O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Merkel, újratöltve

Mikor ezek a sorok napvilágot látnak, már nem csak a németországi választások exit poll eredményei közismertek, hanem talán a hivatalos előzetes végeredmény is, amelynek tudatában felvázolhatók a német parlamenti erőviszonyok és a berlini kormányalakítási stratégiák. 2009-ben a Konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) és az egy héttel ezelőtti bajor tartományi választásokon abszolút sikert arató Keresztényszociális Unió (CSU) a szavazatok nem egészen 34 százalékával nyerte meg az országos választásokat, feloldva ezzel a 2005–2009 közötti nagykoalíciós kényszert, amely kormányzati értelemben bizonyos fokig megkötötte a kancellári székbe emelkedő Angela Merkel kezét. A CDU-CSU pártszövetség a választások előestéjén a felmérések szerint 40 százalékos támogatottságot élvezett, és ennek egyetlen valószínű következménye lehet a jövőre nézve: Angela Merkel. Bármely kormányzati konfiguráció ennek a függvénye Németországban.
 
 

A Bundestag, vagyis a „szövetségi gyűlés” képviselőire közel 62 millió német állampolgár szavazhat: 299 egyéni jelöltre, és nagyjából ugyanannyi képviselő bejuttatását lehetővé tevő tartományi pártlistákra, hagyományosan, vagy éppen levélben. (Ez utóbbi ugyanis a szomszédságunkban mesterségesen (alul)táplált „közvélekedéssel” ellentétben a hagyományos demokráciákban olyannyira bevett és laza szokásnak számít, hogy nem csak a németek vagy pl. az angolok szavazhatnak így, ha kedvük tartja, hanem a belgák nagyjából 60 százaléka szokott élni ezzel a lehetőséggel!). Mi több: egy újkeletű jogszabályi paragrafusnak köszönhetően elméletileg német állampolgárnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki beleszólhasson az anyaország politikai életébe: elegendő, ha valaki regisztrációs szándékkal bizonyítani tudja, hogy a német állampolgárokat is magába foglaló alapjogi kategóriába, vagyis a „németek” nemzeti közösségébe tartozik, „személyében közvetlenül érintik a német politikai viszonyok és azokban bízik.” Nesze semmi, fogd meg jól! (Nem emlékszünk, persze, hogy a gumiszabály miatt bárki, politikai ellenfél, jogvédő, netán EU-s intézmény tiltakozott volna…).

A német választási modellt Európa-szerte az egyik legkiegyensúlyozottabb, bár kissé bonyolult számításrendszerű modellnek tartják. Úgynevezett „többletmandátumok” és „kiegyenlítő mandátumok” teszik lehetővé, hogy az arányosság és a kompenzáció elvei hatékonyan érvényesüljenek. Hogy a bonyolult mandátumelosztási rendszer milyen eredményeket képes produkálni, arról már mi is kaphattunk ízelítőt a legutóbbi romániai választásokon. A különbség csupán az, hogy míg Európa egyik legfegyelmezettebb társadalmával rendelkező, vezető gazdasági és ipari nagyhatalmának számító Német Szövetségi Köztársaságban körülbelül 130 ezer német honpolgár képviseletét látja el egy választott képviselő, addig nálunk, Romániában ez az arány egy a 34 000-hez (összesen 588 szenátor és képviselő).

Angela Merkel természetesen újrázni készült, és bár számos gesztusa, jellegzetes kéztartása lett világpolitikai mém az elmúlt nyolc esztendőben, még véletlenül sem intett be sem riválisoknak, sem pedig a sajtónak, mint azt a szociáldemokrata vetélytárs, Peer Steinbrück tette egy kampányízű fotóriportban, ahol a feltett kérdésekre gesztusokkal kellett válaszolnia.

„Nő, keleti származású, kutató fizikus, evangélikus, gyermektelen, nem rendelkezik a regionális politikából hozott szövetségesekkel. Lehet így gyökeret verni az ország tradicionális politikai kultúrájában?” – tette fel a kérdést egy politológus, amikor Angela Merkel kancellári esélyeit latolgatta 2005-ben. Merkel azóta két sikeres kancellári mandátumával bebizonyította, hogy egyáltalán nem az a gyökértelen és kompromisszum-képtelen „államférfi” (a sajtóban gyakran így aposztrofálják, idézőjelek nélkül, utalva ezzel történelmi léptékű kormányzati és EU-s politikájára), akinek még a kancellársága kezdetén vélték. Nem csak az országot újraegyesítő Helmuth Kohl kancellár méltó tanítványának és politikai örökösének bizonyult, de volt keletnémet állampolgárként sokak szemében szimbóluma lett annak a nagyszerű teljesítménynek, amelyben országa rekordidő alatt kiheverte a 45 éves széttagoltságot követő reintegrációs nehézségeket. Kevés olyan vezető politikusa van az Európai Uniónak, aki ekkora biztonsággal és nyugalommal készülhetett újrázni hazája általános választásain. A Forbes magazin idén már hetedszerre nevezte meg, mint a világ legbefolyásosabb asszonyát – kancellársága idején egy kivételével minden esztendőben vezetni tudta a tekintélyes listát, ezzel rekorder is egyben –, és erre készül a következő legalább négy esztendőben is az alig 59 éves politikusasszony. (Az összesített Forbes-listán az amerikai elnök után a második legbefolyásosabb vezetőnek számít, olyan egyéniségeket utasítva maga mögé, mint az orosz, kínai és francia elnökök, a brit miniszterelnök, az Európai Központi Bank, a Világbank és a FED vezetői, vagy éppen a római pápa!). Egyik fontos politikiai célkitűzését, jelesül azt, hogy Németországot az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közé visszavezesse, nem sikerült ezidáig megvalósítania, de az évtizedekig visszafogott és túlságosan is óvatos Németországot erélyes diplomáciai nagyhatalommá tette, és bebizonyította, hogy intelligens, fegyelmezett, hazája érdekeit messzemenően szem előtt tartó, de a siker érdekében kompromisszumkész gazdaságpolitikával válság idején is ki lehet vívni az elismerést, és meg lehet tartani a választópolgárok támogatását. Beszédes adat, hogy nyolcévnyi kormányzás után Merkel személyes népszerűsége a választások küszöbén is 70 százalék körül mozog!

Ha pedig a köztudomásúan fegyelmezett és átlagon felül tájékozott német választópolgárok – ilyen vagy olyan kormányzati konfigurációban – ismét rá merik bízni országuk vezetését, az Európai Uniónak sem kell sokat aggódnia a küszöbön álló EU-s választások miatt: a sokszínű, sokakaratú bürokrácia is kap újabb négy esztendőre egy tényleges és bizonyítottan hatékony vezetőt.

 

A kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. szeptember 23-i vezércikke.

Damaszkuszi válaszúton

Hogy hiheti bárki, hogy a bomba, a gyilkosság jobbá teszi ezt a világot?

Csaba testvér

Elcsodálkozom olykor, hogy egy-egy, inkább a saját korának szánt alkotásba minő látnoki képesség sűrűsödik, benne micsoda hatalmas ívű próféciák feszülnek. Ilyesmire csak lényeglátó, köldöknézegetés helyett szemlélővé, megértővé és megértetővé növekvő alkotó képes. Ettől válik egy ópusz önmagán túlmutatóvá, maradandóvá, egyetemessé. Most éppen Kányádi Sándor Történelemóra című, 1985-ös költeményének kvintesszenciája gondolkodtat el:

„a történelem négy / évszakból áll mondta / tavaszból nyárból / őszből és télből / most éppen tél jön”

A ciklikus történelemfelfogáson túl, melynek egyszerűségében is nagyszerű megfogalmazása lehet a fenti öt sor, az évszakok történelmi szimbólumokká emelése az, ami igazán érdekessé teszi mostanság a képletet.

 

Olyasmiket olvas ugyanis az ember, hogy „forró ősz lesz az arab tavaszból”, s hogy „az arab tavaszt nem az arab nyár, hanem az iszlamista tél követi”, stb. Szörnyűséges tapasztalatokon edzett hasonlatok ezek, még ha Kányádi kevésbé tényszerűen és jóval szelídebben is fogalmazta volt.

A világsajtóban keringő döbbenetes felvételek, melyek egy Szíria ellen készülődő beavatkozás, amolyan hadihajókat és rakétaegységeket felvonultató „majdnem-háború” casus bellijét jelentik, elgázosított emberekről, ártatlan gyerekekről szólnak, akikkel vélhetően valami súlyosan mérgező vegyifegyver végzett.

Swiss expert says Sarin likely used in Syrian massacre - allvoices.com

 (Az amerikai hírszerzés legalább 1429 elgázosított embert emleget, köztük legalább 426 gyermeket.) A hírek ellentmondásosan érkeztek és érkeznek mind a mai napig, egyfajta propaganda-hadjárat eredményeként, melyben a szembenálló felek a maguk hasznára magyarázzák a szörnyűségeket. Az átlag európai polgár azt sem tudja, hogyan kapkodja a fejét, mert - ahogy találóan fogalmaznak a térség szakértői: a Közel-Keleten minden megtörténhet, és annak az ellenkezője is. No de vegyifegyver...?

Hatásmechanizmusa szerint a színtelen és szagtalan szarin, ez a rendkívül illékony, szerves foszforvegyület az idegrendszert támadja meg, belélegzése vagy bőrön keresztüli felszívódása egyaránt azonnali halálos veszélyt jelent: az áldozat rövid időn belül elveszíti az irányítást a testi funkciók felett, végső soron görcsös-fulladásos kínok között meghal.

A vegyületet növényvédő szerek előállítása közben fedezték fel német tudósok 1938-ban, de szövetséges célpontok ellen végül nem vetették be a II. világháborúban. Ezt követően világszerte hidegháborús vegyifegyver-készleteket halmoztak fel belőle, néhány kísérleten és elszigetelt eseten kívül azonban senki nem tud a használatukról, egészen az 1980-as évekig, amikor is Irak vetett be szarint az Irán elleni háborúban. (Szaddám Husszein büntetőperében ez a vádpont is rendre előkerült később.) 1991-ben végül az ENSZ megalkotta a „tömegpusztító fegyver” kifejezést, két évvel később pedig tető alá hozta a Vegyifegyver-tilalmi egyezményt, amely 2007-es határidővel az addig felhalmozott vegyifegyver-készletek megsemmisítését írta elő. Hogy milyen hatékonysággal bír egy efajta nemzetközi egyezmény a pusztító szándékok tekintetében, azt bőven jelzi a hírhedt 1995-ös tokiói metrótámadás, amelyet egy vallási szekta fanatikusai szennyezett szarinnal vittek véghez, valamint a feltételezett legutóbbi szíriai gázosítás, amely napjaink háborús cselekményeinek minden bizonnyal a legszörnyűbbike.

Az internetes nyilvánosság erőteljes hatása az egyes eseményekre, háborús folyamatokra köztudott, éppen az Észak-Afrikán és a Közel-Keleten végigsöprő „arab tavasz” ellentmondásos hullámverései bizonyították be, hogy az azonnali, nem a sajtóetikát vagy különféle sajátos érdekeket szem előtt tartó hírügynökségek által szerkesztett helyszíni tájékoztatás igenis komoly fegyverténynek számít. A szíriai gáztámadásról és annak következményeiről készült brutális felvételek – fényképek és videók – szinte azonnal fölkerültek az internetre, és a két éve tartó szíriai polgárháború kapcsán először váltottak ki világszerte elemi felháborodást. Az egyértelműen háborús bűnöket dokumentáló aktivisták a Foreign Policy jelentése szerint ma már egy kivétellel mind halottak, maguk is a halálos gáz áldozatai lettek. 

Az Egyesült Államok saját és térségbeli szövetségeseinek érdekei mellett a nemzetközi normák védelmére hivatkozik, amikor beavatkozni készül. Diplomatáik szerint valakinek valamilyen formában  felelnie kell a szörnyűségekért, a saját (- korántsem csalhatatlan, és nyilván érdekvezérelt) hírszerzésük ugyanis az uralkodó rezsim felelősségét állapította meg. Könnyen lehet azonban, hogy az Egyesült Államok tekintélyes szövetségesek nélkül marad a Szíria elleni katonai beavatkozás terén még akkor is, ha a helyszíni szemléről nemrég hazatért ENSZ-ellenőrök nehézkesen készülő jelentése netán az amerikai hírszerzést igazolja majd. (Oroszország, Szíria legfőbb fegyverszállítója mindenképpen egy ENSZ-vétóban érdekelt!) Washington érvelése viszonylag egyszerű: tiltott tömegpusztító fegyverek bevetését és azok szörnyű körülményeit nem nézheti tétlenül a civilizált világ, már csak a jövőre nézve sem! A nemzetközi óvatoskodásnak persze összetett okai vannak (- aprócska tény, hogy a Snowden-ügyként elhíresült lehallgatási botrányával az Egyesült Államok a szövetségeseit is jócskán megsértette!), egy esetleges – és költséges – háborúból még akkor is szeretne kimaradni mindenki, ha  szárazföldi egységek bevetését az amerikai kormányzat (egyelőre) nem tervezi, szándékában pedig vélhetőleg nem a fennálló rezsim megdöntése, csupán annak megrendszabályozása áll. Ez utóbbinak is több oka, magyarázata lehet: egyrészt a jelenlegi szír ellenzék meglehetősen sokszínű, nem feltétlen nyugatbarát, másrészt az eddigi amerikai beavatkozások hadszínterein szinte mindenütt polgárháborús körülmények között létező, életképtelen államok jöttek létre, tovább fokozva ezzel a belső és a térségbeli instabilitást. A Közel-Kelet pedig a régi közhely szerint bizony puskaporos hordó, és ezt Washingtonban tudják a legjobban!

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. szeptember 2-i számának vezércikkeként.