O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Nyitott szemmel I. - Én elmentem Afrikába fél pénzzel... 2.

Laczkó Vass Róbert: Említetted, hogy nagyon szerény életkörülmények között élnek ezek a nagyszerû emberek. De azt már a gyerekek is tudják, hogy van lehetõség a felemelkedésre. Kórusban zúgják az iskolában az Education is the key c. versikét.

 


Halmen Balázs: A Sargy Education Center Samuel Okomo kezdeményezése, aki egy köztiszteletnek örvendõ ember a szigeten. Árváknak, félárváknak és szegény gyerekeknek szánt magániskola, jelenleg kb. 150 gyerek tanul itt, mivel az állami oktatás már telítve van a szigeten. A magániskolát viszont fenn kell tartani valamibõl, ezért a gyerekek havi 3 eurónyi összeget fizetnek be, ebbõl tudják étkeztetni õket pooridge-dzsal, ami egy tápanyagokban szegény, barnás színû, savanykás kukoricakása-fõzet.

LVR: Nem egészen puliszka...

HB: Nekem azt mondták, puliszkalisztbõl van, de szerintem semmi köze hozzá. Néha kapnak mandazit, amolyan ízletes pánkófélét. Mivel Rusinga halászfalu, otthon többnyire halat esznek, ezért nem tûnnek csontsoványnak, de bizony rendszeresen éheznek. Van, akinek csak annyi jut, amennyit az iskolában adnak. A háziállatok is éheznek, a kecskéket leszámítva, mert azok a legnagyobb szárazság idején is lerágnak valahonnan valamit.

LVR: Laci, te elmondhatod magadról, hogy halásztál is a Viktória-tóban. Fogtál valamit...?

Somai László József: Maradjunk annyiban, hogy voltam halászni. Kértük a helyi halászokat, vigyenek magukkal egy hálós halászatra. Kivittek csónakon egy öbölbe, ahonnan a félmeztelenül mosó asszonyokat és gyerekeiket is látni lehetett. (Gyerek mindenütt van, bárhová nézel, apró fehér szemeket látsz körben, mind egyformák, csak Balázs tudja megkülönböztetni õket.) És kivetettük a hálót, aztán fél órán keresztül ráncigáltuk kifelé, négy-öt muzungu, három halász és egy rakás gyerek. Izomlázas, kemény munka volt, mindössze fél kilónyi halért. Az egyik halász elmesélte, hogy ezt naponta tízszer kell végigcsinálni, hogy el lehessen tartani a négy-öt feleséget a gyerekeikkel együtt. A hal pedig egyre kevesebb a tóban, az ökoszisztéma felborult, és ennek egyenes következménye az éhezés.

 

 

LVR: Balázs, neked igazi keresztfiad is van Rusingán, aki a te nevedet viseli, hiszen már te is nagy tiszteletnek örvendesz a szigeten...

HB: Az iskola igazgatója közölte velem, amikor visszatértem a szigetre, hogy második feleségének fia született, Balázsnak nevezték el – nem is értettem, miért – és szeretnék, ha én lennék a keresztapja. Meghatódtam, és azonnal elvállaltam, így egy okkal több lett, amiért vissza kell menni a szigetre, hiszen elköteleztem magam! Még arra is gondoltam, hogy itt kellene iskoláztatni, Erdélyben...

LVR: A kis fekete Balázs akkor most székely legyen vagy magyar?

HB: Jó kérdés. A magyar nyelvû altatóra akkor még nem aludt el...

LVR: A Van egy téglám Kenyában c. projekted arról szólt, hogy fel kell építeni Rusingán egy iskolát – adományokból. Az iskola azóta tetõ alá került, most pedig jelképesen örökbe lehet fogadni egy-egy gyereket, és hozzá lehet járulni a taníttatásukhoz...

HB: Úgy találtuk: hiába húzunk fel egy iskolát, ha nem támogatjuk a gyerekeket, akik ide járhatnának, legalább addig, ameddig létre nem jön egy program, ami profitot is termel nekik. Sokszor megkérdõjelezõdött az iskola sorsa, hiszen az oktatók kevesellték a fizetésüket. Ezért hoztuk létre a keresztszülõ-programot, hogy havi 15 eurónyi összeggel támogathasson egy ottani gyereket az, akinek ilyesmire futja. Személyessé váltak a kapcsolatok – és mûködik az iskola! A pénzt nem konkrétan a gyerekek kapják, hanem az iskolához megy, és õk osztják le úgy, hogy annak is jusson belõle, akit még nem fogadtak úgymond örökbe. Más része a tanárok fizetését adja, a maradékból tanfelszerelést, ruházatot vásárolnak.

 


LVR: Adódik a kérdés: ha nálunk is van – márpedig van – szegény sorú gyerek vagy keresztszülõ-program, miért kell nekünk Afrikáig menni, hogy támogathassunk valakit? Csak a Patarétre kellene kimenni egy kis felszámolni való nyomorúságért...

SLJ: Nyilván a Pataréten is lehet jótékonykodni, viszont ott nem lehet zsiráfot látni. Kalandvágy is volt benne, hiszen kíváncsi voltam Afrikára, de az elsõ perctõl tudtam, hogy az adományozó expedícióból ki kell vennem a részem. Itt is vannak szûkölködõk, ott is. Mindenkinek ott és aszerint kell lépnie, ahol és ahogyan érzi.

LVR: Sokféle tárgyi adományt vittetek Rusingára, de mégis elsõsorban pénzt. Miért?

SLJ: Téglát azért mégsem vihetsz a hátizsákban, csak szimbolikusan, de jobb, ha az igazit ott vásároljuk meg pénzzel. Voltak, akik e logika ellenében értették félre az expedíció lényegét. Ajánlotta valaki, hogy szívesen jönne önkéntesnek, ha kifizetjük az útiköltségét. Abszurdum, hiszen a repülõjegy árából két évig foglalkoztathatnánk egy helybélit, hogy építsen fel egy iskolát! Persze sokat jelent, ha látják, hogy a muzungu kétkezi munkával is hozzájárul, nemcsak adományokkal! Két éve csak a tanítónak volt olyan ceruzája, amelynek radírgumi volt a végén, jelentkezni kellett érte, ha valamit elrontottak a gyerekek az egyetlen füzetükben. Mi megegyeztünk, hogy a légitársaság által engedélyezett súlymennyiség felében maximáljuk a személyes holminkat, a többit pedig tanszerekkel, egyenruhákkal, édességekkel töltjük fel. Volt olyan vállalkozó, aki szívesen adományozott, az expedíciót viszont már nem vállalta, pedig állítom: nagyon sokat jelent a személyes kapcsolat, nem is tudnék ennyire lelkesedni, ha nem éltem volna át!

 


LVR: Meséljetek a gyerekekrõl, hiszen mindketten fociztatok is velük, igazi rongylabdával! Állítólag még egy Beckham is volt közöttük!

HB: A kenyai emberek nagy focirajongók! Mikor elõször voltam ott, éppen Afrikában rendeztek világbajnokságot! Ez megkétszerezte a focirajongást Rusingán is! Volt, hogy én is beálltam a felnõtt csapatba, de csak loholtam utánuk, aztán hamar lerúgtak, mert vadul és véresen komolyan veszik a focit. A gyerekek nagy lehetõségekrõl álmodoznak, hogy egyszer egy nagy európai klubcsapatban fognak játszani! Szentül hiszik, hogy a tanulás mellett a sportolással is ki lehet törni a nyomorúságból, mert látják a sok pozitív példát!

LVR: Aki Rusingára megy, annak biztosan megváltozik az Afrika-képe, legalábbis ez derül ki számomra mindabból, amit meséltetek. Hiszen ott éltetek közöttük, ettétek a fõztjüket, élveztétek a vendégszeretetüket és hozzájárultatok valamivel a közösség fejlõdéséhez. Milyen gondolatokkal tértetek haza Európába?

HB: Sokat hallottam arról, hogy szerelembe lehet esni Afrikával, de mivel egyedül voltam, sok nehézségem is akadt, így az elsõ négy hónapom Rusingán inkább az elkötelezõdésé, legfõképpen a személyes kapcsolatok miatt! Eleinte nehéz volt megkülönböztetni az igazi barátságokat az érdek szülte barátságoktól, hiszen ilyen is volt bõven. Úgy jöttem haza, hogy voltak, akik valóban a barátaim lettek, akik meg nem, azokat már megértettem, hogy miért nem. Ha a helyükben lennék, én is ugyanúgy viszonyulnék egy muzunguhoz, mint õk hozzám.

SLJ: Én kaptam egy kis faragott csónakot, amelyen a nevemet írja, meg azt, hogy Sargy School 2012. Ilyen apróságokról szól az élet. Afrikát már csak ezért sem lehet elfeledni. Az embernek egy kicsit ott marad a szíve. Afrikának a hangja nagyon más, mint Európáé, az emberi kapcsolatok mélysége is nagyon más, mint a fehér embereké.

LVR: És persze ott van a szafari élménye is, amit Rusingáról szerveztetek a Masai Mara Nemzeti Parkba, ahol többek között azzal szórakoztatnak borsos áron a maszáj harcosok, hogy melyikük tud nagyobbat ugrani...

 


SLJ: A körbe épített kunyhókból álló hagyományos maszáj faluba nem lehet csak úgy bekocsikázni, mert amikor megérkezik a turistadzsip, rögtön jönnek az euró vagy a dollár napi árfolyamán követelõzni. Ha személyenként kiegyezel velük, megnézheted a falut, ahol együtt élnek a háziállatokkal, aztán megmutatják a tûz csiholását és ugrálnak is neked egy sort. A végén kirakodnak, alkudoznak és az eredeti ár ötödéért a nyakadba sózzák a szuveníreket! A Masai Marában ennél sokkal nagyobb kaland, ha beleesel egy hangyabolyba. Mire föleszméltem, már anyaszült meztelenül üvöltöttem segítségért és csápoltam le magamról a hangyakolóniát!

LVR: Mi az a Big Five?

SLJ: Az öt legnehezebben vadászható állat a szavannán. Ezek: az oroszlán, a leopárd, az elefánt, a kafferbivaly és az orrszarvú. Aki mind az ötöt meglátja egy szafarin, annak az élete kiteljesedik.

LVR: Orrszarvút látni s meghalni?

SLJ: Orrszarvút látni nagyon nagy dolog, szerencse kell hozzá. A helyi vezetõk ügyességén is múlik, de igazából õk sem tudják, hol keressék. Nekünk bejött. Egy orrszarvú-faj már teljesen kipusztult a Masai Marában, az általunk látott fajta is kihalófélben van. Bozótos helyeken kódorognak. Abban egyeztünk a többiekkel, hogy mindenki kémleli a szavannát a terepjárójából, és aki lát egy állatot, rögtön szól a többieknek, hátha óvatosan sikerül megközelíteni egyet. Aztán láttunk két órával az elutazás elõtt egy kafferbivalyt, amirõl kiderült, hogy elefánt és mire fölemelte a fejét, már orrszarvúnak bizonyult. Nagyon lassan közelítettük meg és reszketõ kezekkel fotóztuk a behemót modellt. Nem telt bele öt perc, és a rádiós hívásra már vagy 30 különbözõ kategóriájú terepjáró araszolt be mellénk.

LVR: Némelyikben állítólag hûtõláda is dukál az extramuzungunak.

SLJ: Kenyában annyira fejlett a szafariturizmus, hogy nem is kell afrikai emberrel találkoznod, ha meg akarod nézni a Big Five-ot. Majdnem vörös szõnyegen gurulsz be a szavannára, nyeled a hideg söröket, aztán ülsz egy medence szélén, majd visszaülsz a repülõre, otthon pedig elmeséled, hogy voltál Afrikában...

LVR: Térjünk vissza még egy gondolat erejéig Rusingára, hiszen ez a kis luo közösség egy muzungut már valamelyest a sajátjának tekint, és ez komoly eredmény, kedves Balázs. De mennyit tudnak rólad igazából? Tudják-e, hogy fehér ember és fehér ember között is nagy különbségek vannak, akárcsak feketék és feketék között?  Tudják-e, hogy Európában a fehér emberek sok-sok törzse között van egy nagyon kicsi törzs a Kárpát-medencében, a székelyek, amilyen te magad is vagy...?

 


HB: Hát... éppen így próbáltam elmagyarázni nekik, de nem sok sikerrel. Volt, aki mégis megértette. Viszont találkoztam olyan emberrel, aki Ceausescuról tartott nekem elõadást, egy másik pedig Gheorghe Hagiról értekezett focialapon. Érdekes kifejezésekkel élnek: „the green land of Europe”, „the green land of America”. És ez azt sugallja, hogy egyfajta paradicsomnak képzelik ezt a két kontinenst.

LVR: Nekem a kolozsmonostori lakóteleprõl, ahol élek, határozottan más képzeteim vannak...

SLJ: Ugyan miért csodálkozunk azon, ha nem tudja egy afrikai, milyen törzs a székely, amikor legutóbb egy amerikai kiruccanásom idején a brit utastársamnak sem tudtam elmagyarázni, hogy magyar vagyok-e vagy román, Pista pedig, a parajdi csoportból, amikor meglátta a szavannát, csak annyit reagált: hát ez egy nagy kaszáló...

LVR: Tulajdonképpen az. Csak le ne kaszálja valaki!

Rorate coeli desuper...

1.

Karácsony az én szűkebb hazámban, Székelyföldön az angyaljárás, Jézuska-várás mellett valahogy mindig a havazásról szólt. Nem is igazi karácsony az, amely nem burkolózik legalább arasznyi vastag hótakaróba. Hiszen ekkor mégiscsak a makulátlan szeretet ünnepe volna! Gyermekkorom karácsonyait idézve most is bősz angyali rongyrázást, égi dunnaszakadást – és irgalmatlanul fehér hókupacokat látok. Édesapánkat látom, lapáttal a kezében, amint a kis, nyomorúságos vajszínű Daciánkat próbálja kiszabadítani a nagy fehér fogságból, míg édesanyánk a tyúkudvartól a nyúlketrecig vergődik át egy cirokseprűvel, hogy a háztartás összes életterét a székely szibériák idején is egymáshoz igazítsa, mindnyájunk apró bosszúságokkal fűszerezett szórakozására. Hiszen az ünnep sohasem arról szól, hogy megszűnik az élet! Mai napig nem értem, honnan sikerült azóta eltanulni az ünnepi lehangolódást.

 


A konyhában már napok óta dúlnak a csiklandozó trópusok, el sem igazodunk az illat-rengetegben. A gyermekek feladata ilyenkor a szaloncukrok fölmadzagozása – s ez akkor is így volt, ha közben látszat-forradalmak ropogtak és álságos rendszerek váltogatták  egymást –, mert minálunk az angyal korán lepasszolta volt a kötelezettségeit, hogy elvonuljon annunciókat gurgulázni. Sose bántuk: így legalább kitapogathattuk a formázott cukrok anatómiáját, hogy mire megjön majd a pap a vízkereszttel, a karácsonyfa csak úgy repüljön a műgonddal kizsigerelt szalonpapíroktól, ha nyílik az ajtó! Mi persze kívülről fújtuk a mennyei repertoárt, hiszen minden esztendőben illett valami mással iparkodni végig a szomszéd- és rokonságot. A templomi pásztorjátékra már hetekkel azelőtt a szőrösebbik felére fordítottuk a szolgálatos nagykabátot, hogy subának tessék. Sámiként, kisbojtár-magammal indultam az ünnepi karrier fényességes útján, aki szívén kívül már semmit sem adhat az oltár előtt heverésző kerámia-messiásnak, hiszen a többiek, a nagyobbak lenyúltak szerepük szerint furulyát, sajtot, kucsmát vagy barmokat: minden illendő kelléket és melengető jószágot.

Sámit sok viszontagság érte, de törött lábbal is végigszánkáztatták az ünnepeken, mert akkoriban a cserbenhagyásos ünneplés nem volt még szokásban. Subám és szerepem aztán velem együtt kanászosodtak el végérvényesen. Elmaradtak a hajdani, fehér karácsonyok, megkeseredtek az édes illatok, rám pedig ilyenkor törnek a tüdőszaggató nyavalyák, amikor a legszebben tudnék énekelni. Valahogy a szívem sem érkezett meg a Jézuskához, pedig őszintén vittem a betonkerített Betlehembe, születés templomába. Csak épp a Jézuska nem volt ott sehol.

 

2.

Mostanában a Karácsonyok is inkább csak sztaniolba csomagolt Nagycsütörtökök: sosincs igazán csatlakozás. Nem költöztem messzire gyermekkoromtól, de hozzá kellett szoknom, hogy az oda-vissza vezető út egyre hosszabb, egyre fárasztóbb és kellemetlenebb. Túl sok idő telik az ünneplésből áporodott szagú, foghíjas vonatozással. Ilyenkor begubózza magát az emberfia, szunyókálni nem mer, és azt reméli, hogy ennek fejében átalussza békén a Szentkarácsonyt, ha már úgyis odalett az ádventi sürgölődés. De hol vannak a rorátés hajnalok, ahol még a családi böllér is titkon ríkatott malacot a hajnali szürkeségben, hogy a gyermeknek csak a frissen pörkölt fülek illatára szálljon ki az álom a szeméből…? Otthon inkább csak  semleges hideg van mostanában. Az aszfalton, ha lehull is, ritkán marad meg a gyémánthavak éke: “…a legenda oda”. Ez az ára, hogy "megemberesedtünk", hogy többet értünk a világból, mint amennyi kell a boldogsághoz. Újkeletű bölcsességet parafrazálva: megtanultunk repülni, mint az angyalok, de közben a felhőnek benzinszaga lett, és olykor karácsonyonként szennyes hó esik, amelynek mindig városi locs-pocs lesz a vége. Viszem én is magammal e városi karácsonyt ajándékul, pedig mi sem volna simogatóbb, mint Sáminak lenni, karácsonyi kolduskezekkel... Nemrég, egy szerepem kapcsán, amelyben deresedő lélekkel sikerült visszakamaszodni, tettem egy ünnepi fogadalmat: ha megnövök, gyerek leszek. Ezzel melengetem magam. No meg a paradicsom közepében aranyszőnyegen gőgicsélő csodával és az őt körülálló pásztori legendáriummal, amelyben igazán jó lenne még egyszer kisbojtárrá szelidülni.

 

 

3.

Az ádventi koszorún csonkig égnek az ünnepi gyertyák. Peremvidéken születik a Gyermek, a vasúti síneken is túl, ahová csak a fáradhatatlan jószándék vezet már évezredek óta. Örökös ádvent az éjjel-nappali menedékhely, vér- és trágyaszag terjeng a levegőben: itt megágyaztak már a Mindenhatónak. Értelmüket veszített farizeusok, elaggott bölcskovácsok, lerongyolódott háromkirályok álmodoznak egy utolsó rorate coeli-t. Várnak valami túlvilági fényre, mely minden embert megvilágosít, mielőtt elbocsájtja őket a peremvidékek templomából.  Az angyalok itt fáradt köpenyükben suhannak egyik szobától a másikig: ebédet főznek, rokkant szekereket tolnak, ágytálakat öblítenek. Egy másik világba simogatják át a kiszenvedőket.

 

Az ádventi koszorún kihunynak az ünnepi gyertyák. Valahol, érzéketlenül közel mindannyiunkhoz barbár idők szelíd apostola, magányos pásztor énekel egy ismeretlen asszony feje fölött. A szegények temetője, mint a betlehemi puszta.

 

Nem vagy egyedül, te betlehemi pásztor! Nem vagy egyedül, te fáradt köpenyes, sztetoszkópos angyal! A magas égből Simeonok és Annák figyelik minden léptedet, és lábad nyomán életadó  források fakadnak, csörgedeznek a balzsamos nagy éjben! Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!

 

 

Szabadság, 2013. december 24.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive%2CPArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/99708/mainarticle/false/web/false/quick/false/ynews/false

Nyitott szemmel I. - Én elmentem Afrikába fél pénzzel... 1.

Egyetemi hallgató koromban, amikor az újjászervezõdõ kolozsvári magyar színészképzés tulajdonképpen még a Színház körül gravitáló alternatív terekben zajlott, rejtélyes kiruccanásként éltem meg „a Györkös Mányiban” hallgatott színháztörténeti kurzusainkat. Akkoriban az Emlékház inkább Ionesco székekkel zsúfolt abszurdjára emlékeztetett, ahol azonban az elõadás idején is lazán elszürcsölhettük a reggeli kávét. Érthetõ tehát, miért vállaltam tizenöt év múltán szinte gondolkodás nélkül, hogy egy itt zajló rendezvénysorozat házigazdája legyek. A Kós Katalin vezette Györkös Mányi Albert Emlékház nem hazudtolta meg önmagát: alternatív elõadóterembõl az erdélyi közmûvelõdés tekintélyes központjává nõtte ki magát, rendezvénynaptárába pedig szervesen illeszkedtek be az immár második sorozatánál tartó beszélgetõ estjeink. A Nyitott szemmel vendégei nem celebek, hanem tartalmas történetekkel és tanulságos kalandokkal szolgáló barátaink: szenvedélyes világutazók, missziós orvosok, zarándok lelkészek, tudományos kutatók, száguldó riporterek vagy éppen hányatott sorsú arisztokraták – olyan emberek, akik látni, láttatni, megérteni és megértetni képesek az ezerarcú világot, amelyben élünk. A Mûvelõdés hasábjain a velük folytatott beszélgetések szerkesztett változatát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

 

Első beszélgetés

Én elmentem Afrikába fél pénzzel...


Egy örökzöld gyerekdal parafrázisa lett a vezérmotívuma az elsõ beszélgetésnek: Én elmentem Afrikába fél pénzzel… Az ötlet nem is annyira meredek, hiszen Halmen Balázs néhány évvel ezelõtt gondolt egy merészet és nagyot, és gyakorlatilag fél pénzen Kenyában landolt, a Viktória-tó egyik part menti szigetén. Rusinga – mert így hívják a szigetet egyetlen települése szerint – nem is sziget, inkább csak félsziget, hiszen összeboronálták már a szárazfölddel. Balázsnak egyre több köze van az itt élõ luo közösséghez. Adódik a kérdés: mit keres egy huszonéves erdélyi magyar a Viktória-tó partján?

 

Halmen Balázs: Sokszor sokaknak kellett már erre a kérdésre felelnem, és mindig másmilyen válaszokat adtam. A lényeg nyilván az önkénteskedés volt, ám akkor még nem gondoltam, hogy szociális projekt is lesz belõle. Kalandor vagyok, túl sok Rejtõ-könyvet olvastam, így én is utazni vágytam és világot látni.

Laczkó Vass Róbert: Önkéntes vagy tehát és utazó… Nos, én is önként szoktam utazgatni, senki nem kényszerít rá, de keményen megsínyli az éves költségvetésem. Afrika sem olcsó mulatság, mégis ki finanszírozza az útjaidat?

HB: Önköltségen vagyok. Elõbb egy tíz hónapos képzésre jelentkeztem egy iskolai program keretében, de négy hónap múlva csõdöt mondott az egész, én pedig roppant elszomorodtam emiatt. Persze nem adtam fel a dolgot, a maradék hat hónapot restaurátorkodással töltöttem, és végül összejött a pénz.

LVR: Mégsem voltál egyedül, hiszen egy jótékonysági szervezet önkénteseként érkeztél meg Rusingára…

HB: Hát igen: van egy internetes elérhetõség, ahová minden magamfajta fura szerzet – és szervezet – feltöltheti a profilját. Én is ott keresgéltem, legalább száz helyre küldtem önéletrajzot, végül ettõl a kis kenyai Sargy nevû szervezettõl érkezett válasz két mondatban: van egy iskola, ahová tanárt keresnek, jönnék-e oda tanítani? Sem fotó, semmi, gyanúsnak is tûnt a dolog, mégis belevágtam, teljesen vakon. Végül kiderült, hogy ez egy nagyon helyes kis kenyai közösség, a falucskában pedig egy kis szervezet. Ami leginkább megragadott, az az önszervezõdés és az elkötelezettség foka. Semmi segítség a nyugati világból, de a helyi árvákkal kezdeni kellett valamit. Én voltam az elsõ önkéntesük…

Somai László József, a közismert kolozsvári ügyvéd is úgy csöppent a történetbe, mint légy a tejbe. Sokat utazik, de jellemzõen inkább a nyugati kultúrákat látogatja. Ezúttal mégis Fekete-Afrikát választotta, pedig a kontinens még mindig úgy él az európai emberek fejében, ahogyan a földrajz- és történelemkönyvekbõl megtanulták, amilyennek a televízióból megismerték. Tudunk egyet-mást a gyarmatosításokról és a rabszolga-kereskedelemrõl, az apartheid-rendszerrõl és Nelson Mandeláról, az állandó törzsi villongásokról, a szavannák állatairól és a nemzeti parkokról, de annak, aki még nem járt ott, Afrika mégis idegen, sztereotípiák és félelmek benépesítette földrész.

 


Somai László József: Ha Balázs azt mondja, Rejtõ nyomán ment Afrikába, én azt mondom: Balázs nyomán. Innen ered a mi afrikai kirándulásunk. 2011-ben egyik ügyfelem és barátom részt vett a rusingai iskolaépítésben, és akkor elhatározta: legközelebb szervez egy látogató csoportot olyanokból, akik szívesen töltenének néhány napot ezzel a közösséggel. Mutatott nekem is pár fotót, én pedig azonnal rávágtam: oké, mikor indulunk?

LVR: Nagy kalandornak ismerünk, de mondd csak: Afrikából visszatekintve milyennek láttad Európát, illetve milyennek Afrikát, miután már hazajöttél?

SLJ: Nos, én valóban a földrajztanáraimtól kaptam a saját Afrikámat, amely bennem élt, még ha késõbb árnyaltam is ezt a képet, és azt kell mondanom: egy dolog, amit õk tanítottak – és van az igazi Afrika. Látunk persze dokumentum- és ismeretterjesztõ filmeket, amikor azonban élõben tapasztalunk valamit, akkor kiderül, hogy semmi sem úgy van, ahogy van. Kijössz a reptérrõl, és azonnal az elképzelhetetlen mélyszegénység vesz körül. Az ember ilyenkor túlozni szokta a sztereotípiáit, nekem is mindenféle félelmeim lettek…

LVR: Például folyton mostad a kezed…

SLJ: Valami fertõtlenítõ folyadék állandóan velünk volt, sulykolták is belénk, hogy használjuk és ügyeljünk arra, mit fogdosunk össze. A második-harmadik nap aztán idegesítõvé válik a dolog, így nem lehet sokáig Afrikában létezni, hát szép lassan leszokunk róla, és megpróbáljuk végre otthonosnak érezni a környezetünket.

LVR: Balázs, te rögtön az elején hónapokat töltöttél el Rusingán. Afrikából talán egy egész élet ez a kényes európai embernek. Olyan közösségrõl beszélünk, amely a létminimumon és jóval az alatt tengõdik. Milyenek ezek az emberek?

HB: Én is a sztereotípiáimmal érkeztem Afrikába. Úgy képzeltem: egy kis törzsbe kerülök, ahol élnek a hagyományok, este táncolunk a tábortûznél, aztán oroszlánüvöltésre fogok elaludni. Ezzel szemben itt, Rusingán a hagyományok már alig élnek, a fiatalok pedig azt lesik, milyen mobilt vegyenek, hogyan legyen Facebook-profiljuk, melyik focisztár legyen a példakép. Ha kerül egy tévé, maradék hagyományaikat félreteszik, együtt nézik a szappanoperákat és nagyon viccesek.

LVR: A sztereotípiákhoz az is hozzátartozik, hogy Afrikába a fehér ember gyarmatosítóként, a természeti vagy éppen szellemi kincsek, az olcsó munkaerõ kizsákmányolójaként érkezett, jóval kevesebben voltak a misszionáriusok, tanítók, orvosok, a természetvédõk. A fekete bõrû emberek is nézik valamilyen szemmel a fehér bõrûeket, azaz a muzungukat, ahogyan õk neveznek minket…

 


HB: Látod, ezt a szót utáltam meg a legjobban. Ha végigsétálsz az utcán, egyebet sem hallasz, mint: Muzungu, muzungu, how are you? Az elején szívesen válaszolgattam, regényeket mondtam arról, hogy honnan jöttem és milyen jól vagyok. Késõbb már csak biccentettem: Kösz, jól! – és mentem tovább. De azt tudni kell, hogy a muzungura nagy tisztelettel néznek és kíváncsiak rá a sztereotípiáikkal együtt. A muzungu pénzt jelent, fárasztó is volt az elején, ha leszólítottak, mert a beszélgetés mindig a rettenetes anyagi körülményeknél lyukadt ki, nem véletlenül.

SLJ: Mintha nem ugyanazon a szigeten jártam volna, mint Balázs. Ott nemhogy Facebook, de még villany sem volt. A legközelebbi városban, Mbitában persze zajlik az élet, oda viszont el kell jutni. Az emberek mobilon rendelnek amolyan piki-piki nevû száz köbcentis motorbicikliket. Mindegy, hányan vagyunk és hányan jönnek értünk. Magyaráztam a vezetõnek, hogy én is motorozok, ideadhatná egy körre… Úgy döntött, hogy pont a város bejáratánál adja át a helyét, õ pedig fölpattant utasnak. Nehezen szoktam meg, hogy fordított váltós jármûvet kaptam, bõgött is a piki-piki a város egyetlen fõutcájának számító kirakodó soron, a népek pedig röhögték, hogy egy õrült muzungu viszi valamerre Bobot…

LVR: A muzungu nyilván kivételezett embernek számít a sztereotípiák szerint, hiszen az õ léte irigylésre méltó. Éreztétek ezt a kivételezettséget?

SLJ: Szinte folyamatosan, legfõképpen azért, mert fehér vagy és kitûnsz. Muzungu vagy, hát megvannak a privilégiumaid. Amint megérkeztem Kenyába, feltûnt, hogy vízum és pecsét közt a közszolga mosolyog, és kedvesen elbeszélget velünk mindenfélérõl. Ez idehaza nem szokás. Olyan emberrel nem találkoztunk, aki rosszul bánt volna velünk. Rusingán mindenki kereste a kapcsolatot és tanulni szeretett volna tõlünk valamit. Ez persze Balázsnak is az érdeme: tõle már elõre tudták, hogy jó szándékkal és adományokkal érkezünk, és ez a javukat szolgáló elképzelésnek az egyik stációja. Fel is tûnt, hogy be vannak avatva: észre sem vettük, és már cipelték helyettünk a csomagjainkat, ami nyilván leginkább a nekik szánt adományokból állt össze.

 


HB: Valóban: érzékeny vagyok ezekre a kérdésekre, meg is beszéltem a helyi iskolaigazgatóval, hogy felkészítjük a közösséget erre az eseményre. Jönni fog egy rakás muzungu, de ez nem azt jelenti, hogy most egy csapásra megváltozik az életük, nekik ugyanúgy ki kell venniük a részüket a történetbõl! Õk is téglák kell hogy legyenek annak a bizonyos felépítendõ jövõnek a falában!

LVR: Az egyik dokumentumfilmben, ami a Van egy téglám Kenyában c. programról szól, olyasmit emlegettél, Balázs, hogy ezek az emberek persze keresztények, de azért az istentiszteleten ördögöt is ûznek…

HB: Ami nem föltétlen ellenkezik a kereszténységgel. Kenya 80 százaléka keresztény, a többi muszlim és elenyészõ számban törzsi vallású. Rusingán és a környezõ falvakban szinte mindenki keresztény. A csónakokra Szûz Máriát és Jézus Krisztust festik, de jártam olyan kunyhóban, ahol egy falon sorakoznak Jézus, Rambó, Bruce Lee és Obama. (Nem véletlenül: az amerikai elnök édesapja, I. Barack Hussein Obama kenyai luo.) Minden nyilvános beszéd úgy kezdõdik, hogy hálát adnak Istennek. Rendszeresen járnak templomba, engem is befogadtak az istentiszteletekre és valóban feltûnt, hogy a ritmustól nem tudnak elvonatkoztatni. Nagyon ritkán ülnek, leginkább állva tapsolnak, lelkesednek, énekelnek, a hosszú alkalmakon az igehirdetés szinte elenyészõ. Volt a faluban egy kis szabadkeresztény gyülekezet, nagyjából tíz ember egy fa árnyékában, a vallás neve: Power of Jesus Around the World. Sok ilyen van arrafelé… Mivel nincs prédikátoruk, vagy hívnak egyet, vagy az egész egyházuk fölkerekedik és elmennek a városba, mert ott már nagyobb templom is van. Rögtön kiszúrtak engem, a muzungut, és valaki fordítani kezdte angolra az istentiszteletet.

LVR: Megvalósult a kommuni-(káci)ó...

HB: Pontosan! De három órát tartott, a végén már csillagokat láttam. Aztán megtanultam a híres kenyai mondást: Haraka haraka haina baraka. Azaz: a sietségen nincsen áldás. A másik pedig a Hakuna matata! – semmi probléma, mindenki csillapodjék! Ez a két mondás tömöríti az ottani életfilozófiát. Érdekes volt viszont a fokozatokra figyelni. A prédikátor csendesen kezdte, aztán egyre jobban lelkesedett, a végén teljesen kikelt magából, ezzel együtt a tolmács is. A gyülekezet pedig fölpattant, mindenki jajgatott, sírt és valaki szörnyen rángatózva lerogyott a kör közepére. Ez volt az ördöngös asszony.

LVR: Megkeresztelt rítusok ezek a Krisztus elõtti ködbõl?

HB: Valószínûleg, hiszen mindenkinek természetes volt, ami történt: az ördög megérzi Isten jelenlétét, és úgy dönt, keresztbe tesz neki. A gyülekezet körbeállt, a prédikátor elkezdte az ördögûzést. Ezt már nem fordították… Az asszony tíz perc múlva megjuhászodott, és minden ment tovább a maga medrében.

LVR: Képzeljük csak el a jelenetet a Farkas utcában, az úrasztalánál, vagy épp a Szent Mihályban, amint a szolgálatos dalárda ujjong a vasárnapi nagymisén… A tréfát félretéve: Laci, te is részt vettél egy istentiszteleten. Nem lehetett könnyû elvegyülni a gyülekezetben…

SLJ: Az még hagyján, hogy fehér a bõröm, de leginkább csak nõk voltak abban a templomnak is használt bádogépületben. Meg is kérdeztük a tolmácsunkat, miért van itt ennyi asszony? Erre õ hozzájuk szólt luo nyelven, hogy álljanak fel az özvegyek. Hát mind felálltak, köztük a sziget legidõsebb asszonya, aki egymaga tizenötnél is több gyereket nevel! Tudni kell: itt a kereszténységgel egyelõre jól megfér a többnejûség, a négy-öt asszony sem ritka. Ha meghal egy férfi, egy csapásra több özvegyet hagy maga után.

 


HB: Érdekes, hogy a legutóbbi választásokon még a poligámia mellett szavaztak, de a fiatalabb generáció már ellenzi a többnejûséget, mert az európai modell alapján hisznek az egy szerelemben. Nekik már nem kell több feleség, hiszen ez anyagi terhet is róna rájuk. Ám a jelenlegi férjek egyelõre a többel sem elégednek meg, eljárnak a városba prostituáltakhoz, alkoholizálnak. A védekezés egyenlõ a nullával, így elég gyorsan megfertõzõdnek HIV-vírussal, a tragédia pedig az, hogy utána hazamennek, és megpecsételik a család sorsát. A poligámiának viszont van egy jó oldala is: árva gyermek faluhelyen nem kerül az utcára. A családtagok annyira összetartanak, hogy akár egy másik országba is elmegy mindenki egy temetésre, még akkor is, ha egyébre nem marad már pénze.

SLJ: Nos, nekem a tolmácsunk elsõ felesége – a First Lady, ahogy magunk között neveztük – ígérte meg, hogy elküldi velem a lányát a gyülekezetbe, majd õ fordítja nekem az igéket. Tíz órakor már tûkön ültem, de a kislány jócskán késett. Ekkor még nem értettem, hogy javamra húzta az idõt, hiszen bármikor érkezünk, még mindig lesz legalább egy óra az istentiszteletbõl. A rituálé kellõs közepébe csöppentünk. A prédikátor rögtön maga mellé ültetett a mûanyag úrasztalához, és onnantól belemártott a történetbe. Csak hallottam, hogy muzungu, és tudtam: az én vagyok, nem a Jézus Krisztus. Eleinte féltem is kicsit, mert idõnként megemelte a hangját és a Bibliát odacsapkodta az asztalhoz. Ilyenkor mindenki felébredt és megszeppent. Nyilván sokszor ismételhette magát, mert órákon keresztül nem prédikálhat mindig újat. Gyönyörû volt viszont, amikor a testvériségrõl beszélt: a bõrünk színe, lám, különbözõ, de a vérünk egyaránt piros, ha neki van rá szüksége, én is adhatok vért és fordítva. A végén volt közös fotózkodás, majd átadta a szót, hogy mondjam el, én hogyan látom õket muzungu szemmel. Mit mondhattam volna? Csak annyit tehetek, feleltem, hogy elmondom a többi muzungunak Európában, ami velem történt, s ha jönnek látogatni más muzunguk is, abból kiderül majd minden!

 

Megjelent a kolozsvári Művelődés c. közművelődési havilap 2013. novemberi lapszámában.

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=1460