Requiescat in pacem, Europa! – sommáz a pénteki párizsi terror kapcsán egy barátom. Szeretném azt hinni, hogy téved, de tartok attól, hogy igaza van: Európa november 13. után már nem azonos egykori önmagával, ahogyan az Egyesült Államok sem önazonos 2001. szeptember 11. óta. (Aki nem hiszi, böngéssze kicsit a vezető németországi lapokat, amelyek pár hete még a “willkommenskultur” jegyében fogalmaztak, most viszont háborús állapotokat emlegetnek!) A fenyegetettség kultúrája, mint azt Washington példájából már láthattuk, erős fenntartásokkal vállalható, korábban elképzelhetetlen döntéseket kényszerít ki a döntéshozókból, és ennek mentén szervezi majd meg a mindennapjainkat. Kár ujjal mutogatni: magunknak is köszönhetjük, hogy ide jutottunk.

1.

Sokan sokféle megfontolásból igyekeznek elérni több-kevesebb sikerrel, hogy az állam, brüsszeli logika szerint a nemzetállam saját intézményrendszerét leépítse. Túl sok az állam, túl sok mindenbe avatkozik bele, mondogatják, és bizonyos vonatkozásban (burjánzó bürokrácia, mint a korrupció melegágya, fékek és ellensúlyok rendszerének átszabása, mint demokrácia-deficit, stb.) talán igazuk is lehet. Európában azonban hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba buktatni magunkat. A napi valóság ugyanis azt mutatja, hogy a túl kevés (értsd: túl kevés!) államnak a polgárok biztonságérzete látja a kárát, például az egyes európai (uniós) országok migrációs nyomással szembeni kapitulációja révén. Pedig az államnak kutyakötelessége lenne megvédeni a polgárait (azok közösségét is, nem csak egyénenként őket!), hiszen többek között ezért fizetünk adót, és mert a fizikai erő legitim használatának monopóliumát civilizációs vívmányként az államra ruháztuk át. Isten őrizzen meg attól, hogy az egyének vagy egyes csoportjaik visszaköveteljék maguknak, akár önvédelmi célból is, az erőszak jogát, mert annak anarhia lenne a vége. Félreértés ne essék: a menekültszállások gyújtogatásában megmutatkozó idegenellenesség, (- ennek a migrációs bezzegországokban számtalan példáját láthattuk az elmúlt egy év során!) édestestvére az anarhista aktivizmusnak, amely a törvényesség semmibevételére buzdítja és ennek megfelelően zsákutcába vezeti a bevándorlókat! (Nem véletlen, hogy francia állami szervekre hivatkozva éppen a párizsi vérfürdővel párhuzamosan számolt be az Euronews arról, hogyan buzdítják "civil aktivisták" a Calais-nál rekedt bevándorlókat a Csalagút megrohamozására.) Nem csak a jelenséget kellene azonban kárhoztatni, hanem feltárni annak okait is! Ha van tanulsága a párizsi vérengzésnek - és a londoninak, madridinak anno -, akkor ez lenne a legfontosabb: rendbe tenni Európa immunrendszerét, hogy képes legyen válaszolni az integritását és értékeit érő támadásokra akkor is, ha azok ideig-óráig fegyvertelenek. Mert csak ideig-óráig azok.

2.

Trikolórba burkolt bikinis profilképek és különféle vizuális döbbenetek árasztották el a merényletek kapcsán a közösségi hálókat. Némelyek ízlésficamát leszámítva szép és nemes a gesztus, magam is támogatom, hiszen ki kell fejeznünk valahogyan az együttérzésünket, csak nehogy ismét a popkultos részvétnyilvánításban merüljön ki az állásfoglalás. A Je suis Charlie! -mozgalom totálisan alkalmatlan volt a sokkal súlyosabb tragédia megelőzésére. Ez kőkemény biztonságpolitikai feladat, amelyet a szakszolgálatok megerősítése és aktivizálása nélkül nem lehet megoldani. Sokat elárul ezek állapotáról a tény, hogy Párizsban egy éven belül kétszer fordulhatott elő ilyen súlyos terrorcselekmény! Előszeretettel hajtogatjuk, hogy Amerika nem etalon Európa számára, de a hatékonyságot és a konok érdekérvényesítés technikáját nem szégyen eltanulni sem az Egyesült Államoktól, sem például Izraeltől. Ha nem értünk egyet módszereik némelyikével, javítani mindig lehet azokon, ám a tanulságot le nem vonni nettó ostobaság.

3.

A terrornak nincs vallása, nincsen istene. Van azonban ideológiája, amit nem vesz kellőképpen komolyan az elitista szabadosságaiba belegabalyodott Európa, mely a szemünk előtt szabadít magára százezreket ellenőrizetlenül. Nem az a baj, hogy szolidáris a menekülőkkel, hiszen ez értékeinkből fakadó kötelesség, hanem hogy képtelen szabályozni a folyamatot. Ez így nem szolidaritás, nem humanizmus, a kereszténységhez, amelyet mostanában divatos egymás orra alá dörgölni, vajmi kevés köze van. A törvényesség szigorú felügyelete demokráciákban nem valami antihumánus bunkóság vagy állami túlkapás, hanem az emberiesség érvényre juttatásának is egyik alapfeltétele. Ebből elégtelen ma Európa.

4.

Ady szemével próbáltam Párizsra nézni: vajon miről írna most, ha élne? Most úgy látom, ilyesmit:

párisra tegnap rászakadt gyász

halált nyilallva nyargalt esztelen

s meglovagolta félelmeinket
a gyilkoló jelen

 

iszonyat bűzlött a szajna felett

bosszúra gyulladtak máglya-dalok

vért hörögve most vért követelnek

látnokká vált vakok

 

zülleszt a gyász nem térdre kényszerít

mert szemközt a halál árnyéka ring

rongyolódnak és békétlenednek

legjobb szándékaink

 

vigyázó szemünk hiába vetjük

párisra mert sötétje ránk szakadt

nyöghet velünk egész európa

e roppant súly alatt