O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Yo soy Barcelona...?

Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

Marine Macron, avagy a francia voksok forradalma

Sokan, sokfélét írtak Franciaország jelenkori gyengélkedéséről és François Hollande egyre jelentéktelenebb elnökségéről, amelyet a migrációs válság, a párhuzamos társadalmak radikalizálódása és az erre nehezedő terrorfenyegetettség csak még egyértelműbbé tett. A francia baloldal és prominense bukását emiatt is készpénznek vehette mindenki, mégis meglepődtek a választók, hogy a toronymagas esélyesnek kikiáltott, jobbközép François Fillont – „a francia Tatchert” – szintén elsodorták a korrupciós vádak, ezzel pedig az V. Köztársaság Alkotmányának 1958-as elfogadása óta sosem látott fordulat következett be: a jobb- és balközép nagypártok elnökjelöltjei kiszorultak a második fordulóból.

Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.

A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.

A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)

Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.

 

Szabadság, 2017. május 5., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma

Világpolgár a Közel-keletről

Gyanítom, hogy a nagy európai hercehurcában, amelyben NATO-szövetséges országok diplomatái, felelős vagy felelőtlen vezetői feszülnek egymásnak nemzetközi jogi értelemben kényes és vitatható döntéseik miatt (lásd: Hollandia és Törökország huzavonája), kevés figyelem hárul egy olyan gesztusra, mint Henri Boulad jezsuita szerzetes állampolgársági kérelme, amelyet a magyar hatóságokhoz intézett. Jogszerűen, a befogadó ország vonatkozó törvényeit és szabályait maradéktalanul betartva. Pedig ő is válságövezetből érkezik: Egyiptom az uniós bürökraták mércéje szerint annak számít, bármit is jelentsen Merkel asszony legutóbbi látogatása Kairóban.

Henri Boulad azonban más megfontolásból nyújtotta be kérelmét a magyar hatóságokhoz. Gesztusa logikus fejlemény, hiszen Magyarország migrációról kialakított hivatalos álláspontja lényegében megegyezik a Bouladéval, aki az aggasztó jelenséget nem csak jogi, de morális és teológiai összefüggéseiben is magyarázni tudja. Az érintett részegyházak és a teljes megsemmisülés küszöbén lévő közel-keleti keresztény közösségek tagjait, előljáróit leszámítva nem is nagyon van hitelesebb képviselője az ügynek Bouladnál. A melkita rítusú bizánci katolikus egyház tagjaként egy olyan családban látta meg a napvilágot, amelyben a francia volt a családi nyelv, az édesapa felmenői azonban Damaszkuszból menekült szírek, édesanyja pedig olasz származású. Kötődései miatt így aligha vádolható elfogultsággal. Muzulmán környezetben élő keresztényként egyértelműen látja, mi több: a saját bőrén tapasztalja mindazt, amivel a térség vallási kisebbségeinek nap, mint nap szembesülniük kell.

Előadásaiban - Magyarországon viszonylag gyakran megfordul, beszédeinek összegzései bárki számára elérhetőek magyar nyelven is - gyakran szóba kerül a katolikus egyház modern kori válsága. Önkritikával, de nagy empátiával nyilatkozik ebben a témában, mint aki saját működése során tapasztalta meg, mennyire nehéz a hagyományos keresztény értékek képviselete szemléletváltás és teológiai reform nélkül. Nem antiglobalista: római katolikus szerzetesként, azaz egy olyan egyháznak a tagjaként, amely egyetemesnek mondja magát, nem is nagyon lehetne. Műveit számos nyelvre lefordították, sokat is utazgatott élete során, a gyakorlatban megtapasztalt, érdek-alapú globalizációról viszont lesújtó a véleménye. Tisztelettel viszonyul minden embertársa önazonosságához, de nem hisz a politikai korrektség eszközeivel megtámogatott multikulturalizmusban, mert abban épp a sajátos identitások kilúgozásának mögöttes szándékát látja. Sokoldalúságát és elhivatottságát világszerte elismerik. Leprásokat felkaroló mozgalmához anno muszlim és keresztény fiatalok egyaránt csatlakoztak, az egyiptomi Caritas-mozgalmat pedig a szentté avatott, Nobel-békedíjas Kalkuttai Teréz anyával karöltve hozta tető alá. Nem szorul tehát arra, hogy szándékait bizonygatni kelljen, amikor a könyörületességet messzemenően szem előtt tartó Ferenc pápa számára kritikát fogalmaz meg.

Mint jezsuita, Ferenc pápa egyrészt a rendtársa, másrészt viszont egyházfő, akinek Boulad is engedelmességgel tartozik. Ezzel együtt e két nagyformátumú gondolkodó meglehetősen eltérő véleményt fogalmaz meg az iszlámhoz vagy az aggasztó mérteket öltő migrációhoz való viszonyulás tekintetében. Véleményét Boulad ugyanúgy az evangéliumi tanításokból vezeti le, mint Ferenc pápa. Magabiztossága érthető: jelenleg is muszlim környezetben él, ott is tevékenykedik, míg úgyanez Ferenc pápáról de facto nem mondható el. Ez a tapasztalatbeli különbözőség fogalmazódik meg akkor is, amikor Boulad az evangéliumi példabeszédek szemléletes egyszerűségével kijelenti: Európának nem (csak) a világ nagy egyetemein pallérozott szakértők véleményére, de sokkal inkább a Közel-Keleten élő, maradék keresztényekre kellene hallgatnia, mikor az övezet katasztrófájáról elmélkedik. Nem túl népszerű, de mindenképpen figyelemre méltó gondolat, ha tudjuk, hogy jelenleg éppen a kereszténység számít a világon a legüldözöttebb vallásnak, részben a közel-keleti káosz miatt, ahol az őshonos keresztény közösségek tagjait hol a szélsőséges iszlamisták, hol pedig az ún. felkelők irtják módszeres kegyetlenséggel. Aki ebben kételkednék, annak érdemes az érintettek, egyszerű közemberek és közösségüket vesztett előljárók, szerzetesek drámai vallomásait  tanulmányozni, amelyek - bár nemzetközi fórumokon fogalmazódnak meg - valahogy nehezen érik el a művelt nyugat ingerküszöbét.

A magyar állampolgárság felvételének ötlete magátol Henri Bouladtól származik, és ez sokat elárul a tudós jezsuita Magyarország iránti rokonszenvéről. Itt nemcsak arról van szó, hogy uniós állampolgárként megnövekszik Boulad mozgástere, hiszen előadásaira, tevékenységére eddig is világszerte odafigyeltek. Inkább arról, hogy elismeri a magyar hatóságok sokak által vitatott erőfeszítéseit, amelyeket a migrációs válság frontvonalában az európai stabilitás és a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező önazonosság megőrzése érdekében tesz. Ami szerinte különösképpen méltányolandó, az éppen az árral szemben úszók bátorsága egy olyan geopolitikai környezetben, ahol viszonylag egyértelmű és világos nemzetközi szabályok betartásáért vagy betartatásáért a pellengérre állítás a fizetség.

 

Szabadság, 2017. március 16., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/vilagpolgar-a-kozel-keletrol

Amerika másik hangja

Az Egyesült Államok legutóbbi, mocskolódásokban és váratlan fordulatokban egyaránt bővelkedő elnökválasztása komoly fejtörést okoz a politikai elemzőknek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mindenkinek van legalább egy megfejtése arról, hogyan sikerült kisiklatni - más olvasatban: hogyan sikerült helyes mederbe terelni - a választók akaratát, az igazán kézenfekvő magyarázatot azonban a kampány másik meglepetésembere, Bernie Sanders vermonti szenátor adta nemrég.

A demokrata versengés kitartóan menetelő, papírformát meghazudtoló, tabukat döntögető szereplőjét, mint az még a kampány idején kiderült, nem éppen tisztességes módszerekkel kívánta lesöpörni a palettáról nagy riválisa, Hillary Clinton. A vermonti szenátor később felzárkózott az egységes demokrata jelölt mögé, saját hangját azonban a vesztesek oldaláról is karakteresen hallatja, amikor a pfújolók és szitkozódók ellenében pozitívan nyilatkozik a megválasztott (új) amerikai elnök, Donald Trump teljesítményéről.

 

Világszemléletük és karakterük fényévekre áll egymástól, a két jelölt között azonban volt egy alapvető hasonlóság: mindketten az establishment, azaz a "királycsináló" elit ellenében menetelték végig a kampányidőszakot. Trumpnak a két világháború megnyerésében és Amerika naggyá tételében kulcsszerepet játszó, kitúnő minőségű termékek tömeges előállítására képes, a globalizáció, az infokommunikáció és a pénzügyi szolgáltatások felpörgése miatt azonban térdre kényszerített iparvidéke, vagyis a Rozsdaövezet volt az aranytartaléka, Bernie Sanders viszont korát meghazudtoló módon volt képes lendületesen, hitelesen megszólítani azt a generációt, amelynek nyolc évvel ezelőtt még Barack Obama volt az üdvöskéje. Ha figyelembe vesszük, mekkora felháborodást eredményeztek a vermonti szenátor elleni demokrata játszmák, még az sem ördögtől való magyarázat, hogy Bernie bosszúból átszavazó fiataljai röpítették Donald Trumpot az elnöki székbe. A Bernie Sanders nyilatkozatát kísérő kommentek, reakciók tökéletes kórképét mutatják annak a politikai (szub)kultúrának, amely az ún. "progresszió" közhelyessé koptatásának táptalaján tenyészve minden eszközt, amelyet hangosan megvet, azonmód be is vet a saját sikere érdekében. Nos, ezzel a (szub)kultúrávál ment szembe Bernie Sanders nyilatkozata, amelyben - fenntartásai mellett - elismerte Donald Trump politikai teljesítményét.

Donald Trump a maga módján meglehetősen faragatlan figurának tűnik, ám egyvalamit nem lehet elvitatni tőle: képes volt az Egyesült Államok legalább egy, de inkább mindkét meghatározó politikai erejének a kampánygépezetét maga alá gyűrni. Hogy ebben mennyi volt a valós teljesítmény és mennyi a külső segítség - az állítólagos orosz hekkelési botrány ellen egyelőre ugyanannyi érv szól, mint amennyi mellette -, az mától részletkérdés. Amerika és a világ - benne a szövetséges Európával vagy a rivális Oroszországgal és Kínával - kezdhet hozzászokni Trump karcos mondataihoz, aki ha kell, a CNN tudósítóját is kioktatja sajtóetikából. Lehet azon morfondírozni, hogy stratégiai szempontból megéri-e az Egyesült Államoknak normalizálnia kapcsolatait Oroszországgal, felrúgni a kereskedelmi egyezményeit ázsiai szövetségeseivel és ujjat húzni a tarkójában lihegő másik világhatalommal, Kínával, Trump azonban semmi olyasmivel nem próbálkozik, amit már ne láttunk volna Amerikától az elmúlt évszázadban. Ha ki szeretné venni a részét a közel-keleti háborús katasztrófák (Iszlám Állam, Szíria) felszámolásában, az a migrációs hullámokkal küszködő Európa és minden humánusan gondolkodó ember számára csakis pozitív üzenet lehet, ezügyben ugyanis az Obama-kormányzat látványos kudarcot vallott, miközben a putyini erőpolitika rendkívül felértékelte Oroszország pozícióit a térségben, egyelőre kiszorítva az Egyesült Államok képviseletét a helyzet rendezéséből.

Amerika "naggyá tétele" sokkal összetettebb vállalkozás, mint az Trump nyilatkozataiból kiszűrhető. Mondtak azonban ennél meredekebb dolgokat is az Egyesült Államok történetének elnökei, s lám: a Holdra is eljutottak a NASA űrhajósai, méghozzá többször! Ha valóban eredménye lesz a Trump-adminisztráció politikájának - mert, ugye, nem egyedül viszi azért a hátán Trump sem a világ szuperhatalmát -, mindegy is lesz, mennyi szitkozódás csatornázódik össze a világhálón. Ronald Reagennek is hamar megbocsájtották, hogy pojáca volt, mielőtt főállású elnök lett, és nem gondoljuk róla, hogy lepaktált volna az ördöggel, amikor kiegyezett a főellenségnek számító Szovjetunióval, ezzel teret engedve Kelet- és Közép-Európa demokratizálódásának. Barack Obama politikai öröksége sajnos távolról sem olyan karakteres, hogy az nyomasztani tudná Trumpot, még akkor sem, ha béna kacsa korában Obama sorozatosan hozott olyan döntéseket, amelyekkel utódja kezét szerette volna valamelyest megkötni. Trumpot azonban láthatóan nem ilyen fából faragták, és elképzelhető, hogy olyan politikát valósít majd meg, amely új alapokra helyezi az Egyesült Államok és a világ más térségeinek, feltörekvő szereplőinek a viszonyát, és még csak az a veszély sem fenyegeti, hogy előlegben a nyakába sóznának egy Nobel-békedíjat. Kérdés, hogy például Európa hogyan találja majd meg a maga helyét ebben a konstellációban?

 

Szabadság, 2017. január 20., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/amerika-masik-hangja

Ingerküszöbön innen és túl

Kapkodhatta a fejét, aki hétfőn este csúcsidőben a hírcsatornákra kapcsolt: néhány órán belül olyan virtuális golyószórást kapott, hogy a fal adta a másikat. Igaz, Aleppó után az ilyesmi már bagatellnek számít, az ENSZ is csak megfigyel Aleppóban, így hozzászokik a polgár a szakértelemhez, ahogyan a borzalmakat tálalják. Igazából meg sem lepődik már azon, hogy egy karácsonyi vásárba hajtó kamionról olyan modorban is lehet tudósítani, amitől kinyílik ugyan a zsebben a bicska, de elbóbiskol az emberben a józan parasztész. Bizonyára van abban logika, hogy hasonló helyzetben olvasattá lép elő, sikerül-e nyugodtan iszogatni szirénázó mentőkocsik hangzavarában, vagy sem, de ma már minden ízlés dolga és minden olvasat legitim. Azoké is, akik a nyegle hangvételt élvezettel fogyasztják és azok is, akikben ez visszatetszést kelt. Nehéz a két álláspontot összeboronálni. "Nem tudósítani ment oda" - hangzik az ellenérv, csak hát a lazasággal nem vagyok valahogy megbékülve, ami ebből a megjegyzésből következik. De különben csend van, tizenkét halott, félszáz sebesült. Aleppóban ezreket mészároltak le, a civilizált Európának azonban ez sem érte el az ingerküszöbét, elvétve tüntetgettek itt-ott, a "je-suis-charlie" azonban kiveszett a köztudatból. Divathullám volt az is.

 

De térjünk vissza a hétfő estéhez. Alig valamennyivel a berlini kamionos merénylet előtt halt szörnyet kamerák előtt a törökországi orosz nagykövet. Ne firtassuk most, hogy mennyit ér egy diplomata, ha orosz (gusztustalan logika, de fejtegették már többen is), és ne kísérletezzünk a gondolattal, hogy milyen következményekkel jár(hat) kivégezni egy világhatalom nagykövetét puskaporos övezetben, de arra mérget veszek, hogy ez valamilyen kontextusban hivatkozási alap lesz nemsokára. Az merényletről szóló zsigeri híradások videót csatoltak a tudósítások mellé, ahol a nagykövet öszecsuklását is követni lehetett. Később kegyeleti okokból megvágták az anyagot, és ez így volna rendjén. Az azonban már korántsem, ahogyan a berlini tragédia kapcsán az illetékes szóvivők sokáig feltűnően kerülték, hogy merényletről beszéljenek, mintha tizenkét ember halála és félszáz elgázolása kamionnal a véletlen műve volna egy olyan helyen, eseményen és időpontban, ahol és amikor normális esetben semmilyen körülmények között nem lehetne számítani járművekre. Mindeközben Zürichben is lövöldözés volt egy iszlám központ környékén, a brüsszeli karácsonyi vásár megkísértését egy kiskorú "bevetésével" pedig már ad acta is tettük, pedig csak néhány napja történt...

 

Közvetlenül a berlini merényletet követő órában egy barátom grafikonokkal igazolta, hogy az 1970-es években sokkal magasabb volt a merényletek áldozatainak a száma Nyugat-Európában, mint manapság. Igaza van, IRA, Baszkföld, satöbbi, bár nem pontosan értettem, ez miért lenne számunkra megnyugtató. A Vasfüggönyön túl ez volt a "helyzet". Ideát akkoriban még az állami terror volt divatban, ha kellett, egyszerűen holtra verték a felforgatókat, eltűntek, elütötte őket egy autó. Az ilyesmit nem tartalmazzák a statisztikák Nyugat-Európában, ezek megemészthető, megbocsátható történelmi baleseteknek számítanak civilizált európai körökben. A grafikonok azonban árulkodnak egyebekről is, például arról, hogy a 2004-es madridi terrorcselekmények óta mindinkább iszlamista kontextusba kerül a világpolitika hullámveréseivel sodródó Európában az emelkedő tendenciát mutató terrorizmus. Ez van, hozza összefüggésbe bármivel is a lesajnált, egyszerű polgár, aki valószínűleg úgy szeretne kolbászt enni egy berlini karácsonyi vásárban, hogy ne kapjon kamiont a hátába.

 

Barbarossa írja fészbukon: "Kolozsvárról indultunk, Bécsig jöttünk, végig mentek a román és magyar, no meg aztán az osztrák rádióadók. Csupán a Kossuth Rádió említette szűkszavúan, hogy Ankarában lelőttek egy "diplomatát". Kb. ennyi."

 

Szabadság, 2016. december 21.

http://szabadsag.ro/-/ingerkuszobon-innen-es-tul

Nézmesterek

Gyermekkorom egyik megrázó élménye volt, amikor porig égett második szomszédunk hatalmas gazdasági épülete és részben a lakóházuk teteje is. Történt mindez télvíz idején, a rendszerváltás előtt nem sokkal, amikor kétszer akkora eseménynek számított egy falusi disznóvágás, mint manapság. Ez főként a rokonság proteinháztartása miatt volt így.

Klasszikusan mindig ott voltak "a közelebbiek", a mindig szolgálatos nagymamák, menyecsketársak, sógor bácsik véres tálat fogni, hurkát vakarni, májast, kolbászt tölteni, csipkehájba göngyölni a tűrthúst. A disznótoros hangulatnak persze kötelező eleme volt a köményes pálinka. Még az is megtörtént, hogy a kora hajnali pálinkázás miatt félreszúrt a böllér, a disznó pedig azon véresen elszabadult a gyermekek nagyobb örömére, hogy vörösre permetezze a szűziesre behavazott udvart. Ahol viszont hajnalban kezdődik a pálinkázás, ott előbb-utóbb megbosszulja magát a disznó. Émika néniék disznaja csúfosan röfögött vissza a másvilágról. A csűr és a lakóház között sorakozó fészer, fáskamra, nyárikonyha környékén zajló disznótoros pálinkázások elaltatták a paraszti éberséget, a mosztos kályha pedig, amely nem égett volt ki teljesen, valahogy lángra lobbantotta a nyárikonyhát.

Az emereket hajnali négy órakor riasztotta édesapám, aki buszsofőr lévén kora hajnalban vitte volna környékbeli gyárakba a váltást. A nyomorúságos jármű, amely a ház előtt parkolt éjszakánként, még csak nem is köhögött a mínusz fokokban. Kanócolni kellett. Kemény fagyok idején bizony az egész család kivette a részét a kanócolásból. Benne volt a pakliban, hogy aznap hajnalban is korán költenek emiatt, előbb azonban édesapámnak kellett fölmérnie a terepet, így ő vette észre, hogy a szomszédban szikrázik a padlás. Tíz perc alatt legalább harminc ember volt kint  lapáttal, csákánnyal, vödrökkel, az asszonyok menekítették az értékeket a házból, hordták a vizet, locsoltak, ki-ki a maga helyén. Ám akkor is voltak úgynevezett "nézmesterek", bizonyos Pali bácsi például, aki nagyszerű sopánkodással tudta dirigálni a felfordulást, a vödör fülét vagy a lapát nyelét azonban meg nem fogta volna. Minket persze bezártak a házba, de a nagyablakból alaposan megfigyeltünk mindent. Mire nagysokára megérkezett a tűzoltóság - az 1980-as évek derekán alig volt még vezetékes telefon az Új utcában! -, akkorra porig égett a hatalmas, zsúfolásig tömött gazdasági épület. Széna, szalma, deszka, borona, szerszámok, szekér és lábasjószág: mind odaveszett. Megsemmisült a nyárikonyha, meg fészer és a fáskamra, minden - a házon kívül. Már a szomszédos épületeket locsolták a népek, le ne égjen a fél utca, mert közel építkeztek egymáshoz az emberek. A kétkezi erőfeszítés látszólag kevésnek bizonyult a hatalmas tűz megfékezéséhez, mégis minden fontos érték megmenekült, ami az élet újrakezdéséhez kell. Ha tétlenül a tűzoltókra vártak  volna, szomszédaink földönfutóvá lesznek. Apám napokig rákvörös volt a dühtől, amikor otthon szóba jött a csudát látó Pali bácsi, attól féltünk, ha legközelebb találkoznak, fényes nappal megveri az utcán a magatartása miatt.

Szombaton a főtéri tüntetésen úgy éreztem magam, mint aki 30-40 ezer Pali bácsi Kolozsvárjának üres piacterén ácsorog, miközben odaát, a "frontvárosnak" számító Marosvásárhelyen - a magam részéről oda is jóval több embert vártam a megmozdulásra! - éppen beletörlik valakik a lábukat a kíknkeservesen elért eredményeinkbe. Mindkét unokahúgom a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium kisdiákja. Szeretnek ebbe az iskolába járni, Dodó tantárgyversenyeket nyer a maga korosztályában, Deli pedig, mint előkészítős csemete, már német nyelvű dalokat is énekel, kifogástalan muzikalitással. Nekem ezért is fontos, hogy ezt az iskolát ne illesse ártó szándékkal senki emberfia! De nem maradhat senki közömbös csak azért, mert történetesen egy másik városban, másik iskolában tanul a gyermeke, netán már lediplomázott.  És végképp nem maradhathatna közömbös az a korosztály, amelynek ínségesebb időkben forradalmat is tudni kellene csinálni... Maroknyi magyarsággal viszont nyomást gyakorolni sem lehet egy olyan ügyben, ahol a legtöbbet éppen a következő nemzedék veszítheti. Az eseményt biztosító rendőrség diszkrét elszivárgása sajnos rólunk állít ki rossz bizonyítványt. Minek ennyi emberhez felügyelet?

Jódolgunkban sikerült kikapcsolni magunkban egy egész közösség immunrendszerét. Mennyire tudok e pillanatban örülni annak az ötven csíkszeredai diáknak, akik épp aznap jöttek ide tanulmányi kirándulásra, és valamennyien ott voltak a téren! Tudnánk mi, kolozsváriak tízezren is lenni, ha Mátyás tövében felütnék a lacikonyhát és ingyen csápolhatnánk egy nosztalgiazenekarra! De most csak Pali bácsik voltunk, pedig amikor a szomszéd háza ég, vödröt kell ám ragadni, nehogy holnap a saját házunk tetején táncoljanak a lángok! Lesz akkor majd sírás és fogcsikorgatás!

 

Szabadság, 2016. november 15., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/nezmesterek