O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Lélekcserélő idők

Néhány napja számon kérte rajtam egy Németországban élő ismerősöm, hogy miért szólok hozzá az ottani történésekhez, amikor nem ott élek? Jócskán elképedtem a kérdés logikáján, hiszen egyrészt jog szerinti európai (választó)polgárként miért is ne tenném, másrészt hogyan is hangzik ez a „belügyekbe való be nem avatkozásra” hajazó, államszocialista típusú érvelés az Európai Uniónak nevezett jogi-politikai-gazdasági konglomerátumban, ahol minden mindennel összefügg, és egy-egy eurobürokrata szeszélye, műveletlensége, csúcspolitikus elszólása, baklövése (- lásd Angela Merkel ellentmondásos nyilatkozatait migráns-ügyben) százmilliók életére van hatással? A kérdés, mint kiderült, inkább költői volt, megbeszéltük azóta, mert a közbeszédnek mégiscsak az egymással való kommunikálás lenne a lényege, még akkor is, ha vannak, akik a saját álláspontjuk tisztázása és képviselete helyett a másikén próbálnak érvelés-mentes fogásokat találni dialógus címén.

 

A röszkei határátkelő ostroma - forrás: Reuters


A kettőnk közti beszélgetés mederbe terelésén sokat „segített”, hogy a szóváltást követő napon a migrációs hullám eredményeként gyakorlatilag zárójelbe kerültek a schengeni vívmányok, ez pedig az ellenőrzés alá vont osztrák-német határ közelében élő ismerősöm életvitelére közvetlen hatást is gyakorolt. Az elméleti síkon kezelt problémákkal nem könnyű gyakorlati szinten, a közvetlen környezetünkben szembenézni. Látjuk, tapasztaljuk, hogyan fordul szembe pantokrátori magasságokban levitáló tegnapi önmagával a válságkezelés napi gyarlóságaiba süppedő kancellár, külügyér, megmondóember, akinek előbb-utóbb felelőssége lesz a szabadidős jótékonykodáson túl a hosszútávú gondolkodásban is. Azon a bizonyos damaszkuszi úton – Uramatyám, Damaszkusz, az emberi civilizáció talán legrégebb óta folyamatosan lakott városa, mint központi szimbólum a közel-keleti káoszban! – meglehetősen gyakoriak a pálfordulások, azzal a különbséggel, hogy a politikailag korrekté markentingelt Paulusokból most önös vagy közösségi érdekből egy időre ismét Saulusok lesznek.

 

A röszkei határátkelő ostroma. Forrás: Reuters


Tanulságos volt az európai politikai elit színeváltozását figyelni. Azokét, akik ugyan eredményesen kilúgozták a közös európai alaptörvényből a zsidó-keresztény értékekre, mint az európai kultúrát és civilizációt meghatározó alapértékekre való hivatkozást, migrációs ügyekben azonban tudtak Ferenc pápánál is katolikusabbak lenni. Persze csak addig, ameddig a bevándorló tíz- és százezrek meg nem jelentek a határaiknál. Ekkor azonban egyetlen nap alatt borult a schengeni dominó, és egycsapásra szalonképessé vált a saját európai vívmányaikra fittyet hányó belső határellenőrzés bevezetése is. Hirtelen fontos lett a korlátlanul vendégszerető Európának saját hatáskörben eldönteni, kit és milyen mennyiségben (kvóta!) válogat majd az alanyi jogon járó szociális „bőség asztalához”. (Merkel kancellár kimondta: nem döntheti el egyetlen bevándorló sem, hol és milyen feltételekkel kíván az EU-ban menekült lenni, és hogy aláveti-e magát a közösség szabályainak, vagy sem. Előbb-utóbb a németeknél is lesznek választások...).

 

A röszkei határátkelő ostroma.

 

Ma már ténykérdés, hogy ebben a végtelenül szomorú történetben a felebaráti szeretet parancsai gyakran ellentmondásba kerülnek a jogszerű magatartással, pedig ennek nem kellene így lennie, ha belátnánk, hogy jogszerűség és alapvető közösségi létformánkat meghatározó szabályok nélkül a szeretet egyházában is előbb-utóbb anarhia lenne, hiszen emberből vagyunk összegyúrva, nem életszentségből. (Hasonlat: az orvosi beavatkozásért józan ember nem rajong, de aláveti magát a jobbulás reményével, és nem fenyegeti az orvost, csak mert szike van a kezében.) Sajnos demokráciákban az illegalitásból nem lehet levezetni sem a tisztességes szándékot, sem a jogkövető magatartás tiszteletét. Azaz: lehet, csak nem erre szerződtünk. Nem tudom, az erőszakba forduló, illegális, leírom még egyszer: erőszakba forduló, illegális határátlépési kísérletek felrázzák-e majd az európai döntéshozókat, egy azonban biztos: az uniós nyugdíjkasszát fenntartani hivatott, magasan képzett békés menekülő imázsa egyre többekben szertefoszlani látszik. S ha már akkora divat lett a kereszténységet ideológiai bunkósbotként forgatni, jó lenne azt is tudatosítani, hogy Jézus az embertársakért vállalt felelősségre szólította fel a híveit, nem pedig a nevükben (érettük? miattuk?) elkövetett felelőtlenségekre. Példabeszédeit és a keresztény bölcsességeket a maguk összefüggéseiben kellene értelmezni, nem pedig, mint Nostradamus jóslatait, az éppen aktuális helyzetünkhöz és nézőpontjainkhoz igazítani. Mert János evangélista olyasmiket is följegyzett, hogy: „...aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló...” (János evangéliuma, 10. fejezet, első vers, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája). Meg se kíséreljünk ebből messzemenő következtetéseket levonni, hiszen önmagában ez is egy kiragadott gondolat, ami nagy sebességgel terjed a közösségi oldalakon, ám a józan parasztész logikája szerint megfogalmazott jézusi bölcsesség, mely akolról, juhokról és jó pásztorról elmélkedik a szövegkörnyezetében, közérthető és tanulságos ugyanakkor.

 

Élő pajzsként használt kisgyerek a röszkei határállomás ostrománl. Forrás: Mandiner.hu


Ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy minden igaz, és annak az ellenkezője is. Egyetlen korrekt hozzáállás marad: tájékozódni minden irányból, úgy kialakítani egy emberséges, a realitások talaján mozgó álláspontot, és ha kell, a mellette való érveléssel javítani a közbeszéd színvonalán. Az igazat is mondani, ne csak a valódit, és fordítva! Csak a vak nem látja, hogy olyasmi zajlik a közvetlen környezetünkben, uniós polgárokként pedig a saját házunk táján, amely mindannyiunkat érzékenyen fog érinteni hamarosan.

 

Szabadság, 2015. szeptember 18., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/118160

Tranzitzóna

1.

Szögezzük le mindjárt a legelején: ami bevándorlás-ügyben zajlik Európa-szerte, az elsősorban humanitárius katasztrófa, melynek a megszokott és természetes életterüket otthagyni kényszerülő tíz- és százezrek az igazi kárvallottjai. (Szomorú dolog, hogy ismételgetni kell az evidenciákat, ám a fortélyos félelem, amely igazgat minket, és amelynek a nevében könnyen számíthatunk mindenféle címkékre, szinte kötelezővé teszi.) Hogyan sodródtak ezek az emberek abba a nyomorúságba, amelyben most vannak, és ki milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért, amely a befogadó országok polgárai számára is kezd nyomasztóvá és elviselhetetlenné válni, arról sokan sokat írtak. Magamra nézve szinte kötelezőnek tartom, hogy foglalkozzak a témával, hiszen a migráció, menekültáradat, gazdasági bevándorlás, modern kori népvándorlás – nevezzük úgy, ahogy akarjuk – itt zajlik a közvetlen közelünkben. Barátaink, rokonaink, adott esetben mi magunk is napról napra szembesülünk ezzel a problémával, még ha nem is szeretnénk tudomásul venni. Rosszul vizsgázik Európa mind a közös menekültügy, mind pedig az önvédelmi stratégiák tekintetében. Biztonságpolitikai szakértők nem győzik hangsúlyozni már év eleje óta, mennyire meggyengült a kontinens immunrendszere, köszönhetően annak a felelőtlenségnek is, amely szinte áramlik az európai kancelláriákból. S bár sokaknak ez nem tűnik fel – hiszen a képernyő mögötti fotel-biztonságból a napi valóság és kegyetlenség egy mozdulattal átváltható szappanoperává –, lassan az alkalmatlanság és a szétesés jeleit kezdi mutatni a világ, ahová tartozni szeretnék. Peremvidékén ugyan megvetettük már a lábunk, viszont román állampolgárokként még csak nem is utazhatunk be kontroll nélkül. A schengeni övezetről beszélek, a kulcsszó pedig a peremvidék. Tanulhatjuk történelemből, hogy mit jelent ütközőzónának lenni, bár ez egyre kevesebbeket érdekel, még kevesebbeknek referencia. Komolyan vehető, különböző korok történelmi és társadalmi sajátosságait nem összekutyuló, de a lényeget mégis szem előtt tartó tanulságokat már csak elvétve, szélesebb látókörű történészek vagy gondolkodók képesek levonni.

2.

Minap azt kérdezte tőlem egy román barátom, hogy szerintem melyik a legszebb  és legigazabb román közmondás? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy válaszomat kontextusba ne helyezzem, ezért rövid gondolkodás után magabiztosan rávágtam: Țara arde, baba se piaptănă. Vagyis ég a tető a fejünk felett („...a haza lángol...”), a nyanya pedig odabent szépítkezik. Értelmezze ki-ki a maga szájíze szerint. A haza nekem e pillanatban Európát, a mérsékelt égövi kontinest jelenti latin betűvel, római joggal, sok édesvízzel és gótikával, szűkebb értelemben pedig a Kárpát-medencét mindazzal, amit rongyszőnyeg módjára összeszőttünk és szétteregettünk benne, mint identitást. A nyanyára nem érdemes szót pazarolni, ő a modern kori vén Europé amnéziás tünetekkel és magas életszínvonallal, akit megrabolni bármikor, elrabolni viszont már nem igazán akarna senki.

3.

Föltehetnénk a kérdést, miért volt olyan égetően fontos a magáétól gyökeresen különböző kultúrák és társadalmak életterében folyton demokratizálni akaró Nyugatnak beavatkozni az ott zajló folyamatokba egy viszonylag stabil Közel-Keleten, olyan országokban, amelyekkel hosszan üzleteltek diktatúra-korukban évtizedekig, és miért lett hirtelen annyira tesze-tosza a világ legnagyobb és leghatékonyabb(nak tartott) katonai szövetsége, amikor pótolhatatlan kulturális kincseket pusztítanak el és a történelem legsötétebb, legvadabb szörnyűségeit idéző mészárlásokat hajtanak végre élő egyenesben – de nem is tesszük fel, mert adott esetben elszégyellnénk magunkat a válaszokat hallva. Az igazakat, persze, nem csak a valódiakat. És fordítva. A kettő egymás nélkül ugyanis nem megy, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, szomorúbb, felháborítóbb.

4.

Divat lett Magyarországot lesajnálni annak kapcsán, ahogyan a csődközelből visszatántorgó, alig tízmilliós kompország az arányaiban példátlan (értsd: arányaiban, de már nem csak!) migrációs hullámot megpróbálja feltartóztatni és kezelni az Európai Unió peremvidékén, ami egyrészt nemzetközi szerződésekben, kőkemény feltételekkel vállalt kötelezettsége, másrészt az egyetlen becsületes, uniós és schengeni jogszabályoknak is megfelelő magatartás a térségben. (Vö: Görögország esetével, amely ugyan szintén tagja a schengeni övezetnek, ám terültén csak az nem halad át regisztrálatlanul, aki nem akar.) Lehet azon filozofálni, hogy mennyibe kerül a kerítés, szabad-e ujjlenyomatot venni teljességgel beazonosíthatatlan, okmányait önkezével széttépő, végső soron valóban határsértő bevándorlóktól egy olyan rendszerben, ahol az őshonos polgárnak az íriszmintáját is rögzítik már az útiokmányaiban, esetleg mennyire etikus leszállítani a Bécsbe vagy Berlinbe tartó vonatokról az érvényes menetjeggyel igen, de személyazonosítóval nem rendelkező migránsokat, ám nem érdemes. Egy államapparátusnak, amely szembesül egy szinte beláthatatlan következményekkel járó válsággal, nem is a filozofálgatás a dolga, illetve az is, de pragmatizmus okán, s ezt józan mérlegelésnek hívják. A terepen tapasztalható valóságnak ugyanis teljesen más nyomorúsága, látványa, kockázatai és tanulságai vannak, mint a médiában kibontakozó, meglehetősen egyoldalúan és szelektíven illusztrált féligazságoknak. Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan  fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...

5.

Tetszik vagy sem, ez mégsem csak humanitárius katasztrófa, amelyet szociális munkával felszámolhatunk, de komoly biztonságpolitikai kockázatai vannak, főként, hogy a migránsok vélt vagy valós, az Európai Unióban őket, mint menekülteket megillető jogokra hivatkozva egyre kevésbé hajlandóak együttműködni azokkal a hatóságokkal, amelyeknek pedig kutyakötelességük a jogaik mellett a kötelezettségeikre és a viselkedési szabályokra is figyelmeztetniük őket. Azóta, amióta ott jártam, a Keletinél jócskán elfajult és pattanásig feszült a helyzet, köszönhetően azoknak a felelőtlen ígérgetéseknek is, amelyek egyes EU-megmondók szájából elhangzanak, hogy aztán kiderüljön: mégsem úgy gondolták, ahogy mondták. A sógoroknak eszük ágában sincs lazán be- vagy átengedni őket Ausztrián, a németeknél pedig a hírek szerint már háromszáznál is több agresszió történt a migránsok fogadására vagy ellátására kialakított létesítmények ellen. Magyarország viszont szégyellje magát, és kész.

 

Szabadság, 2015. szeptember 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/117838