O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Pénz beszél

Az Európai Unió tagállamaiban a közelmúltban tapasztalható politikai átrendeződések összefüggéseiről szerettem volna elmélkedni, hiszen az osztrák vagy a cseh parlamenti választások tanulságai, a rendkívül fiatal Sebastian Kurz volt osztrák külügyminiszter, jövendőbeli kancellár felemelkedése, illetve Ausztria uniós politikájának várható újrahangolása szoros összefüggésben van azzal, ami például a német választásokon történt. Az események sodra azonban fölülírja a szándékot. Barcelonában ugyanis – mint azt vezető hírként a minap ország-világ megtudhatta – kikiáltották a független Katalán Köztársaságot. A senki által sietve el nem ismert, lényegében csak a függetlenségi nyilatkozatban létező új államalakulatnak ezidáig már kilenc nyelven van saját szócikke a Wikipédián, ami azt jelzi: a közgondolkodás lega¬lábbis történelmi jelentőségű eseményként számol a katalán parlamentben történtekkel.

Fogalmam sincs, mire gondoltak a vezető függetlenség-párti katalán politikusok, miközben politikai dacból épp a velük foglalkozó spanyol parlamenti üléssel párhuzamosan szavazták meg a kiáltványukat, de minden bizonnyal számoltak azzal is, hogy az alkotmányosság amúgy logikus érveibe meglehetősen görcsösen kapaszkodó spanyol hatóságok esetleg büntetőeljárás keretében próbálnak majd egy időre megszabadulni tőlük. Hogy ebben az ügyben mennyi a politikai kalandorkodás és mennyi a szimpátiára érdemes heroizmus, azt ki-ki döntse el maga. Mindkét narratíva mellett lehet ésszerűen érvelni. Az viszont nem vitatható, hogy egy független, gazdaságilag teljes mértékben önálló Katalóniát semmiképpen sem engedhet meg magának Spanyolország annál az egyszerű oknál fogva, hogy a renitens tartomány részesedése a teljes spanyol gazdasági teljesítményből 20 százalék körüli. Akárhonnan nézzük ezt a történetet, itt bizony kőkemény pénzügyi érdekek mentén húzódnak a törésvonalak akkor is, ha Katalónia önazonosságának megerősödését például az is szolgálta, hogy az átfogó nyelvoktatási rendszer bevezetésével a nagy számban betelepülő, nem katalán anyanyelvű népesség is kétnyelvűvé vált. (Katalónia lakossága száz év leforgása alatt több mint megháromszorozódott!)

A magunk háza táján elégedetten csettintenénk, ha fel tunánk mutatni hasonló eredményeket. Persze, hasonló lehetőségek is kellenének, mint amilyenekkel az elmúlt évtizedekben Katalónia rendelkezett, ennek azonban kevés a valószínűsége. A párhuzam azonban gazdasági vonatkozásban is fennáll, mint ahogyan azt is könnyű belátni, hogy az aranytojást tojó tyúkot senki sem fogja csak úgy szabadjára engedni, inkább levágja és megsüti vacsorára.

Mindeközben gyakorlatilag elsikkadt a hír, hogy Olaszország két, igencsak gazdag tartományában, Lombardiában (Milánó központtal az olasz gazdasági teljesítmény ötödét adja, az egyik leggazdagabb régió egész Európában) és Venetoban (Velence központtal gazdasági szempontból a legjelentősebb olasz tartománynak számít, elsősorban erősen gépesített mezőgazdasága és turizmusa miatt) szintén lezajlott két népszavazás, amelyek a nagyobb gazdasági és adminisztratív önállóság ügyét voltak hivatottak megerősíteni. Az alapvető probléma tehát ugyanaz, mint Katalóniában: a gazdag régiók úgy ítélik meg, hogy szemérmetlen az aránytalanság a központi költségvetésbe befizetett és az onnan visszaosztott pénzösszegek között. (Fontos szempont volt még az elszabaduló migráció témája is, amely érzékenyen érinti Olaszországot, de ez most mellékszál.) A két olasz tartományi népszavazás azonban alkotmányos körülmények között zajlott le, Róma épp csak a kidobott pénzt sajnálja miattuk, mondván: a tartományok és a központi kormányzat közötti tárgyalások e nélkül is folyhatnak a maguk medrében.

Talán ez a bölcsesség hiányzott a madridi kormányzatból, jól tudván, hogy a katalán ügyek mögött nem egy szűk kisebbség áll, hanem komoly tömegbázis. Erővel és cinizmussal lesöpörni a kényes témákat az asztalról bizony agresszív magatartás, és különösen akkor kontraproduktív, amikor ennyi elszántság van mögöttük. Egy, a fejleményeket azon melegében elemző szakember kőkemény logikával vezette le, miért kell ebbe szükségszerűen belebuknia nem csak a katalán vezetésnek, de hónapokon belül a spanyol kormánynak is. Ami az Európai Unió vezetőit és a tagállamokat illetti, Katalónia nem is várhat tőlük semmilyen támogatást. Egyrészt a Brexit élménye és hosszan elhúzódó folyamata túl elevenen él a brüsszeli sturktúrákban ahhoz, hogy visszakézből elutasítson minden olyan törekvést, amely a széttagozódás felé mutat, másrészt az autonomista törekvéseket egyetlen tagállamban sem veszik szívesen napirendre. Az Uniónak megvannak a maga eszközei, hogy a szétbútorozásnál kellemetlenséget okozzon az Egyesült Királyságnak is, ne legyenek tehát illúzióink: az egyelőre csak papíron létező Katalán Köztársaság nagyon gyorsan az elszegényedés szinonímája lehet, és ez senkinek sem jó, legkevésbé a katalánoknak.

¿Adónde vas, Cataluña?

Hozzá kell szoknunk, hogy az Európai Unió túlbonyolított struktúráinak egyre kevesebb érdeke fűződik a néphatalom közvetlen gyakorlását védelmébe venni. Brüsszel kínos hallgatása a botrányos körülmények között lezajlott katalán függetlenségi népszavazás ügyében legalábbis elgondolkodtató. Az Egyesült Királyságban még elegáns módon próbálták elejét venni Skócia függetlenedésének, a józan érvek és ellenérvek taktikája rövid időre el is döntötte a kérdést.

A Brexit által okozott üzemzavar azonban fölkavarta a brüsszeli állóvizet, ezzel pedig újra terítékre kerültek a skót elszakadási törekvések. Brüsszel azzal érvel, amikor egy tagállami régió függetlenedése a tét, hogy egy esetleges elszakadást követően az önállósuló tartomány azonnal elveszítené uniós státusát, így újra kérelmeznie kellene felvételét a közösségbe. Ez a politikai Canossa-járás eltrettentő forgatókönyve, hiszen az illető tagállam, amely elveszítené tartományát - Spanyolország esetében a leggazdagabbat -, aligha lesz majd rövid- vagy középtávon érdekelt, hogy a rebellis tartomány államisága megszilárduljon, és mintegy diadalmenetben, egyenrangú partnerként tagozódjon be az európai struktúrákba. Az euro-atlanti törekvések blokkolása pedig hatékony módszer. Láthatjuk, hogyan lehetetleníti el például Görögország a macedónok erőfeszítéseit amiatt, hogy a Macedón Köztársaság (hivatalos nevén még mindig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság) egy görög tartomány nevét viseli.

A két világháború után kialakult államhatárok megváltoztathatatlanságának dogmája lényegében a német újraegyesítéssel dőlt meg Európában, amit washingtoni segédlettel, a szovjet hatalom gyengélkedését kihasználva, de a francia és brit szövetségesek fenntartásai ellenére sikerült Helmut Kohlnak tető alá hoznia. Ezt követően meglepő gyakorisággal kellett Európa hidegháborús térképét újrarajzolni. A Szovjetunió szétesése nem volt feszültségektől mentes, Csehszlovákia felbomlása viszont békésen zajlott le. A délszláv háborúk azonban megmutatták, hogy Európában - legalábbis annak balkáni csücskében - hogyan képesek egymásnak esni az addig békében élő nemzeti közösségek, ha önállóságuk a tét. Legutóbb Koszovó függetlenedése bolygatta meg a térség stabilitását.

Brüsszel néhány másik uniós tagállam érintettsége miatt sem lelkesedik a hasonló törekvések láttán, az alapvető szabadságjogok gyakorlásával azonban nem mehet szembe nyíltan. A katalánok joggal teszik föl a kérdést: ha az Európai Unió tagállamainak többsége támogatta Koszovót azzal, hogy elismerte államiságát, most miért nem emelnek szót legalább a közvetlen részvételen alapuló demokratikus joggyakorlás, mint demokratikus alapérték védelmében? A spanyol kormányzati szervek persze jócskán rájátszanak a regionalizmus táplálta félelmekre. (Magunk is tudjuk, hogyan lehet ilyesmivel hergelni a mindenkori többséget.) Alfonso Dastis külügyminiszter egy interjúban arról beszélt a minap, hogy drasztikus fellépésükkel a folyamatok európai szintű eszkalálódását próbálják megakadályozni, név szerint emlegetve Olaszországot, Franciaországot és Belgiumot. (Hová álljanak a belgák?) Spanyol alkotmányos szempontból tehát magyarázható, miért nem szabad olyasmit gyakorolniuk az amúgy széleskörű autonómiával rendelkező katalánoknak, mint amire lehetőségük volt a skótoknak az Egyesült Királyságban, ezt azonban erőszakszervezetek bevetésével nyomatékosítani súlyos presztízsveszteséggel jár. Spanyolország erősen túlreagálta a helyzetet, emiatt pedig nagy valószínűséggel olyanokban is megrendült a spanyol demokráciába vetett bizalom, akik amúgy az egység fenntartása mellett voksoltak volna. Közvéleménykutatók szerint egy hónapja még ők voltak többségben. Szinte bizonyos, hogy a rohamrendőrök brutalitása nyomán (amikor e sorokat írom, már négyszáz fölött van a sebesültek száma!) a spanyol kormányzatnak úgy kell tárgyalóasztalhoz ülnie, hogy Franco örököseinek és agresszoroknak tekinti majd őket a katalán társadalom.

Tárgyalni ugyanis mindenképpen kell, bár a katalán népszavazás keltette feszültség nem oldódik meg azzal, ki hogyan magyarázza majd a bizonyítványát. Madrid éppen annyira válik hiteltelenné, amennyire hitelteleníteni próbálja a katalán népszavazás borítékolható végeredményét. Olyan jeleneteket láthattunk Barcelonában, amelyek a nagy polgárjogi mozgalmak archív képsorait idézik: a szavazókörzetek védelmére traktorokkal felvonuló földművelők, a rohamsisakosok által betört és megszállt szavazóhelyiségek, az élőlánccal védelmezett szavazóurnák és a gumilövedékekkel oszlatott  szavazók látványa nem csak Spanyolországban veri ki a biztosítékot. A külső szemlélő nem az állig felfegyverzett spanyol rohamrendőrökkel rokonszenvez, hanem a szavazólapot lobogtató katalán polgárokkal, a kérdés pedig nem az, hogy dönthetnek-e a katalánok  saját önállóságukról, hanem az: önkényesen értelmezi-e a demokratikus alapjogokat az Európai Unió egyik tagállama, tágabb értelemben pedig maga az Európai Unió? Mindenki a maga jogérzéke szerint keresse a választ!

 

Szabadság, 2017. október 2.

http://szabadsag.ro/-/-adonde-vas-cataluna-

Yo soy Barcelona...?

Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-