valaki megkérdezi, miért szeretem annyira, rendszerint azt válaszolom: azért, mert “a falakon belül” nincs Rómában olyan utca, ahol ne lenne legalább egy templom. Akinek ez túl kegyes szempont, az a ránk, emberekre jellemző kíváncsisággal azért mégiscsak üsse be az orrát egyikbe-másikba, lehet, hogy belebotlik egy elfekvő Caravaggióba, félkész Michelangelóba, s ha nem is futja Raffaelló stanzáira vagy a Sixtus-kápolna “reneszánsz képtárára” a Vatikáni Múzeumokban, szerte Rómában ingyen gyönyörködhet a romanika, reneszánsz és barokk lenyűgöző, de kevésbé ismert alkotásaiban még akkor is, ha egy-egy pápai bazilikába reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzések árán lehet ma már bejutni. Az Örök Város ókori, birodalmi örökségét nem is emlegetném, az kötelező tananyag. Főnyeremény, ha olyan ihletett kísérőt kap hozzá az ember, mint az egyházjogásznak tanuló szatmári atyánkfia, Fanea József atya, akiből gyakorlatilag csorog a műveltség. Ha valaki mégis rám szavazott egy fakultatív séta kapcsán, az a Taverna dei Fori Imerialiban kóstolhatta meg Alessio bácsi főztjét, és ők sem bánták meg a kitérőt, ugye, fiúk?

 

 

Azt hiszem, beleégett Róma mindannyiunkba. Potyó István karnagy úr, akit én doktor bácsinak bosszantok, hiszen ő is tudományos ember, lapot húzott 19-re, amikor Orbán György Missa Tertiáját csengette bele a Michelangelo kupolájába, Kovács Sándor főesperes úr, a zarándoklat kigondolója és tető..., akarom mondani: kupola alá hozója pedig isteni humorérzékkel vette a zarándok népség apró-cseprő kilengéseit. Mert nehogy azt gondolja valaki: zarándoknak lenni csuha meg ostor a gyenge lélekre! Dehogy! Egy zarándoklatban ott van Márton Áron hangja a Santa Maria del Suffragioban, a Via Giulián, a térdeplős kapaszkodások a Santa Scala lépcsőfokain, a pápai áldás a csíksomlyói kegyszobor kicsiny mására, mindenki büszkesége, aki kezet foghatott Ferenc pápával, Szép András buzgólkodása a Szent Péter-bazilika orgonáján vagy a közös éneklés anyaországi zarándokokkal a grották magyar kápolnájában – ilyen más nemzeteknek nincs is! –, de ott vannak a pompás vacsorák és kultúrtörténeti séták is, az éneklős flashmobok a templomokban és tereken, a Pantheonnál vagy a Colosseumnál, az illatos kávék, a limoncellók, fagylaltok és amatriceanák, a nagy beszélgetések és még nagyobb nevetések, a nyakunkba ömlő zivatar, a fagylalt, a “nyonnyó” (csak mi tudjuk, mi az és mennyire az!), s hogy itt három remetei verődik össze egy csapatban, és – ad absurdum – a Francesco mosolyával ízesített “pápanyalókák” is a cukrászda kirakatában. Azt igértük, hamarosan kibeszéljük a dolgot, ugye, Szent Cecíliások? Barátaim!


Szabadság, 2016. október 18., vezércikk.

Nënë Tereza

Amikor tavaly decemberben Ferenc pápa jóváhagyta az illetékes vatikáni kongregáció Kalkuttai Boldog Teréz, azaz Teréz anya szentté avatásáról szóló döntését, logikusnak tűnt, hogy a kanonizációt az isteni irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév csúcseseményeként szervezzék meg, hiszen az elesetteket és nyomorban élőket felkaroló szerzetesnő cselekvő szeretete olyan üzenet volt, amelyet a nem keresztény világ is megértett és elismeréssel fogadott. Az indiai püspököket némileg meglepte, hogy a szentté avatást nem Kolkatába, hanem a Vatikánba hirdették meg, hiszen joggal reménykedhettek abban, hogy az Indiában nagy tiszteletnek örvendő, magas állami kitüntetésekkel elismert és nemzeti gyász keretében elsiratott Teréz anya oltárra emelése ragyogó alkalom lehet egy kevésbé feszült pápalátogatásra, mint amilyenben Szent II. János Pálnak a keresztény hittérítést ellenző hindu nacionalisták miatt 1999-ben része volt. Ferenc pápa azonban másként határozott – profán módon szólva “kihagyott egy ziccert” –, így a szentév legnagyobb tömegrendezvényének igérkező szentté avatásra Bernini vatikáni oszlopsorainak biztonságos ölelésében kerül sor szemptember 4-én, ahogy a boldoggá avatás is a Szent Péter-téren zajlott 2003-ban, háromszázezer zarándok jelenlétében.

 


A katolikus egyház szentté avatási procedúráiról sokat, sok helyen írtak, nem fárasztom azzal az olvasót, hogy az eljárás részleteit feszegessem. Lényege, hogy az életszentség hírében álló személy boldoggá, majd szentté avatási pere csak az illető halála után öt évvel kezdődhet meg, hogy elég idő maradjon kutatásra, dokumentumok és tanúságtételek összegyűjtésére, mérlegelésre. Ami ezután következik, azt nemes egyszerűséggel „csodavárásnak” is lehetne nevezni, hiszen az oltárra emelés feltétele két, a szentéletű személy közbenjárására történő esemény, amelyet ismereteink és tapasztalataink szerint lehetetlennek tartunk, és amelyet ma már nem csak tanúvallomásoknak, hanem szakértőknek is igazolniuk kell. Nézőpont kérdése, ki mit tekint csodának – nekem például Teréz anya életműve messzemenően kimeríti a csoda fogalmát, aki nem így gondolja, csinálja utána –, tény azonban, hogy az ötéves szabály alól a szintén rekordidő alatt szentté avatott II. János Pál pápa kivételesen felmentést adott, az eljárás tehát két évvel a missziós nővér 1997-es halála után elkezdődhetett, és kevesebb, mint húsz év alatt be is fejeződik.

 


Teréz anyát mindenki albán apácaként ismeri, bár Szkopjéban született, apai ágon a mai Macedóniában és Albániában egyaránt kisebbségnek számító aromán nemzetiség tagjaként. Eredeti neve szerint Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, de számon tartják Antigona Gongea Boiagi néven is, ez a név aromán változata. Az alapvetően mohamedán vallású albán közösségen belül nagy ritkaságnak számított egy katolikus vallású család, a Boiagik felmenőit pedig az arománok kulturális fellegvárának számító Moscopoleából (albánul Voskopoje) származtatták, és rokonságuk volt a koszovói Prizen és az albániai Shkodra városában is. Világraszóló jelentősége, identitásképző ereje és idegenforgalmi haszna mellett ezért van az, hogy Albánia, Macedónia és Koszovó minden jelentősebb városában illik szobrot állítani neki, Tiranában és Szkopjéban például több is van, de Kolkatától Budapestitg láthatunk Teréz anya-szobrokat Olaszországban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államokban, szentélyekben és köztereken egyaránt. A 20-21. századok elidegenedő világában ő testesíti meg a betegápoló szerzetesnővérek alakját, noha betegápoló rendek a Szeretet Misszionáriusai előtt is léteztek, csak hát az erőteljes szekularizáció és az ateista, vallásellenes ideológiák térnyerése hol kitessékelte őket a kórházakból, hol elszigetelte és ellehetetlenítette őket, hol pedig pedig leparancsolta róluk a sajátosan szervezett közösségi életformát és a köz javára végzett áldozatos munkát egyaránt jelképező furcsa ruhákat. Nënë Tereza ma nemzeti hős Albániában, Durrës-ben múzeuma van, kórház, iskola és nemzetközi reptér is viseli a nevét, Enver Hodzsa kommunista bunkerországában azonban aligha fejthette volna ki áldásos tevékenységét.

 


Értetlenség, cinizmus és rosszindulat persze a „civilizált” világban is szokta kísérni az önzetlenség munkálkodását, hiszen a maga módján Teréz anya is „szélsőséges” figura, amennyiben egy leprásokat ölelgető apáca – bármit is hazudjunk erről magunknak és a külvilágnak – egyáltalán nem felel meg az életvitelünknek, ahogyan Jézus vagy Gandhi sem felelne meg. Persze Gandhit, akit nem tartott békedíjra érdemesnek a Nobel-bizottság – és ezzel Szent II. János Pálnak is adósa maradt a jeles grémium –, „meztelen fakírnak” nevezte Churchill. Hasonló jelző Teréz anyának is kijutott: Cristopher Hitchens, az utóbbi néhány évtized jelentős ateista gondolkodójának tartott amerikai közíró „fanatikus albán törpének” minősítette. Most őszintén: öt évvel a halála után hányan tudják még, ki volt Cristopher Hitchens? Teréz anya viszont „kiérdemelte” a Nobel-békedíjat és egy sor másikat is, elismertsége pedig nagyszerű dobbantónak számított néhány újonnan alapított nemzetközi díj „bejáratásánál”. Az olasz újságíróról, Eugenio Balzanról elnevezett  egymillió svájci frankos Balzan-díjat például alapítása után gyors egymásutánban odaítélték a Nobel Alapítványnak és Teréz anyának, aztán 16 évig semmi. Az emberbarátként és nemzetközi befektetőként egyaránt sikeres John Templeton hagyatékából finanszírozott Templeton-díj, amelyet „vallási Nobel-díjként” is szokás emlegetni, és kínosan ügyelnek arra, hogy mindig egy kicsivel nagyobb összeg járjon hozzá, mint amennyi az aktuális Nobel-díj értéke, szintén Teréz anyával nyitotta a díjazottak sorát. A 20. század második felének vezéralakjai valahogy eljutottak odáig, ahová Churchillnek nem sikerült Gandhi esetében: hozzádörgölőztek a törékeny apácához, fényképezkedtek vele, díjakkal halmozták el – csak éppen a példáját nem szerették volna követni. Teréz anya persze volt akkora diplomata, hogy mosolyogni tudjon a kamerának, a díjakkal járó pénzösszegek jobb helyre nem is kerülhettek volna, ő pedig hajlott háttal és egyenes derékkal odamondogatott a képmutatóknak, ha kellett. (Helyszűke miatt nem idézünk történeteket, de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek: a Gallup évenkénti bontásában Teréz anyának életében csak egyszer sikerült első helyre kerülnie a legjobban csodált nők listáján, amelyet tartósan Hillary Clinton vezet, de a legjobban csodált személyiségek örökranglistáját mindkét kategóriában a szerzetesnő vezeti.)

 


Teréz anyánál tevékenyebben szerető embert nehéz elképzelni, éppen ezért sokak számára sohasem lesz szent, megmarad inkább anyának. Ezzel együtt  mindig vannak és maradnak, akiknek soha semmi nem lesz elég. Egyszer megkérdezték Teréz anyától, miért imádkozik reggelente két órát, amikor ezt az időt betegápolásra is fordíthatná. Mintha napi két óra lelkigyakorlat  lenne a közjó kibontakozásának az akadálya. Mindegy is, mit válaszolt erre a szentéletű szerzetesnő, hiszen azok számára, akik szerint az imádság elfecsérelt idő, a szeretet gyakorlása is elsősorban pénzkérdés vagy szolgamunka, amit adomány fejében majd mások végeznek el helyettük. Másik történet: egy turista Kalkuttában megjegyezte: "Egymillió dollárért sem tudnám azt tenni, amit maga tesz..." Teréz anya szerényen így válaszolt: "Annyiért én sem. Mi mindent Krisztusért teszünk, őt ismerjük fel a rászorulóban. Amit teszünk, az csepp a tengerben, de ha nem tennénk, az a csepp hiányozna...” Akiknek a jeles esemény kapcsán éppen kedves most Teréz anya, de viszket a kereszténység, mint európai alapérték (pedig Európában az ateista is keresztény, mondotta volt rendkívül találóan Antall József egykori magyar miniszterelnök), azok sohasem fogják megérteni az önzetlenségnek ezen minőségét.

Sajnos, mi sem...

 

Szabadság, 2016. szeptember 13., vezércikk.


Helyzet van


Menni vagy maradni? Hamleti léptékű dilemmát oldott fel David Cameron az Európai Unióból való kilépés ügyében szervezett népszavazással, a BREXIT ugyanis ilyen-olyan formában évtizedek óta tematizálja a brit politikát és közvéleményt. Az Európai Unió történetében Nagy Britannia volt az egyetlen tagország - jogilag ugyanis még hosszú ideig az marad! –, amely kétszer is megszavaztatta állampolgárait a bentmaradásról. Nem divat a konzervatívokat összekötni a progresszióval (értsen ez alatt bárki bármit is!), de tudni kell, hogy az Egyesült Királyság belépését az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe tory kormány vezényelte le, az 1975-ös népszavazáson pedig, már ellenzékből, maga Margaret Thatcher, a brüsszelita szuperállami törekvéseket később erősen kritizáló Vaslady is fennhangon támogatta – a kormányzó balodali Munkáspárt többségével szemben! A törésvonalak persze akkor sem, és most sem kizárólag a párthovatartozás függvényében alakultak ki.

 


Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Brüsszelben euroszkeptikus vezetőnek tartják, mégis ő volt az egyetlen a tagországok vezetői közül, aki egy kilépéspárti brit napilapban az Egyesült Királyság bentmaradása mellett kampányolt egészoldalas hirdetéssel. Személyes érdeke is fűződött hozzá, hiszen David Cameronnal fontos szövetségese távozik az Európai Tanácsból, aki hozzá hasonlóan ellenállt Brüsszel lopakodó föderalizációs kísérleteinek, mi több: épp a népszavazás ötletével sikerült egy sor különengedményt kicsikarnia Brüsszeltől. Akkor siettek az EU-bürokraták leszögezni, hogy egyedi megállapodásról van szó, senki ne merészeljen hasonló követelésekkel előállni. Megállapodásuk nem a tagegyenlőség és az egyenlő bánásmód elvének megerősítéséről szólt, így más országok állampolgáraiban tovább rombolta Brüsszel tekintélyét. Nem téved tehát a magyar miniszterelnök, amikor mélyreható uniós reformokat sürget: a BREXIT sokkhatása alatt nyilatkozó európai vezetők és pártcsaládok meglepő egyhangúsággal ismételgetik ugyanezt az érvet. Kérdés, ki mit ért uniós reformokon?

Érdemes elgondolkodni a nagy közvéleménykutató cégek óvatoskodásán, illetve azon a tévedésnek bizonyuló optimizmuson, amellyel az utolsó pillanatban mégis 4 százalékpontos különbséget jósoltak a bentmaradók javára. Erősen heterogén, multikulturális közegben nehezebb a választók szándékát és aktivitási hajlandóságát modellezni, magyarázzák a szakértők, a multikulturális London és környéke viszont a várakozásoknak megfelelően rávert a BREXIT támogatóira. Van azonban egy szempont, amivel kevésbé számoltak, mégpedig a rejtőzködő szavazók és a „bizonytalanok” hallgatásának okaival. A megbélyegzési „kultúra”, amellyel az ideológiai fősodor egy ideje kezelni szokta az ellenvéleményt, minden bizonnyal hozzájárult az előrejelzések torzulásához: fordított végeredmény esetén egy 4 százalékpontos tévedés dupla súllyal esik a latba, ez pedig nagyon is túl van a hibahatáron.

 


A népszavazás demokratikus gyakorlat, még akkor is, ha némelyek szerint egy mezei választópolgár nem képes felelős döntést hozni bonyolult közügyekben. (Miért is szavazunk egyáltalán bármiről?) Ezzel Brüsszelben is tisztában voltak az Európai Unió bővítési folyamatában, illetve a Lisszaboni Szerződés kapcsán, amely az EU-bürokrácia hatásköreit megnövelte: Írországot kétszer is megszavaztatták, hogy a megfelelő eredményt kicsikarják, természetesen különalkuk megkötésével. A brüsszeli statusquo ellenében megfogalmazott népszavazási igények azonban már nem férnek össze az EU-bürokraták ízlésével. Ennek jeleit láttuk a skót függetlenség ügyében szervezett 2014-es népszavazás kapcsán is, ahol a brüsszeli figyelmeztetés szerint ha Skócia kiválik az Egyesült Királyságból, azzal EU-tagságát is elveszíti. Furcsa hozadéka e logikának, hogy Skócia előljárói most a bentmaradás mellett kampányoltak, BREXIT esetére azonban kilátásba helyeztek egy következő függetlenségi népszavazást. Hasonlót fontolgatnak most az észak-ír és walesi vezetők is, Gibraltárra pedig a spanyol külügyminiszter jelenkezett be.  A dominó tehát borulni látszik, felmerül a FREXIT, vagyis az alapító tagnak számító Franciaország kilépésének a kérdése, hiszen ott még alacsonyabb az EU támogatottsága, mint Nagy Britanniában. Az valószínűleg túlzás, hogy a brit választópolgárok a saját Trianonjukat szavazták volna meg: ehhez egyrészt Londonnak is lesz egy-két szava, másrészt viszont Gibraltárt leszámítva még azokban a tartományokban is, ahol a BREXIT hívei maradtak alul, többnyire kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.

Köztudomású, hogy az uniós tagországok biztonságát, gazdasági és politikai érdekeit súlyosan csorbító jelenségek, események (például a görögországi államcsőd vagy a migrációs válság) mennyire nehezen hozzák mozgásba az Európai Unió brüsszeli mechanizmusait. Helyettük tagországi szerepvállalások kínálnak ideig-óráig megoldást. Józan emberben fölmerül a kérdés: egy ilyen horderejű kérdésben, mint amilyen a BREXIT-ügy volt, miért nem korteskedtek teljes mellszélességgel az EU brüsszeli vezetői, miközben érezhetően kontraproduktív, burkolt fenyegetések („nem lesz visszaút”, „ha kilépnek, kint lesznek”, stb.) egész sorozatát fogalmazták meg az Egyesült Királysággal szemben? A puszta tény, hogy a BREXIT-tel kapcsolatos uniós álláspont nem a 27 állam- és kormányfőt tömörítő Európai Tanácsban, hanem egy Angela Merkel által hétfőre összehívott német-olasz-francia-ET csúcson körvonalazódik, sokat elárul arról, hogyan keverik a lapokat az Európai Unióban.

 


Sokan úgy gondolják, hogy a BREXIT lefutott kör, pedig ez nem így van. Először is az angol parlamentet semmi sem kötelezi, hogy meg is hozzák a kilépésről szóló döntést, az EK-ban ugyanis nem ügydöntő a népszavazás. Igaz, ahol az EU történetében kétszer is vették a bátorságot, hogy éljenek a demokratkus játékszabályok adta lehetőségekkel, ne csak beszéljenek róla, ott kevés az esélye, hogy következmények nélkül maradjon egy népszavazás végeredménye. David Cameron is ezt erősítette meg a lemondásával. A következmények azonban nem egyik napról a másikra következnek majd be. Évekig tartó tárgyalásokkal lehet csak szétszálazni az Egyesült Királyság és az Európai Unió összefonódását akkor is, ha előbbi mindig különutas politikát folytatott. Egy-két év alatt gyökeresen megváltozhat a geopolitikai szükségszerűség, ezzel együtt pedig a népakarat is, amelynek most leginkább a brüsszeli politikával szembeni protest volt a vezérelve. Nagy Britannia komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező európai nagyhatalom, a világ 5. legnagyobb gazdasága, elemi érdeke tehát az EU-nak, hogy ne idegenítse el magától. Helyzet van tehát, nem pedig katasztrófa (jól is néznénk ki, ha alapvető demokratikus jogainkat katasztrófaként kezelnénk!), amelyre hatékonyan és gyorsan kellene reagálni. Az európai kancelláriákban – és természetesen Londonban is – már hónapok óta modellezik a BREXIT hatásait gazdaságra, politikára, integrációra nézve. Remélhetőleg Brüsszelnek is van értelmes, hatékony, és ami a legfontosabb: a uniós polgárok szemében is hiteles forgatókönyve! Ha nincs, meg vannak számlálva a napjai.

Napirenden

Tulajdoképpen Kubáról és Barack Obama leköszönő amerikai enök történelmi jelentőségű látogatásáról akartam írni, hiszen ami Havannában zajlott ezekben a napokban, az joggal tarthatott volna igényt az érdeklődésünkre tízezer kilométer távolságban is. Szerencsés embernek tartom magam, úgy utazhattam körbe tavaly az elszegényedett szigetállamot, hogy pontosan tudtam: néhány éven belül a Castro-fivérek bebábozódott forradalmi komunizmusa globál-kapitalista pillangóként tündököl majd a karibi napsütésben.

Kuba évtizedek óta vonzó célországa az egzotikumra vágyó európai turizmusnak, McDonalds-étterem azonban tavalyig csak egy volt az országban, az is az örökös bérleti jogként kisajátított gunatanamói katonai bázison, amely értelemszerűen közönséges halandók számára nem látogatható. Nem bántam egy percig sem, a napi halszelet-adagom a „fehérek és mórok” becenévre hallgató paszulyos rizskörettel éppen megfelelt, még akkor is, ha egy-egy szegényes vacsoráért középkategóriás európai éttermekben is figyelemre méltó árat kértek. A helyi újságok azonban már akkor is az amerikai-kubai diplomáciai kapcsolatok rendezéséről hozsannáztak, az Egyesült Államok havannai követségi épületének felújítási munkálatait helyszíni szemlén, a washingtoni kubai követség megnyitását pedig élő egyenesben követtem Trinidadból. Idén Obama látogatásával véget ért egy korszak, amelynek furcsa romantikája minden bizonnyal szép lassan kikopik majd a kubai hétköznapokból is. Mindenesetre a német Focus magazin legutóbbi száma Kubát az egyik legvonzóbb, és ami egyre fontosabbá válik: legbiztonságosabb célországgá minősítette a turizmus számára.

Tragikus európai valóságunk azonban felülírja Kubát magyarázó szándékaimat. Nekünk Mohács kell, azaz Párizs, Brüsszel... és Idomeni. Mikor ezeket a sorokat írom, a tavalyi párizsi merényletekre kísértetiesen hasonlító brüsszeli terrorcselekmények áldozatainak a száma már meghaladta a harmincat, a görögországi Idomeniben feltorlódó migránsok pedig (menekültek, bevándorlók, ki tudja?) épp blokád alá vontak egy nemzetközi vasútvonalat. Patthelyzet. A rettegés egyre magasabb fokát (értsd: emelt szintű terrorkészültség, kijárási tilalom, stb.) megtapasztaló európai polgárnak mind nehezebb elmagyarázni, miért kellene humanitárius megfontolásból elfojtania jogos igényét a saját biztonságára. Emberáldozatot követelő merényleteket a mi értékrendünk szerint semmilyen vallási előírással vagy vendetta-hagyománnyal nem lehet indokolni, ezért az iszlám szélsőségesekhez köthető szörnyűségeket az együttérzés és tolerancia arcul csapásának, a menedékjoggal való visszaélésnek érzik egyre többen Európában, ez pedig sok, valóban szerencsétlenül járt, zömében iszlámhívő ember sorsát pecsételi meg a közeljövőben.

 


Ne legyünk naívak: a tőlünk távolabbra, mondjuk Ankarában elkövetett szörnyűségek, bár többnyire hidegen hagyják a Charlie-kat (lásd: Je suis Charlie-mozgalom), nagyon is logikusan illeszkednek a sorba, üzenetük pedig az, hogy sehol senki nem érezheti magát biztonságban. Párizsnak még nagyon fájó az elméke, de nem szabad megfeledkezni Madridról (2004 – 191 áldozat) és Londonról sem (2005 – 56 áldozat), hiszen evidens: Európa nagyvárosai célpontjaivá váltak az iszlám terrorizmusnak. Ebben az összefüggésben teljesen abszurd, hogy utólag is jól dokumentálható módon, mégis a legkisebb ellenőrzés nélkül szivároghattak be fanatikusok és csatangolhattak héthatáron át, miközben Európa választott tisztségviselői és fogadatlan prókátorai saját szabályik semmibe vételével (lásd: shengeni szabályok, dublini rendelkezések) voltak elfoglalva. Ne feledjük: ahol civilizációs vívmányként azonosíthatatlan tízezrek zsarolhatják a hatóságokat, ahol fényes nappal rugdoshatnak sajtómunkásokat, ha ún. no-go-zónákban forgatnak, ahová a rendőr már be sem meri tenni a lábát (Svédország, 2016), ahol menekültszállásokat gyújtogathatnak százszámra (Skandinávia, Németország, 2015), ahol a nagyvárosi gettósodás nyílt utcai bandaháborúkba torkollik évtizedek óta (Párizs), ahol egy tömegmészáros magasabb kényelmi szintet követelhet ki a börtönben, mint amilyet sok áldozata megengedhetett magának, mielőtt le nem géppuskázta őket (Breivik-ügy)... ott valami nagyon nincsen rendjén. Kezdhetjük igazságérzetünk és tolerancia-hányadosunk mellé fölfejleszteni józan helyzetértékelési képességünket is!