O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

I-vel, mint Iohannis

Csak a miheztartás végett: Obama elnöksége nem oldotta meg Amerika legújabb kori emberi jogi problémáit, éppen elég van belőlük, hogy az Egyesült Államok is csak egy legyen az ellentmondásos demokráciák hosszú sorában, gondoljunk csak Guantanamora! Fejeket lehűteni: Klaus Johannis sem fogja megoldani az erdélyi magyarok gondjait, nem is jelentkezett be ilyesmire. Megválasztása fegyvertény – egy halmozottan kisebbségi politikus a fokozottan ortodox és nemzetállami Románia élén, aki, legalábbis nyilatkozat szintjén inkább hajlandó lett volna veszíteni, semmint bunkónak bizonyulni –, de korántsem a megoldás. Johannis ugyanis nem feltétlen rólunk szól, nem is egészen az erdélyiségről, hanem inkább egy zsigeri rendszerellenességről.

 

 

Való igaz, ennek mi, erdélyi magyarok is a részesei voltunk, és erre épp elég bizonyíték a közszolgálati televízióban közzétett, etnikai szempontok szerint is kiszámolt választási hajlandóság: a magyarok 80 százaléka szavazott bizalmat "a németnek". Megérkezni valahová nagy eredmény, onnan tovább verekedni magunkat azonban sokkal nagyobb erőfeszítés, mint azt sokan ma gondolnák. Ahogy mondotta volt Constantin Brâncuși, akit mostanában sokat idézgetnek holmi bankügyleteket népszerüsítő tévéreklámokban, kapitalista megfontolásból: “...messzire látni egy dolog, elmenni odáig egészen más...” Igaz, olyasmit is mondott, hogy “...a munkát nem nehéz elvégezni, minden azon múlik, hogy olyan állapotba hozd magad, amelyben el is tudod végeni...” (Az aforizmák nyersfordításaiért engem illik szidni!) Állapot van tehát, és ez még nem erény és nem eredmény! A "rendszerellenesség" nem lehet maga a rendszer, ha józan fejjel gondolkodunk, ez nem egészséges, nem is hosszútávú projekt. Mi több: ebben maga Johannis sem érdekelt.


 

Olyan politikai valóságban kell megmaradnia “román elnöknek”, amely már kétszer is nekifutott alkotmányossági csűrcsavarokkal megdönteni egy hivatalban lévő elnök vélt vagy valós hatalmát. Az alkotmány nem változott, egyhamar nem is fog, a politikai valóság még kevésbé, a román társadalom egy jottányit sem lett az urnák tövében toleránsabb, Johannis pedig politikus volt eddig is, az marad ezután is, és amióta a nagyszebeni városházáról az országos nagypolitikába ejtőernyőzte magát, meglehetősen jó taktikai érzékkel mozog ebben a közegben. Éppen elegendő indok, hogy mostantól árgus szemekkel, éles kritikával figyelje minden egyes lépését minden egyes választópolgár, legfőképpen pedig azok, akik bizalmat előlegeztek neki: a gazdasági emigrációba kényszerülő, szülőhazájának komoly anyagi bevételt termelő “nyugatos diaszpóra”, a nagy közéleti hajlandóságot mutató, utcára vonuló egyetemi fiatalság – és miért ne: az elsöprő többséggel Johannisra szavazó, s ezzel együtt halmozottan kisebbséginek maradó erdélyi magyarság.

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság 2014. november 16-i számában.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/109710


Katalánok, skótok, székelyek

Tanulj, székely, hogy katalán legyen belőled! – ajánlottam a barátaim figyelmébe egy tudósítást, mely a Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából szeptember 11-én szervezett hatalmas tömegtüntetést minden idők legnagyobb európai megmozdulásaként aposztrofálta. Számháborúzni persze Sanyolországban is tudnak: a madridi lapok „csak” több százezer embert emlegettek, a tüntetés szervezői viszont kétmilliós tömegről beszélnek, mely Barcelona két egymásba torkolló surgárútján V alakzatban tett tanubizonyságot Katalónia függetlenedési szándékainak komolyságáról. E számok hallattán kicsit meghunyászkodik bennem a székely: Erdővidéken aligha tudnánk ilyen drámai hatású menetelést összetrombitálni, a legutóbbinak is, a résztvevők magas száma ellenére szórványos arculatát mutogattuk a nagyvilágnak, élő egyenesben. Csíksomlyót a maga szakrális jellegével nem tartom illendőnek idecitálni, bár a pünkösdi Babba Máriának sok tekintetben köze van a székely és csángó katolikus identitás, újabban pedig a felekezetek feletti nemzeti érzület erősítéséhez. (A vallási türelem „őshazájában” ez tulajdonképpen természetesnek is tekinthető.)

 


Mindannyian tudjuk, szinte kívülről fújjuk a hajdan székekbe szerveződő székelység sajátos önrendelkezési jogaiból és intézményeiből származtatott jelenkori autonómia-törekvések hivatkozási pontjait. Az persze már keveseket érdekel, hogy a székely önrendelkezésből gyököt vonás nem modernkori találmány, legalább négyszáz éves, szomorú hagyománya van. Hogy történész barátaim meg ne kövezzenek, csak vázlatosan emlegetném fel a János Zsigmond elleni felkelést 1562-ből, amelynek a Székelytámadt és Székelybánja csúfnevű várakat és a székelyek jobbágysorba taszítását „köszönhetjük”, netán a Báthoryak próbálkozásait, amelyek miatt a háromszéki, csíki, gyergyói és udvarhelyi székelység 1599-ben egyszerre Vitéz Mihály táborában találta magát, vagy éppen a Mária Terézia-féle erőszakos sorozást, mely a madéfalvi vérengzésbe és az ún. elcsángálásba torkollott.

Az önrendelkezési jogok hagyománya mellett fontos hivatkozási pont az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyik bekezdése, mely expressis verbis kimondja: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Viszont az is köztudott, hogy a román közgondolkodás lényegében azóta hanyagolja az amúgy jószándékú elvek napirendre vételét. És szintén hivatkozási pont a kommunista “vívmányként” értelmezhető, módszeresen elsorvasztott, ám formailag mégiscsak létező területi-adminisztrációs egység, a Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány megléte 1952 és 1968 között.

 


A legújabb kori székely autonómia-törekvések igazi legitimációját azonban az Európai Unióban működő különböző autonómia-formák jelentenék. Ezek felemlegetése, a velük való érvelés, legutóbb pedig az egyik autonómia-forma, a dél-tiroli erdélyi adaptációjának közvitára bocsátása mifelénk viszont nem a megfontolás tárgya, inkább muníciót szolgáltat választási retorikák magyarellenes felhangjaihoz. A területi jelleget mellőző kulturális autonómia-tervezet, pusztán etnikai vonzata és a pozitív diszkrimináció elve miatt sikkad el a bukaresti törvényhozásban. Csak az “ugyanannyi jogot Csíkszeredának, mint Caracalnak” típusú, kétes értékű megoldások jöhetnek szóba uniós kényszer miatt, ez pedig a fentről diktált regionalizációt vetíti előre, nem egy önkormányzatok szabad társulásán alapuló, az egyes régiók sajátosságait és a vonatkozó európai ajánlásokat figyelembe vevő gyakorlatot. Ebben persze magunk is ludasok vagyunk némiképp, hiszen például az utóbbi 25 évben kialkudott nyelvi jogainkkal sem kívánunk maradéktalanul élni – noha ennek nem gyakorlati haszonnak, hanem elvi kérdésnek kellene lenni –, s ezt épp azok a statisztikák bizonyítják, amelyek az igényeinket is igazolhatnák.

 

 

Az autonómia-törekvések mellett nyilván jelentős gazdasági érvek is felhozhatók, amelyeket hosszan lehetne vitatni pro és kontra, mert távolról sem igaz a sztereotípia, miszerint Bukarest vagy valamely “gazdag” régió nélkül a Székelyföld életképtelen lenne. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi megye, köztük a székely megyék adófizetői nagyobb összegű befizetésekkel járulnak hozzá a központi költségvetéshez, mint amennyit onnan visszaosztanak nekik. Az altalajkincsek kitermelésének Bukarestbe vándorló hasznáról vagy a nagyvállalatok hatalmas összegű befizetéseiről már beszélni sem érdemes.

Bezzeg a katalánok! A jelentős önkormányzatisággal felruházott Katalónia Spanyolország pénzesládikója lett, gazdasági ereje a katalán identitás megerősödését eredményezte, függetlenségi törekvéseit pedig osztatlan lelkesedéssel képes tömegrendezvények egész sorával kifejezni. Madrid ugyan elvitatja a tartomány önállósulásának jogát, ám a népszavazást ők is megtartják novemberben. Ilyesmiben a székelyek – és tágabb értelemben az Erdély gazdasági önállóságát felvető román gondolkodók – belátható időn belül alig reménykedhetnek. És bezzeg a skótok! Az Egyesült Királyság saját parlamenttel is rendelkező tagországában, Skóciában 300 esztendei birodalmi és egységállami lét után most egy kétesélyes népszavazáson vihetik dűlőre a függetlenség ügyét, nem rettenve vissza semmilyen gazdasági-politikai következményekkel való riogatástól.

 


Kapkodjuk a fejünket, hogy kire érdemes odafigyelni, mi lehet a követendő út, melyik lehet a legalkalmasabb módszer, pedig egyszerű belátni, hogy üdvözítő recept és taktika nincsen. A skót és katalán példa szimpatikus ugyan, ám ellenszenvet gerjeszt a hasonló törekvésektől rettegő, jelentős nemzeti és etnikai kisebbségekkel rendelkező országok többségi társadalmaiban, akik nem kis túlzással koszovósodást, krímesedést kiáltanak. Logikus fejlemény, hogy a civilizáltabb válóperhez hasonlító skót, és a perlekedőbb katalán példa egyaránt elkerülendő forgatókönyv lesz ezen országok számára. Borítékolható, hogy a székely, tágabb értelemben pedig az erdélyi önrendelkezési törekvéseket ez jócskán megnehezíti majd.