O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Zenés, színpadi, dráma...

Mostanában egyre többen teszik föl a kérdést: miért számítanak a zenés drámai produkciók – elsősorban az opera-előadások – a színházi élet fősodrával párhuzamosan futó, más mederbe terelt alkotásoknak még akkor is, ha korszakos, a legkülönfélébb szempontok szerint is magas színvonalú, érvényes előadások születnek, világszínvonalú színházi alkotók vezényletével. A kérdés nagyon sok elméleti és gyakorlati szempontot fölvet, és bár a jelenségről természetesen van véleményem, itt és most nem tisztem ennek a kifejtése: színészi pályám kezdete óta részese vagyok ennek a „dolmánykodásnak”, ahogy egyik kedves pályatársam némi malíciával aposztrofálni szokta. Mindamellett, hogy rendkívül izgalmas műfaji kalandozásról van szó – hiszen például az opera (dramma per musica) az európai színházi és dramaturgiai hagyományok talán legstilizáltabb műfajának számít – számomra ez mégis inkább szerelem, hobbi, semmint egy elméleti síkon megfejtendő kérdés, mondandómat is kizárólag tapasztalataim motiválják.

Orbán György: Bűvölet - Miskolci Nemzetközi Operafesztivál

Éneklő színész vagyok, nem képzett operaénekes, érthető tehát, ha gyökeresen ebből a nézőpontból viszonyulok egy színpadi zenedrámához. Szándékosan fogalmazok így, hiszen az opera, mint megénekelt és meghangszerelt drámai műfaj, számomra legfőképpen színpadi műkét értelmezhető még akkor is, amikor metronómmal mérhető, tehát állandó értékűre szab a szerző egy-egy szándékot, helyzetet, érzelmi kitörést, ezzel pedig jócskán behatárolja az előadó lehetőségeit. Félreértés ne essék: ezt én egy hozzáadott plusz értéknek, különleges minőségnek fogom fel, nem pedig korlátnak!  A zenés színpadi drámák – mondjuk az operák, de nem csak! – tipikus példái annak, hogy mekkora feledat elé állítja az alkotókat a sűrített idővel operáló művek dekódolósa, kibontása. Ám ha a műfaj szabályait tiszteletben tartjuk és figyelembe vesszük az adott művek stílusjegyeit, a történeti kor adottságait vagy éppen a társadalmi környezetet, amelyben születtek, tapasztalni fogjuk, hogy a mesterművek frázisai, dallamívei, szünetei, az egész mű harmóniavilága, olykor ijesztően sűrű és bonyolult zenei szövete mennyire pontosan és érzékenyen követi – vagy éppen kifejti, keretbe foglalja, aláhúzza stb. – az adott szerepek, karakterek lélektani rezdüléseit, rejtett szándékait, belső motivációit. Bár az általam énekelt kortárs művek is egyértelműen szuggesztív példái a fent említetteknek, a legjobb példa erre talán mégis maga Puccini. Ha valaki látta például a Kolozsvári Állami Magyar Színház 2007-ben Silviu Purcărete által rendezett Gianni Schicchijét, az pontosan tudja, mire gondolok.

Az operajátszás  esetében – amely korlátozott időtartamba szorított szándékokról, szerepformálási ívről és azokhoz adaptált színpadi formák, eszközök használatáról szól – nagy szükség van a biztos kezű rendezőre, aki saját művészi szándékainak megfogalmazásán túl pontosan felméri, hogy mit lehet beledolgozni az előadásba, és mi az, amit ki kell hozni az énekelve játszó személyekből úgy, hogy egy produkció zenei szempontból is érvényes alkotás maradjon. Fontos a lényeglátó külső szem, de ugyanilyen fontos a néma szándékokat is meghalló külső fül, amelynek szerepét próbáról próbára el kell látnia valakinek! És természetesen fontos támpont a librettó, legfőképpen az, hogy dramaturgiai szempontból mennyire kidolgozott műről van szó. Megkockáztatom: a jó librettó önálló drámai vagy lírai alkotásként is megállja a helyét. Gondoljunk csak Bartók Béla Kékszakállú hercegének rendkívül sűrű, költői történetére (Balázs Béla műve), már-már csak a szimbólumok és archetípusok jelrendszerében értelmezhető cselekményére, amely ugyanakkor férfi és nő kapcsolatának, örök törvények szerinti vívódásainak mítikus quintesszenciáját adja, miközben az alkotók végletekig feszített, akár shakespeare-i vagy csehovi mélységű drámai helyzeteket bonthatnak ki belőle.

Az általam játszott-énekelt kortársak ebből a szempontból is remekelnek. Ha Demény Attila kamaraműveit említem (Parafarm, Bevégezetlen ragozás, Az utolsó meggymag), lírikus pályatársai (Visky András, Lászlóffy Aladár) révén a librettókban egyértelműen van jelen az abszurd alaphangot leképező költészet is. Orbán György maga írja a librettóit (Pikkó herczeg, Bűvölet), amelybe különleges műveltségének legszebb arzenálja van belesűrítve. Vajda János a drámairodalom legjavából válogatja témáit (Mario és a Varázsló, Leonce és Léna, Karnyóné) librettistája pedig korunk egyik legbravúrosabb költője, Várady Szabolcs.

Orbán György - Bűvölet. Forrás: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál

Apropó Leonce és Léna! Vajda remek humorú nagyoperáját 2003-ban mutattuk be a Kolozsvári Magyar Operában, Selmeczi György bábáskodása mellett. Évekkel később a büchneri alapművet játsszuk a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Tompa Gábor rendezésében. A remekbe szabott frázisoknak olyan különleges felhangjai vannak, amelyeket játszó kollégáim közül csak én hallhatok: minden egyes szófordulatnak fülembe cseng a kottaképe... Kell ennél szebb ajándék?

 

Kisvárdai Lapok, 2013. június 24. - A másik part

Nem vagyunk eléggé törökök...

Van annak diszkrét bája, hogy amíg a szír kormány a diplomata-totojázással elfoglalt Nyugat szeme láttára löveti halomra ellenzékét, rombolja le saját nagy múltú városainak építészeti örökségét, és gyakorlatilag polgárháborúba kényszeríti a demokratizálódási kísérletet, addig egy, a mércének számító nyugati demokráciák szerint mindezidáig elismert, korrekt választásokon győzedelmeskedő, sikeres isztambuli polgármesterségből váltó török kormányfőt egyik napról a másikra indulatos kommentátorok diktátornak bélyegeznek meg.



Mintha fogalmuk sem volna, milyen vegyes jelszavakkal zajlanak ezek a békésnek már aligha mondható tüntetések. Aki végigtallóz a nagy hírügynökségek vonatkozó fényképalbumain, meglepődve fogja látni, hogy a „békés tüntetők versus agresszív erőszakszervezetek” sztereotípiánál mennyivel árnyaltabb a képlet. Van ott mindenféle: tiszta tekintetű, csillagos-holdsarlós lobogóval menetelő gyönyörű lányok, száguldozó ultrák, vérző fejű tüntetőket ellátó mentősök, súlyosan megrongált és kiégett közműveket védelmező rendőri alakulatok, földön fekvő férfit rúgdosó „sünök”, füstbombákat és kaluppköveket hajigáló maszkosok, rendőri sorfal előtt csókolózó fiatal párok – és lángoló buszok, autók, épületek, barrikádok. Ám a közhelyesen szajkózott „török tavasz” mintha mégse köszönne vissza a képekről. Pedig valós tömegek mozdulnak meg, valós problémákat hánytorgatnak föl nap-nap után, a túlkapásoknak pedig sajnos halálos áldozatai is vannak. Mindeközben Erdogan miniszterelnök népszerűsége – most fogózzanak meg – lassan magasabbra kúszik.

Az a bizonyos térrendezés, amely a futótűzként terjedő, mindinkább eszkalálódó tüntetések szikrájának számít, akár elismerésre méltó kezdeményezés is lehetett volna: tulajdonképpen egy hajdani topcsi (oszmán tüzérségi) barakk újjáépítése eredeti helyén, a semmiből, azaz egy szimbolikus jelleggel bíró építészeti-történelmi rehabilitáció még akkor is, ha – minő blaszfémia! – bevásárlóközpontot álmodtak bele. Ehhez képest Európában forráshiány miatt, omlásveszélyre hivatkozva műemlék nagytemplomot rombolhatnak földig (Abbeville Franciaország, 2013!), más kultikus építményekben pedig mindenféle kocsmák, lokálok, jobb esetben könyvtár, magánlakás vagy éppen színház működik. (Én magam három ilyet láttam néhány hete egyazon városban, Dijonban, ami kifejezetten örvendetes dolog, ha tudjuk, hogy Franciaországban a Le Figaro szerint minden hatodik templomot a lebontás veszélye fenyeget...

Több közeli ismerősöm, jóbarátom megfordult az elmúlt egy évben Törökország különböző vidékein, elsősorban szakmai megfontolásból – egyiküktől elsőkézből kapok most napi híreket előbb a szír határ közelében lévő Gaziantep és Adana, majd Kayseri városokból, ahol meghökkentően demokratikus érv a regnáló török kormány ellen, hogy „megunták” –, és egy dinamikusan fejlődő, elképesztően gazdagodó, teljesítményére büszke, nagyon is világi közegről mesélnek, amelyre csöppet sem igaz a szélsőségre hajló visszarendeződés vagy az Európára jellemző depresszív hangulat, bár a sajátos anatóliai típusú korrupcióról mindenkinek van egy-egy története. Hiteleiket jórészt visszafizették, ami válság idején a gazdasági függetlenség jeleként rendkívüli teljesítmény, sőt: világszám, reneszánszát éli a hagyománytisztelet és az oszmán múlt fölvállalása, régiós hatalmi törekvéseiket pedig NATO-tagként nem is tudják, milyen szemmel nézzék a szövetségesek.

Vitázunk a témáról közösségi csatornán. „Én egy ideig laktam Törökországban, és nyugat-európai szemmel valóban diktatúrának tűnhet bizonyos okok miatt, emellett a kisebbségeikkel sem bánnak egészen példás módon (– bár erre sok demokratikusnak tekintett országban is van példa bőven!), de egy közel 80 milliós, fiatal lakosságú, gazdaságilag jól fejlődő országot csak úgy lediktatúrázni azért nem kellene...” – érvel egyikük. Másikuk nagyot pörköl rám és Orhan Pamukkal példálózik. Az irodalmi Nobel-díjas szerző Hó című ópuszát magam is ismerem, izgalmas problémákat vet fel, amelyek most is ott lebegnek a Taksim tér fölött, a levegőben. Lényeglátó, de nem kizárólagos szempont. Ám az végképp elgondolkodtató, ha valaki csak a gumibotozó, vízágyúzó rendőröket látja meg ebben a bonyolult és szomorú történetben, és meg sem próbál a probléma mélyére fürkészni. Pedig végső soron mégiscsak egy hozzánk, Európához igyekvő országról van szó – bár a tüntetők java része épp a regnáló kormány túlzott nyugatbarátságát rója fel Erdogan miniszterelnöknek, míg az országban tartózkodó barátaim szerint a török társadalom nagy része egykedvűen figyeli az eseményeket, és nem tulajdonít nekik túl nagy jelentőséget.

Valószínűleg annak van igaza, aki úgy érvel: „Zavargások nem mindig politikai alapon törnek ki, ezúttal inkább valami finomvegyes az ügy, van benne kulturális, vallási, gazdasági és politikai indulat. Ne ítéljük meg mi a fotelből, nem vagyunk eléggé törökök.”

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. június 7-i számának vezércikkeként.