O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Damaszkuszi válaszúton

Hogy hiheti bárki, hogy a bomba, a gyilkosság jobbá teszi ezt a világot?

Csaba testvér

Elcsodálkozom olykor, hogy egy-egy, inkább a saját korának szánt alkotásba minő látnoki képesség sűrűsödik, benne micsoda hatalmas ívű próféciák feszülnek. Ilyesmire csak lényeglátó, köldöknézegetés helyett szemlélővé, megértővé és megértetővé növekvő alkotó képes. Ettől válik egy ópusz önmagán túlmutatóvá, maradandóvá, egyetemessé. Most éppen Kányádi Sándor Történelemóra című, 1985-ös költeményének kvintesszenciája gondolkodtat el:

„a történelem négy / évszakból áll mondta / tavaszból nyárból / őszből és télből / most éppen tél jön”

A ciklikus történelemfelfogáson túl, melynek egyszerűségében is nagyszerű megfogalmazása lehet a fenti öt sor, az évszakok történelmi szimbólumokká emelése az, ami igazán érdekessé teszi mostanság a képletet.

 

Olyasmiket olvas ugyanis az ember, hogy „forró ősz lesz az arab tavaszból”, s hogy „az arab tavaszt nem az arab nyár, hanem az iszlamista tél követi”, stb. Szörnyűséges tapasztalatokon edzett hasonlatok ezek, még ha Kányádi kevésbé tényszerűen és jóval szelídebben is fogalmazta volt.

A világsajtóban keringő döbbenetes felvételek, melyek egy Szíria ellen készülődő beavatkozás, amolyan hadihajókat és rakétaegységeket felvonultató „majdnem-háború” casus bellijét jelentik, elgázosított emberekről, ártatlan gyerekekről szólnak, akikkel vélhetően valami súlyosan mérgező vegyifegyver végzett.

Swiss expert says Sarin likely used in Syrian massacre - allvoices.com

 (Az amerikai hírszerzés legalább 1429 elgázosított embert emleget, köztük legalább 426 gyermeket.) A hírek ellentmondásosan érkeztek és érkeznek mind a mai napig, egyfajta propaganda-hadjárat eredményeként, melyben a szembenálló felek a maguk hasznára magyarázzák a szörnyűségeket. Az átlag európai polgár azt sem tudja, hogyan kapkodja a fejét, mert - ahogy találóan fogalmaznak a térség szakértői: a Közel-Keleten minden megtörténhet, és annak az ellenkezője is. No de vegyifegyver...?

Hatásmechanizmusa szerint a színtelen és szagtalan szarin, ez a rendkívül illékony, szerves foszforvegyület az idegrendszert támadja meg, belélegzése vagy bőrön keresztüli felszívódása egyaránt azonnali halálos veszélyt jelent: az áldozat rövid időn belül elveszíti az irányítást a testi funkciók felett, végső soron görcsös-fulladásos kínok között meghal.

A vegyületet növényvédő szerek előállítása közben fedezték fel német tudósok 1938-ban, de szövetséges célpontok ellen végül nem vetették be a II. világháborúban. Ezt követően világszerte hidegháborús vegyifegyver-készleteket halmoztak fel belőle, néhány kísérleten és elszigetelt eseten kívül azonban senki nem tud a használatukról, egészen az 1980-as évekig, amikor is Irak vetett be szarint az Irán elleni háborúban. (Szaddám Husszein büntetőperében ez a vádpont is rendre előkerült később.) 1991-ben végül az ENSZ megalkotta a „tömegpusztító fegyver” kifejezést, két évvel később pedig tető alá hozta a Vegyifegyver-tilalmi egyezményt, amely 2007-es határidővel az addig felhalmozott vegyifegyver-készletek megsemmisítését írta elő. Hogy milyen hatékonysággal bír egy efajta nemzetközi egyezmény a pusztító szándékok tekintetében, azt bőven jelzi a hírhedt 1995-ös tokiói metrótámadás, amelyet egy vallási szekta fanatikusai szennyezett szarinnal vittek véghez, valamint a feltételezett legutóbbi szíriai gázosítás, amely napjaink háborús cselekményeinek minden bizonnyal a legszörnyűbbike.

Az internetes nyilvánosság erőteljes hatása az egyes eseményekre, háborús folyamatokra köztudott, éppen az Észak-Afrikán és a Közel-Keleten végigsöprő „arab tavasz” ellentmondásos hullámverései bizonyították be, hogy az azonnali, nem a sajtóetikát vagy különféle sajátos érdekeket szem előtt tartó hírügynökségek által szerkesztett helyszíni tájékoztatás igenis komoly fegyverténynek számít. A szíriai gáztámadásról és annak következményeiről készült brutális felvételek – fényképek és videók – szinte azonnal fölkerültek az internetre, és a két éve tartó szíriai polgárháború kapcsán először váltottak ki világszerte elemi felháborodást. Az egyértelműen háborús bűnöket dokumentáló aktivisták a Foreign Policy jelentése szerint ma már egy kivétellel mind halottak, maguk is a halálos gáz áldozatai lettek. 

Az Egyesült Államok saját és térségbeli szövetségeseinek érdekei mellett a nemzetközi normák védelmére hivatkozik, amikor beavatkozni készül. Diplomatáik szerint valakinek valamilyen formában  felelnie kell a szörnyűségekért, a saját (- korántsem csalhatatlan, és nyilván érdekvezérelt) hírszerzésük ugyanis az uralkodó rezsim felelősségét állapította meg. Könnyen lehet azonban, hogy az Egyesült Államok tekintélyes szövetségesek nélkül marad a Szíria elleni katonai beavatkozás terén még akkor is, ha a helyszíni szemléről nemrég hazatért ENSZ-ellenőrök nehézkesen készülő jelentése netán az amerikai hírszerzést igazolja majd. (Oroszország, Szíria legfőbb fegyverszállítója mindenképpen egy ENSZ-vétóban érdekelt!) Washington érvelése viszonylag egyszerű: tiltott tömegpusztító fegyverek bevetését és azok szörnyű körülményeit nem nézheti tétlenül a civilizált világ, már csak a jövőre nézve sem! A nemzetközi óvatoskodásnak persze összetett okai vannak (- aprócska tény, hogy a Snowden-ügyként elhíresült lehallgatási botrányával az Egyesült Államok a szövetségeseit is jócskán megsértette!), egy esetleges – és költséges – háborúból még akkor is szeretne kimaradni mindenki, ha  szárazföldi egységek bevetését az amerikai kormányzat (egyelőre) nem tervezi, szándékában pedig vélhetőleg nem a fennálló rezsim megdöntése, csupán annak megrendszabályozása áll. Ez utóbbinak is több oka, magyarázata lehet: egyrészt a jelenlegi szír ellenzék meglehetősen sokszínű, nem feltétlen nyugatbarát, másrészt az eddigi amerikai beavatkozások hadszínterein szinte mindenütt polgárháborús körülmények között létező, életképtelen államok jöttek létre, tovább fokozva ezzel a belső és a térségbeli instabilitást. A Közel-Kelet pedig a régi közhely szerint bizony puskaporos hordó, és ezt Washingtonban tudják a legjobban!

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. szeptember 2-i számának vezércikkeként.

Nem vagyunk eléggé törökök...

Van annak diszkrét bája, hogy amíg a szír kormány a diplomata-totojázással elfoglalt Nyugat szeme láttára löveti halomra ellenzékét, rombolja le saját nagy múltú városainak építészeti örökségét, és gyakorlatilag polgárháborúba kényszeríti a demokratizálódási kísérletet, addig egy, a mércének számító nyugati demokráciák szerint mindezidáig elismert, korrekt választásokon győzedelmeskedő, sikeres isztambuli polgármesterségből váltó török kormányfőt egyik napról a másikra indulatos kommentátorok diktátornak bélyegeznek meg.



Mintha fogalmuk sem volna, milyen vegyes jelszavakkal zajlanak ezek a békésnek már aligha mondható tüntetések. Aki végigtallóz a nagy hírügynökségek vonatkozó fényképalbumain, meglepődve fogja látni, hogy a „békés tüntetők versus agresszív erőszakszervezetek” sztereotípiánál mennyivel árnyaltabb a képlet. Van ott mindenféle: tiszta tekintetű, csillagos-holdsarlós lobogóval menetelő gyönyörű lányok, száguldozó ultrák, vérző fejű tüntetőket ellátó mentősök, súlyosan megrongált és kiégett közműveket védelmező rendőri alakulatok, földön fekvő férfit rúgdosó „sünök”, füstbombákat és kaluppköveket hajigáló maszkosok, rendőri sorfal előtt csókolózó fiatal párok – és lángoló buszok, autók, épületek, barrikádok. Ám a közhelyesen szajkózott „török tavasz” mintha mégse köszönne vissza a képekről. Pedig valós tömegek mozdulnak meg, valós problémákat hánytorgatnak föl nap-nap után, a túlkapásoknak pedig sajnos halálos áldozatai is vannak. Mindeközben Erdogan miniszterelnök népszerűsége – most fogózzanak meg – lassan magasabbra kúszik.

Az a bizonyos térrendezés, amely a futótűzként terjedő, mindinkább eszkalálódó tüntetések szikrájának számít, akár elismerésre méltó kezdeményezés is lehetett volna: tulajdonképpen egy hajdani topcsi (oszmán tüzérségi) barakk újjáépítése eredeti helyén, a semmiből, azaz egy szimbolikus jelleggel bíró építészeti-történelmi rehabilitáció még akkor is, ha – minő blaszfémia! – bevásárlóközpontot álmodtak bele. Ehhez képest Európában forráshiány miatt, omlásveszélyre hivatkozva műemlék nagytemplomot rombolhatnak földig (Abbeville Franciaország, 2013!), más kultikus építményekben pedig mindenféle kocsmák, lokálok, jobb esetben könyvtár, magánlakás vagy éppen színház működik. (Én magam három ilyet láttam néhány hete egyazon városban, Dijonban, ami kifejezetten örvendetes dolog, ha tudjuk, hogy Franciaországban a Le Figaro szerint minden hatodik templomot a lebontás veszélye fenyeget...

Több közeli ismerősöm, jóbarátom megfordult az elmúlt egy évben Törökország különböző vidékein, elsősorban szakmai megfontolásból – egyiküktől elsőkézből kapok most napi híreket előbb a szír határ közelében lévő Gaziantep és Adana, majd Kayseri városokból, ahol meghökkentően demokratikus érv a regnáló török kormány ellen, hogy „megunták” –, és egy dinamikusan fejlődő, elképesztően gazdagodó, teljesítményére büszke, nagyon is világi közegről mesélnek, amelyre csöppet sem igaz a szélsőségre hajló visszarendeződés vagy az Európára jellemző depresszív hangulat, bár a sajátos anatóliai típusú korrupcióról mindenkinek van egy-egy története. Hiteleiket jórészt visszafizették, ami válság idején a gazdasági függetlenség jeleként rendkívüli teljesítmény, sőt: világszám, reneszánszát éli a hagyománytisztelet és az oszmán múlt fölvállalása, régiós hatalmi törekvéseiket pedig NATO-tagként nem is tudják, milyen szemmel nézzék a szövetségesek.

Vitázunk a témáról közösségi csatornán. „Én egy ideig laktam Törökországban, és nyugat-európai szemmel valóban diktatúrának tűnhet bizonyos okok miatt, emellett a kisebbségeikkel sem bánnak egészen példás módon (– bár erre sok demokratikusnak tekintett országban is van példa bőven!), de egy közel 80 milliós, fiatal lakosságú, gazdaságilag jól fejlődő országot csak úgy lediktatúrázni azért nem kellene...” – érvel egyikük. Másikuk nagyot pörköl rám és Orhan Pamukkal példálózik. Az irodalmi Nobel-díjas szerző Hó című ópuszát magam is ismerem, izgalmas problémákat vet fel, amelyek most is ott lebegnek a Taksim tér fölött, a levegőben. Lényeglátó, de nem kizárólagos szempont. Ám az végképp elgondolkodtató, ha valaki csak a gumibotozó, vízágyúzó rendőröket látja meg ebben a bonyolult és szomorú történetben, és meg sem próbál a probléma mélyére fürkészni. Pedig végső soron mégiscsak egy hozzánk, Európához igyekvő országról van szó – bár a tüntetők java része épp a regnáló kormány túlzott nyugatbarátságát rója fel Erdogan miniszterelnöknek, míg az országban tartózkodó barátaim szerint a török társadalom nagy része egykedvűen figyeli az eseményeket, és nem tulajdonít nekik túl nagy jelentőséget.

Valószínűleg annak van igaza, aki úgy érvel: „Zavargások nem mindig politikai alapon törnek ki, ezúttal inkább valami finomvegyes az ügy, van benne kulturális, vallási, gazdasági és politikai indulat. Ne ítéljük meg mi a fotelből, nem vagyunk eléggé törökök.”

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. június 7-i számának vezércikkeként.