O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Merkel örök

Kevesen jósoltak volna 2015 végén több mint egy évet Angela Merkelnek a kancellári székben. A „wilkommenskultur” panelje mögötti tehetetlenség a birkatürelemmel megáldott, szupertoleráns német választókban is kiverte a biztosítékot, amikor szembesülniük kellett a bevándorlók erősen heterogén tömegeivel, ráadásul úgy, hogy amit a saját környezetükben tapasztaltak, annak sok esetben az ellenkezőjéről próbálták őket meggyőzni a sajtóban. Ezzel szemben most ott tartunk, hogy a kereszténydemokrata pártszövetség, a CDU–CSU „erős embere” magabiztosan néz egy újabb kancellári mandátum elé, mi több: a szociáldemokratákkal kötött kényszerházasság felbontása is benne lehet a pakliban. Ehhez éppen jól jönnének a jelenleg is parlamenti képviselettel rendelkező Zöldek, valamint az előző Bundestag-választásokon elbukó, most azonban ismét 10 százalék körül mért liberális FDP (Szabad Demokrata Párt), akinek az elnöke, Christian Lindner szeptember elején a Bildnek adott interjújában fogalmazott meg rendkívül szigorú álláspontot a migráció kapcsán.

A Német Szociáldemokrata Párt jelenlegi mélyrepülése legalább annyira köszönhető Martin Schulz kancellárjelölt gyenge teljesítményének, mint Angela Merkel csöppet sem konfrontatív taktikájának. Ez nagyszerűen megmutatkozott egyetlen televíziós vitájukban is, ahol a gazdasági vagy szociálpolitikai témák szépen elsikkadtak a migrációs válságot firtató kérdések miatt, és ebben Merkel minden korábbi baklövése ellenére verhetetlennek bizonyult. Világpolitikai tekintélye és komoly tapasztalata mindenképpen mellette szólnak, befolyását a Forbes-lista évek óta az élbolyban méri, nagy ostobaság lenne a német választók részéről a jól kipróbált biztosat egy bizonytalanra cserélni. A választási kampányában úton-útfélen Orbán-ellenes retorikát folytató Martin Schulz borítékolható kudarca nemcsak azt jelzi, hogy a német választók szerint sem elegendő a kancellári minőséghez a nyolc általános (Schulz anno érettségi nélkül hagyta ott a középiskolát, európai parlamenti elnöksége pedig nem választás, hanem politikai alku eredménye volt), hanem azt is, hogy érteni vélik Angela Merkel migrációs politikáját. Tetszik vagy sem, ez a mostani választások tétje. Merkel egyrészt ébren tartja Németország lelkiismeretét – ha kell, ő is odamondogat a rendetlenkedő magyaroknak –, másrészt jól felfogott érdekei miatt egyre szigorúbb bevándorlásellenes intézkedéseket szorgalmaz a színfalak mögött, és gondoskodik arról, hogy ezekről úgy szivárogtasson információkat, hogy a politikai korrektségén csorba ne essék. Teszi mindezt azért, mert előtte sem titok, hogy a német választók nagy arányban figyelik szimpátiával mindazt, amit a bajor Keresztényszociális Unió vezéralakja, Horst Seehofer, a feltörekvő osztrák külügyminiszter, Sebastian Kurz vagy a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor képvisel migrációs fronton. Sokat elárul egyébként a merkeli taktikáról, ahogyan szép lassan kikopott a szóhasználatából a „wilkommenskultur” kifejezés, ezzel szemben hangsúlyt kapott a kitoloncolás ügye, belügyminisztere, Thomas de Maiziere pedig épp a minap tette le a voksát a schengeni övezeten belüli határellenőrzések fenntartása mellett (!), bár ezt az Európai Bizottság kifejezetten ellenzi.

 


A német belpolitikát migrációs kérdésekben tematizáló Alternatíva Németországáért (AfD) pártot, amely 2013-as megalakulása óta sorozatosan produkált meglepetéseket a tartományi választásokon, ma már stabilan 10 százalék körül jegyzik, ez pedig értékes képviselői helyeket jelent majd a Bundestagban egy olyan mozgalom számára, amelyet az előző választások idején csak minden ötvenedik választó vett komolyan. Az Európai Unió reformját hangsúlyozó, kifejezetten bevándorlás-ellenes párt önmagában persze nem képes majd lényeges fordulatot kieszközölni Angela Merkel migrációs politikájában, arra viszont éppen elegendő képviselője lesz, hogy az elégedetlenek hangját fölerősítse. A német választási modell ugyanis nem olyan súlyosan torz és aránytalan, mint a francia vagy brit modell, ahol masszív támogatottsággal rendelkező pártok rekednek a parlamenten kívül. A regnáló német pártelit nyilván továbbra is karanténban tartja majd őket, ezért is fogalmaznak úgy az AfD politikusai, hogy ők lesznek az egyetlen valódi ellenzék a Bundestagban, amely az arányosságra törekvés, valamint az egyéni és listás mandátumok kiegyenlítését szolgáló szabályok értelmében idén talán a világ legnagyobb parlamentjévé dagadhat.

 

Szabadság, 2017. szeptember 23., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/merkel-orok

Yo soy Barcelona...?

Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

Marine Macron, avagy a francia voksok forradalma

Sokan, sokfélét írtak Franciaország jelenkori gyengélkedéséről és François Hollande egyre jelentéktelenebb elnökségéről, amelyet a migrációs válság, a párhuzamos társadalmak radikalizálódása és az erre nehezedő terrorfenyegetettség csak még egyértelműbbé tett. A francia baloldal és prominense bukását emiatt is készpénznek vehette mindenki, mégis meglepődtek a választók, hogy a toronymagas esélyesnek kikiáltott, jobbközép François Fillont – „a francia Tatchert” – szintén elsodorták a korrupciós vádak, ezzel pedig az V. Köztársaság Alkotmányának 1958-as elfogadása óta sosem látott fordulat következett be: a jobb- és balközép nagypártok elnökjelöltjei kiszorultak a második fordulóból.

Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.

A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.

A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)

Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.

 

Szabadság, 2017. május 5., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma

Világpolgár a Közel-keletről

Gyanítom, hogy a nagy európai hercehurcában, amelyben NATO-szövetséges országok diplomatái, felelős vagy felelőtlen vezetői feszülnek egymásnak nemzetközi jogi értelemben kényes és vitatható döntéseik miatt (lásd: Hollandia és Törökország huzavonája), kevés figyelem hárul egy olyan gesztusra, mint Henri Boulad jezsuita szerzetes állampolgársági kérelme, amelyet a magyar hatóságokhoz intézett. Jogszerűen, a befogadó ország vonatkozó törvényeit és szabályait maradéktalanul betartva. Pedig ő is válságövezetből érkezik: Egyiptom az uniós bürökraták mércéje szerint annak számít, bármit is jelentsen Merkel asszony legutóbbi látogatása Kairóban.

Henri Boulad azonban más megfontolásból nyújtotta be kérelmét a magyar hatóságokhoz. Gesztusa logikus fejlemény, hiszen Magyarország migrációról kialakított hivatalos álláspontja lényegében megegyezik a Bouladéval, aki az aggasztó jelenséget nem csak jogi, de morális és teológiai összefüggéseiben is magyarázni tudja. Az érintett részegyházak és a teljes megsemmisülés küszöbén lévő közel-keleti keresztény közösségek tagjait, előljáróit leszámítva nem is nagyon van hitelesebb képviselője az ügynek Bouladnál. A melkita rítusú bizánci katolikus egyház tagjaként egy olyan családban látta meg a napvilágot, amelyben a francia volt a családi nyelv, az édesapa felmenői azonban Damaszkuszból menekült szírek, édesanyja pedig olasz származású. Kötődései miatt így aligha vádolható elfogultsággal. Muzulmán környezetben élő keresztényként egyértelműen látja, mi több: a saját bőrén tapasztalja mindazt, amivel a térség vallási kisebbségeinek nap, mint nap szembesülniük kell.

Előadásaiban - Magyarországon viszonylag gyakran megfordul, beszédeinek összegzései bárki számára elérhetőek magyar nyelven is - gyakran szóba kerül a katolikus egyház modern kori válsága. Önkritikával, de nagy empátiával nyilatkozik ebben a témában, mint aki saját működése során tapasztalta meg, mennyire nehéz a hagyományos keresztény értékek képviselete szemléletváltás és teológiai reform nélkül. Nem antiglobalista: római katolikus szerzetesként, azaz egy olyan egyháznak a tagjaként, amely egyetemesnek mondja magát, nem is nagyon lehetne. Műveit számos nyelvre lefordították, sokat is utazgatott élete során, a gyakorlatban megtapasztalt, érdek-alapú globalizációról viszont lesújtó a véleménye. Tisztelettel viszonyul minden embertársa önazonosságához, de nem hisz a politikai korrektség eszközeivel megtámogatott multikulturalizmusban, mert abban épp a sajátos identitások kilúgozásának mögöttes szándékát látja. Sokoldalúságát és elhivatottságát világszerte elismerik. Leprásokat felkaroló mozgalmához anno muszlim és keresztény fiatalok egyaránt csatlakoztak, az egyiptomi Caritas-mozgalmat pedig a szentté avatott, Nobel-békedíjas Kalkuttai Teréz anyával karöltve hozta tető alá. Nem szorul tehát arra, hogy szándékait bizonygatni kelljen, amikor a könyörületességet messzemenően szem előtt tartó Ferenc pápa számára kritikát fogalmaz meg.

Mint jezsuita, Ferenc pápa egyrészt a rendtársa, másrészt viszont egyházfő, akinek Boulad is engedelmességgel tartozik. Ezzel együtt e két nagyformátumú gondolkodó meglehetősen eltérő véleményt fogalmaz meg az iszlámhoz vagy az aggasztó mérteket öltő migrációhoz való viszonyulás tekintetében. Véleményét Boulad ugyanúgy az evangéliumi tanításokból vezeti le, mint Ferenc pápa. Magabiztossága érthető: jelenleg is muszlim környezetben él, ott is tevékenykedik, míg úgyanez Ferenc pápáról de facto nem mondható el. Ez a tapasztalatbeli különbözőség fogalmazódik meg akkor is, amikor Boulad az evangéliumi példabeszédek szemléletes egyszerűségével kijelenti: Európának nem (csak) a világ nagy egyetemein pallérozott szakértők véleményére, de sokkal inkább a Közel-Keleten élő, maradék keresztényekre kellene hallgatnia, mikor az övezet katasztrófájáról elmélkedik. Nem túl népszerű, de mindenképpen figyelemre méltó gondolat, ha tudjuk, hogy jelenleg éppen a kereszténység számít a világon a legüldözöttebb vallásnak, részben a közel-keleti káosz miatt, ahol az őshonos keresztény közösségek tagjait hol a szélsőséges iszlamisták, hol pedig az ún. felkelők irtják módszeres kegyetlenséggel. Aki ebben kételkednék, annak érdemes az érintettek, egyszerű közemberek és közösségüket vesztett előljárók, szerzetesek drámai vallomásait  tanulmányozni, amelyek - bár nemzetközi fórumokon fogalmazódnak meg - valahogy nehezen érik el a művelt nyugat ingerküszöbét.

A magyar állampolgárság felvételének ötlete magátol Henri Bouladtól származik, és ez sokat elárul a tudós jezsuita Magyarország iránti rokonszenvéről. Itt nemcsak arról van szó, hogy uniós állampolgárként megnövekszik Boulad mozgástere, hiszen előadásaira, tevékenységére eddig is világszerte odafigyeltek. Inkább arról, hogy elismeri a magyar hatóságok sokak által vitatott erőfeszítéseit, amelyeket a migrációs válság frontvonalában az európai stabilitás és a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező önazonosság megőrzése érdekében tesz. Ami szerinte különösképpen méltányolandó, az éppen az árral szemben úszók bátorsága egy olyan geopolitikai környezetben, ahol viszonylag egyértelmű és világos nemzetközi szabályok betartásáért vagy betartatásáért a pellengérre állítás a fizetség.

 

Szabadság, 2017. március 16., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/vilagpolgar-a-kozel-keletrol

Amerika másik hangja

Az Egyesült Államok legutóbbi, mocskolódásokban és váratlan fordulatokban egyaránt bővelkedő elnökválasztása komoly fejtörést okoz a politikai elemzőknek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mindenkinek van legalább egy megfejtése arról, hogyan sikerült kisiklatni - más olvasatban: hogyan sikerült helyes mederbe terelni - a választók akaratát, az igazán kézenfekvő magyarázatot azonban a kampány másik meglepetésembere, Bernie Sanders vermonti szenátor adta nemrég.

A demokrata versengés kitartóan menetelő, papírformát meghazudtoló, tabukat döntögető szereplőjét, mint az még a kampány idején kiderült, nem éppen tisztességes módszerekkel kívánta lesöpörni a palettáról nagy riválisa, Hillary Clinton. A vermonti szenátor később felzárkózott az egységes demokrata jelölt mögé, saját hangját azonban a vesztesek oldaláról is karakteresen hallatja, amikor a pfújolók és szitkozódók ellenében pozitívan nyilatkozik a megválasztott (új) amerikai elnök, Donald Trump teljesítményéről.

 

Világszemléletük és karakterük fényévekre áll egymástól, a két jelölt között azonban volt egy alapvető hasonlóság: mindketten az establishment, azaz a "királycsináló" elit ellenében menetelték végig a kampányidőszakot. Trumpnak a két világháború megnyerésében és Amerika naggyá tételében kulcsszerepet játszó, kitúnő minőségű termékek tömeges előállítására képes, a globalizáció, az infokommunikáció és a pénzügyi szolgáltatások felpörgése miatt azonban térdre kényszerített iparvidéke, vagyis a Rozsdaövezet volt az aranytartaléka, Bernie Sanders viszont korát meghazudtoló módon volt képes lendületesen, hitelesen megszólítani azt a generációt, amelynek nyolc évvel ezelőtt még Barack Obama volt az üdvöskéje. Ha figyelembe vesszük, mekkora felháborodást eredményeztek a vermonti szenátor elleni demokrata játszmák, még az sem ördögtől való magyarázat, hogy Bernie bosszúból átszavazó fiataljai röpítették Donald Trumpot az elnöki székbe. A Bernie Sanders nyilatkozatát kísérő kommentek, reakciók tökéletes kórképét mutatják annak a politikai (szub)kultúrának, amely az ún. "progresszió" közhelyessé koptatásának táptalaján tenyészve minden eszközt, amelyet hangosan megvet, azonmód be is vet a saját sikere érdekében. Nos, ezzel a (szub)kultúrávál ment szembe Bernie Sanders nyilatkozata, amelyben - fenntartásai mellett - elismerte Donald Trump politikai teljesítményét.

Donald Trump a maga módján meglehetősen faragatlan figurának tűnik, ám egyvalamit nem lehet elvitatni tőle: képes volt az Egyesült Államok legalább egy, de inkább mindkét meghatározó politikai erejének a kampánygépezetét maga alá gyűrni. Hogy ebben mennyi volt a valós teljesítmény és mennyi a külső segítség - az állítólagos orosz hekkelési botrány ellen egyelőre ugyanannyi érv szól, mint amennyi mellette -, az mától részletkérdés. Amerika és a világ - benne a szövetséges Európával vagy a rivális Oroszországgal és Kínával - kezdhet hozzászokni Trump karcos mondataihoz, aki ha kell, a CNN tudósítóját is kioktatja sajtóetikából. Lehet azon morfondírozni, hogy stratégiai szempontból megéri-e az Egyesült Államoknak normalizálnia kapcsolatait Oroszországgal, felrúgni a kereskedelmi egyezményeit ázsiai szövetségeseivel és ujjat húzni a tarkójában lihegő másik világhatalommal, Kínával, Trump azonban semmi olyasmivel nem próbálkozik, amit már ne láttunk volna Amerikától az elmúlt évszázadban. Ha ki szeretné venni a részét a közel-keleti háborús katasztrófák (Iszlám Állam, Szíria) felszámolásában, az a migrációs hullámokkal küszködő Európa és minden humánusan gondolkodó ember számára csakis pozitív üzenet lehet, ezügyben ugyanis az Obama-kormányzat látványos kudarcot vallott, miközben a putyini erőpolitika rendkívül felértékelte Oroszország pozícióit a térségben, egyelőre kiszorítva az Egyesült Államok képviseletét a helyzet rendezéséből.

Amerika "naggyá tétele" sokkal összetettebb vállalkozás, mint az Trump nyilatkozataiból kiszűrhető. Mondtak azonban ennél meredekebb dolgokat is az Egyesült Államok történetének elnökei, s lám: a Holdra is eljutottak a NASA űrhajósai, méghozzá többször! Ha valóban eredménye lesz a Trump-adminisztráció politikájának - mert, ugye, nem egyedül viszi azért a hátán Trump sem a világ szuperhatalmát -, mindegy is lesz, mennyi szitkozódás csatornázódik össze a világhálón. Ronald Reagennek is hamar megbocsájtották, hogy pojáca volt, mielőtt főállású elnök lett, és nem gondoljuk róla, hogy lepaktált volna az ördöggel, amikor kiegyezett a főellenségnek számító Szovjetunióval, ezzel teret engedve Kelet- és Közép-Európa demokratizálódásának. Barack Obama politikai öröksége sajnos távolról sem olyan karakteres, hogy az nyomasztani tudná Trumpot, még akkor sem, ha béna kacsa korában Obama sorozatosan hozott olyan döntéseket, amelyekkel utódja kezét szerette volna valamelyest megkötni. Trumpot azonban láthatóan nem ilyen fából faragták, és elképzelhető, hogy olyan politikát valósít majd meg, amely új alapokra helyezi az Egyesült Államok és a világ más térségeinek, feltörekvő szereplőinek a viszonyát, és még csak az a veszély sem fenyegeti, hogy előlegben a nyakába sóznának egy Nobel-békedíjat. Kérdés, hogy például Európa hogyan találja majd meg a maga helyét ebben a konstellációban?

 

Szabadság, 2017. január 20., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/amerika-masik-hangja

Ingerküszöbön innen és túl

Kapkodhatta a fejét, aki hétfőn este csúcsidőben a hírcsatornákra kapcsolt: néhány órán belül olyan virtuális golyószórást kapott, hogy a fal adta a másikat. Igaz, Aleppó után az ilyesmi már bagatellnek számít, az ENSZ is csak megfigyel Aleppóban, így hozzászokik a polgár a szakértelemhez, ahogyan a borzalmakat tálalják. Igazából meg sem lepődik már azon, hogy egy karácsonyi vásárba hajtó kamionról olyan modorban is lehet tudósítani, amitől kinyílik ugyan a zsebben a bicska, de elbóbiskol az emberben a józan parasztész. Bizonyára van abban logika, hogy hasonló helyzetben olvasattá lép elő, sikerül-e nyugodtan iszogatni szirénázó mentőkocsik hangzavarában, vagy sem, de ma már minden ízlés dolga és minden olvasat legitim. Azoké is, akik a nyegle hangvételt élvezettel fogyasztják és azok is, akikben ez visszatetszést kelt. Nehéz a két álláspontot összeboronálni. "Nem tudósítani ment oda" - hangzik az ellenérv, csak hát a lazasággal nem vagyok valahogy megbékülve, ami ebből a megjegyzésből következik. De különben csend van, tizenkét halott, félszáz sebesült. Aleppóban ezreket mészároltak le, a civilizált Európának azonban ez sem érte el az ingerküszöbét, elvétve tüntetgettek itt-ott, a "je-suis-charlie" azonban kiveszett a köztudatból. Divathullám volt az is.

 

De térjünk vissza a hétfő estéhez. Alig valamennyivel a berlini kamionos merénylet előtt halt szörnyet kamerák előtt a törökországi orosz nagykövet. Ne firtassuk most, hogy mennyit ér egy diplomata, ha orosz (gusztustalan logika, de fejtegették már többen is), és ne kísérletezzünk a gondolattal, hogy milyen következményekkel jár(hat) kivégezni egy világhatalom nagykövetét puskaporos övezetben, de arra mérget veszek, hogy ez valamilyen kontextusban hivatkozási alap lesz nemsokára. Az merényletről szóló zsigeri híradások videót csatoltak a tudósítások mellé, ahol a nagykövet öszecsuklását is követni lehetett. Később kegyeleti okokból megvágták az anyagot, és ez így volna rendjén. Az azonban már korántsem, ahogyan a berlini tragédia kapcsán az illetékes szóvivők sokáig feltűnően kerülték, hogy merényletről beszéljenek, mintha tizenkét ember halála és félszáz elgázolása kamionnal a véletlen műve volna egy olyan helyen, eseményen és időpontban, ahol és amikor normális esetben semmilyen körülmények között nem lehetne számítani járművekre. Mindeközben Zürichben is lövöldözés volt egy iszlám központ környékén, a brüsszeli karácsonyi vásár megkísértését egy kiskorú "bevetésével" pedig már ad acta is tettük, pedig csak néhány napja történt...

 

Közvetlenül a berlini merényletet követő órában egy barátom grafikonokkal igazolta, hogy az 1970-es években sokkal magasabb volt a merényletek áldozatainak a száma Nyugat-Európában, mint manapság. Igaza van, IRA, Baszkföld, satöbbi, bár nem pontosan értettem, ez miért lenne számunkra megnyugtató. A Vasfüggönyön túl ez volt a "helyzet". Ideát akkoriban még az állami terror volt divatban, ha kellett, egyszerűen holtra verték a felforgatókat, eltűntek, elütötte őket egy autó. Az ilyesmit nem tartalmazzák a statisztikák Nyugat-Európában, ezek megemészthető, megbocsátható történelmi baleseteknek számítanak civilizált európai körökben. A grafikonok azonban árulkodnak egyebekről is, például arról, hogy a 2004-es madridi terrorcselekmények óta mindinkább iszlamista kontextusba kerül a világpolitika hullámveréseivel sodródó Európában az emelkedő tendenciát mutató terrorizmus. Ez van, hozza összefüggésbe bármivel is a lesajnált, egyszerű polgár, aki valószínűleg úgy szeretne kolbászt enni egy berlini karácsonyi vásárban, hogy ne kapjon kamiont a hátába.

 

Barbarossa írja fészbukon: "Kolozsvárról indultunk, Bécsig jöttünk, végig mentek a román és magyar, no meg aztán az osztrák rádióadók. Csupán a Kossuth Rádió említette szűkszavúan, hogy Ankarában lelőttek egy "diplomatát". Kb. ennyi."

 

Szabadság, 2016. december 21.

http://szabadsag.ro/-/ingerkuszobon-innen-es-tul

Nézmesterek

Gyermekkorom egyik megrázó élménye volt, amikor porig égett második szomszédunk hatalmas gazdasági épülete és részben a lakóházuk teteje is. Történt mindez télvíz idején, a rendszerváltás előtt nem sokkal, amikor kétszer akkora eseménynek számított egy falusi disznóvágás, mint manapság. Ez főként a rokonság proteinháztartása miatt volt így.

Klasszikusan mindig ott voltak "a közelebbiek", a mindig szolgálatos nagymamák, menyecsketársak, sógor bácsik véres tálat fogni, hurkát vakarni, májast, kolbászt tölteni, csipkehájba göngyölni a tűrthúst. A disznótoros hangulatnak persze kötelező eleme volt a köményes pálinka. Még az is megtörtént, hogy a kora hajnali pálinkázás miatt félreszúrt a böllér, a disznó pedig azon véresen elszabadult a gyermekek nagyobb örömére, hogy vörösre permetezze a szűziesre behavazott udvart. Ahol viszont hajnalban kezdődik a pálinkázás, ott előbb-utóbb megbosszulja magát a disznó. Émika néniék disznaja csúfosan röfögött vissza a másvilágról. A csűr és a lakóház között sorakozó fészer, fáskamra, nyárikonyha környékén zajló disznótoros pálinkázások elaltatták a paraszti éberséget, a mosztos kályha pedig, amely nem égett volt ki teljesen, valahogy lángra lobbantotta a nyárikonyhát.

Az emereket hajnali négy órakor riasztotta édesapám, aki buszsofőr lévén kora hajnalban vitte volna környékbeli gyárakba a váltást. A nyomorúságos jármű, amely a ház előtt parkolt éjszakánként, még csak nem is köhögött a mínusz fokokban. Kanócolni kellett. Kemény fagyok idején bizony az egész család kivette a részét a kanócolásból. Benne volt a pakliban, hogy aznap hajnalban is korán költenek emiatt, előbb azonban édesapámnak kellett fölmérnie a terepet, így ő vette észre, hogy a szomszédban szikrázik a padlás. Tíz perc alatt legalább harminc ember volt kint  lapáttal, csákánnyal, vödrökkel, az asszonyok menekítették az értékeket a házból, hordták a vizet, locsoltak, ki-ki a maga helyén. Ám akkor is voltak úgynevezett "nézmesterek", bizonyos Pali bácsi például, aki nagyszerű sopánkodással tudta dirigálni a felfordulást, a vödör fülét vagy a lapát nyelét azonban meg nem fogta volna. Minket persze bezártak a házba, de a nagyablakból alaposan megfigyeltünk mindent. Mire nagysokára megérkezett a tűzoltóság - az 1980-as évek derekán alig volt még vezetékes telefon az Új utcában! -, akkorra porig égett a hatalmas, zsúfolásig tömött gazdasági épület. Széna, szalma, deszka, borona, szerszámok, szekér és lábasjószág: mind odaveszett. Megsemmisült a nyárikonyha, meg fészer és a fáskamra, minden - a házon kívül. Már a szomszédos épületeket locsolták a népek, le ne égjen a fél utca, mert közel építkeztek egymáshoz az emberek. A kétkezi erőfeszítés látszólag kevésnek bizonyult a hatalmas tűz megfékezéséhez, mégis minden fontos érték megmenekült, ami az élet újrakezdéséhez kell. Ha tétlenül a tűzoltókra vártak  volna, szomszédaink földönfutóvá lesznek. Apám napokig rákvörös volt a dühtől, amikor otthon szóba jött a csudát látó Pali bácsi, attól féltünk, ha legközelebb találkoznak, fényes nappal megveri az utcán a magatartása miatt.

Szombaton a főtéri tüntetésen úgy éreztem magam, mint aki 30-40 ezer Pali bácsi Kolozsvárjának üres piacterén ácsorog, miközben odaát, a "frontvárosnak" számító Marosvásárhelyen - a magam részéről oda is jóval több embert vártam a megmozdulásra! - éppen beletörlik valakik a lábukat a kíknkeservesen elért eredményeinkbe. Mindkét unokahúgom a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium kisdiákja. Szeretnek ebbe az iskolába járni, Dodó tantárgyversenyeket nyer a maga korosztályában, Deli pedig, mint előkészítős csemete, már német nyelvű dalokat is énekel, kifogástalan muzikalitással. Nekem ezért is fontos, hogy ezt az iskolát ne illesse ártó szándékkal senki emberfia! De nem maradhat senki közömbös csak azért, mert történetesen egy másik városban, másik iskolában tanul a gyermeke, netán már lediplomázott.  És végképp nem maradhathatna közömbös az a korosztály, amelynek ínségesebb időkben forradalmat is tudni kellene csinálni... Maroknyi magyarsággal viszont nyomást gyakorolni sem lehet egy olyan ügyben, ahol a legtöbbet éppen a következő nemzedék veszítheti. Az eseményt biztosító rendőrség diszkrét elszivárgása sajnos rólunk állít ki rossz bizonyítványt. Minek ennyi emberhez felügyelet?

Jódolgunkban sikerült kikapcsolni magunkban egy egész közösség immunrendszerét. Mennyire tudok e pillanatban örülni annak az ötven csíkszeredai diáknak, akik épp aznap jöttek ide tanulmányi kirándulásra, és valamennyien ott voltak a téren! Tudnánk mi, kolozsváriak tízezren is lenni, ha Mátyás tövében felütnék a lacikonyhát és ingyen csápolhatnánk egy nosztalgiazenekarra! De most csak Pali bácsik voltunk, pedig amikor a szomszéd háza ég, vödröt kell ám ragadni, nehogy holnap a saját házunk tetején táncoljanak a lángok! Lesz akkor majd sírás és fogcsikorgatás!

 

Szabadság, 2016. november 15., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/nezmesterek

Fidel

Legendás szónok volt, a folyton jelenidejű kubai forradalom túlfűtött, már-már eszelős bajnoka, akinek a személyiségéhez ugyanúgy hozzánőttek a többórás beszédek, mint olivazöld egyenruhája. Senki nem mondott nála hosszabb beszédet egy ENSZ-közgyűlésen - ez négy és fél órájukba került az őt hallgató diplomatáknak -, leghosszabb havannai beszéde pedig a hét órát is meghaladta.

Hanyatló egészségi állapotának első jelét a kubai állami televízió kamerái élő egyenesben közvetítették, így ország-világ láthatta 2001-ben, hogyan roskad össze a Commandante egy maratoni szónoklat kellős közepén. Sokan kívánták pokolra - elég, ha csak a miami karneváli hangulatra gondolunk, amely halálának bejelentését követte -, nem csoda hát, hogy a 2006-ban ideiglenesen, 2008-ban pedig véglegesen visszavonuló Fidel Castronak gyakran röppent fel a halálhíre. Pedig nagy túlélő volt, azt mondják, a történelemben senki ellen nem kíséreltek meg annyi merényletet (638-at), mint ellene.

A jezsuitáknál nevelkedett, jogász végzettségű Fidel, mint értelmiségi gerilla és a kubai forradalom vezéregyénisége1958-ban még tagadta, hogy kommunista lenne, mondván: ha valóban az volna, meglenne hozzá a bátorsága is, hogy közhírré tegye. Néhány év múltán, győztes forradalmárként már úgy fogalmazott, hogy marxista-leninista és élete végéig az is marad. A többségében katolikus vallású, hivatalosan mégis ateista országot innentől egyházellenes szigor jellemezte, munkanap volt a karácsony és a húsvét, Castro azonban nem felejtette el kifejezni csodálatát Jézus Krisztus iránt, akit az első kommunistának tartott, hiszen megsokszorozta a kenyeret és a halat, ő pedig szándéka szerint ugyanúgy kívánta jóllakatni népét, mint "a nagy előd". Ígéretét megszegve azonban esze ágában sem volt szabad választásokat rendezni, az újsütetű karibi kommunizmust pedig a Szovjetúnió karjaiba lökte, s ezzel Kubát a hidegháborús nagyhatalmi játszmák küzdőterévé tette. Kis híján atomháború lett belőle, Kennedy amerikai elnök vakmerősége és Hruscsov szovjet első titkár kompromisszumkészsége kellett hozzá, hogy végül mindenki megmaradjon a saját térfelén.

A világ vezető demokratái - politikusok, nyilván - meglehetősen ügyetlenül kezelik a diktátor halálhírét, valószínűleg azért, mert Fidel Castro szellemi örökségéhez és forradalmi vívmányaihoz ugyanúgy hozzátartozik a Batista-korszak nyomorultjainak felemelése, színvonalas oktatáshoz, ingyenes kórházi ellátáshoz és lakáshoz segítése, mint az ország elszigetelése, népének elszegényítése és a rendszerkritikus hangok kíméletlen elfojtása. Többségük szóba sem hozza Castro jogsértéseit, ha igen, azt is csak félszegen és diplomatikus madárnyelven teszi. Ferenc pápa bánatát fejezte ki a Commandante halálhíre kapcsán és nyilvánvalóvá tette, hogy imádkozik a jó kommunistához híven ateista Castro lelki üdvéért. Jól teszi, ez a dolga. Banánköztársaságok és autoriter nagyhatalmak vezetőinek emelkedett hangú részvétnyilvánításait is ad acta teszi a hétköznapi demokrata, ám a liberális politikájára olyannyira büszke kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau leplezetlen szimpátiája kiveri a biztosítékot, ugyanis egy szerethető diktátor képét vázolja fel, ebből pedig a kevésbé tájékozott emberek számára logikusan következik egy olyan diktatúra szerethetősége is, amelybe kubaiak tízezrei rokkantak bele, veszítették el hazájukat, szabadságukat, életüket.

Amikor 2015-ben Kubában jártam, nyomát sem láttam a személyi kultusznak. Fidel Castro volt annyira okos, hogy két nemzeti hős, a szabadságharcos José Martí költő és az argentin gerillatárs, Ernesto Guevara kultuszát építse, azokra támaszkodjon. Előbbinek köszönhetjük a Guantanamera slágerszövegét, utóbbinak pedig a Che Guevarás pólókat és pop-art kegytárgyakat, amelyek szerethetővé tesznek egy véreskezű gerillát a gyanútlan generációk számára. Minden, ami ezeken kívül esett, a hamisítatlan Castro-rendszer ellentmondásos nyomorúságát nyögte. A lepusztult, eladhatatlan régi autócsodák, a szétesőben lévő Havanna eklektikus díszletei mögött bújkáló mélyszegénység, a tisztálkodószert kéregető vidéki gyerekek, az állami boltok, amelyekben töredékáron, de fejadagra mérik a tojást, olajat, rizset, szappant - és mit ad isten: cukrot is az egykori cukornagyhatalomban, a kétkezi munkán alapuló szivargyár szigorúan őrzött műhelytitkai és a gyár előtt csempészáruval seftelő alkalmazottak mind, mind a Castro-rendszer hírnevét öregbítették. És ott voltak a lazulás jelei: a turizmust, mint fellendülő iparágat és lélegeztetőgépet működésben tartó kiszolgáló egységek, méregdrága, de ragacsos bútorzatú kocsmák, vendéglők, a konvertibilis pesó, az angol nyelvű Granma, az utaskísérőként befutó kémikus, az embargó ellenére sokasodó luxustermékek, amelyeket csak konvertibilis pesóval, de már szupermarketekben lehet megvásárolni, a miami rokonoktól becsempészett kütyük - és az internet, amely azokban a napokban szabadult ki a szállodákból a városok nagyobb köztereire, amikor éppen arra jártunk. Látni kellett volna a népes családokat, amint egy-egy okostelefon vagy laptop képernyője előtt tolongva csápolnak a miami rokonnal kerek egy órán át, potom négy és fél eurónak megfelelő pesóért, amennyibe az ellenőrzött hálózathoz való hozzáférés egy órája került!

Kis költői túlzással a Castro-rendszerben lettem 39 éves. Nem volt kellemes élmény a szigetország közepén, trópusi hőfokon ácsorogni egy lerobban kínai autó mellett, félúton Cienfuegos és Havanna között, ahol az országot átszelő egyetlen autópálya annyira kiszélesedik, hogy bármikor leszállhat rá egy 124-es Antonov. Akkor született az alábbi vers, amely most legyen egy rendszer nekrológja:

Habanera de mi cumpleaños

– ad notam Attila José –

jövőre negyven lettem én
dohánylevél e költemény
havan-
na van

ma délutánra sör helyett
betép az ember mit tehet
ha van
ha nincs

az apropóhoz díszebéd
de nyöghetem a nyár hevét
sehol
se hűl

a jégre töltött rum nekem
lesűl a bőr a képemen
iszonyt
iszom

rohadjon mind a férgese
pöfög la vista siempre che
gueva-
ra rá

beszól a két vezér rokon
csodát ígér plakátokon
fidel
s figyel

de mint a karneváli láz
a rendszer összevissza ráz
lazul
raúl

a kommunizmus rossz kokott
ledobja mint egy megkopott
ruhát
kubát

 

Szabadság, 2016. 11. 28. - Máskép(p)

The lady is a... Trump?

Ha valaki figyelemmel követte az amerikai elnökválasztási kampány kutyakomédiáját, kapkodhatta a fejét. Nem igazán lehet az ilyesmitől távolmaradni, az utóbbi hetekben minden főműsoridős hírmagazinba jutott egy-két szaftosabb hír, botrányszagú gyanusítás, amellyel a jelenkori amerikai politikusok legnépszerűtlenebb, de legaktívabb hősei kívánták egymást "helyzetbe hozni". Talán a próféta szólalt meg Barack Obamával, amikor úgy nyilatkozott: Trump közel áll a győzelemhez. Élek a gyanúperrel: ezt nem szó szerint kell érteni, hanem inkább úgy, hogy a Donald Trump megjelenésével tetőző politikai szellemiség bevett gyakorlattá válik, és ezért korántsem csak Trump tehető felelőssé. A gátlástalanságot ugyanis nem ő találta fel, ő csak meg sem próbálja lehazudni.

Kering a videómegosztó- és közösségi portálokon néhány izgalmas montázs, amely az amerikai elnökválasztás három prominense, jelesül a leköszönő elnök és a helyére pályázó két jelölt egymásról alkotott egykori és jelenlegi véleményét teregeti ki. Tanulságos videók ezek, döbbenetes, hogy nyolc-tíz év távlatából hogyan "javul", vagy inkább romlik meg az ekkora horderejű politikusok éleslátása. Nem titok, hogy Trump üzletemberként még az esküvőjére is meghívta a Clinton-családot, sőt: adományokkal is támogatta Hillary Clintont, amikor a new yorki szenátor Barack Obama ellenében kampányolt az elnökségért 2008-ban. Olyasmiket mondogatott róla, hogy egy nagy elnök csodálatos felesége, jó és intelligens asszony, aki maga is nagyszerű elnökasszony lenne, a történelem nagy ajándéka Amerika számára, sokan pedig csak azért gyűlölik őket, mert egyszerűen féltékenyek rájuk. Hogy mit gondol ma erről Hillary Clinton és hogyan vélekedik ő maga Trump felől, arról ki-ki maga is meggyőződhetett az elmúlt hónapokban. Barack Obama sem kímélte demokrata ellenfelét a 2008-as előválasztások során, ami a maga logikája szerint érthető, de ha azzal szembesülünk, hogy nagyjából ugyanolyan vádakkal illette, mint mostanság Donald Trump, viszont leköszönő elnökként szemrebbenés nélkül állítja mindennek az ellenkezőjét, akkor bizony eltátjuk a szánkat ekkora pálfordulás láttán.


Tekintsünk most el attól, hogy Donald Trump a maga fésületlen modorával mennyire tenyerelt bele a politikai korrektség állóvizébe, és ez milyen arányban áll Hillary Clinton hanyagsággal fűszerezett informatikai dilettantizmusával, amelyet a világ elsőszámú politikai, katonai és gazdasági hatalmát irányító csúcspolitikusként, külügyminiszterként egyszerűen nem engedhetett volna meg magának. Előbb-utóbb ugyanis kiderül, hogy az ilyesminek mindig vannak nemzetbiztonsági kockázatai, bolond lenne a sok ellenérdekelt hekker, ha nem használna ki egy ekkora rést az Egyesült Államok tűzfalán. Tekintsünk el attól is, hogy mekkora hitelességgel vádolhat meg a minden szamárságért is pereskedők hazájában, évtizedek távlatából valakit egy pornósztár zaklatással, mint ahogy attól is, kinek van gusztusa olyasvalakire szavazni, aki az ellenfele köhögőrohamain élcelődik. Vezették már az Egyesült Államokat komoly betegségekben szenvedő elnökök is, a történelem pedig őket igazolta, gondoljunk csak a Marfan-szindrómával küszködő Abraham Lincolnra, a deréktól lefele bénult Franklin Delano Rooseveltre, vagy a rákos diagnózissal többször is operált Ronald Reagenre. Közülük kettő republikánus volt. És az is igaz, hogy szexuális kicsapongásai ellenére mind a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi John Fitzgerald Kennedyt, s hogy a családban maradjon: Bill Clinton sem éppen angyali tisztaságáról vált hírhedtté.

Summa summarum: európai fejjel ne is próbálkozzunk megérteni, hogyan működik a politikai morál az Egyesült Államokban: ahhoz egy kicsit amerikainak is lenni kellene. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az amerikai hadiipar egykor inkább republikánus-párti óriáscégei - érdekből vagy számításból - többségükben most ugyanúgy Clinton kampányát támogatták, mint a szórakoztatóipar krémje. Kivételek persze akadnak, Susan Sarandon például, aki nem csak tehetségével, de rendkívül intelligens, haladó szellemű közéleti tevékenységével is elismerést váltott ki világszerte, kikérte magának, hogy neki két rossz közül kelljen a kisebbiket választania, mondván: nem hajlandó a vaginájával szavazni. Nesze neked, Trillary Crump! Ezzel együtt marad a kérdés: vajon mennyire lehet kínos egy pacifista szépléleknek azonos platformon állni egy milliárdos fegyvergyártóval? Talán annyira, mint hadviselő ország vezetőjeként Nobel-békedíjat kapni - az elnökség első évében. A guantanamoi fogolytábort viszont azóta sem zárták be. Igaz, ilyesmit sem Hillary, sem Trump nem nagyon ígért, Obama pedig egy Nobel-békedíjjal a zsebében már kitöltötte a mandátumát...

Az út, a cél és a társak

1.

Első római „zarándoklatom” kapcsán, 2008. októberében egy kultúrtörténeti anekdotával nyugtattam magam amiatt, hogy nekem csak néhány nap jutott az Örök Városból. A történetet e lap hasábjain is felidéztem az utazást követő beszámolók egyikében. Annyira tanulságos, hogy nyolc esztendő múltán sem árt elővenni, hiszen az utazás célja most kifejezetten szentszéki vonatkozású volt: a kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecíliáról nevezett kórusát kísérhettem el a Vatikánba egy közös előadásunk, a Keresztút Márton Áronnal c. zenés áhitat kapcsán. A zarándoklat szerves része volt a Ferenc pápával való találkozás a szokásos szerdai nyilvános kihallgatáson, amely a közhiedelemmel ellentétben elsősorban spirituális élmény – a Tevere két oldalán sok ilyesmiben lehet része boldog-boldogtalannak, ha nyitott szemel és nyitott szívvel koptatja Róma kockaköveit –, nem pedig egy jól dokumentálható, médiapápák társaságában eltöltött néhány másodperc, amit az Osservatore Romano buzgó fotósa majd jól megörökít a családi albumok vagy a fészbuk nagyobb dicsőségére. Jól jön a szelfi, persze, lehet vele dicsekedni, van ebben rutinom nekem is, de bizton állíthatom, valahol beljebb kell keresni a Lényeget!

 

 

Nos, az említett anekdota szerint Vincenzo Gioacchino Pecci gróf, alias XIII. Leó pápa minden látogatójától megkérdezte volt, hány napig marad Rómában. Egy alkalommal az egyik vendég szomorúan válaszolta, hogy ő csak egy pár napra jöhetett. A pápa mosolyogva bíztatta: igyekezzék sietve megismerni Rómát. Az audiencia másik vendége rögtön eldicsekedte: neki mindjárt egy esztendőre futja! Szegény testvérem – sopánkodott a pápa –, sohasem fogja Rómát megismerni… Nagy igazság lehet ez utóbbi, bár nekem nem adatott meg, hogy berendezkedjek a Collegium Germanicum et Hungaricumba, mint Kovács Szabolcs barátom a szomszéd faluból, akiből tudós ember lesz, ha minden igaz, de azért örök időkre konzerválta magában a székelységet, ízes beszédmodorában pedig a gyergyói tájszólást. Sőt: a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palotában sem koptatom oly sűrűn a lépcsőket, mint Galántai Dávid barátom a Dunakanyarból, hogy Borromini barokkjának részleteiben gyönyörködjem. Innen üzenem neki: még a loggiából sem sikerült körülnéznünk, úgy elkavarodtunk a pörkölt és a tarhonya között félúton, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a sok excellenciás vendég Habsburg Eduárd szentszéki magyar nagykövet celebrálta forgatagában. Annyi szent: mentül inkább “megvan nekem” Róma, annál kevésbé ismerem, s ezzel, gondolom, Galántai testvér is így van. Le is buktam jól, amikor falakon belüli csellengés közben a tökéletesen kitalált, szinte tibeti pózban kéregető, talpig bugyolált koldusasszonyról azt találtam mondani velem tartó barátaimnak, hogy nyolc évvel ezelőtt ugyanez az asszony a Ponte Sant’ Angelo valamelyik angyalának az árnyékában ugyanebben a ruhában, ugyanígy kéregetett, még a mellette balra fekvő kankóspálca is ugyanabba az irányba görbült. Mit ad Isten, a következő sarkon belebotlottunk ugyanabba a jelmezbe, majd nem sokkal arrébb egy harmadikba. Gyakorlati tapasztalatot szereztünk tehát arról, hogyan működik a Koldusopera és miért van az, hogy a római utcaképhez szervesen hozzátartozó, talán éppen tőlünk emigrált kéregető méregdrága sört kortyolgat a pungából. Tudniillik a római bort iszik, némelyek vizet prédikálnak, de a sört mindenhol iszonyú drágán mérik, üvegestől pláne!

 

 

2.

Rómába keresztény ember akkor is zarándokként megy, ha történetesen ateista, hogy az Európai Unió alapító atyáinak egyikét, Robert Schumant parafrazáljam, akinek éppen a keresztény identitásba vetett hitét kezdik mostanság lesajnálni a silány utódok. Gondolom, hasonló megfontolásból futottunk össze Balázs Attila református lelkész barátommal és a tordaszentlászlói zarándokokkal is, akiket most épp e gesztus miatt piszkálgatnak a virtuális térben, holott egy életre szóló élményt szerezhettek a Szent Péter-téren, ahogyan én szoktam kicsi fehér templomainkban idehaza, katolikus létemre. Nekem olyan ez a gesztus, mint a Szent László – legendák, amelyek jól megférnek a zsoltáros falakon is a nyakas kálvinizmussal. Mielőtt megkövezne bárki, Adyt invokálnám a szókapcsolathoz, vagy a bakonybéli református bencést, akiről a minap adott hírt az egyházi sajtó, aki nem hiszi, járjon utána, érdekes történet! Mindenestre Rómában egymásra talált a bal szektorban ujjongó tordaszentlászlóiak és a Bazilika lépcsőjéről éneklő Szent Cecíliások Bernini kollonádját körbekoszorúzó hangja nemzeti imánk, a Himnusz éneklése közben. Csak a miheztartás végett: Kölcsey becsületes református volt, a Himnusz azonban ott van az énekeskönyveinkben, felekezetre való tekintet nélkül. Kis magyar ökumené.

 

 

3.

Róma spirituális központ. Ha valaki megkérdezi, miért szeretem annyira, rendszerint azt válaszolom: azért, mert “a falakon belül” nincs Rómában olyan utca, ahol ne lenne legalább egy templom. Akinek ez túl kegyes szempont, az a ránk, emberekre jellemző kíváncsisággal azért mégiscsak üsse be az orrát egyikbe-másikba, lehet, hogy belebotlik egy elfekvő Caravaggióba, félkész Michelangelóba, s ha nem is futja Raffaelló stanzáira vagy a Sixtus-kápolna “reneszánsz képtárára” a Vatikáni Múzeumokban, szerte Rómában ingyen gyönyörködhet a romanika, reneszánsz és barokk lenyűgöző, de kevésbé ismert alkotásaiban még akkor is, ha egy-egy pápai bazilikába reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzések árán lehet ma már bejutni. Az Örök Város ókori, birodalmi örökségét nem is emlegetném, az kötelező tananyag. Főnyeremény, ha olyan ihletett kísérőt kap hozzá az ember, mint az egyházjogásznak tanuló szatmári atyánkfia, Fanea József atya, akiből gyakorlatilag csorog a műveltség. Ha valaki mégis rám szavazott egy fakultatív séta kapcsán, az a Taverna dei Fori Imerialiban kóstolhatta meg Alessio bácsi főztjét, és ők sem bánták meg a kitérőt, ugye, fiúk?

 

 

Azt hiszem, beleégett Róma mindannyiunkba. Potyó István karnagy úr, akit én doktor bácsinak bosszantok, hiszen ő is tudományos ember, lapot húzott 19-re, amikor Orbán György Missa Tertiáját csengette bele a Michelangelo kupolájába, Kovács Sándor főesperes úr, a zarándoklat kigondolója és tető..., akarom mondani: kupola alá hozója pedig isteni humorérzékkel vette a zarándok népség apró-cseprő kilengéseit. Mert nehogy azt gondolja valaki: zarándoknak lenni csuha meg ostor a gyenge lélekre! Dehogy! Egy zarándoklatban ott van Márton Áron hangja a Santa Maria del Suffragioban, a Via Giulián, a térdeplős kapaszkodások a Santa Scala lépcsőfokain, a pápai áldás a csíksomlyói kegyszobor kicsiny mására, mindenki büszkesége, aki kezet foghatott Ferenc pápával, Szép András buzgólkodása a Szent Péter-bazilika orgonáján vagy a közös éneklés anyaországi zarándokokkal a grották magyar kápolnájában – ilyen más nemzeteknek nincs is! –, de ott vannak a pompás vacsorák és kultúrtörténeti séták is, az éneklős flashmobok a templomokban és tereken, a Pantheonnál vagy a Colosseumnál, az illatos kávék, a limoncellók, fagylaltok és amatriceanák, a nagy beszélgetések és még nagyobb nevetések, a nyakunkba ömlő zivatar, a fagylalt, a “nyonnyó” (csak mi tudjuk, mi az és mennyire az!), s hogy itt három remetei verődik össze egy csapatban, és – ad absurdum – a Francesco mosolyával ízesített “pápanyalókák” is a cukrászda kirakatában. Azt igértük, hamarosan kibeszéljük a dolgot, ugye, Szent Cecíliások? Barátaim!


Szabadság, 2016. október 18., vezércikk.

Nënë Tereza

Amikor tavaly decemberben Ferenc pápa jóváhagyta az illetékes vatikáni kongregáció Kalkuttai Boldog Teréz, azaz Teréz anya szentté avatásáról szóló döntését, logikusnak tűnt, hogy a kanonizációt az isteni irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév csúcseseményeként szervezzék meg, hiszen az elesetteket és nyomorban élőket felkaroló szerzetesnő cselekvő szeretete olyan üzenet volt, amelyet a nem keresztény világ is megértett és elismeréssel fogadott. Az indiai püspököket némileg meglepte, hogy a szentté avatást nem Kolkatába, hanem a Vatikánba hirdették meg, hiszen joggal reménykedhettek abban, hogy az Indiában nagy tiszteletnek örvendő, magas állami kitüntetésekkel elismert és nemzeti gyász keretében elsiratott Teréz anya oltárra emelése ragyogó alkalom lehet egy kevésbé feszült pápalátogatásra, mint amilyenben Szent II. János Pálnak a keresztény hittérítést ellenző hindu nacionalisták miatt 1999-ben része volt. Ferenc pápa azonban másként határozott – profán módon szólva “kihagyott egy ziccert” –, így a szentév legnagyobb tömegrendezvényének igérkező szentté avatásra Bernini vatikáni oszlopsorainak biztonságos ölelésében kerül sor szemptember 4-én, ahogy a boldoggá avatás is a Szent Péter-téren zajlott 2003-ban, háromszázezer zarándok jelenlétében.

 


A katolikus egyház szentté avatási procedúráiról sokat, sok helyen írtak, nem fárasztom azzal az olvasót, hogy az eljárás részleteit feszegessem. Lényege, hogy az életszentség hírében álló személy boldoggá, majd szentté avatási pere csak az illető halála után öt évvel kezdődhet meg, hogy elég idő maradjon kutatásra, dokumentumok és tanúságtételek összegyűjtésére, mérlegelésre. Ami ezután következik, azt nemes egyszerűséggel „csodavárásnak” is lehetne nevezni, hiszen az oltárra emelés feltétele két, a szentéletű személy közbenjárására történő esemény, amelyet ismereteink és tapasztalataink szerint lehetetlennek tartunk, és amelyet ma már nem csak tanúvallomásoknak, hanem szakértőknek is igazolniuk kell. Nézőpont kérdése, ki mit tekint csodának – nekem például Teréz anya életműve messzemenően kimeríti a csoda fogalmát, aki nem így gondolja, csinálja utána –, tény azonban, hogy az ötéves szabály alól a szintén rekordidő alatt szentté avatott II. János Pál pápa kivételesen felmentést adott, az eljárás tehát két évvel a missziós nővér 1997-es halála után elkezdődhetett, és kevesebb, mint húsz év alatt be is fejeződik.

 


Teréz anyát mindenki albán apácaként ismeri, bár Szkopjéban született, apai ágon a mai Macedóniában és Albániában egyaránt kisebbségnek számító aromán nemzetiség tagjaként. Eredeti neve szerint Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, de számon tartják Antigona Gongea Boiagi néven is, ez a név aromán változata. Az alapvetően mohamedán vallású albán közösségen belül nagy ritkaságnak számított egy katolikus vallású család, a Boiagik felmenőit pedig az arománok kulturális fellegvárának számító Moscopoleából (albánul Voskopoje) származtatták, és rokonságuk volt a koszovói Prizen és az albániai Shkodra városában is. Világraszóló jelentősége, identitásképző ereje és idegenforgalmi haszna mellett ezért van az, hogy Albánia, Macedónia és Koszovó minden jelentősebb városában illik szobrot állítani neki, Tiranában és Szkopjéban például több is van, de Kolkatától Budapestitg láthatunk Teréz anya-szobrokat Olaszországban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államokban, szentélyekben és köztereken egyaránt. A 20-21. századok elidegenedő világában ő testesíti meg a betegápoló szerzetesnővérek alakját, noha betegápoló rendek a Szeretet Misszionáriusai előtt is léteztek, csak hát az erőteljes szekularizáció és az ateista, vallásellenes ideológiák térnyerése hol kitessékelte őket a kórházakból, hol elszigetelte és ellehetetlenítette őket, hol pedig pedig leparancsolta róluk a sajátosan szervezett közösségi életformát és a köz javára végzett áldozatos munkát egyaránt jelképező furcsa ruhákat. Nënë Tereza ma nemzeti hős Albániában, Durrës-ben múzeuma van, kórház, iskola és nemzetközi reptér is viseli a nevét, Enver Hodzsa kommunista bunkerországában azonban aligha fejthette volna ki áldásos tevékenységét.

 


Értetlenség, cinizmus és rosszindulat persze a „civilizált” világban is szokta kísérni az önzetlenség munkálkodását, hiszen a maga módján Teréz anya is „szélsőséges” figura, amennyiben egy leprásokat ölelgető apáca – bármit is hazudjunk erről magunknak és a külvilágnak – egyáltalán nem felel meg az életvitelünknek, ahogyan Jézus vagy Gandhi sem felelne meg. Persze Gandhit, akit nem tartott békedíjra érdemesnek a Nobel-bizottság – és ezzel Szent II. János Pálnak is adósa maradt a jeles grémium –, „meztelen fakírnak” nevezte Churchill. Hasonló jelző Teréz anyának is kijutott: Cristopher Hitchens, az utóbbi néhány évtized jelentős ateista gondolkodójának tartott amerikai közíró „fanatikus albán törpének” minősítette. Most őszintén: öt évvel a halála után hányan tudják még, ki volt Cristopher Hitchens? Teréz anya viszont „kiérdemelte” a Nobel-békedíjat és egy sor másikat is, elismertsége pedig nagyszerű dobbantónak számított néhány újonnan alapított nemzetközi díj „bejáratásánál”. Az olasz újságíróról, Eugenio Balzanról elnevezett  egymillió svájci frankos Balzan-díjat például alapítása után gyors egymásutánban odaítélték a Nobel Alapítványnak és Teréz anyának, aztán 16 évig semmi. Az emberbarátként és nemzetközi befektetőként egyaránt sikeres John Templeton hagyatékából finanszírozott Templeton-díj, amelyet „vallási Nobel-díjként” is szokás emlegetni, és kínosan ügyelnek arra, hogy mindig egy kicsivel nagyobb összeg járjon hozzá, mint amennyi az aktuális Nobel-díj értéke, szintén Teréz anyával nyitotta a díjazottak sorát. A 20. század második felének vezéralakjai valahogy eljutottak odáig, ahová Churchillnek nem sikerült Gandhi esetében: hozzádörgölőztek a törékeny apácához, fényképezkedtek vele, díjakkal halmozták el – csak éppen a példáját nem szerették volna követni. Teréz anya persze volt akkora diplomata, hogy mosolyogni tudjon a kamerának, a díjakkal járó pénzösszegek jobb helyre nem is kerülhettek volna, ő pedig hajlott háttal és egyenes derékkal odamondogatott a képmutatóknak, ha kellett. (Helyszűke miatt nem idézünk történeteket, de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek: a Gallup évenkénti bontásában Teréz anyának életében csak egyszer sikerült első helyre kerülnie a legjobban csodált nők listáján, amelyet tartósan Hillary Clinton vezet, de a legjobban csodált személyiségek örökranglistáját mindkét kategóriában a szerzetesnő vezeti.)

 


Teréz anyánál tevékenyebben szerető embert nehéz elképzelni, éppen ezért sokak számára sohasem lesz szent, megmarad inkább anyának. Ezzel együtt  mindig vannak és maradnak, akiknek soha semmi nem lesz elég. Egyszer megkérdezték Teréz anyától, miért imádkozik reggelente két órát, amikor ezt az időt betegápolásra is fordíthatná. Mintha napi két óra lelkigyakorlat  lenne a közjó kibontakozásának az akadálya. Mindegy is, mit válaszolt erre a szentéletű szerzetesnő, hiszen azok számára, akik szerint az imádság elfecsérelt idő, a szeretet gyakorlása is elsősorban pénzkérdés vagy szolgamunka, amit adomány fejében majd mások végeznek el helyettük. Másik történet: egy turista Kalkuttában megjegyezte: "Egymillió dollárért sem tudnám azt tenni, amit maga tesz..." Teréz anya szerényen így válaszolt: "Annyiért én sem. Mi mindent Krisztusért teszünk, őt ismerjük fel a rászorulóban. Amit teszünk, az csepp a tengerben, de ha nem tennénk, az a csepp hiányozna...” Akiknek a jeles esemény kapcsán éppen kedves most Teréz anya, de viszket a kereszténység, mint európai alapérték (pedig Európában az ateista is keresztény, mondotta volt rendkívül találóan Antall József egykori magyar miniszterelnök), azok sohasem fogják megérteni az önzetlenségnek ezen minőségét.

Sajnos, mi sem...

 

Szabadság, 2016. szeptember 13., vezércikk.


Helyzet van


Menni vagy maradni? Hamleti léptékű dilemmát oldott fel David Cameron az Európai Unióból való kilépés ügyében szervezett népszavazással, a BREXIT ugyanis ilyen-olyan formában évtizedek óta tematizálja a brit politikát és közvéleményt. Az Európai Unió történetében Nagy Britannia volt az egyetlen tagország - jogilag ugyanis még hosszú ideig az marad! –, amely kétszer is megszavaztatta állampolgárait a bentmaradásról. Nem divat a konzervatívokat összekötni a progresszióval (értsen ez alatt bárki bármit is!), de tudni kell, hogy az Egyesült Királyság belépését az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe tory kormány vezényelte le, az 1975-ös népszavazáson pedig, már ellenzékből, maga Margaret Thatcher, a brüsszelita szuperállami törekvéseket később erősen kritizáló Vaslady is fennhangon támogatta – a kormányzó balodali Munkáspárt többségével szemben! A törésvonalak persze akkor sem, és most sem kizárólag a párthovatartozás függvényében alakultak ki.

 


Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Brüsszelben euroszkeptikus vezetőnek tartják, mégis ő volt az egyetlen a tagországok vezetői közül, aki egy kilépéspárti brit napilapban az Egyesült Királyság bentmaradása mellett kampányolt egészoldalas hirdetéssel. Személyes érdeke is fűződött hozzá, hiszen David Cameronnal fontos szövetségese távozik az Európai Tanácsból, aki hozzá hasonlóan ellenállt Brüsszel lopakodó föderalizációs kísérleteinek, mi több: épp a népszavazás ötletével sikerült egy sor különengedményt kicsikarnia Brüsszeltől. Akkor siettek az EU-bürokraták leszögezni, hogy egyedi megállapodásról van szó, senki ne merészeljen hasonló követelésekkel előállni. Megállapodásuk nem a tagegyenlőség és az egyenlő bánásmód elvének megerősítéséről szólt, így más országok állampolgáraiban tovább rombolta Brüsszel tekintélyét. Nem téved tehát a magyar miniszterelnök, amikor mélyreható uniós reformokat sürget: a BREXIT sokkhatása alatt nyilatkozó európai vezetők és pártcsaládok meglepő egyhangúsággal ismételgetik ugyanezt az érvet. Kérdés, ki mit ért uniós reformokon?

Érdemes elgondolkodni a nagy közvéleménykutató cégek óvatoskodásán, illetve azon a tévedésnek bizonyuló optimizmuson, amellyel az utolsó pillanatban mégis 4 százalékpontos különbséget jósoltak a bentmaradók javára. Erősen heterogén, multikulturális közegben nehezebb a választók szándékát és aktivitási hajlandóságát modellezni, magyarázzák a szakértők, a multikulturális London és környéke viszont a várakozásoknak megfelelően rávert a BREXIT támogatóira. Van azonban egy szempont, amivel kevésbé számoltak, mégpedig a rejtőzködő szavazók és a „bizonytalanok” hallgatásának okaival. A megbélyegzési „kultúra”, amellyel az ideológiai fősodor egy ideje kezelni szokta az ellenvéleményt, minden bizonnyal hozzájárult az előrejelzések torzulásához: fordított végeredmény esetén egy 4 százalékpontos tévedés dupla súllyal esik a latba, ez pedig nagyon is túl van a hibahatáron.

 


A népszavazás demokratikus gyakorlat, még akkor is, ha némelyek szerint egy mezei választópolgár nem képes felelős döntést hozni bonyolult közügyekben. (Miért is szavazunk egyáltalán bármiről?) Ezzel Brüsszelben is tisztában voltak az Európai Unió bővítési folyamatában, illetve a Lisszaboni Szerződés kapcsán, amely az EU-bürokrácia hatásköreit megnövelte: Írországot kétszer is megszavaztatták, hogy a megfelelő eredményt kicsikarják, természetesen különalkuk megkötésével. A brüsszeli statusquo ellenében megfogalmazott népszavazási igények azonban már nem férnek össze az EU-bürokraták ízlésével. Ennek jeleit láttuk a skót függetlenség ügyében szervezett 2014-es népszavazás kapcsán is, ahol a brüsszeli figyelmeztetés szerint ha Skócia kiválik az Egyesült Királyságból, azzal EU-tagságát is elveszíti. Furcsa hozadéka e logikának, hogy Skócia előljárói most a bentmaradás mellett kampányoltak, BREXIT esetére azonban kilátásba helyeztek egy következő függetlenségi népszavazást. Hasonlót fontolgatnak most az észak-ír és walesi vezetők is, Gibraltárra pedig a spanyol külügyminiszter jelenkezett be.  A dominó tehát borulni látszik, felmerül a FREXIT, vagyis az alapító tagnak számító Franciaország kilépésének a kérdése, hiszen ott még alacsonyabb az EU támogatottsága, mint Nagy Britanniában. Az valószínűleg túlzás, hogy a brit választópolgárok a saját Trianonjukat szavazták volna meg: ehhez egyrészt Londonnak is lesz egy-két szava, másrészt viszont Gibraltárt leszámítva még azokban a tartományokban is, ahol a BREXIT hívei maradtak alul, többnyire kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.

Köztudomású, hogy az uniós tagországok biztonságát, gazdasági és politikai érdekeit súlyosan csorbító jelenségek, események (például a görögországi államcsőd vagy a migrációs válság) mennyire nehezen hozzák mozgásba az Európai Unió brüsszeli mechanizmusait. Helyettük tagországi szerepvállalások kínálnak ideig-óráig megoldást. Józan emberben fölmerül a kérdés: egy ilyen horderejű kérdésben, mint amilyen a BREXIT-ügy volt, miért nem korteskedtek teljes mellszélességgel az EU brüsszeli vezetői, miközben érezhetően kontraproduktív, burkolt fenyegetések („nem lesz visszaút”, „ha kilépnek, kint lesznek”, stb.) egész sorozatát fogalmazták meg az Egyesült Királysággal szemben? A puszta tény, hogy a BREXIT-tel kapcsolatos uniós álláspont nem a 27 állam- és kormányfőt tömörítő Európai Tanácsban, hanem egy Angela Merkel által hétfőre összehívott német-olasz-francia-ET csúcson körvonalazódik, sokat elárul arról, hogyan keverik a lapokat az Európai Unióban.

 


Sokan úgy gondolják, hogy a BREXIT lefutott kör, pedig ez nem így van. Először is az angol parlamentet semmi sem kötelezi, hogy meg is hozzák a kilépésről szóló döntést, az EK-ban ugyanis nem ügydöntő a népszavazás. Igaz, ahol az EU történetében kétszer is vették a bátorságot, hogy éljenek a demokratkus játékszabályok adta lehetőségekkel, ne csak beszéljenek róla, ott kevés az esélye, hogy következmények nélkül maradjon egy népszavazás végeredménye. David Cameron is ezt erősítette meg a lemondásával. A következmények azonban nem egyik napról a másikra következnek majd be. Évekig tartó tárgyalásokkal lehet csak szétszálazni az Egyesült Királyság és az Európai Unió összefonódását akkor is, ha előbbi mindig különutas politikát folytatott. Egy-két év alatt gyökeresen megváltozhat a geopolitikai szükségszerűség, ezzel együtt pedig a népakarat is, amelynek most leginkább a brüsszeli politikával szembeni protest volt a vezérelve. Nagy Britannia komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező európai nagyhatalom, a világ 5. legnagyobb gazdasága, elemi érdeke tehát az EU-nak, hogy ne idegenítse el magától. Helyzet van tehát, nem pedig katasztrófa (jól is néznénk ki, ha alapvető demokratikus jogainkat katasztrófaként kezelnénk!), amelyre hatékonyan és gyorsan kellene reagálni. Az európai kancelláriákban – és természetesen Londonban is – már hónapok óta modellezik a BREXIT hatásait gazdaságra, politikára, integrációra nézve. Remélhetőleg Brüsszelnek is van értelmes, hatékony, és ami a legfontosabb: a uniós polgárok szemében is hiteles forgatókönyve! Ha nincs, meg vannak számlálva a napjai.

Napirenden

Tulajdoképpen Kubáról és Barack Obama leköszönő amerikai enök történelmi jelentőségű látogatásáról akartam írni, hiszen ami Havannában zajlott ezekben a napokban, az joggal tarthatott volna igényt az érdeklődésünkre tízezer kilométer távolságban is. Szerencsés embernek tartom magam, úgy utazhattam körbe tavaly az elszegényedett szigetállamot, hogy pontosan tudtam: néhány éven belül a Castro-fivérek bebábozódott forradalmi komunizmusa globál-kapitalista pillangóként tündököl majd a karibi napsütésben.

Kuba évtizedek óta vonzó célországa az egzotikumra vágyó európai turizmusnak, McDonalds-étterem azonban tavalyig csak egy volt az országban, az is az örökös bérleti jogként kisajátított gunatanamói katonai bázison, amely értelemszerűen közönséges halandók számára nem látogatható. Nem bántam egy percig sem, a napi halszelet-adagom a „fehérek és mórok” becenévre hallgató paszulyos rizskörettel éppen megfelelt, még akkor is, ha egy-egy szegényes vacsoráért középkategóriás európai éttermekben is figyelemre méltó árat kértek. A helyi újságok azonban már akkor is az amerikai-kubai diplomáciai kapcsolatok rendezéséről hozsannáztak, az Egyesült Államok havannai követségi épületének felújítási munkálatait helyszíni szemlén, a washingtoni kubai követség megnyitását pedig élő egyenesben követtem Trinidadból. Idén Obama látogatásával véget ért egy korszak, amelynek furcsa romantikája minden bizonnyal szép lassan kikopik majd a kubai hétköznapokból is. Mindenesetre a német Focus magazin legutóbbi száma Kubát az egyik legvonzóbb, és ami egyre fontosabbá válik: legbiztonságosabb célországgá minősítette a turizmus számára.

Tragikus európai valóságunk azonban felülírja Kubát magyarázó szándékaimat. Nekünk Mohács kell, azaz Párizs, Brüsszel... és Idomeni. Mikor ezeket a sorokat írom, a tavalyi párizsi merényletekre kísértetiesen hasonlító brüsszeli terrorcselekmények áldozatainak a száma már meghaladta a harmincat, a görögországi Idomeniben feltorlódó migránsok pedig (menekültek, bevándorlók, ki tudja?) épp blokád alá vontak egy nemzetközi vasútvonalat. Patthelyzet. A rettegés egyre magasabb fokát (értsd: emelt szintű terrorkészültség, kijárási tilalom, stb.) megtapasztaló európai polgárnak mind nehezebb elmagyarázni, miért kellene humanitárius megfontolásból elfojtania jogos igényét a saját biztonságára. Emberáldozatot követelő merényleteket a mi értékrendünk szerint semmilyen vallási előírással vagy vendetta-hagyománnyal nem lehet indokolni, ezért az iszlám szélsőségesekhez köthető szörnyűségeket az együttérzés és tolerancia arcul csapásának, a menedékjoggal való visszaélésnek érzik egyre többen Európában, ez pedig sok, valóban szerencsétlenül járt, zömében iszlámhívő ember sorsát pecsételi meg a közeljövőben.

 


Ne legyünk naívak: a tőlünk távolabbra, mondjuk Ankarában elkövetett szörnyűségek, bár többnyire hidegen hagyják a Charlie-kat (lásd: Je suis Charlie-mozgalom), nagyon is logikusan illeszkednek a sorba, üzenetük pedig az, hogy sehol senki nem érezheti magát biztonságban. Párizsnak még nagyon fájó az elméke, de nem szabad megfeledkezni Madridról (2004 – 191 áldozat) és Londonról sem (2005 – 56 áldozat), hiszen evidens: Európa nagyvárosai célpontjaivá váltak az iszlám terrorizmusnak. Ebben az összefüggésben teljesen abszurd, hogy utólag is jól dokumentálható módon, mégis a legkisebb ellenőrzés nélkül szivároghattak be fanatikusok és csatangolhattak héthatáron át, miközben Európa választott tisztségviselői és fogadatlan prókátorai saját szabályik semmibe vételével (lásd: shengeni szabályok, dublini rendelkezések) voltak elfoglalva. Ne feledjük: ahol civilizációs vívmányként azonosíthatatlan tízezrek zsarolhatják a hatóságokat, ahol fényes nappal rugdoshatnak sajtómunkásokat, ha ún. no-go-zónákban forgatnak, ahová a rendőr már be sem meri tenni a lábát (Svédország, 2016), ahol menekültszállásokat gyújtogathatnak százszámra (Skandinávia, Németország, 2015), ahol a nagyvárosi gettósodás nyílt utcai bandaháborúkba torkollik évtizedek óta (Párizs), ahol egy tömegmészáros magasabb kényelmi szintet követelhet ki a börtönben, mint amilyet sok áldozata megengedhetett magának, mielőtt le nem géppuskázta őket (Breivik-ügy)... ott valami nagyon nincsen rendjén. Kezdhetjük igazságérzetünk és tolerancia-hányadosunk mellé fölfejleszteni józan helyzetértékelési képességünket is!

Békecsók Havannában

 

Van a Vatikáni Múzeumok Modern vallásos művészeti gyüjteményének állandó tárlatán egy szuggesztív féldombormű, amely VI. Pál pápa és I. Athenagorász konstantinápolyi pátriárka jeruzsálemi találkozóját örökíti meg. A békecsóknak, amelyet a két egyházatya ezer éves szétfejlődés után először váltott, akkora diplomáciai hordereje volt, hogy képzőművészek egész sora örökítette meg a jeles eseményt. A katolicizmus és az ortodoxia XX. századi közeledése hosszú évszázadok teológiai vitáit írta felül. Athenagorász állítólag azt mondta VI. Pálnak: „Mi nyugodtan haladjunk együtt előre, az összes teológust pedig tegyük egy szigetre, vitatkozzanak ott egymással, mialatt mi előre haladunk az életben!”

Athenagorász és VI. Pál találkozója persze nem előzmények nélküli, váratlan esemény volt, szervesen illeszkedett a modern katolikus világszemlélet fejlődésének, ezzel párhuzamosan pedig a Vatikán XX. századi erőfeszítéseinek idővonalába. Szinte valamennyi „modern pápa” nevéhez köthető valamilyen „elsőség”, szimbolikus gesztus, amelyet egyháztörténeti és diplomáciai szempontból egyaránt értelmezni lehet. A XIX-XX. századok fordulóján uralkodó XIII. Leó (1878-1903) szellemiségének és egyházpolitikáának fő mozgatórugója volt a keresztény élet korszerűvé tétele, bármit is jelentsen ez. Elismerte a keleti rítusok egyenrangúságát az egyházon belül, ezzel párhuzamosan közeledni próbált az ortodoxia fele. Szent XXIII. János (1958-1963), „a világ plébánosa” mindamellett, hogy látnoki módon meghirdette az aggiornamento, vagyis az egyház korszerűsödése jegyében szervezett II. Vatikáni Zsinatot, a vészkorszak idejéből közismert embermentőként egy emblematikus mondatával nyitott a zsidó vallás felé, mondván az őt felkereső amerikai rabbiknak: „Én vagyok József, a ti testvérektek!”

Utóda, VI. Pál (1963-1978), aki nyilvánosan is az ökumenikus mozgalom mellett foglalt állást, már gesztusértékű látogatásokkal jelezte, hogy a római egyház komolyan gondolja a nyitást a keleti „testvéregyházak” felé. Előbb Jeruzsálemben, egy zarándokút alkalmával találkozott a konstantinápolyi pátriárkával, majd a székvárosában, Isztambulban kereste fel, amit a pátriárka római látogatással viszonzott. Ez volt az első alkalom, hogy egy konstantinápolyi pátriárka hivatalosan meglátogatta Róma püspökét. E kapcsolatfelvétel eredménye volt, hogy a II. Vatikáni Zsinat végén egy időben és kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. VI. Pál pápa volt egyébként az, aki fölvette a kapcsolatot a protestáns egyházakkal, és először fogadta hivatalosan az anglikán egyház főméltóságát, a Canterbury érseket, valamint az egyiptomi kopt pápát. Nevéhez egy döbbenetes gesztus is fűződik: egy szertartás végén, amelyet a Sixtus-kápolnában celebrált, odament a Vatikánban tartózkodó konstantinápolyi ortodox küldöttség vezetőjéhez, leborult előtte, és a metropolita nem kis meglepetésére megcsókolta a lábát.


 

Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápaságának idején „rendszeressé” váltak a hasonló találkozók az ökumenikus pátriárkával. Az „utazó pápa”, II. János Pál azonban gesztusok egész sorával lepte meg a világot. Az egyház nevében tett bocsánatkérései, többek között a keresztes háborúk és az inkvizíció borzalmai, illetve az evangelizáció során elkövetett bűnök miatt, rendszerint egy-egy utazással hozhatók összefüggésbe. A zsidók ellen elkövetett bűnökért Jeruzsálemben, a Siratófalnál kért bocsánatot. Ő volt az első a pápák sorában, aki ellátogatott egy római zsinagógába, majd egy mecsetbe damaszkuszi látogatása során, sőt: hivatalos látogatást tett egy ortodox többségű országban, mégpedig Romániában. Igaz, akkor diplomáciai megfontolásból elmaradt a pásztori látogatás az ország katolikus régióiban, ezt pedig keserű szájízzel vette tudomásul a zömében magyar ajkú, főként erdélyi katolikusság.

 


Az 1,2 milliárd hívet számláló római katolikus egyház és a keleti kereszténység legnagyobb, 165 millió hivőt számláló orosz ortodox egyháza közötti kapcsolatfelvétel régóta esedékes már. A lengyel pápa és II. Alekszij moszkvai pátriárka 1997-re tervezett találkozója – ne firtassuk, miért – meghiúsult. Ezután sem neki, sem pedig XVI. Benedeknek nem sikerült a történelmi eseményt tető alá hozni. Ferenc pápának – aki megválasztásakor azzal is történelmet írt, hogy beiktatásán részt vett a konstantinápolyi pátriárka is – úgy néz ki, sikerül „egy asztalhoz ülni” Kirill moszkvai pátriárkával, mégpedig Havanna repterén, ahol Kirill hivatalos látogatáson, Ferenc pedig átutazóban lesz február 12-én. Figyelve az argentin pápa diplomáciai törekvéseit, amelyek sorába 2015-ös kubai látogatása is illeszkedett, logikussá válik egy puha diktatúra nemzetközi repterének a felértékelődése mondjuk a világörökség részét képező pannonhalmi apátsággal szemben, ahová jubileumi megfontolásokból próbálták „leszervezni” a nagy találkozót, és amelyre az ortodox fél nyitottnak is mutatkozott. A magyar államiság milleniumi évében, 2000-ben a katolicizmus és az ortodoxia már „kiegyezett” azzal, hogy az 1083-ban Róma által kanonizált Szent István királyt I. Bartholomeosz ökumenikus pátriárka bejelentésével az ortodox egyház is a szentjeinek sorába emelte, mint első közös szentet az egyházszakadás óta. Szent II. János Pál kétszer látogatott Magyarországra. Ferenc is érvényes meghívással bír, az említett jubileumi törekvések jegyében így azt is mondhatnák: Pannonhalma is megért volna egy misét...

 


Szabadság, 2016. február 9., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/122047


 

Párisban járt a Gyász...

Requiescat in pacem, Europa! – sommáz a pénteki párizsi terror kapcsán egy barátom. Szeretném azt hinni, hogy téved, de tartok attól, hogy igaza van: Európa november 13. után már nem azonos egykori önmagával, ahogyan az Egyesült Államok sem önazonos 2001. szeptember 11. óta. (Aki nem hiszi, böngéssze kicsit a vezető németországi lapokat, amelyek pár hete még a “willkommenskultur” jegyében fogalmaztak, most viszont háborús állapotokat emlegetnek!) A fenyegetettség kultúrája, mint azt Washington példájából már láthattuk, erős fenntartásokkal vállalható, korábban elképzelhetetlen döntéseket kényszerít ki a döntéshozókból, és ennek mentén szervezi majd meg a mindennapjainkat. Kár ujjal mutogatni: magunknak is köszönhetjük, hogy ide jutottunk.

1.

Sokan sokféle megfontolásból igyekeznek elérni több-kevesebb sikerrel, hogy az állam, brüsszeli logika szerint a nemzetállam saját intézményrendszerét leépítse. Túl sok az állam, túl sok mindenbe avatkozik bele, mondogatják, és bizonyos vonatkozásban (burjánzó bürokrácia, mint a korrupció melegágya, fékek és ellensúlyok rendszerének átszabása, mint demokrácia-deficit, stb.) talán igazuk is lehet. Európában azonban hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba buktatni magunkat. A napi valóság ugyanis azt mutatja, hogy a túl kevés (értsd: túl kevés!) államnak a polgárok biztonságérzete látja a kárát, például az egyes európai (uniós) országok migrációs nyomással szembeni kapitulációja révén. Pedig az államnak kutyakötelessége lenne megvédeni a polgárait (azok közösségét is, nem csak egyénenként őket!), hiszen többek között ezért fizetünk adót, és mert a fizikai erő legitim használatának monopóliumát civilizációs vívmányként az államra ruháztuk át. Isten őrizzen meg attól, hogy az egyének vagy egyes csoportjaik visszaköveteljék maguknak, akár önvédelmi célból is, az erőszak jogát, mert annak anarhia lenne a vége. Félreértés ne essék: a menekültszállások gyújtogatásában megmutatkozó idegenellenesség, (- ennek a migrációs bezzegországokban számtalan példáját láthattuk az elmúlt egy év során!) édestestvére az anarhista aktivizmusnak, amely a törvényesség semmibevételére buzdítja és ennek megfelelően zsákutcába vezeti a bevándorlókat! (Nem véletlen, hogy francia állami szervekre hivatkozva éppen a párizsi vérfürdővel párhuzamosan számolt be az Euronews arról, hogyan buzdítják "civil aktivisták" a Calais-nál rekedt bevándorlókat a Csalagút megrohamozására.) Nem csak a jelenséget kellene azonban kárhoztatni, hanem feltárni annak okait is! Ha van tanulsága a párizsi vérengzésnek - és a londoninak, madridinak anno -, akkor ez lenne a legfontosabb: rendbe tenni Európa immunrendszerét, hogy képes legyen válaszolni az integritását és értékeit érő támadásokra akkor is, ha azok ideig-óráig fegyvertelenek. Mert csak ideig-óráig azok.

2.

Trikolórba burkolt bikinis profilképek és különféle vizuális döbbenetek árasztották el a merényletek kapcsán a közösségi hálókat. Némelyek ízlésficamát leszámítva szép és nemes a gesztus, magam is támogatom, hiszen ki kell fejeznünk valahogyan az együttérzésünket, csak nehogy ismét a popkultos részvétnyilvánításban merüljön ki az állásfoglalás. A Je suis Charlie! -mozgalom totálisan alkalmatlan volt a sokkal súlyosabb tragédia megelőzésére. Ez kőkemény biztonságpolitikai feladat, amelyet a szakszolgálatok megerősítése és aktivizálása nélkül nem lehet megoldani. Sokat elárul ezek állapotáról a tény, hogy Párizsban egy éven belül kétszer fordulhatott elő ilyen súlyos terrorcselekmény! Előszeretettel hajtogatjuk, hogy Amerika nem etalon Európa számára, de a hatékonyságot és a konok érdekérvényesítés technikáját nem szégyen eltanulni sem az Egyesült Államoktól, sem például Izraeltől. Ha nem értünk egyet módszereik némelyikével, javítani mindig lehet azokon, ám a tanulságot le nem vonni nettó ostobaság.

3.

A terrornak nincs vallása, nincsen istene. Van azonban ideológiája, amit nem vesz kellőképpen komolyan az elitista szabadosságaiba belegabalyodott Európa, mely a szemünk előtt szabadít magára százezreket ellenőrizetlenül. Nem az a baj, hogy szolidáris a menekülőkkel, hiszen ez értékeinkből fakadó kötelesség, hanem hogy képtelen szabályozni a folyamatot. Ez így nem szolidaritás, nem humanizmus, a kereszténységhez, amelyet mostanában divatos egymás orra alá dörgölni, vajmi kevés köze van. A törvényesség szigorú felügyelete demokráciákban nem valami antihumánus bunkóság vagy állami túlkapás, hanem az emberiesség érvényre juttatásának is egyik alapfeltétele. Ebből elégtelen ma Európa.

4.

Ady szemével próbáltam Párizsra nézni: vajon miről írna most, ha élne? Most úgy látom, ilyesmit:

párisra tegnap rászakadt gyász

halált nyilallva nyargalt esztelen

s meglovagolta félelmeinket
a gyilkoló jelen

 

iszonyat bűzlött a szajna felett

bosszúra gyulladtak máglya-dalok

vért hörögve most vért követelnek

látnokká vált vakok

 

zülleszt a gyász nem térdre kényszerít

mert szemközt a halál árnyéka ring

rongyolódnak és békétlenednek

legjobb szándékaink

 

vigyázó szemünk hiába vetjük

párisra mert sötétje ránk szakadt

nyöghet velünk egész európa

e roppant súly alatt

Lélekcserélő idők

Néhány napja számon kérte rajtam egy Németországban élő ismerősöm, hogy miért szólok hozzá az ottani történésekhez, amikor nem ott élek? Jócskán elképedtem a kérdés logikáján, hiszen egyrészt jog szerinti európai (választó)polgárként miért is ne tenném, másrészt hogyan is hangzik ez a „belügyekbe való be nem avatkozásra” hajazó, államszocialista típusú érvelés az Európai Uniónak nevezett jogi-politikai-gazdasági konglomerátumban, ahol minden mindennel összefügg, és egy-egy eurobürokrata szeszélye, műveletlensége, csúcspolitikus elszólása, baklövése (- lásd Angela Merkel ellentmondásos nyilatkozatait migráns-ügyben) százmilliók életére van hatással? A kérdés, mint kiderült, inkább költői volt, megbeszéltük azóta, mert a közbeszédnek mégiscsak az egymással való kommunikálás lenne a lényege, még akkor is, ha vannak, akik a saját álláspontjuk tisztázása és képviselete helyett a másikén próbálnak érvelés-mentes fogásokat találni dialógus címén.

 

A röszkei határátkelő ostroma - forrás: Reuters


A kettőnk közti beszélgetés mederbe terelésén sokat „segített”, hogy a szóváltást követő napon a migrációs hullám eredményeként gyakorlatilag zárójelbe kerültek a schengeni vívmányok, ez pedig az ellenőrzés alá vont osztrák-német határ közelében élő ismerősöm életvitelére közvetlen hatást is gyakorolt. Az elméleti síkon kezelt problémákkal nem könnyű gyakorlati szinten, a közvetlen környezetünkben szembenézni. Látjuk, tapasztaljuk, hogyan fordul szembe pantokrátori magasságokban levitáló tegnapi önmagával a válságkezelés napi gyarlóságaiba süppedő kancellár, külügyér, megmondóember, akinek előbb-utóbb felelőssége lesz a szabadidős jótékonykodáson túl a hosszútávú gondolkodásban is. Azon a bizonyos damaszkuszi úton – Uramatyám, Damaszkusz, az emberi civilizáció talán legrégebb óta folyamatosan lakott városa, mint központi szimbólum a közel-keleti káoszban! – meglehetősen gyakoriak a pálfordulások, azzal a különbséggel, hogy a politikailag korrekté markentingelt Paulusokból most önös vagy közösségi érdekből egy időre ismét Saulusok lesznek.

 

A röszkei határátkelő ostroma. Forrás: Reuters


Tanulságos volt az európai politikai elit színeváltozását figyelni. Azokét, akik ugyan eredményesen kilúgozták a közös európai alaptörvényből a zsidó-keresztény értékekre, mint az európai kultúrát és civilizációt meghatározó alapértékekre való hivatkozást, migrációs ügyekben azonban tudtak Ferenc pápánál is katolikusabbak lenni. Persze csak addig, ameddig a bevándorló tíz- és százezrek meg nem jelentek a határaiknál. Ekkor azonban egyetlen nap alatt borult a schengeni dominó, és egycsapásra szalonképessé vált a saját európai vívmányaikra fittyet hányó belső határellenőrzés bevezetése is. Hirtelen fontos lett a korlátlanul vendégszerető Európának saját hatáskörben eldönteni, kit és milyen mennyiségben (kvóta!) válogat majd az alanyi jogon járó szociális „bőség asztalához”. (Merkel kancellár kimondta: nem döntheti el egyetlen bevándorló sem, hol és milyen feltételekkel kíván az EU-ban menekült lenni, és hogy aláveti-e magát a közösség szabályainak, vagy sem. Előbb-utóbb a németeknél is lesznek választások...).

 

A röszkei határátkelő ostroma.

 

Ma már ténykérdés, hogy ebben a végtelenül szomorú történetben a felebaráti szeretet parancsai gyakran ellentmondásba kerülnek a jogszerű magatartással, pedig ennek nem kellene így lennie, ha belátnánk, hogy jogszerűség és alapvető közösségi létformánkat meghatározó szabályok nélkül a szeretet egyházában is előbb-utóbb anarhia lenne, hiszen emberből vagyunk összegyúrva, nem életszentségből. (Hasonlat: az orvosi beavatkozásért józan ember nem rajong, de aláveti magát a jobbulás reményével, és nem fenyegeti az orvost, csak mert szike van a kezében.) Sajnos demokráciákban az illegalitásból nem lehet levezetni sem a tisztességes szándékot, sem a jogkövető magatartás tiszteletét. Azaz: lehet, csak nem erre szerződtünk. Nem tudom, az erőszakba forduló, illegális, leírom még egyszer: erőszakba forduló, illegális határátlépési kísérletek felrázzák-e majd az európai döntéshozókat, egy azonban biztos: az uniós nyugdíjkasszát fenntartani hivatott, magasan képzett békés menekülő imázsa egyre többekben szertefoszlani látszik. S ha már akkora divat lett a kereszténységet ideológiai bunkósbotként forgatni, jó lenne azt is tudatosítani, hogy Jézus az embertársakért vállalt felelősségre szólította fel a híveit, nem pedig a nevükben (érettük? miattuk?) elkövetett felelőtlenségekre. Példabeszédeit és a keresztény bölcsességeket a maguk összefüggéseiben kellene értelmezni, nem pedig, mint Nostradamus jóslatait, az éppen aktuális helyzetünkhöz és nézőpontjainkhoz igazítani. Mert János evangélista olyasmiket is följegyzett, hogy: „...aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló...” (János evangéliuma, 10. fejezet, első vers, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája). Meg se kíséreljünk ebből messzemenő következtetéseket levonni, hiszen önmagában ez is egy kiragadott gondolat, ami nagy sebességgel terjed a közösségi oldalakon, ám a józan parasztész logikája szerint megfogalmazott jézusi bölcsesség, mely akolról, juhokról és jó pásztorról elmélkedik a szövegkörnyezetében, közérthető és tanulságos ugyanakkor.

 

Élő pajzsként használt kisgyerek a röszkei határállomás ostrománl. Forrás: Mandiner.hu


Ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy minden igaz, és annak az ellenkezője is. Egyetlen korrekt hozzáállás marad: tájékozódni minden irányból, úgy kialakítani egy emberséges, a realitások talaján mozgó álláspontot, és ha kell, a mellette való érveléssel javítani a közbeszéd színvonalán. Az igazat is mondani, ne csak a valódit, és fordítva! Csak a vak nem látja, hogy olyasmi zajlik a közvetlen környezetünkben, uniós polgárokként pedig a saját házunk táján, amely mindannyiunkat érzékenyen fog érinteni hamarosan.

 

Szabadság, 2015. szeptember 18., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/118160

Tranzitzóna

1.

Szögezzük le mindjárt a legelején: ami bevándorlás-ügyben zajlik Európa-szerte, az elsősorban humanitárius katasztrófa, melynek a megszokott és természetes életterüket otthagyni kényszerülő tíz- és százezrek az igazi kárvallottjai. (Szomorú dolog, hogy ismételgetni kell az evidenciákat, ám a fortélyos félelem, amely igazgat minket, és amelynek a nevében könnyen számíthatunk mindenféle címkékre, szinte kötelezővé teszi.) Hogyan sodródtak ezek az emberek abba a nyomorúságba, amelyben most vannak, és ki milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért, amely a befogadó országok polgárai számára is kezd nyomasztóvá és elviselhetetlenné válni, arról sokan sokat írtak. Magamra nézve szinte kötelezőnek tartom, hogy foglalkozzak a témával, hiszen a migráció, menekültáradat, gazdasági bevándorlás, modern kori népvándorlás – nevezzük úgy, ahogy akarjuk – itt zajlik a közvetlen közelünkben. Barátaink, rokonaink, adott esetben mi magunk is napról napra szembesülünk ezzel a problémával, még ha nem is szeretnénk tudomásul venni. Rosszul vizsgázik Európa mind a közös menekültügy, mind pedig az önvédelmi stratégiák tekintetében. Biztonságpolitikai szakértők nem győzik hangsúlyozni már év eleje óta, mennyire meggyengült a kontinens immunrendszere, köszönhetően annak a felelőtlenségnek is, amely szinte áramlik az európai kancelláriákból. S bár sokaknak ez nem tűnik fel – hiszen a képernyő mögötti fotel-biztonságból a napi valóság és kegyetlenség egy mozdulattal átváltható szappanoperává –, lassan az alkalmatlanság és a szétesés jeleit kezdi mutatni a világ, ahová tartozni szeretnék. Peremvidékén ugyan megvetettük már a lábunk, viszont román állampolgárokként még csak nem is utazhatunk be kontroll nélkül. A schengeni övezetről beszélek, a kulcsszó pedig a peremvidék. Tanulhatjuk történelemből, hogy mit jelent ütközőzónának lenni, bár ez egyre kevesebbeket érdekel, még kevesebbeknek referencia. Komolyan vehető, különböző korok történelmi és társadalmi sajátosságait nem összekutyuló, de a lényeget mégis szem előtt tartó tanulságokat már csak elvétve, szélesebb látókörű történészek vagy gondolkodók képesek levonni.

2.

Minap azt kérdezte tőlem egy román barátom, hogy szerintem melyik a legszebb  és legigazabb román közmondás? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy válaszomat kontextusba ne helyezzem, ezért rövid gondolkodás után magabiztosan rávágtam: Țara arde, baba se piaptănă. Vagyis ég a tető a fejünk felett („...a haza lángol...”), a nyanya pedig odabent szépítkezik. Értelmezze ki-ki a maga szájíze szerint. A haza nekem e pillanatban Európát, a mérsékelt égövi kontinest jelenti latin betűvel, római joggal, sok édesvízzel és gótikával, szűkebb értelemben pedig a Kárpát-medencét mindazzal, amit rongyszőnyeg módjára összeszőttünk és szétteregettünk benne, mint identitást. A nyanyára nem érdemes szót pazarolni, ő a modern kori vén Europé amnéziás tünetekkel és magas életszínvonallal, akit megrabolni bármikor, elrabolni viszont már nem igazán akarna senki.

3.

Föltehetnénk a kérdést, miért volt olyan égetően fontos a magáétól gyökeresen különböző kultúrák és társadalmak életterében folyton demokratizálni akaró Nyugatnak beavatkozni az ott zajló folyamatokba egy viszonylag stabil Közel-Keleten, olyan országokban, amelyekkel hosszan üzleteltek diktatúra-korukban évtizedekig, és miért lett hirtelen annyira tesze-tosza a világ legnagyobb és leghatékonyabb(nak tartott) katonai szövetsége, amikor pótolhatatlan kulturális kincseket pusztítanak el és a történelem legsötétebb, legvadabb szörnyűségeit idéző mészárlásokat hajtanak végre élő egyenesben – de nem is tesszük fel, mert adott esetben elszégyellnénk magunkat a válaszokat hallva. Az igazakat, persze, nem csak a valódiakat. És fordítva. A kettő egymás nélkül ugyanis nem megy, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, szomorúbb, felháborítóbb.

4.

Divat lett Magyarországot lesajnálni annak kapcsán, ahogyan a csődközelből visszatántorgó, alig tízmilliós kompország az arányaiban példátlan (értsd: arányaiban, de már nem csak!) migrációs hullámot megpróbálja feltartóztatni és kezelni az Európai Unió peremvidékén, ami egyrészt nemzetközi szerződésekben, kőkemény feltételekkel vállalt kötelezettsége, másrészt az egyetlen becsületes, uniós és schengeni jogszabályoknak is megfelelő magatartás a térségben. (Vö: Görögország esetével, amely ugyan szintén tagja a schengeni övezetnek, ám terültén csak az nem halad át regisztrálatlanul, aki nem akar.) Lehet azon filozofálni, hogy mennyibe kerül a kerítés, szabad-e ujjlenyomatot venni teljességgel beazonosíthatatlan, okmányait önkezével széttépő, végső soron valóban határsértő bevándorlóktól egy olyan rendszerben, ahol az őshonos polgárnak az íriszmintáját is rögzítik már az útiokmányaiban, esetleg mennyire etikus leszállítani a Bécsbe vagy Berlinbe tartó vonatokról az érvényes menetjeggyel igen, de személyazonosítóval nem rendelkező migránsokat, ám nem érdemes. Egy államapparátusnak, amely szembesül egy szinte beláthatatlan következményekkel járó válsággal, nem is a filozofálgatás a dolga, illetve az is, de pragmatizmus okán, s ezt józan mérlegelésnek hívják. A terepen tapasztalható valóságnak ugyanis teljesen más nyomorúsága, látványa, kockázatai és tanulságai vannak, mint a médiában kibontakozó, meglehetősen egyoldalúan és szelektíven illusztrált féligazságoknak. Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan  fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...

5.

Tetszik vagy sem, ez mégsem csak humanitárius katasztrófa, amelyet szociális munkával felszámolhatunk, de komoly biztonságpolitikai kockázatai vannak, főként, hogy a migránsok vélt vagy valós, az Európai Unióban őket, mint menekülteket megillető jogokra hivatkozva egyre kevésbé hajlandóak együttműködni azokkal a hatóságokkal, amelyeknek pedig kutyakötelességük a jogaik mellett a kötelezettségeikre és a viselkedési szabályokra is figyelmeztetniük őket. Azóta, amióta ott jártam, a Keletinél jócskán elfajult és pattanásig feszült a helyzet, köszönhetően azoknak a felelőtlen ígérgetéseknek is, amelyek egyes EU-megmondók szájából elhangzanak, hogy aztán kiderüljön: mégsem úgy gondolták, ahogy mondták. A sógoroknak eszük ágában sincs lazán be- vagy átengedni őket Ausztrián, a németeknél pedig a hírek szerint már háromszáznál is több agresszió történt a migránsok fogadására vagy ellátására kialakított létesítmények ellen. Magyarország viszont szégyellje magát, és kész.

 

Szabadság, 2015. szeptember 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/117838

Európa kapujában

“Kell a kerítés, mert fel kell készülni a befogadással járó feladatokra.” – fogalmaz Böjte Csaba ferences szerzetes egy, a napokban vele készült interjúban, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy jó nagy kapuk nélkül a kerítés vállalhatatlan és megmagyarázhatatlan. Egyszerűen fogalmaz, mégis a legtöbbet mondja el arról, amivel Európának szembe kell néznie mostanában: többet, amennyit értelmetlen és viszketeg vitáik során az ideológiai környezetszennyezők e témában valaha is fognak.

A technikai határzár, amelyet Magyarország tervez déli határszakaszának ideiglenes védelmére, sokak szerint egy szégyellni való és embertelen vasfüggöny, amely egyfelől kirekeszti a védelemre szorulókat, másfelől elszigetel egy egész országot a civilizált Európától. (Hogy ez utóbbi szókapcsolat mit is jelent pontosan az indentitás-zavarokkal küszködő kontinensen, arról sokat, nagyon sokat kellene beszélni.) Mások szerint a kerítés, ha megvalósul, egy felelős kormányzat rendkívüli, ám szükségszerű döntésének eredménye lesz, melyet rendkívüli helyzetben eszközöl olyan titkosszolgálati és nemzetbiztonsági információk birtokában, amelyekről kevés fogalma lehet a civil szférának. Az Európai Bizottság illetékesei elismerik, hogy a Unió külső határainak védelme, tehát annak módja is tagállami felelősség, a technikai határzár ötletét azonban rendszer-idegennek tartják, miközben hatékony, az érintett felek érdekeit egyaránt figyelembe vevő javaslataik nehézkesen születnek és hosszan tévelyegenk a bürokrácia folyosóin. A bevándorlók brüsszeli kvóta szerinti elosztásának ötletét rekord gyorsasággal fúrták meg az uniós tagországok döntéshozói, mondván: ez csak önkéntes felajánlások alapján képzelhető el. Bonyolítja a képletet, hogy a kötelező kvóta-rendszer a polgárok szabad mozgására vonatkozó jogszabályok szerint is nehezen értelmezhető: ki dönthetné el ugyanis, hogy a bevándorlók hol „kívánjanak” élni, ha már befogadták őket?

 

 

Mindeközben az Európába irányuló migráció sosem látott méreteket ölt és drámai, gyakran ellentmondásos helyzeteket produkál. A hírcsatornák rendszerint a Fölközi-tengeren hánykolódó, zsúfolt lélekvesztőkről és a Csalagútnál megrohamozott kamionokról tudósítanak, ingerküszöbüket alig érik el a schengeni zöldhatáron át érkezők hányattatásai, hiszen ők nem „produkálnak” látványos képsorokat. A jóhiszemű polgár azonban kénytelen azon is elgondolkodni, hogy a naponta százával, ezrével érkező bevándorlók miért semmisítik meg irataikat, ha valóban válságövezetből érkeznek, miért csak bizonyos jóléti társadalmakban éreznék magukat biztonságban, és miért kívánják illegális határátlépéssel, tehát jogellenes cselekedettel megszerezni a menekült-státust, ha ezt könnyűszerrel megtehetnék bármely határákelő ponton egy sima regisztrációval is? Egyáltalán: miről szól az Európa kapujában zajló bevándorlási dráma, és van-e józan parasztésszel is vállalható, humánus, mégis felelősségteljes megoldása?

 

 

Migrációs hullámlovasok egyre többen vannak, jócskán elszabadult a menekültügyi szakértelem, az úton-útfélen megnyilatkozók azonban többnyire a mások számlájára kívánnak irgalmasságot gyakorolni, a maguk részéről simán letudják a szolidaritást egy-egy karácsonyi ételosztással. A tények azonban makacs dolgok, ha nem is akarjuk tudomásul venni őket. Például azt, hogy Magyarország az ENSZ Menkültügyi Főbiztossága szerint 2014-ben a kilencedik legtöbb menedékkérőt fogadta be a világon, az Eurostat legutóbb közzétett adatai szerint pedig nem csak fejlettségét és kapacitásait figyelembe véve, de abszolút értékben is az Európai Unióba irányuló legnagyobb migrációs hullámmal küszködik. Adatsoraik ismeretében lepereg az idegengyűlölet vádja. A magyar hatóságok által ebben az esztendőben regisztrált bevándorlók száma jelenleg több, mint 62 ezer fő, becslések szerint év végére elérheti a 120 ezret is. Komplett Nyíregyháza, Győr vagy Kecskemét – egyetlen esztendő alatt. A vonatkozó uniós jogszabály értelmében az illegális bevándorlók ügyében az a tagország illetékes, amelynek a területén a bevándorlók regisztrálnak. Vajon hogyan képes helyzetük tisztázásáig méltányos bánásmódot biztosítani számukra egy olyan ország, ahol állítólag három-négymillió ember él a létminimum környékén?

Aki nem ideológiai megfontolásból figyeli az események alakulását, már hónapokkal ezelőtt világosan láthatta, hová fajulhatnak a dolgok. Lehet, hogy a magyar kormányzat e tárgykörben tett lépései kiverik a migrációs ügyekben kikultúrált fejekben a biztosítékot, ám a budapesti stratégia logikus abban az értelemben, hogy minden alkalmat megragadva felhívja a brüsszeliták és a közvélemény figyelmét a magyar-szerb határon kialakult helyzet tarthatatlanságára, ugyanakkor kiprovokálja, hogy állást foglaljanak és megoldási javaslatokkal rukkoljanak elő. Hiába szapulják vezércikkekben a magyar döntéseket Európa-szerte: az uniós közvélemény paradox módon éppen ezekből az anyagokból értesülhet arról, hogy amit a magyar kormány migrációs ügyekben tesz vagy tenni készül, az korántsem példanélküli, másrészt hasonló problémák megoldási kísérleteiről szól, mint amilyenekkel ők maguk a saját életterükben már évek, évtizedek óta szembesülnek.

 

Szabadság, 2015. június 27.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/116012

Hídemberek és conchiták

 

Építsünk hídakat! – hirdette Bécsből a jubileumi 60. Euroviziós Dalfesztivál, melynek döntőjében Conchita Wurst, a rózsaszín barbie-főnix a szó szoros értelmében a levegőbe röppent. A gigashow házigazdái, Mirjam, Alice és Arabella valamennyien misztikus, mesebeli nők nevét viselik. Viva la Diva! – mondaná Dana International 1998-ból, Birmingham-ből. Kellemes meglepetés: az Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekarát az a Pejtsik Péter vezényelte, akinek a Báthory Erzsébet c. musical-operánk kolozsvári ősbemutatójának hangszerelését köszönhetjük.

 


Idén Ausztrália, talán európai gyökerei miatt, versenyzőként is részt vehetett a mezőnyben. Igaz, Dalfesztivált akkor sem rendezhetett volna, ha megnyeri a versenyt, bár az Euroviziónak aligha van lelkesebb Európán kívüli rajongótábora, mint az ausztrál közönség. Idén azonban Kínában is élőben közvetítették a Dalfesztivált, nem lepődnék meg, ha piaci megfontolásból a közeljövőben mandarin nyelven beköszönnének Pekingből. A Wiener Stadthalle-ból közvetített gigashow persze menthetetlenül angolszász seregszemlévé vált: alig hallottunk Bécsből nemzeti nyelven előadott versenyszámokat. A spanyolok, olaszok és franciák kitartottak  – a román Voltaj együttes is vállalta, hogy dicséretes módon részben nemzeti nyelven mutatkozik meg –, Németalföld, Oroszország vagy Skandinávia azonban behódolt a közízlésnek. Aki nem, az nem is jutott a döntőbe: Finnország ismét kemény akkordokkal támadt, még egy Hard Rock Hallelujah-t (Lordie, 2006, Athén) azonban aligha röpítenek a mezőny élére az europop-rajongók.

Patinás múltja, közkedveltsége, páratlan nemzetközi sikere és rekordbevételei ellenére sokan csak legyintenek az Eurovizió hallatán: az ott a flitteres-fátyolos középszer és a gagyi házatája, vonagló műdalokkal és gyakori plágium-gyanúval fűszerezve. Pedig hasonló zsánerű, nem egyszer silányabban szerkesztett és vázlatosabban hangszerelt „mesterművekkel” tele vannak a vájtfülű fanyalgók által látogatott klubok, kocsmák toplistái. Nem látom tehát, miért kellene csuklóból lesajnálni a sablonos és közhelyes dalok versenyében mégiscsak felbukkanó, igényesen komponált és ízlésesen, a showbiz szabályainak megfelelően magas színvonalon „csomagolt” versenyszámokat csak azért, mert ezen a fórumon lanszírozták őket. Ezt a gigaprodukciót világszerte százmilliók követik figyelemmel, a nemzeti döntők pedig az egyes országok legnépszerűbb televíziós műsorai, és bár alig jut szerep a spontaneitásnak, rendszerint több a profizmus egy-egy ilyen előválogatóban, mint a legtöbb X-Factor-, Voice-, Pop Idol-, Got Talent- vagy Star Academy-klón szombat esti kiadásaiban.

Való igaz: ahol bocskoros bábuskák, bugyuta bábfigurák, szörnyeteggé maszkírozott rockerek és szakállas dívák viszik időnként a prímet, ott hajlamosak vagyunk elfelejteni Gigliola Cinquetti-t, Udo Jürgens-t, Johnny Logan-t, Celine Dion-t, ABBA-t, Ofra Haza-t, Patricia Kaas-t, Bonnie Tyler-t vagy éppen Rúzsa Magdit is. Igen, ők mindannyian becsülettel álltak helyt az Eurovizió történetében, többen közülük világslágerekkel söpörve végig a Dalfesztivál színpadán. A gagyi  szerencsére hiányzott idén, a vegyes rendszerű pontozás érezhetően a minőség irányába billentette a mérleget. Az ír versenyzőt, Molly Sterlinget ezzel együtt kár volt kisöpörni a második elődöntőben: a Playing With Numbers klasszisokkal jobb dal, mint a döntős versenyszámok harmada volt. Döntős lehetett viszont a német Anne Sophie Black Smoke c. dalával, mely kis áthangszereléssel Adele repertoárjában is jól mutatna, bár pontot egyet sem szerzett, a Maraaya által előadott szlovén versenyszám, a Here for You pedig Katy Perry bármelyik albumának a becsületére válna. Pop-operás szentimentalizmus is helyt kapott a bécsi döntőben: az Il Volo Grande Amore c. dala úgy bomlott ki, mint egy klasszikus legyező. Still In Love With You c. electro-swingjükkel a brit Electro Velvet előadói évtizedekkel röpítettek vissza az időben, önfeledtebben azonban ők sem táncoltak a színpadon, mint az izraeli Golden Boy-ok Nadav Guedj mögött.

 


Ha nem is a legprofibb kivitelezésű, de talán a legszimpatikusabb videó a dalfesztivál hivatalos honlapján a magyar versenyző, Csemer Boglárka Wars for Nothing című dalához készült videoklip, melynek sajnálatos módon magyar verziója nincs. Az énekesnő eddigi legnagyobb sikerét egy francia nyelvű dallal, a Nouveau Parfume-mel aratta, melynek alapötletét a Franciaországban bébiszitterkedéssel és a francia sanzon-kultúra tanulmányozásával eltöltött egy esztendő adta. Magyarul Parfüm néven hallgatható meg a dal, határozottan igényes dalszöveggel. Eljátszom a gondolattal, vajon hová lanszírozta volna Boggie-t egy ilyen kaliberű dal a tabellán? A negyedik helyre, ahová Bayer Friderikát és Jenei Szilvesztert 1994-ben a Kinek mondjam el vétkeimet, amit Friderika magyarul adott akkor elő, mégis elemi erővel hatott az egyszál gitár-kíséret és a fiatalon csengő, magabiztos énekhang Dublinban? (A minimalizmus és a magabiztosság eme szerencsés találkozásában bízott Csemer Boglárka is Bécsben...) Netán a nyolcadikra, mint Patricia Kaas-t 2009-ben a S'il Fallait Le Faire, amely a francia világsztár Cabaret c. albumának egyik húzószáma lett...? Személy szerint a holland Anouk bravúros modulációkkal komponált Birds c. dalát sem tudom elfelejteni 2013-ból, ez akkor a kilencedik helyre volt elég. Csemer Boglárka Ukrajna ihlette versenyszámának eredeti háttér-képein egy merész, ám őszinte húzással a háborus erőszak legújabb kori világbotrányait számszerüsítették, köztük a palesztin gyermekáldozatokét a Gázai övezet 2014-es lerohanása idejéből. Az Eurovízió azonban ilyen szinten már “nem politizál”, ezt a világháborúk borzalmait megéneklő francia versenyző, Lisa Angell N'oubliez Pas c. dalának wargame-esre sikeredett videoprojekciója is ékesen bizonyítja. Szimbólumok váltották hát a tényeket, így váltott át az üzenet is a döbbenetesből mesésbe, ahogyan egy versenytárs jellemezte a magyar installációt. A Wars for Nothing ezzel a “mesés” erőszak-ellenességével érdemelte ki a 20. helyezést. Ne szégyenkezzünk miatta: mostanság Európának, és benne a magyaroknak ennyire futja. Ez is valami!

 

And the winner is... Måns Zelmerlöw and the Heroes from Sweden! Auf Wiederschaun... vielleicht in Stockholm!

 

Szabadság, 2015. május 26., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/115046

Vic...tory!

 

David Camreon brit miniszterelnök nagyon tud valamit uniós és nemzeti politikából. A lomha gondolkodásúnak és rossz reakciós képességűnek tartott EU-bürokrácia nem kis bosszúságára megtartotta magának Nagy Britannia miniszterelnöki székét. Kicsit olyan, mint a mesebeli okos lány: lebegteti a brit választók szeme előtt az EU-tagságról szóló 2017-es népszavazás lehetőségét, miközben ő maga egyértelművé teszi, hogy inkább az Unió reformjára törekszik, semmint az attól való függetlenedésre. Ha figyelembe vesszük, mennyire taktikusan és szívósan vezényelte le a jelenkori Európa talán legdemokratikusabb eseményét, a Skócia függetlenségéről szervezett népszavazást, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy 2017-ben is arcvesztés nélkül, megerősödve kerül majd ki az EU-tagságról szervezendő népszavazásból. Cameron sokkal inkább képes összehangolni a saját választói, tágabb értelemben pedig Nagy Britannia érdekeit a demokratikus politizálás játékszabályaival, mint a komplett brüsszeli mamutokrácia. Pontosan tudja, hogy a “démosz” jelenti a bázist, amelyre támaszkodni lehet, nem pedig a “kratein”, vagyis az uralkodni, jelen esetben az irányítani vágyás, melynek érdekében sokak szerint a tagországok rovására feszegeti saját kereteit Brüsszel. Könnyű persze Cameronnak: a brit parlamentarizmus modellként szolgál az európai demokráciák – köztársaságok vagy monarchiák – számára, semmi mást nem kell tehát tennie, mint komolyan venni e hagyományokat, miszerint a hatalom forrása és birtokosa végső soron a nép, ha pedig annak kedve támad soron kívül is véleményt formálni valamiről, akkor azt a saját maga által is vállalt szabályok szerint bármikor megteheti, s még csak alkotmány sem kell ehhez a politikai kultúrához. Brüsszel a hasonló problémák kapcsán épp a skóciai népszavazással szemben táplált ellenszenvével mutatta meg, mire telik tőle. Tudományos-fantasztikus téma, de képzeljünk csak el egy hasonló kezdeményezést például... Szlovákiában!

 


A skótok is nagyon tudnak valamit: úgy maradtak a brit államközösségben, hogy közben a függetlenség-pártiak röviddel a Skócia függetlenségéről rendezett, bátran állíthatjuk: világszenzációnak számító népszavazás után legalábbis megtízszerezték a képviseletüket, s ezzel együtt érdekérvényesítési képességüket Londonban. (Tanulhatnánk tőlük!) Beszédes adat, hogy a Munkáspárt erősen beágyazott skóciai tagozatának a vezetőjét, amúgy az árnyékkormány külügyminiszter-jelöltjét egy függetlenségpárti, 20 esztendős egyetemista, Mhairi Black győzte le, aki ezzel a teljesítményével lesz a brit parlament alsóházának 1768 óta (- akkor Charles James Fox 19 évesen) legfiatalabb tagja. Saját pártjának, a Skót Nemzeti Pártnak a vezetősége máris bejelentette, hogy Nagy Britannia esetleges kilépésével az EU-ból újra napirendre tűzik a függetlenedést, ez pedig logikusan az EU-tagság fenntartása mellett szavazókat erősíti majd 2017-ben, Cameron tehát nagy mozgástérrel taktikázhat.

 


A Daily Mirror fekete címlappal gyászolta meg egy demokratikus választás eredményeit. Érthetjük ezt úgy is, hogy a szavazás intézménye, vagyis a népszuverenitás kifejezésének legdemokratikusabb és -szabályszerűbb  aktusa csak addik OK, ameddig a mi szájunk íze szerinti eredménnyel kecsegtet. A brit celebek egy része is azt üzeni: nem barátjuk Cameron. Kár, hogy a brit választópolgárok jelenlegi többsége ezt másként gondolja. Lehet, hogy meg kellene végre érteni: nem a celebek bulvárhíreiből, de sokkal inkább a szélesebb néprétegek napi aggodalmaiból tevődik össze az élet? Ezek kezelése egyre inkább kulcskérdés lesz Európában, és ezt David Cameron-nál kevesen tudják ma jobban az identitás-zavarral küszködő kontinensen.