O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Helyzet van


Menni vagy maradni? Hamleti léptékű dilemmát oldott fel David Cameron az Európai Unióból való kilépés ügyében szervezett népszavazással, a BREXIT ugyanis ilyen-olyan formában évtizedek óta tematizálja a brit politikát és közvéleményt. Az Európai Unió történetében Nagy Britannia volt az egyetlen tagország - jogilag ugyanis még hosszú ideig az marad! –, amely kétszer is megszavaztatta állampolgárait a bentmaradásról. Nem divat a konzervatívokat összekötni a progresszióval (értsen ez alatt bárki bármit is!), de tudni kell, hogy az Egyesült Királyság belépését az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe tory kormány vezényelte le, az 1975-ös népszavazáson pedig, már ellenzékből, maga Margaret Thatcher, a brüsszelita szuperállami törekvéseket később erősen kritizáló Vaslady is fennhangon támogatta – a kormányzó balodali Munkáspárt többségével szemben! A törésvonalak persze akkor sem, és most sem kizárólag a párthovatartozás függvényében alakultak ki.

 


Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Brüsszelben euroszkeptikus vezetőnek tartják, mégis ő volt az egyetlen a tagországok vezetői közül, aki egy kilépéspárti brit napilapban az Egyesült Királyság bentmaradása mellett kampányolt egészoldalas hirdetéssel. Személyes érdeke is fűződött hozzá, hiszen David Cameronnal fontos szövetségese távozik az Európai Tanácsból, aki hozzá hasonlóan ellenállt Brüsszel lopakodó föderalizációs kísérleteinek, mi több: épp a népszavazás ötletével sikerült egy sor különengedményt kicsikarnia Brüsszeltől. Akkor siettek az EU-bürokraták leszögezni, hogy egyedi megállapodásról van szó, senki ne merészeljen hasonló követelésekkel előállni. Megállapodásuk nem a tagegyenlőség és az egyenlő bánásmód elvének megerősítéséről szólt, így más országok állampolgáraiban tovább rombolta Brüsszel tekintélyét. Nem téved tehát a magyar miniszterelnök, amikor mélyreható uniós reformokat sürget: a BREXIT sokkhatása alatt nyilatkozó európai vezetők és pártcsaládok meglepő egyhangúsággal ismételgetik ugyanezt az érvet. Kérdés, ki mit ért uniós reformokon?

Érdemes elgondolkodni a nagy közvéleménykutató cégek óvatoskodásán, illetve azon a tévedésnek bizonyuló optimizmuson, amellyel az utolsó pillanatban mégis 4 százalékpontos különbséget jósoltak a bentmaradók javára. Erősen heterogén, multikulturális közegben nehezebb a választók szándékát és aktivitási hajlandóságát modellezni, magyarázzák a szakértők, a multikulturális London és környéke viszont a várakozásoknak megfelelően rávert a BREXIT támogatóira. Van azonban egy szempont, amivel kevésbé számoltak, mégpedig a rejtőzködő szavazók és a „bizonytalanok” hallgatásának okaival. A megbélyegzési „kultúra”, amellyel az ideológiai fősodor egy ideje kezelni szokta az ellenvéleményt, minden bizonnyal hozzájárult az előrejelzések torzulásához: fordított végeredmény esetén egy 4 százalékpontos tévedés dupla súllyal esik a latba, ez pedig nagyon is túl van a hibahatáron.

 


A népszavazás demokratikus gyakorlat, még akkor is, ha némelyek szerint egy mezei választópolgár nem képes felelős döntést hozni bonyolult közügyekben. (Miért is szavazunk egyáltalán bármiről?) Ezzel Brüsszelben is tisztában voltak az Európai Unió bővítési folyamatában, illetve a Lisszaboni Szerződés kapcsán, amely az EU-bürokrácia hatásköreit megnövelte: Írországot kétszer is megszavaztatták, hogy a megfelelő eredményt kicsikarják, természetesen különalkuk megkötésével. A brüsszeli statusquo ellenében megfogalmazott népszavazási igények azonban már nem férnek össze az EU-bürokraták ízlésével. Ennek jeleit láttuk a skót függetlenség ügyében szervezett 2014-es népszavazás kapcsán is, ahol a brüsszeli figyelmeztetés szerint ha Skócia kiválik az Egyesült Királyságból, azzal EU-tagságát is elveszíti. Furcsa hozadéka e logikának, hogy Skócia előljárói most a bentmaradás mellett kampányoltak, BREXIT esetére azonban kilátásba helyeztek egy következő függetlenségi népszavazást. Hasonlót fontolgatnak most az észak-ír és walesi vezetők is, Gibraltárra pedig a spanyol külügyminiszter jelenkezett be.  A dominó tehát borulni látszik, felmerül a FREXIT, vagyis az alapító tagnak számító Franciaország kilépésének a kérdése, hiszen ott még alacsonyabb az EU támogatottsága, mint Nagy Britanniában. Az valószínűleg túlzás, hogy a brit választópolgárok a saját Trianonjukat szavazták volna meg: ehhez egyrészt Londonnak is lesz egy-két szava, másrészt viszont Gibraltárt leszámítva még azokban a tartományokban is, ahol a BREXIT hívei maradtak alul, többnyire kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.

Köztudomású, hogy az uniós tagországok biztonságát, gazdasági és politikai érdekeit súlyosan csorbító jelenségek, események (például a görögországi államcsőd vagy a migrációs válság) mennyire nehezen hozzák mozgásba az Európai Unió brüsszeli mechanizmusait. Helyettük tagországi szerepvállalások kínálnak ideig-óráig megoldást. Józan emberben fölmerül a kérdés: egy ilyen horderejű kérdésben, mint amilyen a BREXIT-ügy volt, miért nem korteskedtek teljes mellszélességgel az EU brüsszeli vezetői, miközben érezhetően kontraproduktív, burkolt fenyegetések („nem lesz visszaút”, „ha kilépnek, kint lesznek”, stb.) egész sorozatát fogalmazták meg az Egyesült Királysággal szemben? A puszta tény, hogy a BREXIT-tel kapcsolatos uniós álláspont nem a 27 állam- és kormányfőt tömörítő Európai Tanácsban, hanem egy Angela Merkel által hétfőre összehívott német-olasz-francia-ET csúcson körvonalazódik, sokat elárul arról, hogyan keverik a lapokat az Európai Unióban.

 


Sokan úgy gondolják, hogy a BREXIT lefutott kör, pedig ez nem így van. Először is az angol parlamentet semmi sem kötelezi, hogy meg is hozzák a kilépésről szóló döntést, az EK-ban ugyanis nem ügydöntő a népszavazás. Igaz, ahol az EU történetében kétszer is vették a bátorságot, hogy éljenek a demokratkus játékszabályok adta lehetőségekkel, ne csak beszéljenek róla, ott kevés az esélye, hogy következmények nélkül maradjon egy népszavazás végeredménye. David Cameron is ezt erősítette meg a lemondásával. A következmények azonban nem egyik napról a másikra következnek majd be. Évekig tartó tárgyalásokkal lehet csak szétszálazni az Egyesült Királyság és az Európai Unió összefonódását akkor is, ha előbbi mindig különutas politikát folytatott. Egy-két év alatt gyökeresen megváltozhat a geopolitikai szükségszerűség, ezzel együtt pedig a népakarat is, amelynek most leginkább a brüsszeli politikával szembeni protest volt a vezérelve. Nagy Britannia komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező európai nagyhatalom, a világ 5. legnagyobb gazdasága, elemi érdeke tehát az EU-nak, hogy ne idegenítse el magától. Helyzet van tehát, nem pedig katasztrófa (jól is néznénk ki, ha alapvető demokratikus jogainkat katasztrófaként kezelnénk!), amelyre hatékonyan és gyorsan kellene reagálni. Az európai kancelláriákban – és természetesen Londonban is – már hónapok óta modellezik a BREXIT hatásait gazdaságra, politikára, integrációra nézve. Remélhetőleg Brüsszelnek is van értelmes, hatékony, és ami a legfontosabb: a uniós polgárok szemében is hiteles forgatókönyve! Ha nincs, meg vannak számlálva a napjai.

Napirenden

Tulajdoképpen Kubáról és Barack Obama leköszönő amerikai enök történelmi jelentőségű látogatásáról akartam írni, hiszen ami Havannában zajlott ezekben a napokban, az joggal tarthatott volna igényt az érdeklődésünkre tízezer kilométer távolságban is. Szerencsés embernek tartom magam, úgy utazhattam körbe tavaly az elszegényedett szigetállamot, hogy pontosan tudtam: néhány éven belül a Castro-fivérek bebábozódott forradalmi komunizmusa globál-kapitalista pillangóként tündököl majd a karibi napsütésben.

Kuba évtizedek óta vonzó célországa az egzotikumra vágyó európai turizmusnak, McDonalds-étterem azonban tavalyig csak egy volt az országban, az is az örökös bérleti jogként kisajátított gunatanamói katonai bázison, amely értelemszerűen közönséges halandók számára nem látogatható. Nem bántam egy percig sem, a napi halszelet-adagom a „fehérek és mórok” becenévre hallgató paszulyos rizskörettel éppen megfelelt, még akkor is, ha egy-egy szegényes vacsoráért középkategóriás európai éttermekben is figyelemre méltó árat kértek. A helyi újságok azonban már akkor is az amerikai-kubai diplomáciai kapcsolatok rendezéséről hozsannáztak, az Egyesült Államok havannai követségi épületének felújítási munkálatait helyszíni szemlén, a washingtoni kubai követség megnyitását pedig élő egyenesben követtem Trinidadból. Idén Obama látogatásával véget ért egy korszak, amelynek furcsa romantikája minden bizonnyal szép lassan kikopik majd a kubai hétköznapokból is. Mindenesetre a német Focus magazin legutóbbi száma Kubát az egyik legvonzóbb, és ami egyre fontosabbá válik: legbiztonságosabb célországgá minősítette a turizmus számára.

Tragikus európai valóságunk azonban felülírja Kubát magyarázó szándékaimat. Nekünk Mohács kell, azaz Párizs, Brüsszel... és Idomeni. Mikor ezeket a sorokat írom, a tavalyi párizsi merényletekre kísértetiesen hasonlító brüsszeli terrorcselekmények áldozatainak a száma már meghaladta a harmincat, a görögországi Idomeniben feltorlódó migránsok pedig (menekültek, bevándorlók, ki tudja?) épp blokád alá vontak egy nemzetközi vasútvonalat. Patthelyzet. A rettegés egyre magasabb fokát (értsd: emelt szintű terrorkészültség, kijárási tilalom, stb.) megtapasztaló európai polgárnak mind nehezebb elmagyarázni, miért kellene humanitárius megfontolásból elfojtania jogos igényét a saját biztonságára. Emberáldozatot követelő merényleteket a mi értékrendünk szerint semmilyen vallási előírással vagy vendetta-hagyománnyal nem lehet indokolni, ezért az iszlám szélsőségesekhez köthető szörnyűségeket az együttérzés és tolerancia arcul csapásának, a menedékjoggal való visszaélésnek érzik egyre többen Európában, ez pedig sok, valóban szerencsétlenül járt, zömében iszlámhívő ember sorsát pecsételi meg a közeljövőben.

 


Ne legyünk naívak: a tőlünk távolabbra, mondjuk Ankarában elkövetett szörnyűségek, bár többnyire hidegen hagyják a Charlie-kat (lásd: Je suis Charlie-mozgalom), nagyon is logikusan illeszkednek a sorba, üzenetük pedig az, hogy sehol senki nem érezheti magát biztonságban. Párizsnak még nagyon fájó az elméke, de nem szabad megfeledkezni Madridról (2004 – 191 áldozat) és Londonról sem (2005 – 56 áldozat), hiszen evidens: Európa nagyvárosai célpontjaivá váltak az iszlám terrorizmusnak. Ebben az összefüggésben teljesen abszurd, hogy utólag is jól dokumentálható módon, mégis a legkisebb ellenőrzés nélkül szivároghattak be fanatikusok és csatangolhattak héthatáron át, miközben Európa választott tisztségviselői és fogadatlan prókátorai saját szabályik semmibe vételével (lásd: shengeni szabályok, dublini rendelkezések) voltak elfoglalva. Ne feledjük: ahol civilizációs vívmányként azonosíthatatlan tízezrek zsarolhatják a hatóságokat, ahol fényes nappal rugdoshatnak sajtómunkásokat, ha ún. no-go-zónákban forgatnak, ahová a rendőr már be sem meri tenni a lábát (Svédország, 2016), ahol menekültszállásokat gyújtogathatnak százszámra (Skandinávia, Németország, 2015), ahol a nagyvárosi gettósodás nyílt utcai bandaháborúkba torkollik évtizedek óta (Párizs), ahol egy tömegmészáros magasabb kényelmi szintet követelhet ki a börtönben, mint amilyet sok áldozata megengedhetett magának, mielőtt le nem géppuskázta őket (Breivik-ügy)... ott valami nagyon nincsen rendjén. Kezdhetjük igazságérzetünk és tolerancia-hányadosunk mellé fölfejleszteni józan helyzetértékelési képességünket is!

Békecsók Havannában

 

Van a Vatikáni Múzeumok Modern vallásos művészeti gyüjteményének állandó tárlatán egy szuggesztív féldombormű, amely VI. Pál pápa és I. Athenagorász konstantinápolyi pátriárka jeruzsálemi találkozóját örökíti meg. A békecsóknak, amelyet a két egyházatya ezer éves szétfejlődés után először váltott, akkora diplomáciai hordereje volt, hogy képzőművészek egész sora örökítette meg a jeles eseményt. A katolicizmus és az ortodoxia XX. századi közeledése hosszú évszázadok teológiai vitáit írta felül. Athenagorász állítólag azt mondta VI. Pálnak: „Mi nyugodtan haladjunk együtt előre, az összes teológust pedig tegyük egy szigetre, vitatkozzanak ott egymással, mialatt mi előre haladunk az életben!”

Athenagorász és VI. Pál találkozója persze nem előzmények nélküli, váratlan esemény volt, szervesen illeszkedett a modern katolikus világszemlélet fejlődésének, ezzel párhuzamosan pedig a Vatikán XX. századi erőfeszítéseinek idővonalába. Szinte valamennyi „modern pápa” nevéhez köthető valamilyen „elsőség”, szimbolikus gesztus, amelyet egyháztörténeti és diplomáciai szempontból egyaránt értelmezni lehet. A XIX-XX. századok fordulóján uralkodó XIII. Leó (1878-1903) szellemiségének és egyházpolitikáának fő mozgatórugója volt a keresztény élet korszerűvé tétele, bármit is jelentsen ez. Elismerte a keleti rítusok egyenrangúságát az egyházon belül, ezzel párhuzamosan közeledni próbált az ortodoxia fele. Szent XXIII. János (1958-1963), „a világ plébánosa” mindamellett, hogy látnoki módon meghirdette az aggiornamento, vagyis az egyház korszerűsödése jegyében szervezett II. Vatikáni Zsinatot, a vészkorszak idejéből közismert embermentőként egy emblematikus mondatával nyitott a zsidó vallás felé, mondván az őt felkereső amerikai rabbiknak: „Én vagyok József, a ti testvérektek!”

Utóda, VI. Pál (1963-1978), aki nyilvánosan is az ökumenikus mozgalom mellett foglalt állást, már gesztusértékű látogatásokkal jelezte, hogy a római egyház komolyan gondolja a nyitást a keleti „testvéregyházak” felé. Előbb Jeruzsálemben, egy zarándokút alkalmával találkozott a konstantinápolyi pátriárkával, majd a székvárosában, Isztambulban kereste fel, amit a pátriárka római látogatással viszonzott. Ez volt az első alkalom, hogy egy konstantinápolyi pátriárka hivatalosan meglátogatta Róma püspökét. E kapcsolatfelvétel eredménye volt, hogy a II. Vatikáni Zsinat végén egy időben és kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. VI. Pál pápa volt egyébként az, aki fölvette a kapcsolatot a protestáns egyházakkal, és először fogadta hivatalosan az anglikán egyház főméltóságát, a Canterbury érseket, valamint az egyiptomi kopt pápát. Nevéhez egy döbbenetes gesztus is fűződik: egy szertartás végén, amelyet a Sixtus-kápolnában celebrált, odament a Vatikánban tartózkodó konstantinápolyi ortodox küldöttség vezetőjéhez, leborult előtte, és a metropolita nem kis meglepetésére megcsókolta a lábát.


 

Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápaságának idején „rendszeressé” váltak a hasonló találkozók az ökumenikus pátriárkával. Az „utazó pápa”, II. János Pál azonban gesztusok egész sorával lepte meg a világot. Az egyház nevében tett bocsánatkérései, többek között a keresztes háborúk és az inkvizíció borzalmai, illetve az evangelizáció során elkövetett bűnök miatt, rendszerint egy-egy utazással hozhatók összefüggésbe. A zsidók ellen elkövetett bűnökért Jeruzsálemben, a Siratófalnál kért bocsánatot. Ő volt az első a pápák sorában, aki ellátogatott egy római zsinagógába, majd egy mecsetbe damaszkuszi látogatása során, sőt: hivatalos látogatást tett egy ortodox többségű országban, mégpedig Romániában. Igaz, akkor diplomáciai megfontolásból elmaradt a pásztori látogatás az ország katolikus régióiban, ezt pedig keserű szájízzel vette tudomásul a zömében magyar ajkú, főként erdélyi katolikusság.

 


Az 1,2 milliárd hívet számláló római katolikus egyház és a keleti kereszténység legnagyobb, 165 millió hivőt számláló orosz ortodox egyháza közötti kapcsolatfelvétel régóta esedékes már. A lengyel pápa és II. Alekszij moszkvai pátriárka 1997-re tervezett találkozója – ne firtassuk, miért – meghiúsult. Ezután sem neki, sem pedig XVI. Benedeknek nem sikerült a történelmi eseményt tető alá hozni. Ferenc pápának – aki megválasztásakor azzal is történelmet írt, hogy beiktatásán részt vett a konstantinápolyi pátriárka is – úgy néz ki, sikerül „egy asztalhoz ülni” Kirill moszkvai pátriárkával, mégpedig Havanna repterén, ahol Kirill hivatalos látogatáson, Ferenc pedig átutazóban lesz február 12-én. Figyelve az argentin pápa diplomáciai törekvéseit, amelyek sorába 2015-ös kubai látogatása is illeszkedett, logikussá válik egy puha diktatúra nemzetközi repterének a felértékelődése mondjuk a világörökség részét képező pannonhalmi apátsággal szemben, ahová jubileumi megfontolásokból próbálták „leszervezni” a nagy találkozót, és amelyre az ortodox fél nyitottnak is mutatkozott. A magyar államiság milleniumi évében, 2000-ben a katolicizmus és az ortodoxia már „kiegyezett” azzal, hogy az 1083-ban Róma által kanonizált Szent István királyt I. Bartholomeosz ökumenikus pátriárka bejelentésével az ortodox egyház is a szentjeinek sorába emelte, mint első közös szentet az egyházszakadás óta. Szent II. János Pál kétszer látogatott Magyarországra. Ferenc is érvényes meghívással bír, az említett jubileumi törekvések jegyében így azt is mondhatnák: Pannonhalma is megért volna egy misét...

 


Szabadság, 2016. február 9., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/122047


 

Párisban járt a Gyász...

Requiescat in pacem, Europa! – sommáz a pénteki párizsi terror kapcsán egy barátom. Szeretném azt hinni, hogy téved, de tartok attól, hogy igaza van: Európa november 13. után már nem azonos egykori önmagával, ahogyan az Egyesült Államok sem önazonos 2001. szeptember 11. óta. (Aki nem hiszi, böngéssze kicsit a vezető németországi lapokat, amelyek pár hete még a “willkommenskultur” jegyében fogalmaztak, most viszont háborús állapotokat emlegetnek!) A fenyegetettség kultúrája, mint azt Washington példájából már láthattuk, erős fenntartásokkal vállalható, korábban elképzelhetetlen döntéseket kényszerít ki a döntéshozókból, és ennek mentén szervezi majd meg a mindennapjainkat. Kár ujjal mutogatni: magunknak is köszönhetjük, hogy ide jutottunk.

1.

Sokan sokféle megfontolásból igyekeznek elérni több-kevesebb sikerrel, hogy az állam, brüsszeli logika szerint a nemzetállam saját intézményrendszerét leépítse. Túl sok az állam, túl sok mindenbe avatkozik bele, mondogatják, és bizonyos vonatkozásban (burjánzó bürokrácia, mint a korrupció melegágya, fékek és ellensúlyok rendszerének átszabása, mint demokrácia-deficit, stb.) talán igazuk is lehet. Európában azonban hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba buktatni magunkat. A napi valóság ugyanis azt mutatja, hogy a túl kevés (értsd: túl kevés!) államnak a polgárok biztonságérzete látja a kárát, például az egyes európai (uniós) országok migrációs nyomással szembeni kapitulációja révén. Pedig az államnak kutyakötelessége lenne megvédeni a polgárait (azok közösségét is, nem csak egyénenként őket!), hiszen többek között ezért fizetünk adót, és mert a fizikai erő legitim használatának monopóliumát civilizációs vívmányként az államra ruháztuk át. Isten őrizzen meg attól, hogy az egyének vagy egyes csoportjaik visszaköveteljék maguknak, akár önvédelmi célból is, az erőszak jogát, mert annak anarhia lenne a vége. Félreértés ne essék: a menekültszállások gyújtogatásában megmutatkozó idegenellenesség, (- ennek a migrációs bezzegországokban számtalan példáját láthattuk az elmúlt egy év során!) édestestvére az anarhista aktivizmusnak, amely a törvényesség semmibevételére buzdítja és ennek megfelelően zsákutcába vezeti a bevándorlókat! (Nem véletlen, hogy francia állami szervekre hivatkozva éppen a párizsi vérfürdővel párhuzamosan számolt be az Euronews arról, hogyan buzdítják "civil aktivisták" a Calais-nál rekedt bevándorlókat a Csalagút megrohamozására.) Nem csak a jelenséget kellene azonban kárhoztatni, hanem feltárni annak okait is! Ha van tanulsága a párizsi vérengzésnek - és a londoninak, madridinak anno -, akkor ez lenne a legfontosabb: rendbe tenni Európa immunrendszerét, hogy képes legyen válaszolni az integritását és értékeit érő támadásokra akkor is, ha azok ideig-óráig fegyvertelenek. Mert csak ideig-óráig azok.

2.

Trikolórba burkolt bikinis profilképek és különféle vizuális döbbenetek árasztották el a merényletek kapcsán a közösségi hálókat. Némelyek ízlésficamát leszámítva szép és nemes a gesztus, magam is támogatom, hiszen ki kell fejeznünk valahogyan az együttérzésünket, csak nehogy ismét a popkultos részvétnyilvánításban merüljön ki az állásfoglalás. A Je suis Charlie! -mozgalom totálisan alkalmatlan volt a sokkal súlyosabb tragédia megelőzésére. Ez kőkemény biztonságpolitikai feladat, amelyet a szakszolgálatok megerősítése és aktivizálása nélkül nem lehet megoldani. Sokat elárul ezek állapotáról a tény, hogy Párizsban egy éven belül kétszer fordulhatott elő ilyen súlyos terrorcselekmény! Előszeretettel hajtogatjuk, hogy Amerika nem etalon Európa számára, de a hatékonyságot és a konok érdekérvényesítés technikáját nem szégyen eltanulni sem az Egyesült Államoktól, sem például Izraeltől. Ha nem értünk egyet módszereik némelyikével, javítani mindig lehet azokon, ám a tanulságot le nem vonni nettó ostobaság.

3.

A terrornak nincs vallása, nincsen istene. Van azonban ideológiája, amit nem vesz kellőképpen komolyan az elitista szabadosságaiba belegabalyodott Európa, mely a szemünk előtt szabadít magára százezreket ellenőrizetlenül. Nem az a baj, hogy szolidáris a menekülőkkel, hiszen ez értékeinkből fakadó kötelesség, hanem hogy képtelen szabályozni a folyamatot. Ez így nem szolidaritás, nem humanizmus, a kereszténységhez, amelyet mostanában divatos egymás orra alá dörgölni, vajmi kevés köze van. A törvényesség szigorú felügyelete demokráciákban nem valami antihumánus bunkóság vagy állami túlkapás, hanem az emberiesség érvényre juttatásának is egyik alapfeltétele. Ebből elégtelen ma Európa.

4.

Ady szemével próbáltam Párizsra nézni: vajon miről írna most, ha élne? Most úgy látom, ilyesmit:

párisra tegnap rászakadt gyász

halált nyilallva nyargalt esztelen

s meglovagolta félelmeinket
a gyilkoló jelen

 

iszonyat bűzlött a szajna felett

bosszúra gyulladtak máglya-dalok

vért hörögve most vért követelnek

látnokká vált vakok

 

zülleszt a gyász nem térdre kényszerít

mert szemközt a halál árnyéka ring

rongyolódnak és békétlenednek

legjobb szándékaink

 

vigyázó szemünk hiába vetjük

párisra mert sötétje ránk szakadt

nyöghet velünk egész európa

e roppant súly alatt

Lélekcserélő idők

Néhány napja számon kérte rajtam egy Németországban élő ismerősöm, hogy miért szólok hozzá az ottani történésekhez, amikor nem ott élek? Jócskán elképedtem a kérdés logikáján, hiszen egyrészt jog szerinti európai (választó)polgárként miért is ne tenném, másrészt hogyan is hangzik ez a „belügyekbe való be nem avatkozásra” hajazó, államszocialista típusú érvelés az Európai Uniónak nevezett jogi-politikai-gazdasági konglomerátumban, ahol minden mindennel összefügg, és egy-egy eurobürokrata szeszélye, műveletlensége, csúcspolitikus elszólása, baklövése (- lásd Angela Merkel ellentmondásos nyilatkozatait migráns-ügyben) százmilliók életére van hatással? A kérdés, mint kiderült, inkább költői volt, megbeszéltük azóta, mert a közbeszédnek mégiscsak az egymással való kommunikálás lenne a lényege, még akkor is, ha vannak, akik a saját álláspontjuk tisztázása és képviselete helyett a másikén próbálnak érvelés-mentes fogásokat találni dialógus címén.

 

A röszkei határátkelő ostroma - forrás: Reuters


A kettőnk közti beszélgetés mederbe terelésén sokat „segített”, hogy a szóváltást követő napon a migrációs hullám eredményeként gyakorlatilag zárójelbe kerültek a schengeni vívmányok, ez pedig az ellenőrzés alá vont osztrák-német határ közelében élő ismerősöm életvitelére közvetlen hatást is gyakorolt. Az elméleti síkon kezelt problémákkal nem könnyű gyakorlati szinten, a közvetlen környezetünkben szembenézni. Látjuk, tapasztaljuk, hogyan fordul szembe pantokrátori magasságokban levitáló tegnapi önmagával a válságkezelés napi gyarlóságaiba süppedő kancellár, külügyér, megmondóember, akinek előbb-utóbb felelőssége lesz a szabadidős jótékonykodáson túl a hosszútávú gondolkodásban is. Azon a bizonyos damaszkuszi úton – Uramatyám, Damaszkusz, az emberi civilizáció talán legrégebb óta folyamatosan lakott városa, mint központi szimbólum a közel-keleti káoszban! – meglehetősen gyakoriak a pálfordulások, azzal a különbséggel, hogy a politikailag korrekté markentingelt Paulusokból most önös vagy közösségi érdekből egy időre ismét Saulusok lesznek.

 

A röszkei határátkelő ostroma. Forrás: Reuters


Tanulságos volt az európai politikai elit színeváltozását figyelni. Azokét, akik ugyan eredményesen kilúgozták a közös európai alaptörvényből a zsidó-keresztény értékekre, mint az európai kultúrát és civilizációt meghatározó alapértékekre való hivatkozást, migrációs ügyekben azonban tudtak Ferenc pápánál is katolikusabbak lenni. Persze csak addig, ameddig a bevándorló tíz- és százezrek meg nem jelentek a határaiknál. Ekkor azonban egyetlen nap alatt borult a schengeni dominó, és egycsapásra szalonképessé vált a saját európai vívmányaikra fittyet hányó belső határellenőrzés bevezetése is. Hirtelen fontos lett a korlátlanul vendégszerető Európának saját hatáskörben eldönteni, kit és milyen mennyiségben (kvóta!) válogat majd az alanyi jogon járó szociális „bőség asztalához”. (Merkel kancellár kimondta: nem döntheti el egyetlen bevándorló sem, hol és milyen feltételekkel kíván az EU-ban menekült lenni, és hogy aláveti-e magát a közösség szabályainak, vagy sem. Előbb-utóbb a németeknél is lesznek választások...).

 

A röszkei határátkelő ostroma.

 

Ma már ténykérdés, hogy ebben a végtelenül szomorú történetben a felebaráti szeretet parancsai gyakran ellentmondásba kerülnek a jogszerű magatartással, pedig ennek nem kellene így lennie, ha belátnánk, hogy jogszerűség és alapvető közösségi létformánkat meghatározó szabályok nélkül a szeretet egyházában is előbb-utóbb anarhia lenne, hiszen emberből vagyunk összegyúrva, nem életszentségből. (Hasonlat: az orvosi beavatkozásért józan ember nem rajong, de aláveti magát a jobbulás reményével, és nem fenyegeti az orvost, csak mert szike van a kezében.) Sajnos demokráciákban az illegalitásból nem lehet levezetni sem a tisztességes szándékot, sem a jogkövető magatartás tiszteletét. Azaz: lehet, csak nem erre szerződtünk. Nem tudom, az erőszakba forduló, illegális, leírom még egyszer: erőszakba forduló, illegális határátlépési kísérletek felrázzák-e majd az európai döntéshozókat, egy azonban biztos: az uniós nyugdíjkasszát fenntartani hivatott, magasan képzett békés menekülő imázsa egyre többekben szertefoszlani látszik. S ha már akkora divat lett a kereszténységet ideológiai bunkósbotként forgatni, jó lenne azt is tudatosítani, hogy Jézus az embertársakért vállalt felelősségre szólította fel a híveit, nem pedig a nevükben (érettük? miattuk?) elkövetett felelőtlenségekre. Példabeszédeit és a keresztény bölcsességeket a maguk összefüggéseiben kellene értelmezni, nem pedig, mint Nostradamus jóslatait, az éppen aktuális helyzetünkhöz és nézőpontjainkhoz igazítani. Mert János evangélista olyasmiket is följegyzett, hogy: „...aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló...” (János evangéliuma, 10. fejezet, első vers, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája). Meg se kíséreljünk ebből messzemenő következtetéseket levonni, hiszen önmagában ez is egy kiragadott gondolat, ami nagy sebességgel terjed a közösségi oldalakon, ám a józan parasztész logikája szerint megfogalmazott jézusi bölcsesség, mely akolról, juhokról és jó pásztorról elmélkedik a szövegkörnyezetében, közérthető és tanulságos ugyanakkor.

 

Élő pajzsként használt kisgyerek a röszkei határállomás ostrománl. Forrás: Mandiner.hu


Ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy minden igaz, és annak az ellenkezője is. Egyetlen korrekt hozzáállás marad: tájékozódni minden irányból, úgy kialakítani egy emberséges, a realitások talaján mozgó álláspontot, és ha kell, a mellette való érveléssel javítani a közbeszéd színvonalán. Az igazat is mondani, ne csak a valódit, és fordítva! Csak a vak nem látja, hogy olyasmi zajlik a közvetlen környezetünkben, uniós polgárokként pedig a saját házunk táján, amely mindannyiunkat érzékenyen fog érinteni hamarosan.

 

Szabadság, 2015. szeptember 18., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/118160

Tranzitzóna

1.

Szögezzük le mindjárt a legelején: ami bevándorlás-ügyben zajlik Európa-szerte, az elsősorban humanitárius katasztrófa, melynek a megszokott és természetes életterüket otthagyni kényszerülő tíz- és százezrek az igazi kárvallottjai. (Szomorú dolog, hogy ismételgetni kell az evidenciákat, ám a fortélyos félelem, amely igazgat minket, és amelynek a nevében könnyen számíthatunk mindenféle címkékre, szinte kötelezővé teszi.) Hogyan sodródtak ezek az emberek abba a nyomorúságba, amelyben most vannak, és ki milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért, amely a befogadó országok polgárai számára is kezd nyomasztóvá és elviselhetetlenné válni, arról sokan sokat írtak. Magamra nézve szinte kötelezőnek tartom, hogy foglalkozzak a témával, hiszen a migráció, menekültáradat, gazdasági bevándorlás, modern kori népvándorlás – nevezzük úgy, ahogy akarjuk – itt zajlik a közvetlen közelünkben. Barátaink, rokonaink, adott esetben mi magunk is napról napra szembesülünk ezzel a problémával, még ha nem is szeretnénk tudomásul venni. Rosszul vizsgázik Európa mind a közös menekültügy, mind pedig az önvédelmi stratégiák tekintetében. Biztonságpolitikai szakértők nem győzik hangsúlyozni már év eleje óta, mennyire meggyengült a kontinens immunrendszere, köszönhetően annak a felelőtlenségnek is, amely szinte áramlik az európai kancelláriákból. S bár sokaknak ez nem tűnik fel – hiszen a képernyő mögötti fotel-biztonságból a napi valóság és kegyetlenség egy mozdulattal átváltható szappanoperává –, lassan az alkalmatlanság és a szétesés jeleit kezdi mutatni a világ, ahová tartozni szeretnék. Peremvidékén ugyan megvetettük már a lábunk, viszont román állampolgárokként még csak nem is utazhatunk be kontroll nélkül. A schengeni övezetről beszélek, a kulcsszó pedig a peremvidék. Tanulhatjuk történelemből, hogy mit jelent ütközőzónának lenni, bár ez egyre kevesebbeket érdekel, még kevesebbeknek referencia. Komolyan vehető, különböző korok történelmi és társadalmi sajátosságait nem összekutyuló, de a lényeget mégis szem előtt tartó tanulságokat már csak elvétve, szélesebb látókörű történészek vagy gondolkodók képesek levonni.

2.

Minap azt kérdezte tőlem egy román barátom, hogy szerintem melyik a legszebb  és legigazabb román közmondás? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy válaszomat kontextusba ne helyezzem, ezért rövid gondolkodás után magabiztosan rávágtam: Țara arde, baba se piaptănă. Vagyis ég a tető a fejünk felett („...a haza lángol...”), a nyanya pedig odabent szépítkezik. Értelmezze ki-ki a maga szájíze szerint. A haza nekem e pillanatban Európát, a mérsékelt égövi kontinest jelenti latin betűvel, római joggal, sok édesvízzel és gótikával, szűkebb értelemben pedig a Kárpát-medencét mindazzal, amit rongyszőnyeg módjára összeszőttünk és szétteregettünk benne, mint identitást. A nyanyára nem érdemes szót pazarolni, ő a modern kori vén Europé amnéziás tünetekkel és magas életszínvonallal, akit megrabolni bármikor, elrabolni viszont már nem igazán akarna senki.

3.

Föltehetnénk a kérdést, miért volt olyan égetően fontos a magáétól gyökeresen különböző kultúrák és társadalmak életterében folyton demokratizálni akaró Nyugatnak beavatkozni az ott zajló folyamatokba egy viszonylag stabil Közel-Keleten, olyan országokban, amelyekkel hosszan üzleteltek diktatúra-korukban évtizedekig, és miért lett hirtelen annyira tesze-tosza a világ legnagyobb és leghatékonyabb(nak tartott) katonai szövetsége, amikor pótolhatatlan kulturális kincseket pusztítanak el és a történelem legsötétebb, legvadabb szörnyűségeit idéző mészárlásokat hajtanak végre élő egyenesben – de nem is tesszük fel, mert adott esetben elszégyellnénk magunkat a válaszokat hallva. Az igazakat, persze, nem csak a valódiakat. És fordítva. A kettő egymás nélkül ugyanis nem megy, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, szomorúbb, felháborítóbb.

4.

Divat lett Magyarországot lesajnálni annak kapcsán, ahogyan a csődközelből visszatántorgó, alig tízmilliós kompország az arányaiban példátlan (értsd: arányaiban, de már nem csak!) migrációs hullámot megpróbálja feltartóztatni és kezelni az Európai Unió peremvidékén, ami egyrészt nemzetközi szerződésekben, kőkemény feltételekkel vállalt kötelezettsége, másrészt az egyetlen becsületes, uniós és schengeni jogszabályoknak is megfelelő magatartás a térségben. (Vö: Görögország esetével, amely ugyan szintén tagja a schengeni övezetnek, ám terültén csak az nem halad át regisztrálatlanul, aki nem akar.) Lehet azon filozofálni, hogy mennyibe kerül a kerítés, szabad-e ujjlenyomatot venni teljességgel beazonosíthatatlan, okmányait önkezével széttépő, végső soron valóban határsértő bevándorlóktól egy olyan rendszerben, ahol az őshonos polgárnak az íriszmintáját is rögzítik már az útiokmányaiban, esetleg mennyire etikus leszállítani a Bécsbe vagy Berlinbe tartó vonatokról az érvényes menetjeggyel igen, de személyazonosítóval nem rendelkező migránsokat, ám nem érdemes. Egy államapparátusnak, amely szembesül egy szinte beláthatatlan következményekkel járó válsággal, nem is a filozofálgatás a dolga, illetve az is, de pragmatizmus okán, s ezt józan mérlegelésnek hívják. A terepen tapasztalható valóságnak ugyanis teljesen más nyomorúsága, látványa, kockázatai és tanulságai vannak, mint a médiában kibontakozó, meglehetősen egyoldalúan és szelektíven illusztrált féligazságoknak. Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan  fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...

5.

Tetszik vagy sem, ez mégsem csak humanitárius katasztrófa, amelyet szociális munkával felszámolhatunk, de komoly biztonságpolitikai kockázatai vannak, főként, hogy a migránsok vélt vagy valós, az Európai Unióban őket, mint menekülteket megillető jogokra hivatkozva egyre kevésbé hajlandóak együttműködni azokkal a hatóságokkal, amelyeknek pedig kutyakötelességük a jogaik mellett a kötelezettségeikre és a viselkedési szabályokra is figyelmeztetniük őket. Azóta, amióta ott jártam, a Keletinél jócskán elfajult és pattanásig feszült a helyzet, köszönhetően azoknak a felelőtlen ígérgetéseknek is, amelyek egyes EU-megmondók szájából elhangzanak, hogy aztán kiderüljön: mégsem úgy gondolták, ahogy mondták. A sógoroknak eszük ágában sincs lazán be- vagy átengedni őket Ausztrián, a németeknél pedig a hírek szerint már háromszáznál is több agresszió történt a migránsok fogadására vagy ellátására kialakított létesítmények ellen. Magyarország viszont szégyellje magát, és kész.

 

Szabadság, 2015. szeptember 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/117838

Európa kapujában

“Kell a kerítés, mert fel kell készülni a befogadással járó feladatokra.” – fogalmaz Böjte Csaba ferences szerzetes egy, a napokban vele készült interjúban, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy jó nagy kapuk nélkül a kerítés vállalhatatlan és megmagyarázhatatlan. Egyszerűen fogalmaz, mégis a legtöbbet mondja el arról, amivel Európának szembe kell néznie mostanában: többet, amennyit értelmetlen és viszketeg vitáik során az ideológiai környezetszennyezők e témában valaha is fognak.

A technikai határzár, amelyet Magyarország tervez déli határszakaszának ideiglenes védelmére, sokak szerint egy szégyellni való és embertelen vasfüggöny, amely egyfelől kirekeszti a védelemre szorulókat, másfelől elszigetel egy egész országot a civilizált Európától. (Hogy ez utóbbi szókapcsolat mit is jelent pontosan az indentitás-zavarokkal küszködő kontinensen, arról sokat, nagyon sokat kellene beszélni.) Mások szerint a kerítés, ha megvalósul, egy felelős kormányzat rendkívüli, ám szükségszerű döntésének eredménye lesz, melyet rendkívüli helyzetben eszközöl olyan titkosszolgálati és nemzetbiztonsági információk birtokában, amelyekről kevés fogalma lehet a civil szférának. Az Európai Bizottság illetékesei elismerik, hogy a Unió külső határainak védelme, tehát annak módja is tagállami felelősség, a technikai határzár ötletét azonban rendszer-idegennek tartják, miközben hatékony, az érintett felek érdekeit egyaránt figyelembe vevő javaslataik nehézkesen születnek és hosszan tévelyegenk a bürokrácia folyosóin. A bevándorlók brüsszeli kvóta szerinti elosztásának ötletét rekord gyorsasággal fúrták meg az uniós tagországok döntéshozói, mondván: ez csak önkéntes felajánlások alapján képzelhető el. Bonyolítja a képletet, hogy a kötelező kvóta-rendszer a polgárok szabad mozgására vonatkozó jogszabályok szerint is nehezen értelmezhető: ki dönthetné el ugyanis, hogy a bevándorlók hol „kívánjanak” élni, ha már befogadták őket?

 

 

Mindeközben az Európába irányuló migráció sosem látott méreteket ölt és drámai, gyakran ellentmondásos helyzeteket produkál. A hírcsatornák rendszerint a Fölközi-tengeren hánykolódó, zsúfolt lélekvesztőkről és a Csalagútnál megrohamozott kamionokról tudósítanak, ingerküszöbüket alig érik el a schengeni zöldhatáron át érkezők hányattatásai, hiszen ők nem „produkálnak” látványos képsorokat. A jóhiszemű polgár azonban kénytelen azon is elgondolkodni, hogy a naponta százával, ezrével érkező bevándorlók miért semmisítik meg irataikat, ha valóban válságövezetből érkeznek, miért csak bizonyos jóléti társadalmakban éreznék magukat biztonságban, és miért kívánják illegális határátlépéssel, tehát jogellenes cselekedettel megszerezni a menekült-státust, ha ezt könnyűszerrel megtehetnék bármely határákelő ponton egy sima regisztrációval is? Egyáltalán: miről szól az Európa kapujában zajló bevándorlási dráma, és van-e józan parasztésszel is vállalható, humánus, mégis felelősségteljes megoldása?

 

 

Migrációs hullámlovasok egyre többen vannak, jócskán elszabadult a menekültügyi szakértelem, az úton-útfélen megnyilatkozók azonban többnyire a mások számlájára kívánnak irgalmasságot gyakorolni, a maguk részéről simán letudják a szolidaritást egy-egy karácsonyi ételosztással. A tények azonban makacs dolgok, ha nem is akarjuk tudomásul venni őket. Például azt, hogy Magyarország az ENSZ Menkültügyi Főbiztossága szerint 2014-ben a kilencedik legtöbb menedékkérőt fogadta be a világon, az Eurostat legutóbb közzétett adatai szerint pedig nem csak fejlettségét és kapacitásait figyelembe véve, de abszolút értékben is az Európai Unióba irányuló legnagyobb migrációs hullámmal küszködik. Adatsoraik ismeretében lepereg az idegengyűlölet vádja. A magyar hatóságok által ebben az esztendőben regisztrált bevándorlók száma jelenleg több, mint 62 ezer fő, becslések szerint év végére elérheti a 120 ezret is. Komplett Nyíregyháza, Győr vagy Kecskemét – egyetlen esztendő alatt. A vonatkozó uniós jogszabály értelmében az illegális bevándorlók ügyében az a tagország illetékes, amelynek a területén a bevándorlók regisztrálnak. Vajon hogyan képes helyzetük tisztázásáig méltányos bánásmódot biztosítani számukra egy olyan ország, ahol állítólag három-négymillió ember él a létminimum környékén?

Aki nem ideológiai megfontolásból figyeli az események alakulását, már hónapokkal ezelőtt világosan láthatta, hová fajulhatnak a dolgok. Lehet, hogy a magyar kormányzat e tárgykörben tett lépései kiverik a migrációs ügyekben kikultúrált fejekben a biztosítékot, ám a budapesti stratégia logikus abban az értelemben, hogy minden alkalmat megragadva felhívja a brüsszeliták és a közvélemény figyelmét a magyar-szerb határon kialakult helyzet tarthatatlanságára, ugyanakkor kiprovokálja, hogy állást foglaljanak és megoldási javaslatokkal rukkoljanak elő. Hiába szapulják vezércikkekben a magyar döntéseket Európa-szerte: az uniós közvélemény paradox módon éppen ezekből az anyagokból értesülhet arról, hogy amit a magyar kormány migrációs ügyekben tesz vagy tenni készül, az korántsem példanélküli, másrészt hasonló problémák megoldási kísérleteiről szól, mint amilyenekkel ők maguk a saját életterükben már évek, évtizedek óta szembesülnek.

 

Szabadság, 2015. június 27.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/116012

Hídemberek és conchiták

 

Építsünk hídakat! – hirdette Bécsből a jubileumi 60. Euroviziós Dalfesztivál, melynek döntőjében Conchita Wurst, a rózsaszín barbie-főnix a szó szoros értelmében a levegőbe röppent. A gigashow házigazdái, Mirjam, Alice és Arabella valamennyien misztikus, mesebeli nők nevét viselik. Viva la Diva! – mondaná Dana International 1998-ból, Birmingham-ből. Kellemes meglepetés: az Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekarát az a Pejtsik Péter vezényelte, akinek a Báthory Erzsébet c. musical-operánk kolozsvári ősbemutatójának hangszerelését köszönhetjük.

 


Idén Ausztrália, talán európai gyökerei miatt, versenyzőként is részt vehetett a mezőnyben. Igaz, Dalfesztivált akkor sem rendezhetett volna, ha megnyeri a versenyt, bár az Euroviziónak aligha van lelkesebb Európán kívüli rajongótábora, mint az ausztrál közönség. Idén azonban Kínában is élőben közvetítették a Dalfesztivált, nem lepődnék meg, ha piaci megfontolásból a közeljövőben mandarin nyelven beköszönnének Pekingből. A Wiener Stadthalle-ból közvetített gigashow persze menthetetlenül angolszász seregszemlévé vált: alig hallottunk Bécsből nemzeti nyelven előadott versenyszámokat. A spanyolok, olaszok és franciák kitartottak  – a román Voltaj együttes is vállalta, hogy dicséretes módon részben nemzeti nyelven mutatkozik meg –, Németalföld, Oroszország vagy Skandinávia azonban behódolt a közízlésnek. Aki nem, az nem is jutott a döntőbe: Finnország ismét kemény akkordokkal támadt, még egy Hard Rock Hallelujah-t (Lordie, 2006, Athén) azonban aligha röpítenek a mezőny élére az europop-rajongók.

Patinás múltja, közkedveltsége, páratlan nemzetközi sikere és rekordbevételei ellenére sokan csak legyintenek az Eurovizió hallatán: az ott a flitteres-fátyolos középszer és a gagyi házatája, vonagló műdalokkal és gyakori plágium-gyanúval fűszerezve. Pedig hasonló zsánerű, nem egyszer silányabban szerkesztett és vázlatosabban hangszerelt „mesterművekkel” tele vannak a vájtfülű fanyalgók által látogatott klubok, kocsmák toplistái. Nem látom tehát, miért kellene csuklóból lesajnálni a sablonos és közhelyes dalok versenyében mégiscsak felbukkanó, igényesen komponált és ízlésesen, a showbiz szabályainak megfelelően magas színvonalon „csomagolt” versenyszámokat csak azért, mert ezen a fórumon lanszírozták őket. Ezt a gigaprodukciót világszerte százmilliók követik figyelemmel, a nemzeti döntők pedig az egyes országok legnépszerűbb televíziós műsorai, és bár alig jut szerep a spontaneitásnak, rendszerint több a profizmus egy-egy ilyen előválogatóban, mint a legtöbb X-Factor-, Voice-, Pop Idol-, Got Talent- vagy Star Academy-klón szombat esti kiadásaiban.

Való igaz: ahol bocskoros bábuskák, bugyuta bábfigurák, szörnyeteggé maszkírozott rockerek és szakállas dívák viszik időnként a prímet, ott hajlamosak vagyunk elfelejteni Gigliola Cinquetti-t, Udo Jürgens-t, Johnny Logan-t, Celine Dion-t, ABBA-t, Ofra Haza-t, Patricia Kaas-t, Bonnie Tyler-t vagy éppen Rúzsa Magdit is. Igen, ők mindannyian becsülettel álltak helyt az Eurovizió történetében, többen közülük világslágerekkel söpörve végig a Dalfesztivál színpadán. A gagyi  szerencsére hiányzott idén, a vegyes rendszerű pontozás érezhetően a minőség irányába billentette a mérleget. Az ír versenyzőt, Molly Sterlinget ezzel együtt kár volt kisöpörni a második elődöntőben: a Playing With Numbers klasszisokkal jobb dal, mint a döntős versenyszámok harmada volt. Döntős lehetett viszont a német Anne Sophie Black Smoke c. dalával, mely kis áthangszereléssel Adele repertoárjában is jól mutatna, bár pontot egyet sem szerzett, a Maraaya által előadott szlovén versenyszám, a Here for You pedig Katy Perry bármelyik albumának a becsületére válna. Pop-operás szentimentalizmus is helyt kapott a bécsi döntőben: az Il Volo Grande Amore c. dala úgy bomlott ki, mint egy klasszikus legyező. Still In Love With You c. electro-swingjükkel a brit Electro Velvet előadói évtizedekkel röpítettek vissza az időben, önfeledtebben azonban ők sem táncoltak a színpadon, mint az izraeli Golden Boy-ok Nadav Guedj mögött.

 


Ha nem is a legprofibb kivitelezésű, de talán a legszimpatikusabb videó a dalfesztivál hivatalos honlapján a magyar versenyző, Csemer Boglárka Wars for Nothing című dalához készült videoklip, melynek sajnálatos módon magyar verziója nincs. Az énekesnő eddigi legnagyobb sikerét egy francia nyelvű dallal, a Nouveau Parfume-mel aratta, melynek alapötletét a Franciaországban bébiszitterkedéssel és a francia sanzon-kultúra tanulmányozásával eltöltött egy esztendő adta. Magyarul Parfüm néven hallgatható meg a dal, határozottan igényes dalszöveggel. Eljátszom a gondolattal, vajon hová lanszírozta volna Boggie-t egy ilyen kaliberű dal a tabellán? A negyedik helyre, ahová Bayer Friderikát és Jenei Szilvesztert 1994-ben a Kinek mondjam el vétkeimet, amit Friderika magyarul adott akkor elő, mégis elemi erővel hatott az egyszál gitár-kíséret és a fiatalon csengő, magabiztos énekhang Dublinban? (A minimalizmus és a magabiztosság eme szerencsés találkozásában bízott Csemer Boglárka is Bécsben...) Netán a nyolcadikra, mint Patricia Kaas-t 2009-ben a S'il Fallait Le Faire, amely a francia világsztár Cabaret c. albumának egyik húzószáma lett...? Személy szerint a holland Anouk bravúros modulációkkal komponált Birds c. dalát sem tudom elfelejteni 2013-ból, ez akkor a kilencedik helyre volt elég. Csemer Boglárka Ukrajna ihlette versenyszámának eredeti háttér-képein egy merész, ám őszinte húzással a háborus erőszak legújabb kori világbotrányait számszerüsítették, köztük a palesztin gyermekáldozatokét a Gázai övezet 2014-es lerohanása idejéből. Az Eurovízió azonban ilyen szinten már “nem politizál”, ezt a világháborúk borzalmait megéneklő francia versenyző, Lisa Angell N'oubliez Pas c. dalának wargame-esre sikeredett videoprojekciója is ékesen bizonyítja. Szimbólumok váltották hát a tényeket, így váltott át az üzenet is a döbbenetesből mesésbe, ahogyan egy versenytárs jellemezte a magyar installációt. A Wars for Nothing ezzel a “mesés” erőszak-ellenességével érdemelte ki a 20. helyezést. Ne szégyenkezzünk miatta: mostanság Európának, és benne a magyaroknak ennyire futja. Ez is valami!

 

And the winner is... Måns Zelmerlöw and the Heroes from Sweden! Auf Wiederschaun... vielleicht in Stockholm!

 

Szabadság, 2015. május 26., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/115046

Vic...tory!

 

David Camreon brit miniszterelnök nagyon tud valamit uniós és nemzeti politikából. A lomha gondolkodásúnak és rossz reakciós képességűnek tartott EU-bürokrácia nem kis bosszúságára megtartotta magának Nagy Britannia miniszterelnöki székét. Kicsit olyan, mint a mesebeli okos lány: lebegteti a brit választók szeme előtt az EU-tagságról szóló 2017-es népszavazás lehetőségét, miközben ő maga egyértelművé teszi, hogy inkább az Unió reformjára törekszik, semmint az attól való függetlenedésre. Ha figyelembe vesszük, mennyire taktikusan és szívósan vezényelte le a jelenkori Európa talán legdemokratikusabb eseményét, a Skócia függetlenségéről szervezett népszavazást, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy 2017-ben is arcvesztés nélkül, megerősödve kerül majd ki az EU-tagságról szervezendő népszavazásból. Cameron sokkal inkább képes összehangolni a saját választói, tágabb értelemben pedig Nagy Britannia érdekeit a demokratikus politizálás játékszabályaival, mint a komplett brüsszeli mamutokrácia. Pontosan tudja, hogy a “démosz” jelenti a bázist, amelyre támaszkodni lehet, nem pedig a “kratein”, vagyis az uralkodni, jelen esetben az irányítani vágyás, melynek érdekében sokak szerint a tagországok rovására feszegeti saját kereteit Brüsszel. Könnyű persze Cameronnak: a brit parlamentarizmus modellként szolgál az európai demokráciák – köztársaságok vagy monarchiák – számára, semmi mást nem kell tehát tennie, mint komolyan venni e hagyományokat, miszerint a hatalom forrása és birtokosa végső soron a nép, ha pedig annak kedve támad soron kívül is véleményt formálni valamiről, akkor azt a saját maga által is vállalt szabályok szerint bármikor megteheti, s még csak alkotmány sem kell ehhez a politikai kultúrához. Brüsszel a hasonló problémák kapcsán épp a skóciai népszavazással szemben táplált ellenszenvével mutatta meg, mire telik tőle. Tudományos-fantasztikus téma, de képzeljünk csak el egy hasonló kezdeményezést például... Szlovákiában!

 


A skótok is nagyon tudnak valamit: úgy maradtak a brit államközösségben, hogy közben a függetlenség-pártiak röviddel a Skócia függetlenségéről rendezett, bátran állíthatjuk: világszenzációnak számító népszavazás után legalábbis megtízszerezték a képviseletüket, s ezzel együtt érdekérvényesítési képességüket Londonban. (Tanulhatnánk tőlük!) Beszédes adat, hogy a Munkáspárt erősen beágyazott skóciai tagozatának a vezetőjét, amúgy az árnyékkormány külügyminiszter-jelöltjét egy függetlenségpárti, 20 esztendős egyetemista, Mhairi Black győzte le, aki ezzel a teljesítményével lesz a brit parlament alsóházának 1768 óta (- akkor Charles James Fox 19 évesen) legfiatalabb tagja. Saját pártjának, a Skót Nemzeti Pártnak a vezetősége máris bejelentette, hogy Nagy Britannia esetleges kilépésével az EU-ból újra napirendre tűzik a függetlenedést, ez pedig logikusan az EU-tagság fenntartása mellett szavazókat erősíti majd 2017-ben, Cameron tehát nagy mozgástérrel taktikázhat.

 


A Daily Mirror fekete címlappal gyászolta meg egy demokratikus választás eredményeit. Érthetjük ezt úgy is, hogy a szavazás intézménye, vagyis a népszuverenitás kifejezésének legdemokratikusabb és -szabályszerűbb  aktusa csak addik OK, ameddig a mi szájunk íze szerinti eredménnyel kecsegtet. A brit celebek egy része is azt üzeni: nem barátjuk Cameron. Kár, hogy a brit választópolgárok jelenlegi többsége ezt másként gondolja. Lehet, hogy meg kellene végre érteni: nem a celebek bulvárhíreiből, de sokkal inkább a szélesebb néprétegek napi aggodalmaiból tevődik össze az élet? Ezek kezelése egyre inkább kulcskérdés lesz Európában, és ezt David Cameron-nál kevesen tudják ma jobban az identitás-zavarral küszködő kontinensen.

Magashegy és lápvilág

Megint nem tetszik valami. Feszt nem tetszik. Most éppen az nem, hogy egy aradi magyar alpinista román zászlót visz az Everestre. Nekilendültek a trollok, némelyikük pedig nem átallotta minden idők legeredményesebb magyar hegymászóját, Erőss Zsoltot is alácitálni.

 


Erőss egykor napos-holdas, kék-arany zászlót feszített a magashegyi szélbe. Büszkén vállalta, fél lábbal is a maga felfele törekvő székelységét. Megengedhette magának e manifesztumot: kivételes eredményeit vasakaratú, már-már fanatikus székelyként érte el – és mert a Magyar Himalája-expedíciók színeiben mászott. Tudatában volt annak, hogy egy aprócska vászondarabbal, a szó szoros értelmében csúcsra járatott önbizalommal tehet valamit a maga módján egy, a katalánokéhoz fogható konok, ám egészséges néplélek kibontakozásáért, amely nem a sarki kocsmákban való nagyotmondásokkal és bicskanyitogatásokkal, de világraszóló, csakazértis-cselekedetekkel konszolidálja kikezdett identitását. Nem kérdezte  senkitől, mit vigyen és mit ne, ha felkapaszkodott a világ tetejére. Nem lobogtatott végszámra műselymeket, nem söpörte föl velük a csillagport, mintha csak a Balkán mocskát Marosludas főterén, és csöppet sem érdekelte, kinek milyen hozzáfűzni valója van ahhoz, amit (nem) tesz. Nem demonstrált epésen és nem bizonygatta lojalitását senkinek, hanem kifejezett valamit, napégetetten mosolyogva, senkivel nem alkudozva, senkit meg nem bántva. Lényeges különbség!

Török Zsolt, az aradi alpinista nem „székely” ebben az értelemben (sem). Nem is kell annak lennie. Többnemzetiségű város szülötte, másmilyen identitással. Egy romániai cégek által finanszírozott román expedíció magyar nemzetiségű tagja, és jól van ez így. Miért ne lenne, miért ne lehetne? Sokan szaladnak, úsznak, futballoznak, párbajtőröznek, kajakoznak vagy kézilabdáznak másmilyen színekben, mint amilyen a vállalt (vagy elhagyott) identitásuk. Mohamed Aida magyarul szúrkált, Balázs Jolán románul magasugrott, Janics Natasa magyarul lapátolt, Szabó Gabriella románul futott. És éppen mostanában bántották a székely Miklós Editet is, miért nem sízik románul? Pedig a sportban más a módi. Török Zsolt bátorsága, vállalkozókedve, nem hétköznapi sikerei és kudarcai mindenképpen elismerést érdemelnek, nem pedig pocskondiázást, még akkor is, ha sokan csak haszontalan vakmerőségnek, istenkísértésnek tartják az efajta extrém sportok űzését. Annak látták egykor a repülés úttörőinek bizarr vállalkozásait is: egyre feljebb, egyre gyorsabban, egyre nagyobb távon – ma pedig már nem is számít különleges élménynek feltolakodni valamely fapados repülőjárat nyaralásba tartó gépére. Kötve hiszem, hogy tömegek fognak eztán az Everest-re mászni: bátorság és állóképesség kell hozzá, nem csak tömött farzseb, de megáll a hasonlat e tömegek nélkül is!

 


Az aradi magyar talán mászik éppen, amikor e sorokat körmölöm. Jégfalat kapar a szegecses bakancsa. Ragaszkodom hozzá, hogy érezze, tudja: sokan szurkolunk neki még akkor is, ha trikolórjával kiverni látszott egyesek fejében a biztosítékot. Szurkoltunk, sőt aggódtunk akkor is, amikor napokig nem jött hír felőle az Annapurnáról – amelybe még a Hópárducnak is beletörött a vasakarata – és örültünk, hogy a romániai alpinizmus legnagyobb sikereként a Nanga Parbatot meghódította. Tele volt vele a sajtó. Mert a siker természete már csak ilyen: igyekszik megfürdeni a fényében mindenki, nemre, fajra, vallásra, trikolórra való tekintet nélkül. Most épp vihar van a cyber-tér jobb szélső sarkában, amelyre szívesen röpülnek rá az örök-igazmondó karvalyok botrányt csemegézni. Nem kellene táplálni őket! Zsoltnak sem kellett volna, ha már nyilatkozni kérték: másik pályán játszik, mint a trollok. Nap, mint nap megbántják az embert, ha belelép a celeblét mocsarába, nem újdonság ez a 21. században, minek fáradtolajat locsolni a bozóttűzre? Többet ártunk azzal, ha elharapóznak a lángok, és olyanoknak is, akiknek semmi közük az egészhez: ők vannak elsöprő többségben. Szinte biztos vagyok, hogy rosszul idézték, nem úgy értette, miegymás, amit mondott, ám akkor is bántó volt belelátni egy egész közösségbe – jelesül a(z erdélyi) magyarba, melyhez gondolom, hozzásorolja magát – egy nem európai, nem konstruktív gondolkodásmódot. (Vö. a román sajtóban meglobogtatott mondataival.) Bántó sajnálni, hogy nem értik a mocskolódást a román testvérek, mert az éppen most magyarul zajlott. Mocskolódnak eleget a fejünk felett államnyelven is ahhoz, hogy kívánjam: bárcsak ne érteném, amit oly sokan beleböfögnek a virtuális lápvilágba! Szóval maradjunk annyiban: hajrá Török Zsolt!

 

Szabadság, 2015. április 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/113837

Szubjektív március

Sztepperek virtuskodnak a rivaldafényben, mint vasalt patákat csattogtató Kossuth-huszárok. Valahonnan, a történelemből csábos Czinka Panna húz most is talpalávalót, föléjük magasodik a nemzeti csúcsértelmiségi, szép kelta-szőke Petőfi Sándor. A Rhytm of the Dance plakátfiguráira mintha csak a székely zászlók anyagából varrtak volna jelmezt: a színazonosság szürreális élmény.

Szabadságszerető népek az írek, ha tudták volna, mi lesz a Postakert és a Kül-Magyar utcák sarkán – mint ahogy nem tudták Szőcs Géza indiánjai sem, hogy mi lesz Segesvárnál –, egy-egy kokárdát magukra tűztek volna, s maradéktalanul belesimulnának az ünneplő gyülekezetbe. Gyermek, felnőtt, öregember sorakozik a sűrűn lobogózott márciusi teológusok nyomában, végig a Bel-Magyar utcán, egyre beljebb. Címlapfotók sorozata készül: bizony, a bocskai-gúnyás fiatalember kezében ott vírít egy román trikolór is!

Lassan haladunk, hogy mindenki lássa, van időm tehát azon mélázni, micsoda csattanós tolerancia-válasz lenne december elsején egy pirosfehérzöld a nemzetállami menetoszlop élén! A forgalom viszonylag vasárnapi, megússzuk a tülkölő sofőröket. Rendőrök szavatolják a közbiztonságot, zsandárok az ünneplők fegyelmét, mi pedig, a kordonon belüliek egy-egy kánonba torzuló Kossuth-nótával szavatoljuk a szólás- és önkifejez(őd)és szabadságát a kívülről bámészkodóknak.

Ha legalább annyian vagyunk, ahányszor  elcsattan a sajtómunkások fényképezőgépe, zsúfolásig telik velünk a Szentmihály! Ökumenikus gondolatok áradnak szét a gótikus templomhajóban, mint ünnepi tömjén. Ötszáz esztendős tolerancia-gyakorlat, igékbe tömörítve: Psalmus Hungaricus, Húsvét előtt, Kis magyar pornográfia. Szabadság rabsága – rabság szabadsága. Tanulságot levonni bármiből szabad.

Boldogasszony-ének, áldás és  invokáció kíséri tovább az ünneplőket a Biasini-ház felé, hogy a Kolozsváron polgárjogot szerzett olasz vívómester temetkezési vállakozásokká silányult szállodáját körbekoszorúzzák. A szállodák az ott megszálló mindenféle népek jogán lehetnének a multikult szimbólumai: Liszt Ferencet, Petőfit, Jókait éppúgy szívesen látták a Biasini szobáiban, mint Barițiut, Bălcescut és Cezar Bolliacot. (Sosem akarom megérteni, miért nem a görög anyától és olasz apától származó negyvennyolcas jó román, Bolliac nevét viseli az egykori Petőfi-utca: neki legalább szándékában állt a magyar-román kiegyezés előmozdítása...)

Megférnek itt egymás mellett a különféle trikolórok és pántlikák, megfér egymás mellett a magyar és a román szó, még ha botló nyelvvel is. Kár, hogy az ünneplő márciust rendszerint a bolondok áprilisa követi...

Szabadság, 2015. március 17.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/113042

Kötő József emlékére

Kolozsvári tanulóéveim egyik meghatározó egyénisége volt. A kincses város kamarása, kulisszatitkok hordozója: kilenc kapuzár kulcsai közül egyet mintha mindig a zsebében hordott volna. Vele tanultam egyetemes és magyar színháztörténetet, ő szoktatott a Györkös Mányi-házba, hol most világjáró beszélgetések házigazdája lehetek. Akkoriban az újjászerveződő kolozsvári magyar színészképzésnek dehogy is volt még otthona: javarészt alternatív terekben, színházi előcsarnokban, bölcsészkari félszuterénben – és a Györkös Mányi-házban, Kötő József előadótanári főhadiszállásán történt a beavatás. Az Emlékház is mintha Ionesco székekkel telezsúfolt abszurdját idézte volna.

Minden megváltozott aztán, hogy lediplomáztunk: rendszerbe foglaltuk magunkat, és ennek Ő már elégedett szemlélője volt. Jóban maradtunk egymással a vizsgák után is, ha szabad ilyet mondani. Személyes barátságaim révén rövidnadrágos kerti partikon is el-eltársalogtunk. Érdekelte, milyen ösvényen taposok, és mindig arra volt kíváncsi, amit erről mondani szerettem volna. Szürke novemberi délután történt, hogy a magyar nyelvű színjátszás egykori otthonának helyét végül sikerült megjelölnie a Farkas-utcában. Véletlenül kavarodtam arra, hogy tanúja lehessek elégedettségének, a jól elvégzett munka csendes, magányos örömének. Ünnepélyes avatásra másnap került sor.

 

A háromnyelvű márványtábla mellett készült fénykép az Ő kitartásának is emléket állít. Büszke vagyok, hogy megidézhettem Karácsony Benő alakját abban a dokumentumfilmben, amelynek talán a legfontosabb, szakértő megszólalója volt, és amelynek bemutató vetítését már nem érhette meg. Sajnos ez marad az utolsó emlékem is róla. Isten nyugtassa, Tanár úr, Isten nyugtasson, Kötő József!

 

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/111517

I-vel, mint Iohannis

Csak a miheztartás végett: Obama elnöksége nem oldotta meg Amerika legújabb kori emberi jogi problémáit, éppen elég van belőlük, hogy az Egyesült Államok is csak egy legyen az ellentmondásos demokráciák hosszú sorában, gondoljunk csak Guantanamora! Fejeket lehűteni: Klaus Johannis sem fogja megoldani az erdélyi magyarok gondjait, nem is jelentkezett be ilyesmire. Megválasztása fegyvertény – egy halmozottan kisebbségi politikus a fokozottan ortodox és nemzetállami Románia élén, aki, legalábbis nyilatkozat szintjén inkább hajlandó lett volna veszíteni, semmint bunkónak bizonyulni –, de korántsem a megoldás. Johannis ugyanis nem feltétlen rólunk szól, nem is egészen az erdélyiségről, hanem inkább egy zsigeri rendszerellenességről.

 

 

Való igaz, ennek mi, erdélyi magyarok is a részesei voltunk, és erre épp elég bizonyíték a közszolgálati televízióban közzétett, etnikai szempontok szerint is kiszámolt választási hajlandóság: a magyarok 80 százaléka szavazott bizalmat "a németnek". Megérkezni valahová nagy eredmény, onnan tovább verekedni magunkat azonban sokkal nagyobb erőfeszítés, mint azt sokan ma gondolnák. Ahogy mondotta volt Constantin Brâncuși, akit mostanában sokat idézgetnek holmi bankügyleteket népszerüsítő tévéreklámokban, kapitalista megfontolásból: “...messzire látni egy dolog, elmenni odáig egészen más...” Igaz, olyasmit is mondott, hogy “...a munkát nem nehéz elvégezni, minden azon múlik, hogy olyan állapotba hozd magad, amelyben el is tudod végeni...” (Az aforizmák nyersfordításaiért engem illik szidni!) Állapot van tehát, és ez még nem erény és nem eredmény! A "rendszerellenesség" nem lehet maga a rendszer, ha józan fejjel gondolkodunk, ez nem egészséges, nem is hosszútávú projekt. Mi több: ebben maga Johannis sem érdekelt.


 

Olyan politikai valóságban kell megmaradnia “román elnöknek”, amely már kétszer is nekifutott alkotmányossági csűrcsavarokkal megdönteni egy hivatalban lévő elnök vélt vagy valós hatalmát. Az alkotmány nem változott, egyhamar nem is fog, a politikai valóság még kevésbé, a román társadalom egy jottányit sem lett az urnák tövében toleránsabb, Johannis pedig politikus volt eddig is, az marad ezután is, és amióta a nagyszebeni városházáról az országos nagypolitikába ejtőernyőzte magát, meglehetősen jó taktikai érzékkel mozog ebben a közegben. Éppen elegendő indok, hogy mostantól árgus szemekkel, éles kritikával figyelje minden egyes lépését minden egyes választópolgár, legfőképpen pedig azok, akik bizalmat előlegeztek neki: a gazdasági emigrációba kényszerülő, szülőhazájának komoly anyagi bevételt termelő “nyugatos diaszpóra”, a nagy közéleti hajlandóságot mutató, utcára vonuló egyetemi fiatalság – és miért ne: az elsöprő többséggel Johannisra szavazó, s ezzel együtt halmozottan kisebbséginek maradó erdélyi magyarság.

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság 2014. november 16-i számában.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/109710


Volt egy álmu(n)k...

Kétezerből származik a választási bonmot: „Hamarabb lesz Amerikában néger elnök, mint Romániában magyar.” Hat éve tudjuk: igaznak bizonyult a prófécia. Barack Obama személyében már második mandátumát tölti színesbőrű elnök a Fehér Házban, esélyes magyar elnökjelöltet azonban még jó sokára tudna feldolgozni a nemzetállami közvélemény. Talán csak akkor – és ezt a „liberális német” esete bizonyítja –, ha már mi sem vagyunk többen Erdélyben, mint amennyien most a szászok és a svábok. Ragozhatjuk tovább: hamarabb lesz fekete pápa Rómában, szabad választás Észak-Koreában, Szaúd-Arábiának elnökasszonya..., stb.

Lelkes szurkolója voltam 2008-ban az első afro-amerikai elnök felemelkedésének. E lap hasábjain kétszer is igyekeztem a „Yes, we can!” fegyvertényét az emberjogi és emancipációs mozgalmak sorába illesztenni, azok betetőzéseként értelmezni. Mert nem szerettem volna másként. A „legnagyszerűbb nemzet” – ahogyan szeretik magukat aposztrofálni kongresszusi körökben – és az Egyesült Államok története ugyanis emberjogi, polgári jogi, kisebbségi jogi, stb. stb. szempontból komplett akadálypálya. Mint ahogyan az minden más „legnagyszerűbb” nemzeté is egyébként...

 


Az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat szerint „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre”. Az indián őslakók ellenállásának felszámolása, maradékaik rezervátumokba terelése, a modern kori rabszolgatartás, a faji felsőbbrendűség nevében akciózó, “fénykorában” (1924) hatmillió tagot számláló Ku-Klux-Klan lincselései (- melyek semmiben sem különböztek bármely más terrorszervezet, hasonlóan gyalázatos mozgalom rémtetteitől), vagy éppen háborús bűnösök szociális ellátáshoz juttatása ki tudja, miféle hálózati hasznokért cserébe (- amint erre nemrégiben hívta fel a figyelmet a Jediót Ahronót című izraeli újság honlapja, a Ynet.) – a Függetlenségi Nyilatkozat fényében csöppet sem szabadságjogi diadalmenet. Miközben mi Vörös-Keleten a gyakorlati kommunizmus legegyenlőbbjeinek igáját nyögtük, aközben az alig száz esztendeje felszabadított modern kori rabszolgák első és másod-generációs utódai a Vadnyugaton még mindig nem vegyülhettek el egy társaságban, nem ülhettek együtt egy buszon, nem fürdőzhettek ugyanabban a medencében, nem járhattak ugyanabba a mellékhelyiségbe a “felsőbbrendűekkel.”

Ilyen és ehhez hasonló “vívmányok” közepette mert nagyot álmodni Martin Luther King, az ő álmait, próféciáit vártuk beteljesedni az első színesbőrű amerikai elnök eljövetelével. Obama fellépése és győzelme önmagában akkora horderejűnek látszott, hogy a norvégok megelőlegezték a Nobel-békedíjat is, amit például Mahatma Gandhi vagy II. János Pál pápa nem kaphatott meg! Az “érdemek”, sajnos, nem maradtak el: az emberkínzásairól hírhedt guantanamói fogolytábor – melynek a Wikileaks-iratok szerint nem is a veszélyes bűnözők fogvatartása, mint inkább az információszerzés a legfőbb célja – továbbra is üzemelhet, az amerikai hadsereg pedig, amelynek éppen az Elnök a főparancsnoka, különféle fegyveres konfliktusokat “old meg” a maga vitathatatlan módján. Hol van ehhez képest a “Nobel-képtelen” Gandhi ódivatú, erőszakmentes politikája, hol van az idejét múlt, álmodozó Martin Luther King?

 


Barack Hussein Obama a legutóbbi, kongresszusi választások eredményei szerint két évvel azelőtt elbukja az ovális irodát a demokraták számára, minthogy második mandátuma véget érne. Az Obama-szivárvány a kongresszusi egyensúly kibillenésével végleg szertefoszlani látszik: az elnök elveszítette a Szenátus demokrata többségét, a Képviselőházban pedig a második világháború óta nem látott kisebbségbe szorultak a támogatói – és ez a jobb sorsra érdemes Obama-kormányzás ellentmondásainak is köszönhető.

Katalánok, skótok, székelyek

Tanulj, székely, hogy katalán legyen belőled! – ajánlottam a barátaim figyelmébe egy tudósítást, mely a Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából szeptember 11-én szervezett hatalmas tömegtüntetést minden idők legnagyobb európai megmozdulásaként aposztrofálta. Számháborúzni persze Sanyolországban is tudnak: a madridi lapok „csak” több százezer embert emlegettek, a tüntetés szervezői viszont kétmilliós tömegről beszélnek, mely Barcelona két egymásba torkolló surgárútján V alakzatban tett tanubizonyságot Katalónia függetlenedési szándékainak komolyságáról. E számok hallattán kicsit meghunyászkodik bennem a székely: Erdővidéken aligha tudnánk ilyen drámai hatású menetelést összetrombitálni, a legutóbbinak is, a résztvevők magas száma ellenére szórványos arculatát mutogattuk a nagyvilágnak, élő egyenesben. Csíksomlyót a maga szakrális jellegével nem tartom illendőnek idecitálni, bár a pünkösdi Babba Máriának sok tekintetben köze van a székely és csángó katolikus identitás, újabban pedig a felekezetek feletti nemzeti érzület erősítéséhez. (A vallási türelem „őshazájában” ez tulajdonképpen természetesnek is tekinthető.)

 


Mindannyian tudjuk, szinte kívülről fújjuk a hajdan székekbe szerveződő székelység sajátos önrendelkezési jogaiból és intézményeiből származtatott jelenkori autonómia-törekvések hivatkozási pontjait. Az persze már keveseket érdekel, hogy a székely önrendelkezésből gyököt vonás nem modernkori találmány, legalább négyszáz éves, szomorú hagyománya van. Hogy történész barátaim meg ne kövezzenek, csak vázlatosan emlegetném fel a János Zsigmond elleni felkelést 1562-ből, amelynek a Székelytámadt és Székelybánja csúfnevű várakat és a székelyek jobbágysorba taszítását „köszönhetjük”, netán a Báthoryak próbálkozásait, amelyek miatt a háromszéki, csíki, gyergyói és udvarhelyi székelység 1599-ben egyszerre Vitéz Mihály táborában találta magát, vagy éppen a Mária Terézia-féle erőszakos sorozást, mely a madéfalvi vérengzésbe és az ún. elcsángálásba torkollott.

Az önrendelkezési jogok hagyománya mellett fontos hivatkozási pont az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyik bekezdése, mely expressis verbis kimondja: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Viszont az is köztudott, hogy a román közgondolkodás lényegében azóta hanyagolja az amúgy jószándékú elvek napirendre vételét. És szintén hivatkozási pont a kommunista “vívmányként” értelmezhető, módszeresen elsorvasztott, ám formailag mégiscsak létező területi-adminisztrációs egység, a Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány megléte 1952 és 1968 között.

 


A legújabb kori székely autonómia-törekvések igazi legitimációját azonban az Európai Unióban működő különböző autonómia-formák jelentenék. Ezek felemlegetése, a velük való érvelés, legutóbb pedig az egyik autonómia-forma, a dél-tiroli erdélyi adaptációjának közvitára bocsátása mifelénk viszont nem a megfontolás tárgya, inkább muníciót szolgáltat választási retorikák magyarellenes felhangjaihoz. A területi jelleget mellőző kulturális autonómia-tervezet, pusztán etnikai vonzata és a pozitív diszkrimináció elve miatt sikkad el a bukaresti törvényhozásban. Csak az “ugyanannyi jogot Csíkszeredának, mint Caracalnak” típusú, kétes értékű megoldások jöhetnek szóba uniós kényszer miatt, ez pedig a fentről diktált regionalizációt vetíti előre, nem egy önkormányzatok szabad társulásán alapuló, az egyes régiók sajátosságait és a vonatkozó európai ajánlásokat figyelembe vevő gyakorlatot. Ebben persze magunk is ludasok vagyunk némiképp, hiszen például az utóbbi 25 évben kialkudott nyelvi jogainkkal sem kívánunk maradéktalanul élni – noha ennek nem gyakorlati haszonnak, hanem elvi kérdésnek kellene lenni –, s ezt épp azok a statisztikák bizonyítják, amelyek az igényeinket is igazolhatnák.

 

 

Az autonómia-törekvések mellett nyilván jelentős gazdasági érvek is felhozhatók, amelyeket hosszan lehetne vitatni pro és kontra, mert távolról sem igaz a sztereotípia, miszerint Bukarest vagy valamely “gazdag” régió nélkül a Székelyföld életképtelen lenne. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi megye, köztük a székely megyék adófizetői nagyobb összegű befizetésekkel járulnak hozzá a központi költségvetéshez, mint amennyit onnan visszaosztanak nekik. Az altalajkincsek kitermelésének Bukarestbe vándorló hasznáról vagy a nagyvállalatok hatalmas összegű befizetéseiről már beszélni sem érdemes.

Bezzeg a katalánok! A jelentős önkormányzatisággal felruházott Katalónia Spanyolország pénzesládikója lett, gazdasági ereje a katalán identitás megerősödését eredményezte, függetlenségi törekvéseit pedig osztatlan lelkesedéssel képes tömegrendezvények egész sorával kifejezni. Madrid ugyan elvitatja a tartomány önállósulásának jogát, ám a népszavazást ők is megtartják novemberben. Ilyesmiben a székelyek – és tágabb értelemben az Erdély gazdasági önállóságát felvető román gondolkodók – belátható időn belül alig reménykedhetnek. És bezzeg a skótok! Az Egyesült Királyság saját parlamenttel is rendelkező tagországában, Skóciában 300 esztendei birodalmi és egységállami lét után most egy kétesélyes népszavazáson vihetik dűlőre a függetlenség ügyét, nem rettenve vissza semmilyen gazdasági-politikai következményekkel való riogatástól.

 


Kapkodjuk a fejünket, hogy kire érdemes odafigyelni, mi lehet a követendő út, melyik lehet a legalkalmasabb módszer, pedig egyszerű belátni, hogy üdvözítő recept és taktika nincsen. A skót és katalán példa szimpatikus ugyan, ám ellenszenvet gerjeszt a hasonló törekvésektől rettegő, jelentős nemzeti és etnikai kisebbségekkel rendelkező országok többségi társadalmaiban, akik nem kis túlzással koszovósodást, krímesedést kiáltanak. Logikus fejlemény, hogy a civilizáltabb válóperhez hasonlító skót, és a perlekedőbb katalán példa egyaránt elkerülendő forgatókönyv lesz ezen országok számára. Borítékolható, hogy a székely, tágabb értelemben pedig az erdélyi önrendelkezési törekvéseket ez jócskán megnehezíti majd.

A játék.

Az különös. Nem én mondom, de Kosztolányi, sorjázza végig az életművén, hogy mi minden a játék: az összes lim-lom, álom és szerelem, amit egy élet során összehordunk. Te is, meg én is, meg ők is, mi mindannyian. Egy unalmas-izgalmas, értelmes-értelmetlen élet-játék. Azaz: különös. Nincs okom kételkedni benne, hiszen ez egész kosztolányiságának a mozgatórugója: játszani. Történetesen a szavakkal, mondatokkal, rímekkel. A verssel. Meg is kérdezi tőlem, tőled, mindannyiunktól: akarunk-e játszótársa lenni? A válasz – igen vagy nem, tehát a választás – ott van mindannyiunknál. Persze Pilinszkyvel is mondhatnánk: vigasztalást a játék nem szerez, de persze tudjuk: a tűzzel játszik ő, no meg a gondolattal, hogy mindent feléget, amit maga mögött hagyni kényszerül. Megtehetné - és mégsem teszi. Persze, hogy nem, hiszen így is, úgy is csak játék!

Ilyesmik jutnak az eszembe, mióta versjátékot játszunk a fészbukon – és nem először tesszük. Megosztjuk mindenkivel a szolgálatos „kedvenceinket”: éppen azokat, amelyeket a tegnap olvastunk, amelyek akkor és ott az eszünkbe jutnak egy-egy szöveghely kapcsán, ám a verset magát, és ezzel együtt a költőt már úgy kell összeböngésznünk valahonnan a virtuális térből. Jobb esetben egy laza mozdulattal levesszük a legújabb kötetét a polcról, de erre gondolni sem merek, boldogságunk gyorsan pereg, mint a képernyőn a futtában böngészett mondatok.

Aztán megúnjuk szépen, mint minden játékot, amit valaha játszottunk, és amitől akkor és ott mindig egy kicsit boldogabbak lettünk. Nincs ebben semmi rossz, feltéve, hogy mi – te meg én - szeretnénk boldogabbak lenni, nem pedig őket, másokat boldogítani, ha tetszik nekik, ha nem. Miért is lenne hát „kulturális forradalom” a versjáték, ahogyan az némelyek szóhasználatában terjedni látszik? Hiszen csak játék, a kulturális forradalmakról pedig, hagyjuk, van fogalmunk, véleményünk, s amióta közösségi portálokon szerveződnek forradalmak, pláne, mégpedig történelmi léptékben. Maradjon ez csak játék.



Aminthogy ne maradjon – tudom, tanárnő, rosszul indult a mondat, ám én akarnék valamit mondani! -, ne maradjon játék az Ice Bucket Challenge, amelynek a margóján a versekkel játszadozni kezdtünk. Az ugyanis nem játék, csöppet sem az, hanem a jótékonykodásnak, ha tetszik, a közös teherviselésnek, divatos szóhasználattal élve társadalmi felelősségvállalásnak,  szolidaritásnak a vírusmarketing nyelvére lefordított szimbóluma, vagyis ájtatos mém... lenne, ha nem űznének belőle gúnyt! Cél ugyan elérve, augusztus végére már 90 millió dollárt kalapoztak össze Bill Gates és Mark Zuckerberg jegesvödör-akciója óta, ám a végzetes bénulással járó amiotrófias laterálszklerózissal sújtott betegekről továbbra is képtelenek vagyunk tudomást venni, különösen ha nem Stephen Hawkinsnak hívják, hanem csak a közvetlen környezetünkben viselik magukon a halálos ítélet ezen jegyeit. (Valami hasonlóban szenvedett egy közeli családtagom, és szégyellem magam, hogy bizonyos idő után már tehernek éreztem látogatni őt.)

Az ájtatos mém azonban terjed, mint a vírus, és fogadni mernék: a jegesvödörrel akciózók töredékének jut csak eszébe megtoldani a videózást egy kis adománnyal, az e célra nyitott kontókon. Talán mert nem is tehetik. De akkor miért akcióznak? Hiszen már eszükbe sem jut a történet lényege. Mulatságos dolog okostelefeonokkal megörökített eladó lányokat nézegetni, amint a fürdőszoba sarkában, hézagos bikiniben, teljes mellbedobással nyakon öntik magukat egy műanyag lavórban felfogott melegvízzel, amelybe látványosan belepottyantottak néhány jégkockát a mélyhűtőből.

Mulatságos – egy ideig. Amikor azonban az egésznek politikai vonzata lesz – mert kampány idején a templomnak, iskolának és a jegesvödörnek is az lesz – mindez nevetségessé, bosszantóvá, visszataszítóvá válik, a videók és a szereplők minőségétől függően.

Akkor inkább a versjáték, és akik játsszák, sose bánják, ha netán valami mélyértelmiségi érvelés hidegzuhanyával – miszerint senkiből ne zsarolja ki senki, hogy verseket posztolgassanak csak úgy – nyakon öntik őket. Szimpatikusabb őrültség ez, mint a sok egyéb, amivel telepiszkoljuk a virtuális teret. Aki nem akar játszani, ne tegye. Nem “kulturális forradalom”, nem is "kúltúr-nagykövetkedés” a lényeg, hanem egyszerűen a játék öröme. Hogy ideig-óráig olvassuk egymás szolgálatos kedvenceit, költők a megmondhatói, mennyire nem divat ez amúgy manapság. Hátha mégis megmarad némelyek jó szokása játékidőn kívül is!

Most pedig egy iker-vers ajándék gyanánt, a címzettje – nagy versjátékos – tudni fogja, hogy neki szól, hiszen az eredetije tőle származik.

 

Para-sláger a hazáról

 

repültem én

de szárnyszegetten

csapongni kín

és menthetetlen

magadba ránt

 

ha (s)írtam is

csak azt mit éltem

csak annyit ér

amennyit értem

el is vetél

 

kinõtt porond

bohócruhák

mi haszna mondd

hazám hazánk

ha kóc benne a szívünk

 

fellegvár

hová remények

repítenek csak

tünde fények

 

de szárnyszegetten

szédülten révülten

szabadesésben

bozót közé

 

ez itt hazám

és házam is tán

horizont híján

zenit-lenül

 

vagyok magamba

kiskirályfi

mesékbe vissza

s egyre beljebb

kalandozó

lelket foldozó

csil-lag-hor-do-zó

 

 

Szabadság, 2014. szeptember 3.

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/107401

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/107412

Szentek közelsége

1.

Tavalyelőtt, amikor legutóbb Rómában jártam, életemben másodszor bámészkodtam körbe a vatikáni Szent Péter-bazilikát.  Nem is igazán imádkozni mentem oda, mint inkább azért, hogy valahol a világ közepén kiválasztottnak, egyúttal nagyon kicsinek és esendőnek érezzem magamat. Sok egyéb ámulatba ejtő dolog mellett van egy nyitott koporsó az egyik mellékoltár alatt. Most is, akárcsak évekkel ezelőtt, imádkozott valaki az oltár közelében. Boldoggá avatása óta XXIII. János, azaz Angelo Roncalli nyugszik ott, ez az egyszerű bérmunkás családból származó, csúnyácska bácsi, aki minden idők leghuncutabb pápája és korának egyik legnagyobb hatású államférfia lett öregkorára. No nem azért, mert alkalma volt nagy horderejű programok végigvitelére – hiszen a szolgálatát élete nagyobb részében magasabb rangú törekvések határozták meg, és végül alig öt esztendeig uralkodhatott a pápai trónon -, hanem éppenséggel azért, mert igyekezett hite, neveltetése, meggyőződése, és nem utolsósorban küldetése szerint a lehető legjobban megoldani az ott és akkor felmerülő problémákat, leginkább kihasználni a felkínálkozó lehetőségeket, ahol és amikor szükség mutatkozott rá. Isztambuli delegátusként például vízumokat és menleveleket bocsátott ki, megosztotta diplomata csatornákon szerzett információit a bajbajutottakkal, és tárgyalt a török hatóságokkal, hogy a vészkorszak elől menekülő európai zsidók biztonságosan juthassanak át Palesztinába. Így lett belőle „zsidóbérenc”. Párizsi nunciusi minőségében már a francia hadifogságba került németeket vette pártfogásába, hiszen első világháborús katonai kórházi lelkészként pontosan tudta, hogyan gyalogol át a történelem a kisemberek feje fölött.

Ekkor lett belőle „náci”. A világhoz való viszonyulása értelemszerűen pápaként sem változott jottányit sem, és bár nem ez a mérvadó, mégis: „a világ plébánosának” alakját anekdoták és magvas aforizmák sokasága örökítette meg. Mosolygós természetéből fakadó joviális megnyilatkozásai, közvetlensége, meglepően egészséges humora és optimizmusa  még a kommunista „béketáborban” is elismerést váltott ki. Nem véletlen, hogy 1963-as Pacem in terris kezdetű enciklikája, melyben a béke gondolatát egyetemes összefüggéseiben taglalja, a Vasfüggönyön innen sem maradt visszhang nélkül. Ebben ugyanis kifejtette, hogy önmagában a tévedést – a kommunizmust akár – elítélendőnek kell tartani, a tévedőt ellenben emberi mivolta miatt megilleti a tisztelet és az ebből fakadó párbeszéd, amelynek a téveszmék feloldása lehet a végeredménye. Köztudomású, hogy komoly szerepet játszott a kubai rakétaválság megoldásában - ekkorra már „kommunista” lett sokak szemében -, azt viszont kevesen tudják, hogy Mindszenty bíboros elszigeteltségét is neki sikerült valamelyest enyhíteni – ha tovább él, talán Mindszenty is korábban szabadulhat az amerikai nagykövetségről, ahová 1956 után menekült -, hiszen keletre nyitó politikájának része volt, hogy követei, Casaroli és König bíborosok fölkereshették a hercegprímást. Sokszor mondták a Vatikán falain kívül „sétálgató”, civilekkel kvaterkázó XXIII. Jánosról, hogy bár ügyes diplomata, nem tartozik a tudós pápák sorába, nem is számoltak hát vele, mint nagyformátumú gondolkodóval, így aztán jócskán megdöbbentette klerikális hallgatóságát, amikor váratlanul bejelentette ötszáz év után először a római egyházmegyei zsinatot, ezzel párhuzamosan pedig az egyetemes jellegű II. Vatikáni Zsinat összehívását. Mi szükség is lett volna konzultálni bárkivel, ha már amúgy is dogmává szilárdult a pápai csalatkozhatatlanság, és egymaga is elintézhette volna? Miért is kellett volna „kiszellőztetni” az Anyaszentegyházat, ahogy mondta? Híresen egyszerű, ízes-népies olasz tájszólásban elskandált költői beszédével (Discorso della Luna), amelyet dolgozószobájának ablakából rögtönzött a Zsinat megnyitásának estéjén, végül fény derült mindenre: az ő hangja egyetlen hang volt csupán, de meghallotta az egész világ hangját!

Zsinati dokumentumokat persze nem olvasgatnak a hívők, az ökumené és az aggiornamento forradalmát pedig azóta sem teljesítettük ki igazán, azt viszont mindenki megértette – édesanyám, aki betéve tudta latinul a liturgiát, hiszen ott nőtt fel a gyergyóremetei templom tövében, a mai napig emlegeti, milyen volt -, mikor egyszerre csak szembefordultak a papok híveikkel az oltárnál, és népnyelven mondtak szentmisét. Ez a gesztus teljesedett ki aztán II. János Pál pápával, aki ragaszkodott, hogy megszólaljon a kis népek nyelvén is, ha máskor nem, legalább az ünnepi áldásosztás idején. Őrá hárult, hogy a korszakos jelentőségű megújúlási programot az Egyház gyakorlatává tegye, s ha nem is a maga teljességében, de amennyire csak lehet, szisztematikusan valóra váltsa.

2.

Karol Wojtyla pápává választása valószínűtlennek tűnt 1978-ban. Hogyan is lehetnének annyira bátrak a választó bíborosok, hogy megszakítsák az olasz pápák történelmi sorjázását, ráadásul mindjárt a „béketáborból” ültessenek főpapot a vatikáni székbe? A hírügynökségeknek, rádiós és televíziós szerkesztőségeknek, amelyek végül világgá kürtölték a szenzációt, a Habemus papam idején még Wojtyla-életrajzuk sem volt. Úgy emlegették: “a lengyel pápa”, hiszen jóformán kimondani sem tudták a nevét. II. János Pál ezzel szemben amint megtehetette, előzékenyen bemutatkozott a sajtósoknak, és azután már nem volt megállás: a lengyel pápa lett a világtörténelem ízig-vérig média-pápája. Megválasztásához a lengyel és orosz rezsimeknek is illett jó képet vágni, bár sejtették, hogy a Vasfüggöny lebontására nyíltan készülő krakkói bíborossal új fejezet kezdődik az Egyház történetében. Üzenete, melyet lépten-nyomon hangoztatott, ahová elzarándokolt szerte a világban, egyszerű volt, ám annál világosabb: Ne féljetek!

Eleinte bizalmatlanul fogadták Nyugaton: azt hitték, úgy tekint majd az Egyházra, mint egy nagyobbacska Lengyelországra. Személyes varázsával azonban mindenkit hamar levett a lábáról. Költő volt egykor és színjátszó, de bányamunkásként is kivette a részét a XX. század nyomorából, értett hát az emberek nyelvén, bárhogyan is beszéltek azok, akikkel kapcsolatot teremtett. Aki közelébe került, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljesen magával ragadta őt II. János Pál karizmája, és ez nem csak az egyes emberek – egyházfiak, munkások, hétköznapi emberek vagy politikusok – esetében van így, de a legnagyobb tömegekkel is képes volt egy hullámhosszra kerülni. Lenyűgöző egyénisége, nyilvánosan megélt élteszentsége sokezer kilométeren túlra sugárzott a képernyőkről akkor is, amikor már nagybeteg volt: fizikai gyengeségeit is tartással, méltósággal, üzenet-értékű nyilvánossággal élte meg, pedig már járni sem, beszélni sem tudott. Jelenléte maga volt a kommunikáció, és ezt leginkább az általa életre hívott Katolikus Ifjúsági Világtalálkozók népes közönsége érezte át: ezek az egyházi jamboree-k igazi örömünnepek voltak. Magam is részt vettem egy ilyenen 1991-ben, a lengyelországi Czestochowában. Ott lelkesedtünk a Fekete Madonna tövében, közben zajlott Moszkvában a Vodka-puccs és omlott össze szépen a Szovjetúnió. Sajnos egyetlen fényképet sem őrzök az eseményről, pedig életem egyik nagy élménye volt, hiszen gyakorlatilag onnan kísértük II. János Pált első magyarországi látogatására, s végig annak állomásain. Valahogy ez a látogatás tette föl a pontot a rendszerváltozásra Közép-Európában. Budapesten kétszer is viszonylag közelről láthattam: egyszer a Népstadionban, ahová számunkra addig ismeretlen biztonsági rendszereken verekedtük be magunkat miatta, másodszor pedig a Hősök terén, ha jól emlékszem, a K-szektorból. Mindkét alkalommal pápamobilon érkezett – és tudott üveg mögül is igazán mosolyogni! Persze mi, erdélyi fiatalok hittünk a perspektívában, hogy egyszer majd Csíksomlyóra is eljön, ott is van tömeg és nem akármilyen, de nyolc esztendővel később csalódás volt a szigorúan bukaresti pápai látogatás, az első egy ortodox többségű országban. Oda már nem mentünk, pedig ha mentünk volna, talán ma lenne legalább ezer székely harisnya meg rokolya megörökítve a Teoctist-archívumban... Máig megvalósulatlan álom tehát a somlyói pápalátogatás, mint ahogy megvalósulatlan álom maradt II. János Pálnak is a szerbiai és az oroszországi misszió. Bárhová utazott azonban, mindenütt otthonosan mozgott akkor is, ha éppen meztelen felsőtestű, banánszoknyás lánykák táncolták neki törzsi szokás szerint az evangéliumot. Utazó pápaként fáradhatatlansága, lendülete az 1981-es merényletet követően is egyik legfőbb tulajdonsága maradt, meghívásainak, missziós tevékenységének betegen is igyekezett maradéktalanul eleget tenni.

Alázattal és tisztelettel csókolta meg az ott élők szülőföldjét, ha új országba lépett, alázattal és tisztelettel közeledett a különféle népek és vallások felé, alázattal és tisztelettel kért bocsánatot az Egyház évezredes bűneiért. Nem véletlen, hogy halálakor napokig kígyózott a gyászolók sora a ravatalánál, koporsóján pedig a szél lapozta végig az Evangéliumot.

3.

Santo Subito! Legyen azonnal szent! – követelték a hívők II. János Pál temetési szertartásán, 2005-ben, XIII. Jánosról azonban, akinek a munkáját kiteljesítette, kicsit mintha megfeledkeztek volna az emberek. Okozott is meglepetést, hogy Ferenc pápa mindkettőjüket a bevett szentté avatási eljárást némiképp felülírva, életszentségükre és hagyatékukra hivatkozva, viszonylag rövid időn belül egyszerre kívánja szentté avatni. Hiányolják sokan a csodákat, amelyek a nyilvános tisztelet kritériumainak számítanak, de ha csoda kell, gondoljunk arra, hogy nélkülük a hidegháború évei sem úgy peregtek volna le, hogy végül egy viszonylag békés átmenettel megússzuk a kommunizmus összeomlását. Gondoljunk arra, hogy olyan pápa avatja őket szentté, aki maga is meglepetésként érkezett az Egyház élére, mint ahogy meglepetés volt a II. Vatikáni Zsinat vagy II. János Pál megválasztása. És vegyük észre a közös vonást, amely mindhármójuk misszióját jellemzi: az emberi méltóság mérhetetlen tisztelete. Mi tűrés-tagadás: manapság ez már csodaszámba megy...

 

Szabadság, 2014. április 26.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/103435

Nyitott szemmel I. - Én elmentem Afrikába fél pénzzel... 2.

Laczkó Vass Róbert: Említetted, hogy nagyon szerény életkörülmények között élnek ezek a nagyszerû emberek. De azt már a gyerekek is tudják, hogy van lehetõség a felemelkedésre. Kórusban zúgják az iskolában az Education is the key c. versikét.

 


Halmen Balázs: A Sargy Education Center Samuel Okomo kezdeményezése, aki egy köztiszteletnek örvendõ ember a szigeten. Árváknak, félárváknak és szegény gyerekeknek szánt magániskola, jelenleg kb. 150 gyerek tanul itt, mivel az állami oktatás már telítve van a szigeten. A magániskolát viszont fenn kell tartani valamibõl, ezért a gyerekek havi 3 eurónyi összeget fizetnek be, ebbõl tudják étkeztetni õket pooridge-dzsal, ami egy tápanyagokban szegény, barnás színû, savanykás kukoricakása-fõzet.

LVR: Nem egészen puliszka...

HB: Nekem azt mondták, puliszkalisztbõl van, de szerintem semmi köze hozzá. Néha kapnak mandazit, amolyan ízletes pánkófélét. Mivel Rusinga halászfalu, otthon többnyire halat esznek, ezért nem tûnnek csontsoványnak, de bizony rendszeresen éheznek. Van, akinek csak annyi jut, amennyit az iskolában adnak. A háziállatok is éheznek, a kecskéket leszámítva, mert azok a legnagyobb szárazság idején is lerágnak valahonnan valamit.

LVR: Laci, te elmondhatod magadról, hogy halásztál is a Viktória-tóban. Fogtál valamit...?

Somai László József: Maradjunk annyiban, hogy voltam halászni. Kértük a helyi halászokat, vigyenek magukkal egy hálós halászatra. Kivittek csónakon egy öbölbe, ahonnan a félmeztelenül mosó asszonyokat és gyerekeiket is látni lehetett. (Gyerek mindenütt van, bárhová nézel, apró fehér szemeket látsz körben, mind egyformák, csak Balázs tudja megkülönböztetni õket.) És kivetettük a hálót, aztán fél órán keresztül ráncigáltuk kifelé, négy-öt muzungu, három halász és egy rakás gyerek. Izomlázas, kemény munka volt, mindössze fél kilónyi halért. Az egyik halász elmesélte, hogy ezt naponta tízszer kell végigcsinálni, hogy el lehessen tartani a négy-öt feleséget a gyerekeikkel együtt. A hal pedig egyre kevesebb a tóban, az ökoszisztéma felborult, és ennek egyenes következménye az éhezés.

 

 

LVR: Balázs, neked igazi keresztfiad is van Rusingán, aki a te nevedet viseli, hiszen már te is nagy tiszteletnek örvendesz a szigeten...

HB: Az iskola igazgatója közölte velem, amikor visszatértem a szigetre, hogy második feleségének fia született, Balázsnak nevezték el – nem is értettem, miért – és szeretnék, ha én lennék a keresztapja. Meghatódtam, és azonnal elvállaltam, így egy okkal több lett, amiért vissza kell menni a szigetre, hiszen elköteleztem magam! Még arra is gondoltam, hogy itt kellene iskoláztatni, Erdélyben...

LVR: A kis fekete Balázs akkor most székely legyen vagy magyar?

HB: Jó kérdés. A magyar nyelvû altatóra akkor még nem aludt el...

LVR: A Van egy téglám Kenyában c. projekted arról szólt, hogy fel kell építeni Rusingán egy iskolát – adományokból. Az iskola azóta tetõ alá került, most pedig jelképesen örökbe lehet fogadni egy-egy gyereket, és hozzá lehet járulni a taníttatásukhoz...

HB: Úgy találtuk: hiába húzunk fel egy iskolát, ha nem támogatjuk a gyerekeket, akik ide járhatnának, legalább addig, ameddig létre nem jön egy program, ami profitot is termel nekik. Sokszor megkérdõjelezõdött az iskola sorsa, hiszen az oktatók kevesellték a fizetésüket. Ezért hoztuk létre a keresztszülõ-programot, hogy havi 15 eurónyi összeggel támogathasson egy ottani gyereket az, akinek ilyesmire futja. Személyessé váltak a kapcsolatok – és mûködik az iskola! A pénzt nem konkrétan a gyerekek kapják, hanem az iskolához megy, és õk osztják le úgy, hogy annak is jusson belõle, akit még nem fogadtak úgymond örökbe. Más része a tanárok fizetését adja, a maradékból tanfelszerelést, ruházatot vásárolnak.

 


LVR: Adódik a kérdés: ha nálunk is van – márpedig van – szegény sorú gyerek vagy keresztszülõ-program, miért kell nekünk Afrikáig menni, hogy támogathassunk valakit? Csak a Patarétre kellene kimenni egy kis felszámolni való nyomorúságért...

SLJ: Nyilván a Pataréten is lehet jótékonykodni, viszont ott nem lehet zsiráfot látni. Kalandvágy is volt benne, hiszen kíváncsi voltam Afrikára, de az elsõ perctõl tudtam, hogy az adományozó expedícióból ki kell vennem a részem. Itt is vannak szûkölködõk, ott is. Mindenkinek ott és aszerint kell lépnie, ahol és ahogyan érzi.

LVR: Sokféle tárgyi adományt vittetek Rusingára, de mégis elsõsorban pénzt. Miért?

SLJ: Téglát azért mégsem vihetsz a hátizsákban, csak szimbolikusan, de jobb, ha az igazit ott vásároljuk meg pénzzel. Voltak, akik e logika ellenében értették félre az expedíció lényegét. Ajánlotta valaki, hogy szívesen jönne önkéntesnek, ha kifizetjük az útiköltségét. Abszurdum, hiszen a repülõjegy árából két évig foglalkoztathatnánk egy helybélit, hogy építsen fel egy iskolát! Persze sokat jelent, ha látják, hogy a muzungu kétkezi munkával is hozzájárul, nemcsak adományokkal! Két éve csak a tanítónak volt olyan ceruzája, amelynek radírgumi volt a végén, jelentkezni kellett érte, ha valamit elrontottak a gyerekek az egyetlen füzetükben. Mi megegyeztünk, hogy a légitársaság által engedélyezett súlymennyiség felében maximáljuk a személyes holminkat, a többit pedig tanszerekkel, egyenruhákkal, édességekkel töltjük fel. Volt olyan vállalkozó, aki szívesen adományozott, az expedíciót viszont már nem vállalta, pedig állítom: nagyon sokat jelent a személyes kapcsolat, nem is tudnék ennyire lelkesedni, ha nem éltem volna át!

 


LVR: Meséljetek a gyerekekrõl, hiszen mindketten fociztatok is velük, igazi rongylabdával! Állítólag még egy Beckham is volt közöttük!

HB: A kenyai emberek nagy focirajongók! Mikor elõször voltam ott, éppen Afrikában rendeztek világbajnokságot! Ez megkétszerezte a focirajongást Rusingán is! Volt, hogy én is beálltam a felnõtt csapatba, de csak loholtam utánuk, aztán hamar lerúgtak, mert vadul és véresen komolyan veszik a focit. A gyerekek nagy lehetõségekrõl álmodoznak, hogy egyszer egy nagy európai klubcsapatban fognak játszani! Szentül hiszik, hogy a tanulás mellett a sportolással is ki lehet törni a nyomorúságból, mert látják a sok pozitív példát!

LVR: Aki Rusingára megy, annak biztosan megváltozik az Afrika-képe, legalábbis ez derül ki számomra mindabból, amit meséltetek. Hiszen ott éltetek közöttük, ettétek a fõztjüket, élveztétek a vendégszeretetüket és hozzájárultatok valamivel a közösség fejlõdéséhez. Milyen gondolatokkal tértetek haza Európába?

HB: Sokat hallottam arról, hogy szerelembe lehet esni Afrikával, de mivel egyedül voltam, sok nehézségem is akadt, így az elsõ négy hónapom Rusingán inkább az elkötelezõdésé, legfõképpen a személyes kapcsolatok miatt! Eleinte nehéz volt megkülönböztetni az igazi barátságokat az érdek szülte barátságoktól, hiszen ilyen is volt bõven. Úgy jöttem haza, hogy voltak, akik valóban a barátaim lettek, akik meg nem, azokat már megértettem, hogy miért nem. Ha a helyükben lennék, én is ugyanúgy viszonyulnék egy muzunguhoz, mint õk hozzám.

SLJ: Én kaptam egy kis faragott csónakot, amelyen a nevemet írja, meg azt, hogy Sargy School 2012. Ilyen apróságokról szól az élet. Afrikát már csak ezért sem lehet elfeledni. Az embernek egy kicsit ott marad a szíve. Afrikának a hangja nagyon más, mint Európáé, az emberi kapcsolatok mélysége is nagyon más, mint a fehér embereké.

LVR: És persze ott van a szafari élménye is, amit Rusingáról szerveztetek a Masai Mara Nemzeti Parkba, ahol többek között azzal szórakoztatnak borsos áron a maszáj harcosok, hogy melyikük tud nagyobbat ugrani...

 


SLJ: A körbe épített kunyhókból álló hagyományos maszáj faluba nem lehet csak úgy bekocsikázni, mert amikor megérkezik a turistadzsip, rögtön jönnek az euró vagy a dollár napi árfolyamán követelõzni. Ha személyenként kiegyezel velük, megnézheted a falut, ahol együtt élnek a háziállatokkal, aztán megmutatják a tûz csiholását és ugrálnak is neked egy sort. A végén kirakodnak, alkudoznak és az eredeti ár ötödéért a nyakadba sózzák a szuveníreket! A Masai Marában ennél sokkal nagyobb kaland, ha beleesel egy hangyabolyba. Mire föleszméltem, már anyaszült meztelenül üvöltöttem segítségért és csápoltam le magamról a hangyakolóniát!

LVR: Mi az a Big Five?

SLJ: Az öt legnehezebben vadászható állat a szavannán. Ezek: az oroszlán, a leopárd, az elefánt, a kafferbivaly és az orrszarvú. Aki mind az ötöt meglátja egy szafarin, annak az élete kiteljesedik.

LVR: Orrszarvút látni s meghalni?

SLJ: Orrszarvút látni nagyon nagy dolog, szerencse kell hozzá. A helyi vezetõk ügyességén is múlik, de igazából õk sem tudják, hol keressék. Nekünk bejött. Egy orrszarvú-faj már teljesen kipusztult a Masai Marában, az általunk látott fajta is kihalófélben van. Bozótos helyeken kódorognak. Abban egyeztünk a többiekkel, hogy mindenki kémleli a szavannát a terepjárójából, és aki lát egy állatot, rögtön szól a többieknek, hátha óvatosan sikerül megközelíteni egyet. Aztán láttunk két órával az elutazás elõtt egy kafferbivalyt, amirõl kiderült, hogy elefánt és mire fölemelte a fejét, már orrszarvúnak bizonyult. Nagyon lassan közelítettük meg és reszketõ kezekkel fotóztuk a behemót modellt. Nem telt bele öt perc, és a rádiós hívásra már vagy 30 különbözõ kategóriájú terepjáró araszolt be mellénk.

LVR: Némelyikben állítólag hûtõláda is dukál az extramuzungunak.

SLJ: Kenyában annyira fejlett a szafariturizmus, hogy nem is kell afrikai emberrel találkoznod, ha meg akarod nézni a Big Five-ot. Majdnem vörös szõnyegen gurulsz be a szavannára, nyeled a hideg söröket, aztán ülsz egy medence szélén, majd visszaülsz a repülõre, otthon pedig elmeséled, hogy voltál Afrikában...

LVR: Térjünk vissza még egy gondolat erejéig Rusingára, hiszen ez a kis luo közösség egy muzungut már valamelyest a sajátjának tekint, és ez komoly eredmény, kedves Balázs. De mennyit tudnak rólad igazából? Tudják-e, hogy fehér ember és fehér ember között is nagy különbségek vannak, akárcsak feketék és feketék között?  Tudják-e, hogy Európában a fehér emberek sok-sok törzse között van egy nagyon kicsi törzs a Kárpát-medencében, a székelyek, amilyen te magad is vagy...?

 


HB: Hát... éppen így próbáltam elmagyarázni nekik, de nem sok sikerrel. Volt, aki mégis megértette. Viszont találkoztam olyan emberrel, aki Ceausescuról tartott nekem elõadást, egy másik pedig Gheorghe Hagiról értekezett focialapon. Érdekes kifejezésekkel élnek: „the green land of Europe”, „the green land of America”. És ez azt sugallja, hogy egyfajta paradicsomnak képzelik ezt a két kontinenst.

LVR: Nekem a kolozsmonostori lakóteleprõl, ahol élek, határozottan más képzeteim vannak...

SLJ: Ugyan miért csodálkozunk azon, ha nem tudja egy afrikai, milyen törzs a székely, amikor legutóbb egy amerikai kiruccanásom idején a brit utastársamnak sem tudtam elmagyarázni, hogy magyar vagyok-e vagy román, Pista pedig, a parajdi csoportból, amikor meglátta a szavannát, csak annyit reagált: hát ez egy nagy kaszáló...

LVR: Tulajdonképpen az. Csak le ne kaszálja valaki!

Rorate coeli desuper...

1.

Karácsony az én szűkebb hazámban, Székelyföldön az angyaljárás, Jézuska-várás mellett valahogy mindig a havazásról szólt. Nem is igazi karácsony az, amely nem burkolózik legalább arasznyi vastag hótakaróba. Hiszen ekkor mégiscsak a makulátlan szeretet ünnepe volna! Gyermekkorom karácsonyait idézve most is bősz angyali rongyrázást, égi dunnaszakadást – és irgalmatlanul fehér hókupacokat látok. Édesapánkat látom, lapáttal a kezében, amint a kis, nyomorúságos vajszínű Daciánkat próbálja kiszabadítani a nagy fehér fogságból, míg édesanyánk a tyúkudvartól a nyúlketrecig vergődik át egy cirokseprűvel, hogy a háztartás összes életterét a székely szibériák idején is egymáshoz igazítsa, mindnyájunk apró bosszúságokkal fűszerezett szórakozására. Hiszen az ünnep sohasem arról szól, hogy megszűnik az élet! Mai napig nem értem, honnan sikerült azóta eltanulni az ünnepi lehangolódást.

 


A konyhában már napok óta dúlnak a csiklandozó trópusok, el sem igazodunk az illat-rengetegben. A gyermekek feladata ilyenkor a szaloncukrok fölmadzagozása – s ez akkor is így volt, ha közben látszat-forradalmak ropogtak és álságos rendszerek váltogatták  egymást –, mert minálunk az angyal korán lepasszolta volt a kötelezettségeit, hogy elvonuljon annunciókat gurgulázni. Sose bántuk: így legalább kitapogathattuk a formázott cukrok anatómiáját, hogy mire megjön majd a pap a vízkereszttel, a karácsonyfa csak úgy repüljön a műgonddal kizsigerelt szalonpapíroktól, ha nyílik az ajtó! Mi persze kívülről fújtuk a mennyei repertoárt, hiszen minden esztendőben illett valami mással iparkodni végig a szomszéd- és rokonságot. A templomi pásztorjátékra már hetekkel azelőtt a szőrösebbik felére fordítottuk a szolgálatos nagykabátot, hogy subának tessék. Sámiként, kisbojtár-magammal indultam az ünnepi karrier fényességes útján, aki szívén kívül már semmit sem adhat az oltár előtt heverésző kerámia-messiásnak, hiszen a többiek, a nagyobbak lenyúltak szerepük szerint furulyát, sajtot, kucsmát vagy barmokat: minden illendő kelléket és melengető jószágot.

Sámit sok viszontagság érte, de törött lábbal is végigszánkáztatták az ünnepeken, mert akkoriban a cserbenhagyásos ünneplés nem volt még szokásban. Subám és szerepem aztán velem együtt kanászosodtak el végérvényesen. Elmaradtak a hajdani, fehér karácsonyok, megkeseredtek az édes illatok, rám pedig ilyenkor törnek a tüdőszaggató nyavalyák, amikor a legszebben tudnék énekelni. Valahogy a szívem sem érkezett meg a Jézuskához, pedig őszintén vittem a betonkerített Betlehembe, születés templomába. Csak épp a Jézuska nem volt ott sehol.

 

2.

Mostanában a Karácsonyok is inkább csak sztaniolba csomagolt Nagycsütörtökök: sosincs igazán csatlakozás. Nem költöztem messzire gyermekkoromtól, de hozzá kellett szoknom, hogy az oda-vissza vezető út egyre hosszabb, egyre fárasztóbb és kellemetlenebb. Túl sok idő telik az ünneplésből áporodott szagú, foghíjas vonatozással. Ilyenkor begubózza magát az emberfia, szunyókálni nem mer, és azt reméli, hogy ennek fejében átalussza békén a Szentkarácsonyt, ha már úgyis odalett az ádventi sürgölődés. De hol vannak a rorátés hajnalok, ahol még a családi böllér is titkon ríkatott malacot a hajnali szürkeségben, hogy a gyermeknek csak a frissen pörkölt fülek illatára szálljon ki az álom a szeméből…? Otthon inkább csak  semleges hideg van mostanában. Az aszfalton, ha lehull is, ritkán marad meg a gyémánthavak éke: “…a legenda oda”. Ez az ára, hogy "megemberesedtünk", hogy többet értünk a világból, mint amennyi kell a boldogsághoz. Újkeletű bölcsességet parafrazálva: megtanultunk repülni, mint az angyalok, de közben a felhőnek benzinszaga lett, és olykor karácsonyonként szennyes hó esik, amelynek mindig városi locs-pocs lesz a vége. Viszem én is magammal e városi karácsonyt ajándékul, pedig mi sem volna simogatóbb, mint Sáminak lenni, karácsonyi kolduskezekkel... Nemrég, egy szerepem kapcsán, amelyben deresedő lélekkel sikerült visszakamaszodni, tettem egy ünnepi fogadalmat: ha megnövök, gyerek leszek. Ezzel melengetem magam. No meg a paradicsom közepében aranyszőnyegen gőgicsélő csodával és az őt körülálló pásztori legendáriummal, amelyben igazán jó lenne még egyszer kisbojtárrá szelidülni.

 

 

3.

Az ádventi koszorún csonkig égnek az ünnepi gyertyák. Peremvidéken születik a Gyermek, a vasúti síneken is túl, ahová csak a fáradhatatlan jószándék vezet már évezredek óta. Örökös ádvent az éjjel-nappali menedékhely, vér- és trágyaszag terjeng a levegőben: itt megágyaztak már a Mindenhatónak. Értelmüket veszített farizeusok, elaggott bölcskovácsok, lerongyolódott háromkirályok álmodoznak egy utolsó rorate coeli-t. Várnak valami túlvilági fényre, mely minden embert megvilágosít, mielőtt elbocsájtja őket a peremvidékek templomából.  Az angyalok itt fáradt köpenyükben suhannak egyik szobától a másikig: ebédet főznek, rokkant szekereket tolnak, ágytálakat öblítenek. Egy másik világba simogatják át a kiszenvedőket.

 

Az ádventi koszorún kihunynak az ünnepi gyertyák. Valahol, érzéketlenül közel mindannyiunkhoz barbár idők szelíd apostola, magányos pásztor énekel egy ismeretlen asszony feje fölött. A szegények temetője, mint a betlehemi puszta.

 

Nem vagy egyedül, te betlehemi pásztor! Nem vagy egyedül, te fáradt köpenyes, sztetoszkópos angyal! A magas égből Simeonok és Annák figyelik minden léptedet, és lábad nyomán életadó  források fakadnak, csörgedeznek a balzsamos nagy éjben! Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!

 

 

Szabadság, 2013. december 24.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive%2CPArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/99708/mainarticle/false/web/false/quick/false/ynews/false

Nyitott szemmel I. - Én elmentem Afrikába fél pénzzel... 1.

Egyetemi hallgató koromban, amikor az újjászervezõdõ kolozsvári magyar színészképzés tulajdonképpen még a Színház körül gravitáló alternatív terekben zajlott, rejtélyes kiruccanásként éltem meg „a Györkös Mányiban” hallgatott színháztörténeti kurzusainkat. Akkoriban az Emlékház inkább Ionesco székekkel zsúfolt abszurdjára emlékeztetett, ahol azonban az elõadás idején is lazán elszürcsölhettük a reggeli kávét. Érthetõ tehát, miért vállaltam tizenöt év múltán szinte gondolkodás nélkül, hogy egy itt zajló rendezvénysorozat házigazdája legyek. A Kós Katalin vezette Györkös Mányi Albert Emlékház nem hazudtolta meg önmagát: alternatív elõadóterembõl az erdélyi közmûvelõdés tekintélyes központjává nõtte ki magát, rendezvénynaptárába pedig szervesen illeszkedtek be az immár második sorozatánál tartó beszélgetõ estjeink. A Nyitott szemmel vendégei nem celebek, hanem tartalmas történetekkel és tanulságos kalandokkal szolgáló barátaink: szenvedélyes világutazók, missziós orvosok, zarándok lelkészek, tudományos kutatók, száguldó riporterek vagy éppen hányatott sorsú arisztokraták – olyan emberek, akik látni, láttatni, megérteni és megértetni képesek az ezerarcú világot, amelyben élünk. A Mûvelõdés hasábjain a velük folytatott beszélgetések szerkesztett változatát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

 

Első beszélgetés

Én elmentem Afrikába fél pénzzel...


Egy örökzöld gyerekdal parafrázisa lett a vezérmotívuma az elsõ beszélgetésnek: Én elmentem Afrikába fél pénzzel… Az ötlet nem is annyira meredek, hiszen Halmen Balázs néhány évvel ezelõtt gondolt egy merészet és nagyot, és gyakorlatilag fél pénzen Kenyában landolt, a Viktória-tó egyik part menti szigetén. Rusinga – mert így hívják a szigetet egyetlen települése szerint – nem is sziget, inkább csak félsziget, hiszen összeboronálták már a szárazfölddel. Balázsnak egyre több köze van az itt élõ luo közösséghez. Adódik a kérdés: mit keres egy huszonéves erdélyi magyar a Viktória-tó partján?

 

Halmen Balázs: Sokszor sokaknak kellett már erre a kérdésre felelnem, és mindig másmilyen válaszokat adtam. A lényeg nyilván az önkénteskedés volt, ám akkor még nem gondoltam, hogy szociális projekt is lesz belõle. Kalandor vagyok, túl sok Rejtõ-könyvet olvastam, így én is utazni vágytam és világot látni.

Laczkó Vass Róbert: Önkéntes vagy tehát és utazó… Nos, én is önként szoktam utazgatni, senki nem kényszerít rá, de keményen megsínyli az éves költségvetésem. Afrika sem olcsó mulatság, mégis ki finanszírozza az útjaidat?

HB: Önköltségen vagyok. Elõbb egy tíz hónapos képzésre jelentkeztem egy iskolai program keretében, de négy hónap múlva csõdöt mondott az egész, én pedig roppant elszomorodtam emiatt. Persze nem adtam fel a dolgot, a maradék hat hónapot restaurátorkodással töltöttem, és végül összejött a pénz.

LVR: Mégsem voltál egyedül, hiszen egy jótékonysági szervezet önkénteseként érkeztél meg Rusingára…

HB: Hát igen: van egy internetes elérhetõség, ahová minden magamfajta fura szerzet – és szervezet – feltöltheti a profilját. Én is ott keresgéltem, legalább száz helyre küldtem önéletrajzot, végül ettõl a kis kenyai Sargy nevû szervezettõl érkezett válasz két mondatban: van egy iskola, ahová tanárt keresnek, jönnék-e oda tanítani? Sem fotó, semmi, gyanúsnak is tûnt a dolog, mégis belevágtam, teljesen vakon. Végül kiderült, hogy ez egy nagyon helyes kis kenyai közösség, a falucskában pedig egy kis szervezet. Ami leginkább megragadott, az az önszervezõdés és az elkötelezettség foka. Semmi segítség a nyugati világból, de a helyi árvákkal kezdeni kellett valamit. Én voltam az elsõ önkéntesük…

Somai László József, a közismert kolozsvári ügyvéd is úgy csöppent a történetbe, mint légy a tejbe. Sokat utazik, de jellemzõen inkább a nyugati kultúrákat látogatja. Ezúttal mégis Fekete-Afrikát választotta, pedig a kontinens még mindig úgy él az európai emberek fejében, ahogyan a földrajz- és történelemkönyvekbõl megtanulták, amilyennek a televízióból megismerték. Tudunk egyet-mást a gyarmatosításokról és a rabszolga-kereskedelemrõl, az apartheid-rendszerrõl és Nelson Mandeláról, az állandó törzsi villongásokról, a szavannák állatairól és a nemzeti parkokról, de annak, aki még nem járt ott, Afrika mégis idegen, sztereotípiák és félelmek benépesítette földrész.

 


Somai László József: Ha Balázs azt mondja, Rejtõ nyomán ment Afrikába, én azt mondom: Balázs nyomán. Innen ered a mi afrikai kirándulásunk. 2011-ben egyik ügyfelem és barátom részt vett a rusingai iskolaépítésben, és akkor elhatározta: legközelebb szervez egy látogató csoportot olyanokból, akik szívesen töltenének néhány napot ezzel a közösséggel. Mutatott nekem is pár fotót, én pedig azonnal rávágtam: oké, mikor indulunk?

LVR: Nagy kalandornak ismerünk, de mondd csak: Afrikából visszatekintve milyennek láttad Európát, illetve milyennek Afrikát, miután már hazajöttél?

SLJ: Nos, én valóban a földrajztanáraimtól kaptam a saját Afrikámat, amely bennem élt, még ha késõbb árnyaltam is ezt a képet, és azt kell mondanom: egy dolog, amit õk tanítottak – és van az igazi Afrika. Látunk persze dokumentum- és ismeretterjesztõ filmeket, amikor azonban élõben tapasztalunk valamit, akkor kiderül, hogy semmi sem úgy van, ahogy van. Kijössz a reptérrõl, és azonnal az elképzelhetetlen mélyszegénység vesz körül. Az ember ilyenkor túlozni szokta a sztereotípiáit, nekem is mindenféle félelmeim lettek…

LVR: Például folyton mostad a kezed…

SLJ: Valami fertõtlenítõ folyadék állandóan velünk volt, sulykolták is belénk, hogy használjuk és ügyeljünk arra, mit fogdosunk össze. A második-harmadik nap aztán idegesítõvé válik a dolog, így nem lehet sokáig Afrikában létezni, hát szép lassan leszokunk róla, és megpróbáljuk végre otthonosnak érezni a környezetünket.

LVR: Balázs, te rögtön az elején hónapokat töltöttél el Rusingán. Afrikából talán egy egész élet ez a kényes európai embernek. Olyan közösségrõl beszélünk, amely a létminimumon és jóval az alatt tengõdik. Milyenek ezek az emberek?

HB: Én is a sztereotípiáimmal érkeztem Afrikába. Úgy képzeltem: egy kis törzsbe kerülök, ahol élnek a hagyományok, este táncolunk a tábortûznél, aztán oroszlánüvöltésre fogok elaludni. Ezzel szemben itt, Rusingán a hagyományok már alig élnek, a fiatalok pedig azt lesik, milyen mobilt vegyenek, hogyan legyen Facebook-profiljuk, melyik focisztár legyen a példakép. Ha kerül egy tévé, maradék hagyományaikat félreteszik, együtt nézik a szappanoperákat és nagyon viccesek.

LVR: A sztereotípiákhoz az is hozzátartozik, hogy Afrikába a fehér ember gyarmatosítóként, a természeti vagy éppen szellemi kincsek, az olcsó munkaerõ kizsákmányolójaként érkezett, jóval kevesebben voltak a misszionáriusok, tanítók, orvosok, a természetvédõk. A fekete bõrû emberek is nézik valamilyen szemmel a fehér bõrûeket, azaz a muzungukat, ahogyan õk neveznek minket…

 


HB: Látod, ezt a szót utáltam meg a legjobban. Ha végigsétálsz az utcán, egyebet sem hallasz, mint: Muzungu, muzungu, how are you? Az elején szívesen válaszolgattam, regényeket mondtam arról, hogy honnan jöttem és milyen jól vagyok. Késõbb már csak biccentettem: Kösz, jól! – és mentem tovább. De azt tudni kell, hogy a muzungura nagy tisztelettel néznek és kíváncsiak rá a sztereotípiáikkal együtt. A muzungu pénzt jelent, fárasztó is volt az elején, ha leszólítottak, mert a beszélgetés mindig a rettenetes anyagi körülményeknél lyukadt ki, nem véletlenül.

SLJ: Mintha nem ugyanazon a szigeten jártam volna, mint Balázs. Ott nemhogy Facebook, de még villany sem volt. A legközelebbi városban, Mbitában persze zajlik az élet, oda viszont el kell jutni. Az emberek mobilon rendelnek amolyan piki-piki nevû száz köbcentis motorbicikliket. Mindegy, hányan vagyunk és hányan jönnek értünk. Magyaráztam a vezetõnek, hogy én is motorozok, ideadhatná egy körre… Úgy döntött, hogy pont a város bejáratánál adja át a helyét, õ pedig fölpattant utasnak. Nehezen szoktam meg, hogy fordított váltós jármûvet kaptam, bõgött is a piki-piki a város egyetlen fõutcájának számító kirakodó soron, a népek pedig röhögték, hogy egy õrült muzungu viszi valamerre Bobot…

LVR: A muzungu nyilván kivételezett embernek számít a sztereotípiák szerint, hiszen az õ léte irigylésre méltó. Éreztétek ezt a kivételezettséget?

SLJ: Szinte folyamatosan, legfõképpen azért, mert fehér vagy és kitûnsz. Muzungu vagy, hát megvannak a privilégiumaid. Amint megérkeztem Kenyába, feltûnt, hogy vízum és pecsét közt a közszolga mosolyog, és kedvesen elbeszélget velünk mindenfélérõl. Ez idehaza nem szokás. Olyan emberrel nem találkoztunk, aki rosszul bánt volna velünk. Rusingán mindenki kereste a kapcsolatot és tanulni szeretett volna tõlünk valamit. Ez persze Balázsnak is az érdeme: tõle már elõre tudták, hogy jó szándékkal és adományokkal érkezünk, és ez a javukat szolgáló elképzelésnek az egyik stációja. Fel is tûnt, hogy be vannak avatva: észre sem vettük, és már cipelték helyettünk a csomagjainkat, ami nyilván leginkább a nekik szánt adományokból állt össze.

 


HB: Valóban: érzékeny vagyok ezekre a kérdésekre, meg is beszéltem a helyi iskolaigazgatóval, hogy felkészítjük a közösséget erre az eseményre. Jönni fog egy rakás muzungu, de ez nem azt jelenti, hogy most egy csapásra megváltozik az életük, nekik ugyanúgy ki kell venniük a részüket a történetbõl! Õk is téglák kell hogy legyenek annak a bizonyos felépítendõ jövõnek a falában!

LVR: Az egyik dokumentumfilmben, ami a Van egy téglám Kenyában c. programról szól, olyasmit emlegettél, Balázs, hogy ezek az emberek persze keresztények, de azért az istentiszteleten ördögöt is ûznek…

HB: Ami nem föltétlen ellenkezik a kereszténységgel. Kenya 80 százaléka keresztény, a többi muszlim és elenyészõ számban törzsi vallású. Rusingán és a környezõ falvakban szinte mindenki keresztény. A csónakokra Szûz Máriát és Jézus Krisztust festik, de jártam olyan kunyhóban, ahol egy falon sorakoznak Jézus, Rambó, Bruce Lee és Obama. (Nem véletlenül: az amerikai elnök édesapja, I. Barack Hussein Obama kenyai luo.) Minden nyilvános beszéd úgy kezdõdik, hogy hálát adnak Istennek. Rendszeresen járnak templomba, engem is befogadtak az istentiszteletekre és valóban feltûnt, hogy a ritmustól nem tudnak elvonatkoztatni. Nagyon ritkán ülnek, leginkább állva tapsolnak, lelkesednek, énekelnek, a hosszú alkalmakon az igehirdetés szinte elenyészõ. Volt a faluban egy kis szabadkeresztény gyülekezet, nagyjából tíz ember egy fa árnyékában, a vallás neve: Power of Jesus Around the World. Sok ilyen van arrafelé… Mivel nincs prédikátoruk, vagy hívnak egyet, vagy az egész egyházuk fölkerekedik és elmennek a városba, mert ott már nagyobb templom is van. Rögtön kiszúrtak engem, a muzungut, és valaki fordítani kezdte angolra az istentiszteletet.

LVR: Megvalósult a kommuni-(káci)ó...

HB: Pontosan! De három órát tartott, a végén már csillagokat láttam. Aztán megtanultam a híres kenyai mondást: Haraka haraka haina baraka. Azaz: a sietségen nincsen áldás. A másik pedig a Hakuna matata! – semmi probléma, mindenki csillapodjék! Ez a két mondás tömöríti az ottani életfilozófiát. Érdekes volt viszont a fokozatokra figyelni. A prédikátor csendesen kezdte, aztán egyre jobban lelkesedett, a végén teljesen kikelt magából, ezzel együtt a tolmács is. A gyülekezet pedig fölpattant, mindenki jajgatott, sírt és valaki szörnyen rángatózva lerogyott a kör közepére. Ez volt az ördöngös asszony.

LVR: Megkeresztelt rítusok ezek a Krisztus elõtti ködbõl?

HB: Valószínûleg, hiszen mindenkinek természetes volt, ami történt: az ördög megérzi Isten jelenlétét, és úgy dönt, keresztbe tesz neki. A gyülekezet körbeállt, a prédikátor elkezdte az ördögûzést. Ezt már nem fordították… Az asszony tíz perc múlva megjuhászodott, és minden ment tovább a maga medrében.

LVR: Képzeljük csak el a jelenetet a Farkas utcában, az úrasztalánál, vagy épp a Szent Mihályban, amint a szolgálatos dalárda ujjong a vasárnapi nagymisén… A tréfát félretéve: Laci, te is részt vettél egy istentiszteleten. Nem lehetett könnyû elvegyülni a gyülekezetben…

SLJ: Az még hagyján, hogy fehér a bõröm, de leginkább csak nõk voltak abban a templomnak is használt bádogépületben. Meg is kérdeztük a tolmácsunkat, miért van itt ennyi asszony? Erre õ hozzájuk szólt luo nyelven, hogy álljanak fel az özvegyek. Hát mind felálltak, köztük a sziget legidõsebb asszonya, aki egymaga tizenötnél is több gyereket nevel! Tudni kell: itt a kereszténységgel egyelõre jól megfér a többnejûség, a négy-öt asszony sem ritka. Ha meghal egy férfi, egy csapásra több özvegyet hagy maga után.

 


HB: Érdekes, hogy a legutóbbi választásokon még a poligámia mellett szavaztak, de a fiatalabb generáció már ellenzi a többnejûséget, mert az európai modell alapján hisznek az egy szerelemben. Nekik már nem kell több feleség, hiszen ez anyagi terhet is róna rájuk. Ám a jelenlegi férjek egyelõre a többel sem elégednek meg, eljárnak a városba prostituáltakhoz, alkoholizálnak. A védekezés egyenlõ a nullával, így elég gyorsan megfertõzõdnek HIV-vírussal, a tragédia pedig az, hogy utána hazamennek, és megpecsételik a család sorsát. A poligámiának viszont van egy jó oldala is: árva gyermek faluhelyen nem kerül az utcára. A családtagok annyira összetartanak, hogy akár egy másik országba is elmegy mindenki egy temetésre, még akkor is, ha egyébre nem marad már pénze.

SLJ: Nos, nekem a tolmácsunk elsõ felesége – a First Lady, ahogy magunk között neveztük – ígérte meg, hogy elküldi velem a lányát a gyülekezetbe, majd õ fordítja nekem az igéket. Tíz órakor már tûkön ültem, de a kislány jócskán késett. Ekkor még nem értettem, hogy javamra húzta az idõt, hiszen bármikor érkezünk, még mindig lesz legalább egy óra az istentiszteletbõl. A rituálé kellõs közepébe csöppentünk. A prédikátor rögtön maga mellé ültetett a mûanyag úrasztalához, és onnantól belemártott a történetbe. Csak hallottam, hogy muzungu, és tudtam: az én vagyok, nem a Jézus Krisztus. Eleinte féltem is kicsit, mert idõnként megemelte a hangját és a Bibliát odacsapkodta az asztalhoz. Ilyenkor mindenki felébredt és megszeppent. Nyilván sokszor ismételhette magát, mert órákon keresztül nem prédikálhat mindig újat. Gyönyörû volt viszont, amikor a testvériségrõl beszélt: a bõrünk színe, lám, különbözõ, de a vérünk egyaránt piros, ha neki van rá szüksége, én is adhatok vért és fordítva. A végén volt közös fotózkodás, majd átadta a szót, hogy mondjam el, én hogyan látom õket muzungu szemmel. Mit mondhattam volna? Csak annyit tehetek, feleltem, hogy elmondom a többi muzungunak Európában, ami velem történt, s ha jönnek látogatni más muzunguk is, abból kiderül majd minden!

 

Megjelent a kolozsvári Művelődés c. közművelődési havilap 2013. novemberi lapszámában.

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=1460