O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Pénz beszél

Az Európai Unió tagállamaiban a közelmúltban tapasztalható politikai átrendeződések összefüggéseiről szerettem volna elmélkedni, hiszen az osztrák vagy a cseh parlamenti választások tanulságai, a rendkívül fiatal Sebastian Kurz volt osztrák külügyminiszter, jövendőbeli kancellár felemelkedése, illetve Ausztria uniós politikájának várható újrahangolása szoros összefüggésben van azzal, ami például a német választásokon történt. Az események sodra azonban fölülírja a szándékot. Barcelonában ugyanis – mint azt vezető hírként a minap ország-világ megtudhatta – kikiáltották a független Katalán Köztársaságot. A senki által sietve el nem ismert, lényegében csak a függetlenségi nyilatkozatban létező új államalakulatnak ezidáig már kilenc nyelven van saját szócikke a Wikipédián, ami azt jelzi: a közgondolkodás lega¬lábbis történelmi jelentőségű eseményként számol a katalán parlamentben történtekkel.

Fogalmam sincs, mire gondoltak a vezető függetlenség-párti katalán politikusok, miközben politikai dacból épp a velük foglalkozó spanyol parlamenti üléssel párhuzamosan szavazták meg a kiáltványukat, de minden bizonnyal számoltak azzal is, hogy az alkotmányosság amúgy logikus érveibe meglehetősen görcsösen kapaszkodó spanyol hatóságok esetleg büntetőeljárás keretében próbálnak majd egy időre megszabadulni tőlük. Hogy ebben az ügyben mennyi a politikai kalandorkodás és mennyi a szimpátiára érdemes heroizmus, azt ki-ki döntse el maga. Mindkét narratíva mellett lehet ésszerűen érvelni. Az viszont nem vitatható, hogy egy független, gazdaságilag teljes mértékben önálló Katalóniát semmiképpen sem engedhet meg magának Spanyolország annál az egyszerű oknál fogva, hogy a renitens tartomány részesedése a teljes spanyol gazdasági teljesítményből 20 százalék körüli. Akárhonnan nézzük ezt a történetet, itt bizony kőkemény pénzügyi érdekek mentén húzódnak a törésvonalak akkor is, ha Katalónia önazonosságának megerősödését például az is szolgálta, hogy az átfogó nyelvoktatási rendszer bevezetésével a nagy számban betelepülő, nem katalán anyanyelvű népesség is kétnyelvűvé vált. (Katalónia lakossága száz év leforgása alatt több mint megháromszorozódott!)

A magunk háza táján elégedetten csettintenénk, ha fel tunánk mutatni hasonló eredményeket. Persze, hasonló lehetőségek is kellenének, mint amilyenekkel az elmúlt évtizedekben Katalónia rendelkezett, ennek azonban kevés a valószínűsége. A párhuzam azonban gazdasági vonatkozásban is fennáll, mint ahogyan azt is könnyű belátni, hogy az aranytojást tojó tyúkot senki sem fogja csak úgy szabadjára engedni, inkább levágja és megsüti vacsorára.

Mindeközben gyakorlatilag elsikkadt a hír, hogy Olaszország két, igencsak gazdag tartományában, Lombardiában (Milánó központtal az olasz gazdasági teljesítmény ötödét adja, az egyik leggazdagabb régió egész Európában) és Venetoban (Velence központtal gazdasági szempontból a legjelentősebb olasz tartománynak számít, elsősorban erősen gépesített mezőgazdasága és turizmusa miatt) szintén lezajlott két népszavazás, amelyek a nagyobb gazdasági és adminisztratív önállóság ügyét voltak hivatottak megerősíteni. Az alapvető probléma tehát ugyanaz, mint Katalóniában: a gazdag régiók úgy ítélik meg, hogy szemérmetlen az aránytalanság a központi költségvetésbe befizetett és az onnan visszaosztott pénzösszegek között. (Fontos szempont volt még az elszabaduló migráció témája is, amely érzékenyen érinti Olaszországot, de ez most mellékszál.) A két olasz tartományi népszavazás azonban alkotmányos körülmények között zajlott le, Róma épp csak a kidobott pénzt sajnálja miattuk, mondván: a tartományok és a központi kormányzat közötti tárgyalások e nélkül is folyhatnak a maguk medrében.

Talán ez a bölcsesség hiányzott a madridi kormányzatból, jól tudván, hogy a katalán ügyek mögött nem egy szűk kisebbség áll, hanem komoly tömegbázis. Erővel és cinizmussal lesöpörni a kényes témákat az asztalról bizony agresszív magatartás, és különösen akkor kontraproduktív, amikor ennyi elszántság van mögöttük. Egy, a fejleményeket azon melegében elemző szakember kőkemény logikával vezette le, miért kell ebbe szükségszerűen belebuknia nem csak a katalán vezetésnek, de hónapokon belül a spanyol kormánynak is. Ami az Európai Unió vezetőit és a tagállamokat illetti, Katalónia nem is várhat tőlük semmilyen támogatást. Egyrészt a Brexit élménye és hosszan elhúzódó folyamata túl elevenen él a brüsszeli sturktúrákban ahhoz, hogy visszakézből elutasítson minden olyan törekvést, amely a széttagozódás felé mutat, másrészt az autonomista törekvéseket egyetlen tagállamban sem veszik szívesen napirendre. Az Uniónak megvannak a maga eszközei, hogy a szétbútorozásnál kellemetlenséget okozzon az Egyesült Királyságnak is, ne legyenek tehát illúzióink: az egyelőre csak papíron létező Katalán Köztársaság nagyon gyorsan az elszegényedés szinonímája lehet, és ez senkinek sem jó, legkevésbé a katalánoknak.

¿Adónde vas, Cataluña?

Hozzá kell szoknunk, hogy az Európai Unió túlbonyolított struktúráinak egyre kevesebb érdeke fűződik a néphatalom közvetlen gyakorlását védelmébe venni. Brüsszel kínos hallgatása a botrányos körülmények között lezajlott katalán függetlenségi népszavazás ügyében legalábbis elgondolkodtató. Az Egyesült Királyságban még elegáns módon próbálták elejét venni Skócia függetlenedésének, a józan érvek és ellenérvek taktikája rövid időre el is döntötte a kérdést.

A Brexit által okozott üzemzavar azonban fölkavarta a brüsszeli állóvizet, ezzel pedig újra terítékre kerültek a skót elszakadási törekvések. Brüsszel azzal érvel, amikor egy tagállami régió függetlenedése a tét, hogy egy esetleges elszakadást követően az önállósuló tartomány azonnal elveszítené uniós státusát, így újra kérelmeznie kellene felvételét a közösségbe. Ez a politikai Canossa-járás eltrettentő forgatókönyve, hiszen az illető tagállam, amely elveszítené tartományát - Spanyolország esetében a leggazdagabbat -, aligha lesz majd rövid- vagy középtávon érdekelt, hogy a rebellis tartomány államisága megszilárduljon, és mintegy diadalmenetben, egyenrangú partnerként tagozódjon be az európai struktúrákba. Az euro-atlanti törekvések blokkolása pedig hatékony módszer. Láthatjuk, hogyan lehetetleníti el például Görögország a macedónok erőfeszítéseit amiatt, hogy a Macedón Köztársaság (hivatalos nevén még mindig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság) egy görög tartomány nevét viseli.

A két világháború után kialakult államhatárok megváltoztathatatlanságának dogmája lényegében a német újraegyesítéssel dőlt meg Európában, amit washingtoni segédlettel, a szovjet hatalom gyengélkedését kihasználva, de a francia és brit szövetségesek fenntartásai ellenére sikerült Helmut Kohlnak tető alá hoznia. Ezt követően meglepő gyakorisággal kellett Európa hidegháborús térképét újrarajzolni. A Szovjetunió szétesése nem volt feszültségektől mentes, Csehszlovákia felbomlása viszont békésen zajlott le. A délszláv háborúk azonban megmutatták, hogy Európában - legalábbis annak balkáni csücskében - hogyan képesek egymásnak esni az addig békében élő nemzeti közösségek, ha önállóságuk a tét. Legutóbb Koszovó függetlenedése bolygatta meg a térség stabilitását.

Brüsszel néhány másik uniós tagállam érintettsége miatt sem lelkesedik a hasonló törekvések láttán, az alapvető szabadságjogok gyakorlásával azonban nem mehet szembe nyíltan. A katalánok joggal teszik föl a kérdést: ha az Európai Unió tagállamainak többsége támogatta Koszovót azzal, hogy elismerte államiságát, most miért nem emelnek szót legalább a közvetlen részvételen alapuló demokratikus joggyakorlás, mint demokratikus alapérték védelmében? A spanyol kormányzati szervek persze jócskán rájátszanak a regionalizmus táplálta félelmekre. (Magunk is tudjuk, hogyan lehet ilyesmivel hergelni a mindenkori többséget.) Alfonso Dastis külügyminiszter egy interjúban arról beszélt a minap, hogy drasztikus fellépésükkel a folyamatok európai szintű eszkalálódását próbálják megakadályozni, név szerint emlegetve Olaszországot, Franciaországot és Belgiumot. (Hová álljanak a belgák?) Spanyol alkotmányos szempontból tehát magyarázható, miért nem szabad olyasmit gyakorolniuk az amúgy széleskörű autonómiával rendelkező katalánoknak, mint amire lehetőségük volt a skótoknak az Egyesült Királyságban, ezt azonban erőszakszervezetek bevetésével nyomatékosítani súlyos presztízsveszteséggel jár. Spanyolország erősen túlreagálta a helyzetet, emiatt pedig nagy valószínűséggel olyanokban is megrendült a spanyol demokráciába vetett bizalom, akik amúgy az egység fenntartása mellett voksoltak volna. Közvéleménykutatók szerint egy hónapja még ők voltak többségben. Szinte bizonyos, hogy a rohamrendőrök brutalitása nyomán (amikor e sorokat írom, már négyszáz fölött van a sebesültek száma!) a spanyol kormányzatnak úgy kell tárgyalóasztalhoz ülnie, hogy Franco örököseinek és agresszoroknak tekinti majd őket a katalán társadalom.

Tárgyalni ugyanis mindenképpen kell, bár a katalán népszavazás keltette feszültség nem oldódik meg azzal, ki hogyan magyarázza majd a bizonyítványát. Madrid éppen annyira válik hiteltelenné, amennyire hitelteleníteni próbálja a katalán népszavazás borítékolható végeredményét. Olyan jeleneteket láthattunk Barcelonában, amelyek a nagy polgárjogi mozgalmak archív képsorait idézik: a szavazókörzetek védelmére traktorokkal felvonuló földművelők, a rohamsisakosok által betört és megszállt szavazóhelyiségek, az élőlánccal védelmezett szavazóurnák és a gumilövedékekkel oszlatott  szavazók látványa nem csak Spanyolországban veri ki a biztosítékot. A külső szemlélő nem az állig felfegyverzett spanyol rohamrendőrökkel rokonszenvez, hanem a szavazólapot lobogtató katalán polgárokkal, a kérdés pedig nem az, hogy dönthetnek-e a katalánok  saját önállóságukról, hanem az: önkényesen értelmezi-e a demokratikus alapjogokat az Európai Unió egyik tagállama, tágabb értelemben pedig maga az Európai Unió? Mindenki a maga jogérzéke szerint keresse a választ!

 

Szabadság, 2017. október 2.

http://szabadsag.ro/-/-adonde-vas-cataluna-

Helyzet van


Menni vagy maradni? Hamleti léptékű dilemmát oldott fel David Cameron az Európai Unióból való kilépés ügyében szervezett népszavazással, a BREXIT ugyanis ilyen-olyan formában évtizedek óta tematizálja a brit politikát és közvéleményt. Az Európai Unió történetében Nagy Britannia volt az egyetlen tagország - jogilag ugyanis még hosszú ideig az marad! –, amely kétszer is megszavaztatta állampolgárait a bentmaradásról. Nem divat a konzervatívokat összekötni a progresszióval (értsen ez alatt bárki bármit is!), de tudni kell, hogy az Egyesült Királyság belépését az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe tory kormány vezényelte le, az 1975-ös népszavazáson pedig, már ellenzékből, maga Margaret Thatcher, a brüsszelita szuperállami törekvéseket később erősen kritizáló Vaslady is fennhangon támogatta – a kormányzó balodali Munkáspárt többségével szemben! A törésvonalak persze akkor sem, és most sem kizárólag a párthovatartozás függvényében alakultak ki.

 


Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Brüsszelben euroszkeptikus vezetőnek tartják, mégis ő volt az egyetlen a tagországok vezetői közül, aki egy kilépéspárti brit napilapban az Egyesült Királyság bentmaradása mellett kampányolt egészoldalas hirdetéssel. Személyes érdeke is fűződött hozzá, hiszen David Cameronnal fontos szövetségese távozik az Európai Tanácsból, aki hozzá hasonlóan ellenállt Brüsszel lopakodó föderalizációs kísérleteinek, mi több: épp a népszavazás ötletével sikerült egy sor különengedményt kicsikarnia Brüsszeltől. Akkor siettek az EU-bürokraták leszögezni, hogy egyedi megállapodásról van szó, senki ne merészeljen hasonló követelésekkel előállni. Megállapodásuk nem a tagegyenlőség és az egyenlő bánásmód elvének megerősítéséről szólt, így más országok állampolgáraiban tovább rombolta Brüsszel tekintélyét. Nem téved tehát a magyar miniszterelnök, amikor mélyreható uniós reformokat sürget: a BREXIT sokkhatása alatt nyilatkozó európai vezetők és pártcsaládok meglepő egyhangúsággal ismételgetik ugyanezt az érvet. Kérdés, ki mit ért uniós reformokon?

Érdemes elgondolkodni a nagy közvéleménykutató cégek óvatoskodásán, illetve azon a tévedésnek bizonyuló optimizmuson, amellyel az utolsó pillanatban mégis 4 százalékpontos különbséget jósoltak a bentmaradók javára. Erősen heterogén, multikulturális közegben nehezebb a választók szándékát és aktivitási hajlandóságát modellezni, magyarázzák a szakértők, a multikulturális London és környéke viszont a várakozásoknak megfelelően rávert a BREXIT támogatóira. Van azonban egy szempont, amivel kevésbé számoltak, mégpedig a rejtőzködő szavazók és a „bizonytalanok” hallgatásának okaival. A megbélyegzési „kultúra”, amellyel az ideológiai fősodor egy ideje kezelni szokta az ellenvéleményt, minden bizonnyal hozzájárult az előrejelzések torzulásához: fordított végeredmény esetén egy 4 százalékpontos tévedés dupla súllyal esik a latba, ez pedig nagyon is túl van a hibahatáron.

 


A népszavazás demokratikus gyakorlat, még akkor is, ha némelyek szerint egy mezei választópolgár nem képes felelős döntést hozni bonyolult közügyekben. (Miért is szavazunk egyáltalán bármiről?) Ezzel Brüsszelben is tisztában voltak az Európai Unió bővítési folyamatában, illetve a Lisszaboni Szerződés kapcsán, amely az EU-bürokrácia hatásköreit megnövelte: Írországot kétszer is megszavaztatták, hogy a megfelelő eredményt kicsikarják, természetesen különalkuk megkötésével. A brüsszeli statusquo ellenében megfogalmazott népszavazási igények azonban már nem férnek össze az EU-bürokraták ízlésével. Ennek jeleit láttuk a skót függetlenség ügyében szervezett 2014-es népszavazás kapcsán is, ahol a brüsszeli figyelmeztetés szerint ha Skócia kiválik az Egyesült Királyságból, azzal EU-tagságát is elveszíti. Furcsa hozadéka e logikának, hogy Skócia előljárói most a bentmaradás mellett kampányoltak, BREXIT esetére azonban kilátásba helyeztek egy következő függetlenségi népszavazást. Hasonlót fontolgatnak most az észak-ír és walesi vezetők is, Gibraltárra pedig a spanyol külügyminiszter jelenkezett be.  A dominó tehát borulni látszik, felmerül a FREXIT, vagyis az alapító tagnak számító Franciaország kilépésének a kérdése, hiszen ott még alacsonyabb az EU támogatottsága, mint Nagy Britanniában. Az valószínűleg túlzás, hogy a brit választópolgárok a saját Trianonjukat szavazták volna meg: ehhez egyrészt Londonnak is lesz egy-két szava, másrészt viszont Gibraltárt leszámítva még azokban a tartományokban is, ahol a BREXIT hívei maradtak alul, többnyire kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.

Köztudomású, hogy az uniós tagországok biztonságát, gazdasági és politikai érdekeit súlyosan csorbító jelenségek, események (például a görögországi államcsőd vagy a migrációs válság) mennyire nehezen hozzák mozgásba az Európai Unió brüsszeli mechanizmusait. Helyettük tagországi szerepvállalások kínálnak ideig-óráig megoldást. Józan emberben fölmerül a kérdés: egy ilyen horderejű kérdésben, mint amilyen a BREXIT-ügy volt, miért nem korteskedtek teljes mellszélességgel az EU brüsszeli vezetői, miközben érezhetően kontraproduktív, burkolt fenyegetések („nem lesz visszaút”, „ha kilépnek, kint lesznek”, stb.) egész sorozatát fogalmazták meg az Egyesült Királysággal szemben? A puszta tény, hogy a BREXIT-tel kapcsolatos uniós álláspont nem a 27 állam- és kormányfőt tömörítő Európai Tanácsban, hanem egy Angela Merkel által hétfőre összehívott német-olasz-francia-ET csúcson körvonalazódik, sokat elárul arról, hogyan keverik a lapokat az Európai Unióban.

 


Sokan úgy gondolják, hogy a BREXIT lefutott kör, pedig ez nem így van. Először is az angol parlamentet semmi sem kötelezi, hogy meg is hozzák a kilépésről szóló döntést, az EK-ban ugyanis nem ügydöntő a népszavazás. Igaz, ahol az EU történetében kétszer is vették a bátorságot, hogy éljenek a demokratkus játékszabályok adta lehetőségekkel, ne csak beszéljenek róla, ott kevés az esélye, hogy következmények nélkül maradjon egy népszavazás végeredménye. David Cameron is ezt erősítette meg a lemondásával. A következmények azonban nem egyik napról a másikra következnek majd be. Évekig tartó tárgyalásokkal lehet csak szétszálazni az Egyesült Királyság és az Európai Unió összefonódását akkor is, ha előbbi mindig különutas politikát folytatott. Egy-két év alatt gyökeresen megváltozhat a geopolitikai szükségszerűség, ezzel együtt pedig a népakarat is, amelynek most leginkább a brüsszeli politikával szembeni protest volt a vezérelve. Nagy Britannia komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező európai nagyhatalom, a világ 5. legnagyobb gazdasága, elemi érdeke tehát az EU-nak, hogy ne idegenítse el magától. Helyzet van tehát, nem pedig katasztrófa (jól is néznénk ki, ha alapvető demokratikus jogainkat katasztrófaként kezelnénk!), amelyre hatékonyan és gyorsan kellene reagálni. Az európai kancelláriákban – és természetesen Londonban is – már hónapok óta modellezik a BREXIT hatásait gazdaságra, politikára, integrációra nézve. Remélhetőleg Brüsszelnek is van értelmes, hatékony, és ami a legfontosabb: a uniós polgárok szemében is hiteles forgatókönyve! Ha nincs, meg vannak számlálva a napjai.