Van annak diszkrét bája, hogy amíg a szír kormány a diplomata-totojázással elfoglalt Nyugat szeme láttára löveti halomra ellenzékét, rombolja le saját nagy múltú városainak építészeti örökségét, és gyakorlatilag polgárháborúba kényszeríti a demokratizálódási kísérletet, addig egy, a mércének számító nyugati demokráciák szerint mindezidáig elismert, korrekt választásokon győzedelmeskedő, sikeres isztambuli polgármesterségből váltó török kormányfőt egyik napról a másikra indulatos kommentátorok diktátornak bélyegeznek meg.



Mintha fogalmuk sem volna, milyen vegyes jelszavakkal zajlanak ezek a békésnek már aligha mondható tüntetések. Aki végigtallóz a nagy hírügynökségek vonatkozó fényképalbumain, meglepődve fogja látni, hogy a „békés tüntetők versus agresszív erőszakszervezetek” sztereotípiánál mennyivel árnyaltabb a képlet. Van ott mindenféle: tiszta tekintetű, csillagos-holdsarlós lobogóval menetelő gyönyörű lányok, száguldozó ultrák, vérző fejű tüntetőket ellátó mentősök, súlyosan megrongált és kiégett közműveket védelmező rendőri alakulatok, földön fekvő férfit rúgdosó „sünök”, füstbombákat és kaluppköveket hajigáló maszkosok, rendőri sorfal előtt csókolózó fiatal párok – és lángoló buszok, autók, épületek, barrikádok. Ám a közhelyesen szajkózott „török tavasz” mintha mégse köszönne vissza a képekről. Pedig valós tömegek mozdulnak meg, valós problémákat hánytorgatnak föl nap-nap után, a túlkapásoknak pedig sajnos halálos áldozatai is vannak. Mindeközben Erdogan miniszterelnök népszerűsége – most fogózzanak meg – lassan magasabbra kúszik.

Az a bizonyos térrendezés, amely a futótűzként terjedő, mindinkább eszkalálódó tüntetések szikrájának számít, akár elismerésre méltó kezdeményezés is lehetett volna: tulajdonképpen egy hajdani topcsi (oszmán tüzérségi) barakk újjáépítése eredeti helyén, a semmiből, azaz egy szimbolikus jelleggel bíró építészeti-történelmi rehabilitáció még akkor is, ha – minő blaszfémia! – bevásárlóközpontot álmodtak bele. Ehhez képest Európában forráshiány miatt, omlásveszélyre hivatkozva műemlék nagytemplomot rombolhatnak földig (Abbeville Franciaország, 2013!), más kultikus építményekben pedig mindenféle kocsmák, lokálok, jobb esetben könyvtár, magánlakás vagy éppen színház működik. (Én magam három ilyet láttam néhány hete egyazon városban, Dijonban, ami kifejezetten örvendetes dolog, ha tudjuk, hogy Franciaországban a Le Figaro szerint minden hatodik templomot a lebontás veszélye fenyeget...

Több közeli ismerősöm, jóbarátom megfordult az elmúlt egy évben Törökország különböző vidékein, elsősorban szakmai megfontolásból – egyiküktől elsőkézből kapok most napi híreket előbb a szír határ közelében lévő Gaziantep és Adana, majd Kayseri városokból, ahol meghökkentően demokratikus érv a regnáló török kormány ellen, hogy „megunták” –, és egy dinamikusan fejlődő, elképesztően gazdagodó, teljesítményére büszke, nagyon is világi közegről mesélnek, amelyre csöppet sem igaz a szélsőségre hajló visszarendeződés vagy az Európára jellemző depresszív hangulat, bár a sajátos anatóliai típusú korrupcióról mindenkinek van egy-egy története. Hiteleiket jórészt visszafizették, ami válság idején a gazdasági függetlenség jeleként rendkívüli teljesítmény, sőt: világszám, reneszánszát éli a hagyománytisztelet és az oszmán múlt fölvállalása, régiós hatalmi törekvéseiket pedig NATO-tagként nem is tudják, milyen szemmel nézzék a szövetségesek.

Vitázunk a témáról közösségi csatornán. „Én egy ideig laktam Törökországban, és nyugat-európai szemmel valóban diktatúrának tűnhet bizonyos okok miatt, emellett a kisebbségeikkel sem bánnak egészen példás módon (– bár erre sok demokratikusnak tekintett országban is van példa bőven!), de egy közel 80 milliós, fiatal lakosságú, gazdaságilag jól fejlődő országot csak úgy lediktatúrázni azért nem kellene...” – érvel egyikük. Másikuk nagyot pörköl rám és Orhan Pamukkal példálózik. Az irodalmi Nobel-díjas szerző Hó című ópuszát magam is ismerem, izgalmas problémákat vet fel, amelyek most is ott lebegnek a Taksim tér fölött, a levegőben. Lényeglátó, de nem kizárólagos szempont. Ám az végképp elgondolkodtató, ha valaki csak a gumibotozó, vízágyúzó rendőröket látja meg ebben a bonyolult és szomorú történetben, és meg sem próbál a probléma mélyére fürkészni. Pedig végső soron mégiscsak egy hozzánk, Európához igyekvő országról van szó – bár a tüntetők java része épp a regnáló kormány túlzott nyugatbarátságát rója fel Erdogan miniszterelnöknek, míg az országban tartózkodó barátaim szerint a török társadalom nagy része egykedvűen figyeli az eseményeket, és nem tulajdonít nekik túl nagy jelentőséget.

Valószínűleg annak van igaza, aki úgy érvel: „Zavargások nem mindig politikai alapon törnek ki, ezúttal inkább valami finomvegyes az ügy, van benne kulturális, vallási, gazdasági és politikai indulat. Ne ítéljük meg mi a fotelből, nem vagyunk eléggé törökök.”

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. június 7-i számának vezércikkeként.