Egy biztos: az argentin Bergoglio bíborosra nem szabott reverendát a Gammarelli szabóság, amikor három különböző méretben elkészítette az új egyházfő ruháit. A fehér lenvászonból készült reverendákat két évszázada varrják ugyanabban a patinás műhelyben, teljes egészében kézimunkával. Az utolsó öltéseket szintén kézzel ejtik rajta, már a megválasztott egyházfő személyéhez igazítva. Nagyjából ugyanaz a jelenet játszódhatott le „a könnyek szobájában” Bergoglio bíboros és a pápaságot hozzáfércelő mesterszabó között, mint A halász cipője (The Shoes of the Fisherman)című, 1968-as amerikai filmdrámában, ahol a szerény és hallgatag, ám annál nagyobb karizmával megáldott „szovjet pápa” saját egyenrangú embertársát szólítja meg a felelősségébe roskadó, némán és gépiesen körülötte ügyetlenkedő szürke figurában.
 
 
A szibériai fogságából szabaduló Lakota bíboros, alias Anthony Quinn az említett filmdrámában ettől a pillanattól kezdve már a Kirill pápa névre hallgat, e minőségében pedig ő az első „nem szokványos” egyházfő, akinek fellépését a fikció megjövendöli. Valós párhuzamát mindezidáig II. János Pál pápaságában vélték megtalálni a film recenzorai, Bergoglio bíboros gesztusai azonban egy még inkább „kiszámíthatatlan” Ferenc pápát vetítenek elő, aki nagy valószínűséggel máris komoly fejtörést okoz a kuriális bíborosok társaságában.

Aki élőben követte a pápának választott Bergoglio bíboros bemutatását a Szent Péter téren zsúfolódó tömegnek, azonnal megállapíthatta, hogy az újdonsült Ferenc pápán csöppet sem lötyög a lenvászon reverenda. Lorenzo Gammarelli szabóságában ugyan egy hermelinprémmel szegélyezett piros bársonygallért is készítettek a téli időszakra hivatkozva – ilyesmit előszeretettel viselt a pápaság hagyományos kelléktárához inkább ragaszkodó XVI. Benedek –, Ferenc pápa mégis határozottan visszautasította, hogy uralkodói öltözékben jelenjen meg az őt üdvözlő sokaság előtt. Hivatalos forrása persze nincs az esetnek, a pápacsináló világsajtóban azonban pikírt mondatokat adtak a vatikáni ceremóniamestert visszautasító egyházfő szájába: „Köszönöm, monsignore, viseld inkább te! A karneválnak vége!”

Ferenc pápa gesztusai persze nem előzmény nélkül valók. A parasztcsaládból származó XXIII. János, minden idők egyik legnépszerűbb egyházfője kevesebb mint öt évig tartó pápasága idején is tudott meghökkentő lenni és maradandót alkotni.

Papa Giovanni XXIII visita i detenuti nel carcere di Regina Coeli a Roma  

Hivatalukba talpig begombolkozó elődeivel ellentétben egyszerűségével és humorával lopta be magát a hívei szívébe, közvetlensége miatt sokan csak „a jó pápának”, „a világ plébánosának” nevezték, és mert ki-kiruccant a Vatikán falai közül, egyszerűen Giovanni Fuori le Murának, „falakon kívüli Jánosnak”, a közismert whisky-márka sétálgató figurája szerint pedig „Johnnie Walkernek” becézgették. Ő volt az első pápa, aki fölismerte a média szerepét az egyház és a hívek kapcsolatában, kamerát engedett a pápai lakosztályba, az Egyház „kiszellőztetése” érdekében általa összehívott II. Vatikáni Zsinat munkálatait pedig televíziós közvetítésen keresztül figyelte. Az őt követő VI. Pál feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, ezáltal a százfőnyi Svájci Gárdát a Vatikán kizárólagos „haderejévé” tette. Ő volt az utolsó, akit a tiarával megkoronáztak, utóda, I. János Pál ugyanis megválasztása után azonnal eltörölte ezt a ceremóniát. A reformerszándékokkal megáldott, harminchárom napig uralkodó „mosolygós pápa” előbb a múzeumba száműzte, később az amerikai katolikusoknak adományozta VI. Pál koronáját, és kikérte magának, hogy a Vatikán hivatalos szócsöve, az Osservatore Romanoszerkesztve közölje az ő egyes szám első személyben, szabadon elmondott beszédeit. II. János Pál, „az utazó pápa” tovább folytatta a pápaság barokkos pompájának a leépítését, a média összes kelléktárát igénybe vette az evangelizációs tevékenység érdekében, nem utolsósorban pedig bocsánatot kért a katolikus egyház nevében a történelem során elkövetett legkülönfélébb bűnökért.

Ferenc pápa saját habitusának megfelelően, eddigi életvitelének folytatásaként igyekszik nevezetes elődeire rálicitálni. Haszontalanul nagynak ítéli a vatikáni pápai lakosztályt, ami nem csoda, ha tudjuk, hogy Buenos Airesben egy egyszerű apartman szolgált az otthonául, hétvégéken pedig egy-egy éjszakára kiköltözött szegényei közé, a peremvidékre.

The future Pope Francis, Cardinal Jorge Mario Bergoglio, riding the Buenos Aires subway.

Pápaként már nem teheti meg, hogy otthoni szokásai szerint metróval és kerékpárral közlekedjen, a vatikáni biztonsági szolgálatot viszont máris az őrületbe kergeti azzal, hogy kisétál a Vatikánból híveit üdvözölni, páncélozott pápai járművek helyett pedig inkább a csendőrség autóját kedveli. Ragaszkodik, hogy Bergoglio bíborosként igénybe vett római szállásának számláit Ferenc pápaként is maga egyenlítse ki, és tiszteletben tartja, hogy a vatikáni túdósítók jelentős hányada nem hithű katolikus, ezért inkább úgy áldja meg őket, hogy közben okét mutat nekik a hüvelykujjával. Fiatal kora óta fél tüdővel él, személyi titkárt viszont egyelőre pápaként sem alkalmazott, és míg odahaza, Buenos Airesben gyakran maga főzte meg a vacsoráját, jelenleg az átmeneti szállásául szolgáló Szent Márta-ház közösségi étkezdéjében ebédel. Római püspökké és a katolikus egyház egyetemes pásztorává való kinevezése napján arra is kiterjedt a figyelme, hogy a protokolláris jókívánságokat megelőzve üdvözölje Riccardo di Segni római főrabbit, és személyesen hívja meg – no nem a trónfoglalásra vagy beiktatásra, csak pápasága ünnepélyes kezdetére.

Nyilván annak is üzenetértéke van, hogy első nyilvános beszédét inkább rögtönözte, hogysem az előre megírt szöveget kelljen felolvasnia. Magvas humorába burkolt szándékait egyre többen vélik érteni, és a vatikáni hivatalokban szolgáló bíborosok a kuriális életmód megrendszabályozására számítanak a közeljövőben. „Isten bocsássa meg nektek!” – apropózik a szegények szentjének a nevével vértezett Ferenc pápa. Ha más nem is: ő bizonyára tudja, mit kell ebből a választó bíborosoknak megérteniük. Ők pedig már engedelmességet fogadtak Ferenc pápának!

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. március 19-i számának vezércikkeként.