O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Fidel

Legendás szónok volt, a folyton jelenidejű kubai forradalom túlfűtött, már-már eszelős bajnoka, akinek a személyiségéhez ugyanúgy hozzánőttek a többórás beszédek, mint olivazöld egyenruhája. Senki nem mondott nála hosszabb beszédet egy ENSZ-közgyűlésen - ez négy és fél órájukba került az őt hallgató diplomatáknak -, leghosszabb havannai beszéde pedig a hét órát is meghaladta.

Hanyatló egészségi állapotának első jelét a kubai állami televízió kamerái élő egyenesben közvetítették, így ország-világ láthatta 2001-ben, hogyan roskad össze a Commandante egy maratoni szónoklat kellős közepén. Sokan kívánták pokolra - elég, ha csak a miami karneváli hangulatra gondolunk, amely halálának bejelentését követte -, nem csoda hát, hogy a 2006-ban ideiglenesen, 2008-ban pedig véglegesen visszavonuló Fidel Castronak gyakran röppent fel a halálhíre. Pedig nagy túlélő volt, azt mondják, a történelemben senki ellen nem kíséreltek meg annyi merényletet (638-at), mint ellene.

A jezsuitáknál nevelkedett, jogász végzettségű Fidel, mint értelmiségi gerilla és a kubai forradalom vezéregyénisége1958-ban még tagadta, hogy kommunista lenne, mondván: ha valóban az volna, meglenne hozzá a bátorsága is, hogy közhírré tegye. Néhány év múltán, győztes forradalmárként már úgy fogalmazott, hogy marxista-leninista és élete végéig az is marad. A többségében katolikus vallású, hivatalosan mégis ateista országot innentől egyházellenes szigor jellemezte, munkanap volt a karácsony és a húsvét, Castro azonban nem felejtette el kifejezni csodálatát Jézus Krisztus iránt, akit az első kommunistának tartott, hiszen megsokszorozta a kenyeret és a halat, ő pedig szándéka szerint ugyanúgy kívánta jóllakatni népét, mint "a nagy előd". Ígéretét megszegve azonban esze ágában sem volt szabad választásokat rendezni, az újsütetű karibi kommunizmust pedig a Szovjetúnió karjaiba lökte, s ezzel Kubát a hidegháborús nagyhatalmi játszmák küzdőterévé tette. Kis híján atomháború lett belőle, Kennedy amerikai elnök vakmerősége és Hruscsov szovjet első titkár kompromisszumkészsége kellett hozzá, hogy végül mindenki megmaradjon a saját térfelén.

A világ vezető demokratái - politikusok, nyilván - meglehetősen ügyetlenül kezelik a diktátor halálhírét, valószínűleg azért, mert Fidel Castro szellemi örökségéhez és forradalmi vívmányaihoz ugyanúgy hozzátartozik a Batista-korszak nyomorultjainak felemelése, színvonalas oktatáshoz, ingyenes kórházi ellátáshoz és lakáshoz segítése, mint az ország elszigetelése, népének elszegényítése és a rendszerkritikus hangok kíméletlen elfojtása. Többségük szóba sem hozza Castro jogsértéseit, ha igen, azt is csak félszegen és diplomatikus madárnyelven teszi. Ferenc pápa bánatát fejezte ki a Commandante halálhíre kapcsán és nyilvánvalóvá tette, hogy imádkozik a jó kommunistához híven ateista Castro lelki üdvéért. Jól teszi, ez a dolga. Banánköztársaságok és autoriter nagyhatalmak vezetőinek emelkedett hangú részvétnyilvánításait is ad acta teszi a hétköznapi demokrata, ám a liberális politikájára olyannyira büszke kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau leplezetlen szimpátiája kiveri a biztosítékot, ugyanis egy szerethető diktátor képét vázolja fel, ebből pedig a kevésbé tájékozott emberek számára logikusan következik egy olyan diktatúra szerethetősége is, amelybe kubaiak tízezrei rokkantak bele, veszítették el hazájukat, szabadságukat, életüket.

Amikor 2015-ben Kubában jártam, nyomát sem láttam a személyi kultusznak. Fidel Castro volt annyira okos, hogy két nemzeti hős, a szabadságharcos José Martí költő és az argentin gerillatárs, Ernesto Guevara kultuszát építse, azokra támaszkodjon. Előbbinek köszönhetjük a Guantanamera slágerszövegét, utóbbinak pedig a Che Guevarás pólókat és pop-art kegytárgyakat, amelyek szerethetővé tesznek egy véreskezű gerillát a gyanútlan generációk számára. Minden, ami ezeken kívül esett, a hamisítatlan Castro-rendszer ellentmondásos nyomorúságát nyögte. A lepusztult, eladhatatlan régi autócsodák, a szétesőben lévő Havanna eklektikus díszletei mögött bújkáló mélyszegénység, a tisztálkodószert kéregető vidéki gyerekek, az állami boltok, amelyekben töredékáron, de fejadagra mérik a tojást, olajat, rizset, szappant - és mit ad isten: cukrot is az egykori cukornagyhatalomban, a kétkezi munkán alapuló szivargyár szigorúan őrzött műhelytitkai és a gyár előtt csempészáruval seftelő alkalmazottak mind, mind a Castro-rendszer hírnevét öregbítették. És ott voltak a lazulás jelei: a turizmust, mint fellendülő iparágat és lélegeztetőgépet működésben tartó kiszolgáló egységek, méregdrága, de ragacsos bútorzatú kocsmák, vendéglők, a konvertibilis pesó, az angol nyelvű Granma, az utaskísérőként befutó kémikus, az embargó ellenére sokasodó luxustermékek, amelyeket csak konvertibilis pesóval, de már szupermarketekben lehet megvásárolni, a miami rokonoktól becsempészett kütyük - és az internet, amely azokban a napokban szabadult ki a szállodákból a városok nagyobb köztereire, amikor éppen arra jártunk. Látni kellett volna a népes családokat, amint egy-egy okostelefon vagy laptop képernyője előtt tolongva csápolnak a miami rokonnal kerek egy órán át, potom négy és fél eurónak megfelelő pesóért, amennyibe az ellenőrzött hálózathoz való hozzáférés egy órája került!

Kis költői túlzással a Castro-rendszerben lettem 39 éves. Nem volt kellemes élmény a szigetország közepén, trópusi hőfokon ácsorogni egy lerobban kínai autó mellett, félúton Cienfuegos és Havanna között, ahol az országot átszelő egyetlen autópálya annyira kiszélesedik, hogy bármikor leszállhat rá egy 124-es Antonov. Akkor született az alábbi vers, amely most legyen egy rendszer nekrológja:

Habanera de mi cumpleaños

– ad notam Attila José –

jövőre negyven lettem én
dohánylevél e költemény
havan-
na van

ma délutánra sör helyett
betép az ember mit tehet
ha van
ha nincs

az apropóhoz díszebéd
de nyöghetem a nyár hevét
sehol
se hűl

a jégre töltött rum nekem
lesűl a bőr a képemen
iszonyt
iszom

rohadjon mind a férgese
pöfög la vista siempre che
gueva-
ra rá

beszól a két vezér rokon
csodát ígér plakátokon
fidel
s figyel

de mint a karneváli láz
a rendszer összevissza ráz
lazul
raúl

a kommunizmus rossz kokott
ledobja mint egy megkopott
ruhát
kubát

 

Szabadság, 2016. 11. 28. - Máskép(p)

The lady is a... Trump?

Ha valaki figyelemmel követte az amerikai elnökválasztási kampány kutyakomédiáját, kapkodhatta a fejét. Nem igazán lehet az ilyesmitől távolmaradni, az utóbbi hetekben minden főműsoridős hírmagazinba jutott egy-két szaftosabb hír, botrányszagú gyanusítás, amellyel a jelenkori amerikai politikusok legnépszerűtlenebb, de legaktívabb hősei kívánták egymást "helyzetbe hozni". Talán a próféta szólalt meg Barack Obamával, amikor úgy nyilatkozott: Trump közel áll a győzelemhez. Élek a gyanúperrel: ezt nem szó szerint kell érteni, hanem inkább úgy, hogy a Donald Trump megjelenésével tetőző politikai szellemiség bevett gyakorlattá válik, és ezért korántsem csak Trump tehető felelőssé. A gátlástalanságot ugyanis nem ő találta fel, ő csak meg sem próbálja lehazudni.

Kering a videómegosztó- és közösségi portálokon néhány izgalmas montázs, amely az amerikai elnökválasztás három prominense, jelesül a leköszönő elnök és a helyére pályázó két jelölt egymásról alkotott egykori és jelenlegi véleményét teregeti ki. Tanulságos videók ezek, döbbenetes, hogy nyolc-tíz év távlatából hogyan "javul", vagy inkább romlik meg az ekkora horderejű politikusok éleslátása. Nem titok, hogy Trump üzletemberként még az esküvőjére is meghívta a Clinton-családot, sőt: adományokkal is támogatta Hillary Clintont, amikor a new yorki szenátor Barack Obama ellenében kampányolt az elnökségért 2008-ban. Olyasmiket mondogatott róla, hogy egy nagy elnök csodálatos felesége, jó és intelligens asszony, aki maga is nagyszerű elnökasszony lenne, a történelem nagy ajándéka Amerika számára, sokan pedig csak azért gyűlölik őket, mert egyszerűen féltékenyek rájuk. Hogy mit gondol ma erről Hillary Clinton és hogyan vélekedik ő maga Trump felől, arról ki-ki maga is meggyőződhetett az elmúlt hónapokban. Barack Obama sem kímélte demokrata ellenfelét a 2008-as előválasztások során, ami a maga logikája szerint érthető, de ha azzal szembesülünk, hogy nagyjából ugyanolyan vádakkal illette, mint mostanság Donald Trump, viszont leköszönő elnökként szemrebbenés nélkül állítja mindennek az ellenkezőjét, akkor bizony eltátjuk a szánkat ekkora pálfordulás láttán.


Tekintsünk most el attól, hogy Donald Trump a maga fésületlen modorával mennyire tenyerelt bele a politikai korrektség állóvizébe, és ez milyen arányban áll Hillary Clinton hanyagsággal fűszerezett informatikai dilettantizmusával, amelyet a világ elsőszámú politikai, katonai és gazdasági hatalmát irányító csúcspolitikusként, külügyminiszterként egyszerűen nem engedhetett volna meg magának. Előbb-utóbb ugyanis kiderül, hogy az ilyesminek mindig vannak nemzetbiztonsági kockázatai, bolond lenne a sok ellenérdekelt hekker, ha nem használna ki egy ekkora rést az Egyesült Államok tűzfalán. Tekintsünk el attól is, hogy mekkora hitelességgel vádolhat meg a minden szamárságért is pereskedők hazájában, évtizedek távlatából valakit egy pornósztár zaklatással, mint ahogy attól is, kinek van gusztusa olyasvalakire szavazni, aki az ellenfele köhögőrohamain élcelődik. Vezették már az Egyesült Államokat komoly betegségekben szenvedő elnökök is, a történelem pedig őket igazolta, gondoljunk csak a Marfan-szindrómával küszködő Abraham Lincolnra, a deréktól lefele bénult Franklin Delano Rooseveltre, vagy a rákos diagnózissal többször is operált Ronald Reagenre. Közülük kettő republikánus volt. És az is igaz, hogy szexuális kicsapongásai ellenére mind a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi John Fitzgerald Kennedyt, s hogy a családban maradjon: Bill Clinton sem éppen angyali tisztaságáról vált hírhedtté.

Summa summarum: európai fejjel ne is próbálkozzunk megérteni, hogyan működik a politikai morál az Egyesült Államokban: ahhoz egy kicsit amerikainak is lenni kellene. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az amerikai hadiipar egykor inkább republikánus-párti óriáscégei - érdekből vagy számításból - többségükben most ugyanúgy Clinton kampányát támogatták, mint a szórakoztatóipar krémje. Kivételek persze akadnak, Susan Sarandon például, aki nem csak tehetségével, de rendkívül intelligens, haladó szellemű közéleti tevékenységével is elismerést váltott ki világszerte, kikérte magának, hogy neki két rossz közül kelljen a kisebbiket választania, mondván: nem hajlandó a vaginájával szavazni. Nesze neked, Trillary Crump! Ezzel együtt marad a kérdés: vajon mennyire lehet kínos egy pacifista szépléleknek azonos platformon állni egy milliárdos fegyvergyártóval? Talán annyira, mint hadviselő ország vezetőjeként Nobel-békedíjat kapni - az elnökség első évében. A guantanamoi fogolytábort viszont azóta sem zárták be. Igaz, ilyesmit sem Hillary, sem Trump nem nagyon ígért, Obama pedig egy Nobel-békedíjjal a zsebében már kitöltötte a mandátumát...

Nënë Tereza

Amikor tavaly decemberben Ferenc pápa jóváhagyta az illetékes vatikáni kongregáció Kalkuttai Boldog Teréz, azaz Teréz anya szentté avatásáról szóló döntését, logikusnak tűnt, hogy a kanonizációt az isteni irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév csúcseseményeként szervezzék meg, hiszen az elesetteket és nyomorban élőket felkaroló szerzetesnő cselekvő szeretete olyan üzenet volt, amelyet a nem keresztény világ is megértett és elismeréssel fogadott. Az indiai püspököket némileg meglepte, hogy a szentté avatást nem Kolkatába, hanem a Vatikánba hirdették meg, hiszen joggal reménykedhettek abban, hogy az Indiában nagy tiszteletnek örvendő, magas állami kitüntetésekkel elismert és nemzeti gyász keretében elsiratott Teréz anya oltárra emelése ragyogó alkalom lehet egy kevésbé feszült pápalátogatásra, mint amilyenben Szent II. János Pálnak a keresztény hittérítést ellenző hindu nacionalisták miatt 1999-ben része volt. Ferenc pápa azonban másként határozott – profán módon szólva “kihagyott egy ziccert” –, így a szentév legnagyobb tömegrendezvényének igérkező szentté avatásra Bernini vatikáni oszlopsorainak biztonságos ölelésében kerül sor szemptember 4-én, ahogy a boldoggá avatás is a Szent Péter-téren zajlott 2003-ban, háromszázezer zarándok jelenlétében.

 


A katolikus egyház szentté avatási procedúráiról sokat, sok helyen írtak, nem fárasztom azzal az olvasót, hogy az eljárás részleteit feszegessem. Lényege, hogy az életszentség hírében álló személy boldoggá, majd szentté avatási pere csak az illető halála után öt évvel kezdődhet meg, hogy elég idő maradjon kutatásra, dokumentumok és tanúságtételek összegyűjtésére, mérlegelésre. Ami ezután következik, azt nemes egyszerűséggel „csodavárásnak” is lehetne nevezni, hiszen az oltárra emelés feltétele két, a szentéletű személy közbenjárására történő esemény, amelyet ismereteink és tapasztalataink szerint lehetetlennek tartunk, és amelyet ma már nem csak tanúvallomásoknak, hanem szakértőknek is igazolniuk kell. Nézőpont kérdése, ki mit tekint csodának – nekem például Teréz anya életműve messzemenően kimeríti a csoda fogalmát, aki nem így gondolja, csinálja utána –, tény azonban, hogy az ötéves szabály alól a szintén rekordidő alatt szentté avatott II. János Pál pápa kivételesen felmentést adott, az eljárás tehát két évvel a missziós nővér 1997-es halála után elkezdődhetett, és kevesebb, mint húsz év alatt be is fejeződik.

 


Teréz anyát mindenki albán apácaként ismeri, bár Szkopjéban született, apai ágon a mai Macedóniában és Albániában egyaránt kisebbségnek számító aromán nemzetiség tagjaként. Eredeti neve szerint Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, de számon tartják Antigona Gongea Boiagi néven is, ez a név aromán változata. Az alapvetően mohamedán vallású albán közösségen belül nagy ritkaságnak számított egy katolikus vallású család, a Boiagik felmenőit pedig az arománok kulturális fellegvárának számító Moscopoleából (albánul Voskopoje) származtatták, és rokonságuk volt a koszovói Prizen és az albániai Shkodra városában is. Világraszóló jelentősége, identitásképző ereje és idegenforgalmi haszna mellett ezért van az, hogy Albánia, Macedónia és Koszovó minden jelentősebb városában illik szobrot állítani neki, Tiranában és Szkopjéban például több is van, de Kolkatától Budapestitg láthatunk Teréz anya-szobrokat Olaszországban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államokban, szentélyekben és köztereken egyaránt. A 20-21. századok elidegenedő világában ő testesíti meg a betegápoló szerzetesnővérek alakját, noha betegápoló rendek a Szeretet Misszionáriusai előtt is léteztek, csak hát az erőteljes szekularizáció és az ateista, vallásellenes ideológiák térnyerése hol kitessékelte őket a kórházakból, hol elszigetelte és ellehetetlenítette őket, hol pedig pedig leparancsolta róluk a sajátosan szervezett közösségi életformát és a köz javára végzett áldozatos munkát egyaránt jelképező furcsa ruhákat. Nënë Tereza ma nemzeti hős Albániában, Durrës-ben múzeuma van, kórház, iskola és nemzetközi reptér is viseli a nevét, Enver Hodzsa kommunista bunkerországában azonban aligha fejthette volna ki áldásos tevékenységét.

 


Értetlenség, cinizmus és rosszindulat persze a „civilizált” világban is szokta kísérni az önzetlenség munkálkodását, hiszen a maga módján Teréz anya is „szélsőséges” figura, amennyiben egy leprásokat ölelgető apáca – bármit is hazudjunk erről magunknak és a külvilágnak – egyáltalán nem felel meg az életvitelünknek, ahogyan Jézus vagy Gandhi sem felelne meg. Persze Gandhit, akit nem tartott békedíjra érdemesnek a Nobel-bizottság – és ezzel Szent II. János Pálnak is adósa maradt a jeles grémium –, „meztelen fakírnak” nevezte Churchill. Hasonló jelző Teréz anyának is kijutott: Cristopher Hitchens, az utóbbi néhány évtized jelentős ateista gondolkodójának tartott amerikai közíró „fanatikus albán törpének” minősítette. Most őszintén: öt évvel a halála után hányan tudják még, ki volt Cristopher Hitchens? Teréz anya viszont „kiérdemelte” a Nobel-békedíjat és egy sor másikat is, elismertsége pedig nagyszerű dobbantónak számított néhány újonnan alapított nemzetközi díj „bejáratásánál”. Az olasz újságíróról, Eugenio Balzanról elnevezett  egymillió svájci frankos Balzan-díjat például alapítása után gyors egymásutánban odaítélték a Nobel Alapítványnak és Teréz anyának, aztán 16 évig semmi. Az emberbarátként és nemzetközi befektetőként egyaránt sikeres John Templeton hagyatékából finanszírozott Templeton-díj, amelyet „vallási Nobel-díjként” is szokás emlegetni, és kínosan ügyelnek arra, hogy mindig egy kicsivel nagyobb összeg járjon hozzá, mint amennyi az aktuális Nobel-díj értéke, szintén Teréz anyával nyitotta a díjazottak sorát. A 20. század második felének vezéralakjai valahogy eljutottak odáig, ahová Churchillnek nem sikerült Gandhi esetében: hozzádörgölőztek a törékeny apácához, fényképezkedtek vele, díjakkal halmozták el – csak éppen a példáját nem szerették volna követni. Teréz anya persze volt akkora diplomata, hogy mosolyogni tudjon a kamerának, a díjakkal járó pénzösszegek jobb helyre nem is kerülhettek volna, ő pedig hajlott háttal és egyenes derékkal odamondogatott a képmutatóknak, ha kellett. (Helyszűke miatt nem idézünk történeteket, de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek: a Gallup évenkénti bontásában Teréz anyának életében csak egyszer sikerült első helyre kerülnie a legjobban csodált nők listáján, amelyet tartósan Hillary Clinton vezet, de a legjobban csodált személyiségek örökranglistáját mindkét kategóriában a szerzetesnő vezeti.)

 


Teréz anyánál tevékenyebben szerető embert nehéz elképzelni, éppen ezért sokak számára sohasem lesz szent, megmarad inkább anyának. Ezzel együtt  mindig vannak és maradnak, akiknek soha semmi nem lesz elég. Egyszer megkérdezték Teréz anyától, miért imádkozik reggelente két órát, amikor ezt az időt betegápolásra is fordíthatná. Mintha napi két óra lelkigyakorlat  lenne a közjó kibontakozásának az akadálya. Mindegy is, mit válaszolt erre a szentéletű szerzetesnő, hiszen azok számára, akik szerint az imádság elfecsérelt idő, a szeretet gyakorlása is elsősorban pénzkérdés vagy szolgamunka, amit adomány fejében majd mások végeznek el helyettük. Másik történet: egy turista Kalkuttában megjegyezte: "Egymillió dollárért sem tudnám azt tenni, amit maga tesz..." Teréz anya szerényen így válaszolt: "Annyiért én sem. Mi mindent Krisztusért teszünk, őt ismerjük fel a rászorulóban. Amit teszünk, az csepp a tengerben, de ha nem tennénk, az a csepp hiányozna...” Akiknek a jeles esemény kapcsán éppen kedves most Teréz anya, de viszket a kereszténység, mint európai alapérték (pedig Európában az ateista is keresztény, mondotta volt rendkívül találóan Antall József egykori magyar miniszterelnök), azok sohasem fogják megérteni az önzetlenségnek ezen minőségét.

Sajnos, mi sem...

 

Szabadság, 2016. szeptember 13., vezércikk.