O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Katalánok, skótok, székelyek

Tanulj, székely, hogy katalán legyen belőled! – ajánlottam a barátaim figyelmébe egy tudósítást, mely a Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából szeptember 11-én szervezett hatalmas tömegtüntetést minden idők legnagyobb európai megmozdulásaként aposztrofálta. Számháborúzni persze Sanyolországban is tudnak: a madridi lapok „csak” több százezer embert emlegettek, a tüntetés szervezői viszont kétmilliós tömegről beszélnek, mely Barcelona két egymásba torkolló surgárútján V alakzatban tett tanubizonyságot Katalónia függetlenedési szándékainak komolyságáról. E számok hallattán kicsit meghunyászkodik bennem a székely: Erdővidéken aligha tudnánk ilyen drámai hatású menetelést összetrombitálni, a legutóbbinak is, a résztvevők magas száma ellenére szórványos arculatát mutogattuk a nagyvilágnak, élő egyenesben. Csíksomlyót a maga szakrális jellegével nem tartom illendőnek idecitálni, bár a pünkösdi Babba Máriának sok tekintetben köze van a székely és csángó katolikus identitás, újabban pedig a felekezetek feletti nemzeti érzület erősítéséhez. (A vallási türelem „őshazájában” ez tulajdonképpen természetesnek is tekinthető.)

 


Mindannyian tudjuk, szinte kívülről fújjuk a hajdan székekbe szerveződő székelység sajátos önrendelkezési jogaiból és intézményeiből származtatott jelenkori autonómia-törekvések hivatkozási pontjait. Az persze már keveseket érdekel, hogy a székely önrendelkezésből gyököt vonás nem modernkori találmány, legalább négyszáz éves, szomorú hagyománya van. Hogy történész barátaim meg ne kövezzenek, csak vázlatosan emlegetném fel a János Zsigmond elleni felkelést 1562-ből, amelynek a Székelytámadt és Székelybánja csúfnevű várakat és a székelyek jobbágysorba taszítását „köszönhetjük”, netán a Báthoryak próbálkozásait, amelyek miatt a háromszéki, csíki, gyergyói és udvarhelyi székelység 1599-ben egyszerre Vitéz Mihály táborában találta magát, vagy éppen a Mária Terézia-féle erőszakos sorozást, mely a madéfalvi vérengzésbe és az ún. elcsángálásba torkollott.

Az önrendelkezési jogok hagyománya mellett fontos hivatkozási pont az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyik bekezdése, mely expressis verbis kimondja: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Viszont az is köztudott, hogy a román közgondolkodás lényegében azóta hanyagolja az amúgy jószándékú elvek napirendre vételét. És szintén hivatkozási pont a kommunista “vívmányként” értelmezhető, módszeresen elsorvasztott, ám formailag mégiscsak létező területi-adminisztrációs egység, a Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány megléte 1952 és 1968 között.

 


A legújabb kori székely autonómia-törekvések igazi legitimációját azonban az Európai Unióban működő különböző autonómia-formák jelentenék. Ezek felemlegetése, a velük való érvelés, legutóbb pedig az egyik autonómia-forma, a dél-tiroli erdélyi adaptációjának közvitára bocsátása mifelénk viszont nem a megfontolás tárgya, inkább muníciót szolgáltat választási retorikák magyarellenes felhangjaihoz. A területi jelleget mellőző kulturális autonómia-tervezet, pusztán etnikai vonzata és a pozitív diszkrimináció elve miatt sikkad el a bukaresti törvényhozásban. Csak az “ugyanannyi jogot Csíkszeredának, mint Caracalnak” típusú, kétes értékű megoldások jöhetnek szóba uniós kényszer miatt, ez pedig a fentről diktált regionalizációt vetíti előre, nem egy önkormányzatok szabad társulásán alapuló, az egyes régiók sajátosságait és a vonatkozó európai ajánlásokat figyelembe vevő gyakorlatot. Ebben persze magunk is ludasok vagyunk némiképp, hiszen például az utóbbi 25 évben kialkudott nyelvi jogainkkal sem kívánunk maradéktalanul élni – noha ennek nem gyakorlati haszonnak, hanem elvi kérdésnek kellene lenni –, s ezt épp azok a statisztikák bizonyítják, amelyek az igényeinket is igazolhatnák.

 

 

Az autonómia-törekvések mellett nyilván jelentős gazdasági érvek is felhozhatók, amelyeket hosszan lehetne vitatni pro és kontra, mert távolról sem igaz a sztereotípia, miszerint Bukarest vagy valamely “gazdag” régió nélkül a Székelyföld életképtelen lenne. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi megye, köztük a székely megyék adófizetői nagyobb összegű befizetésekkel járulnak hozzá a központi költségvetéshez, mint amennyit onnan visszaosztanak nekik. Az altalajkincsek kitermelésének Bukarestbe vándorló hasznáról vagy a nagyvállalatok hatalmas összegű befizetéseiről már beszélni sem érdemes.

Bezzeg a katalánok! A jelentős önkormányzatisággal felruházott Katalónia Spanyolország pénzesládikója lett, gazdasági ereje a katalán identitás megerősödését eredményezte, függetlenségi törekvéseit pedig osztatlan lelkesedéssel képes tömegrendezvények egész sorával kifejezni. Madrid ugyan elvitatja a tartomány önállósulásának jogát, ám a népszavazást ők is megtartják novemberben. Ilyesmiben a székelyek – és tágabb értelemben az Erdély gazdasági önállóságát felvető román gondolkodók – belátható időn belül alig reménykedhetnek. És bezzeg a skótok! Az Egyesült Királyság saját parlamenttel is rendelkező tagországában, Skóciában 300 esztendei birodalmi és egységállami lét után most egy kétesélyes népszavazáson vihetik dűlőre a függetlenség ügyét, nem rettenve vissza semmilyen gazdasági-politikai következményekkel való riogatástól.

 


Kapkodjuk a fejünket, hogy kire érdemes odafigyelni, mi lehet a követendő út, melyik lehet a legalkalmasabb módszer, pedig egyszerű belátni, hogy üdvözítő recept és taktika nincsen. A skót és katalán példa szimpatikus ugyan, ám ellenszenvet gerjeszt a hasonló törekvésektől rettegő, jelentős nemzeti és etnikai kisebbségekkel rendelkező országok többségi társadalmaiban, akik nem kis túlzással koszovósodást, krímesedést kiáltanak. Logikus fejlemény, hogy a civilizáltabb válóperhez hasonlító skót, és a perlekedőbb katalán példa egyaránt elkerülendő forgatókönyv lesz ezen országok számára. Borítékolható, hogy a székely, tágabb értelemben pedig az erdélyi önrendelkezési törekvéseket ez jócskán megnehezíti majd.

A játék.

Az különös. Nem én mondom, de Kosztolányi, sorjázza végig az életművén, hogy mi minden a játék: az összes lim-lom, álom és szerelem, amit egy élet során összehordunk. Te is, meg én is, meg ők is, mi mindannyian. Egy unalmas-izgalmas, értelmes-értelmetlen élet-játék. Azaz: különös. Nincs okom kételkedni benne, hiszen ez egész kosztolányiságának a mozgatórugója: játszani. Történetesen a szavakkal, mondatokkal, rímekkel. A verssel. Meg is kérdezi tőlem, tőled, mindannyiunktól: akarunk-e játszótársa lenni? A válasz – igen vagy nem, tehát a választás – ott van mindannyiunknál. Persze Pilinszkyvel is mondhatnánk: vigasztalást a játék nem szerez, de persze tudjuk: a tűzzel játszik ő, no meg a gondolattal, hogy mindent feléget, amit maga mögött hagyni kényszerül. Megtehetné - és mégsem teszi. Persze, hogy nem, hiszen így is, úgy is csak játék!

Ilyesmik jutnak az eszembe, mióta versjátékot játszunk a fészbukon – és nem először tesszük. Megosztjuk mindenkivel a szolgálatos „kedvenceinket”: éppen azokat, amelyeket a tegnap olvastunk, amelyek akkor és ott az eszünkbe jutnak egy-egy szöveghely kapcsán, ám a verset magát, és ezzel együtt a költőt már úgy kell összeböngésznünk valahonnan a virtuális térből. Jobb esetben egy laza mozdulattal levesszük a legújabb kötetét a polcról, de erre gondolni sem merek, boldogságunk gyorsan pereg, mint a képernyőn a futtában böngészett mondatok.

Aztán megúnjuk szépen, mint minden játékot, amit valaha játszottunk, és amitől akkor és ott mindig egy kicsit boldogabbak lettünk. Nincs ebben semmi rossz, feltéve, hogy mi – te meg én - szeretnénk boldogabbak lenni, nem pedig őket, másokat boldogítani, ha tetszik nekik, ha nem. Miért is lenne hát „kulturális forradalom” a versjáték, ahogyan az némelyek szóhasználatában terjedni látszik? Hiszen csak játék, a kulturális forradalmakról pedig, hagyjuk, van fogalmunk, véleményünk, s amióta közösségi portálokon szerveződnek forradalmak, pláne, mégpedig történelmi léptékben. Maradjon ez csak játék.



Aminthogy ne maradjon – tudom, tanárnő, rosszul indult a mondat, ám én akarnék valamit mondani! -, ne maradjon játék az Ice Bucket Challenge, amelynek a margóján a versekkel játszadozni kezdtünk. Az ugyanis nem játék, csöppet sem az, hanem a jótékonykodásnak, ha tetszik, a közös teherviselésnek, divatos szóhasználattal élve társadalmi felelősségvállalásnak,  szolidaritásnak a vírusmarketing nyelvére lefordított szimbóluma, vagyis ájtatos mém... lenne, ha nem űznének belőle gúnyt! Cél ugyan elérve, augusztus végére már 90 millió dollárt kalapoztak össze Bill Gates és Mark Zuckerberg jegesvödör-akciója óta, ám a végzetes bénulással járó amiotrófias laterálszklerózissal sújtott betegekről továbbra is képtelenek vagyunk tudomást venni, különösen ha nem Stephen Hawkinsnak hívják, hanem csak a közvetlen környezetünkben viselik magukon a halálos ítélet ezen jegyeit. (Valami hasonlóban szenvedett egy közeli családtagom, és szégyellem magam, hogy bizonyos idő után már tehernek éreztem látogatni őt.)

Az ájtatos mém azonban terjed, mint a vírus, és fogadni mernék: a jegesvödörrel akciózók töredékének jut csak eszébe megtoldani a videózást egy kis adománnyal, az e célra nyitott kontókon. Talán mert nem is tehetik. De akkor miért akcióznak? Hiszen már eszükbe sem jut a történet lényege. Mulatságos dolog okostelefeonokkal megörökített eladó lányokat nézegetni, amint a fürdőszoba sarkában, hézagos bikiniben, teljes mellbedobással nyakon öntik magukat egy műanyag lavórban felfogott melegvízzel, amelybe látványosan belepottyantottak néhány jégkockát a mélyhűtőből.

Mulatságos – egy ideig. Amikor azonban az egésznek politikai vonzata lesz – mert kampány idején a templomnak, iskolának és a jegesvödörnek is az lesz – mindez nevetségessé, bosszantóvá, visszataszítóvá válik, a videók és a szereplők minőségétől függően.

Akkor inkább a versjáték, és akik játsszák, sose bánják, ha netán valami mélyértelmiségi érvelés hidegzuhanyával – miszerint senkiből ne zsarolja ki senki, hogy verseket posztolgassanak csak úgy – nyakon öntik őket. Szimpatikusabb őrültség ez, mint a sok egyéb, amivel telepiszkoljuk a virtuális teret. Aki nem akar játszani, ne tegye. Nem “kulturális forradalom”, nem is "kúltúr-nagykövetkedés” a lényeg, hanem egyszerűen a játék öröme. Hogy ideig-óráig olvassuk egymás szolgálatos kedvenceit, költők a megmondhatói, mennyire nem divat ez amúgy manapság. Hátha mégis megmarad némelyek jó szokása játékidőn kívül is!

Most pedig egy iker-vers ajándék gyanánt, a címzettje – nagy versjátékos – tudni fogja, hogy neki szól, hiszen az eredetije tőle származik.

 

Para-sláger a hazáról

 

repültem én

de szárnyszegetten

csapongni kín

és menthetetlen

magadba ránt

 

ha (s)írtam is

csak azt mit éltem

csak annyit ér

amennyit értem

el is vetél

 

kinõtt porond

bohócruhák

mi haszna mondd

hazám hazánk

ha kóc benne a szívünk

 

fellegvár

hová remények

repítenek csak

tünde fények

 

de szárnyszegetten

szédülten révülten

szabadesésben

bozót közé

 

ez itt hazám

és házam is tán

horizont híján

zenit-lenül

 

vagyok magamba

kiskirályfi

mesékbe vissza

s egyre beljebb

kalandozó

lelket foldozó

csil-lag-hor-do-zó

 

 

Szabadság, 2014. szeptember 3.

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/107401

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/107412