O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

I-vel, mint Iohannis

Csak a miheztartás végett: Obama elnöksége nem oldotta meg Amerika legújabb kori emberi jogi problémáit, éppen elég van belőlük, hogy az Egyesült Államok is csak egy legyen az ellentmondásos demokráciák hosszú sorában, gondoljunk csak Guantanamora! Fejeket lehűteni: Klaus Johannis sem fogja megoldani az erdélyi magyarok gondjait, nem is jelentkezett be ilyesmire. Megválasztása fegyvertény – egy halmozottan kisebbségi politikus a fokozottan ortodox és nemzetállami Románia élén, aki, legalábbis nyilatkozat szintjén inkább hajlandó lett volna veszíteni, semmint bunkónak bizonyulni –, de korántsem a megoldás. Johannis ugyanis nem feltétlen rólunk szól, nem is egészen az erdélyiségről, hanem inkább egy zsigeri rendszerellenességről.

 

 

Való igaz, ennek mi, erdélyi magyarok is a részesei voltunk, és erre épp elég bizonyíték a közszolgálati televízióban közzétett, etnikai szempontok szerint is kiszámolt választási hajlandóság: a magyarok 80 százaléka szavazott bizalmat "a németnek". Megérkezni valahová nagy eredmény, onnan tovább verekedni magunkat azonban sokkal nagyobb erőfeszítés, mint azt sokan ma gondolnák. Ahogy mondotta volt Constantin Brâncuși, akit mostanában sokat idézgetnek holmi bankügyleteket népszerüsítő tévéreklámokban, kapitalista megfontolásból: “...messzire látni egy dolog, elmenni odáig egészen más...” Igaz, olyasmit is mondott, hogy “...a munkát nem nehéz elvégezni, minden azon múlik, hogy olyan állapotba hozd magad, amelyben el is tudod végeni...” (Az aforizmák nyersfordításaiért engem illik szidni!) Állapot van tehát, és ez még nem erény és nem eredmény! A "rendszerellenesség" nem lehet maga a rendszer, ha józan fejjel gondolkodunk, ez nem egészséges, nem is hosszútávú projekt. Mi több: ebben maga Johannis sem érdekelt.


 

Olyan politikai valóságban kell megmaradnia “román elnöknek”, amely már kétszer is nekifutott alkotmányossági csűrcsavarokkal megdönteni egy hivatalban lévő elnök vélt vagy valós hatalmát. Az alkotmány nem változott, egyhamar nem is fog, a politikai valóság még kevésbé, a román társadalom egy jottányit sem lett az urnák tövében toleránsabb, Johannis pedig politikus volt eddig is, az marad ezután is, és amióta a nagyszebeni városházáról az országos nagypolitikába ejtőernyőzte magát, meglehetősen jó taktikai érzékkel mozog ebben a közegben. Éppen elegendő indok, hogy mostantól árgus szemekkel, éles kritikával figyelje minden egyes lépését minden egyes választópolgár, legfőképpen pedig azok, akik bizalmat előlegeztek neki: a gazdasági emigrációba kényszerülő, szülőhazájának komoly anyagi bevételt termelő “nyugatos diaszpóra”, a nagy közéleti hajlandóságot mutató, utcára vonuló egyetemi fiatalság – és miért ne: az elsöprő többséggel Johannisra szavazó, s ezzel együtt halmozottan kisebbséginek maradó erdélyi magyarság.

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság 2014. november 16-i számában.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/109710


Volt egy álmu(n)k...

Kétezerből származik a választási bonmot: „Hamarabb lesz Amerikában néger elnök, mint Romániában magyar.” Hat éve tudjuk: igaznak bizonyult a prófécia. Barack Obama személyében már második mandátumát tölti színesbőrű elnök a Fehér Házban, esélyes magyar elnökjelöltet azonban még jó sokára tudna feldolgozni a nemzetállami közvélemény. Talán csak akkor – és ezt a „liberális német” esete bizonyítja –, ha már mi sem vagyunk többen Erdélyben, mint amennyien most a szászok és a svábok. Ragozhatjuk tovább: hamarabb lesz fekete pápa Rómában, szabad választás Észak-Koreában, Szaúd-Arábiának elnökasszonya..., stb.

Lelkes szurkolója voltam 2008-ban az első afro-amerikai elnök felemelkedésének. E lap hasábjain kétszer is igyekeztem a „Yes, we can!” fegyvertényét az emberjogi és emancipációs mozgalmak sorába illesztenni, azok betetőzéseként értelmezni. Mert nem szerettem volna másként. A „legnagyszerűbb nemzet” – ahogyan szeretik magukat aposztrofálni kongresszusi körökben – és az Egyesült Államok története ugyanis emberjogi, polgári jogi, kisebbségi jogi, stb. stb. szempontból komplett akadálypálya. Mint ahogyan az minden más „legnagyszerűbb” nemzeté is egyébként...

 


Az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat szerint „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre”. Az indián őslakók ellenállásának felszámolása, maradékaik rezervátumokba terelése, a modern kori rabszolgatartás, a faji felsőbbrendűség nevében akciózó, “fénykorában” (1924) hatmillió tagot számláló Ku-Klux-Klan lincselései (- melyek semmiben sem különböztek bármely más terrorszervezet, hasonlóan gyalázatos mozgalom rémtetteitől), vagy éppen háborús bűnösök szociális ellátáshoz juttatása ki tudja, miféle hálózati hasznokért cserébe (- amint erre nemrégiben hívta fel a figyelmet a Jediót Ahronót című izraeli újság honlapja, a Ynet.) – a Függetlenségi Nyilatkozat fényében csöppet sem szabadságjogi diadalmenet. Miközben mi Vörös-Keleten a gyakorlati kommunizmus legegyenlőbbjeinek igáját nyögtük, aközben az alig száz esztendeje felszabadított modern kori rabszolgák első és másod-generációs utódai a Vadnyugaton még mindig nem vegyülhettek el egy társaságban, nem ülhettek együtt egy buszon, nem fürdőzhettek ugyanabban a medencében, nem járhattak ugyanabba a mellékhelyiségbe a “felsőbbrendűekkel.”

Ilyen és ehhez hasonló “vívmányok” közepette mert nagyot álmodni Martin Luther King, az ő álmait, próféciáit vártuk beteljesedni az első színesbőrű amerikai elnök eljövetelével. Obama fellépése és győzelme önmagában akkora horderejűnek látszott, hogy a norvégok megelőlegezték a Nobel-békedíjat is, amit például Mahatma Gandhi vagy II. János Pál pápa nem kaphatott meg! Az “érdemek”, sajnos, nem maradtak el: az emberkínzásairól hírhedt guantanamói fogolytábor – melynek a Wikileaks-iratok szerint nem is a veszélyes bűnözők fogvatartása, mint inkább az információszerzés a legfőbb célja – továbbra is üzemelhet, az amerikai hadsereg pedig, amelynek éppen az Elnök a főparancsnoka, különféle fegyveres konfliktusokat “old meg” a maga vitathatatlan módján. Hol van ehhez képest a “Nobel-képtelen” Gandhi ódivatú, erőszakmentes politikája, hol van az idejét múlt, álmodozó Martin Luther King?

 


Barack Hussein Obama a legutóbbi, kongresszusi választások eredményei szerint két évvel azelőtt elbukja az ovális irodát a demokraták számára, minthogy második mandátuma véget érne. Az Obama-szivárvány a kongresszusi egyensúly kibillenésével végleg szertefoszlani látszik: az elnök elveszítette a Szenátus demokrata többségét, a Képviselőházban pedig a második világháború óta nem látott kisebbségbe szorultak a támogatói – és ez a jobb sorsra érdemes Obama-kormányzás ellentmondásainak is köszönhető.