O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Merkel örök

Kevesen jósoltak volna 2015 végén több mint egy évet Angela Merkelnek a kancellári székben. A „wilkommenskultur” panelje mögötti tehetetlenség a birkatürelemmel megáldott, szupertoleráns német választókban is kiverte a biztosítékot, amikor szembesülniük kellett a bevándorlók erősen heterogén tömegeivel, ráadásul úgy, hogy amit a saját környezetükben tapasztaltak, annak sok esetben az ellenkezőjéről próbálták őket meggyőzni a sajtóban. Ezzel szemben most ott tartunk, hogy a kereszténydemokrata pártszövetség, a CDU–CSU „erős embere” magabiztosan néz egy újabb kancellári mandátum elé, mi több: a szociáldemokratákkal kötött kényszerházasság felbontása is benne lehet a pakliban. Ehhez éppen jól jönnének a jelenleg is parlamenti képviselettel rendelkező Zöldek, valamint az előző Bundestag-választásokon elbukó, most azonban ismét 10 százalék körül mért liberális FDP (Szabad Demokrata Párt), akinek az elnöke, Christian Lindner szeptember elején a Bildnek adott interjújában fogalmazott meg rendkívül szigorú álláspontot a migráció kapcsán.

A Német Szociáldemokrata Párt jelenlegi mélyrepülése legalább annyira köszönhető Martin Schulz kancellárjelölt gyenge teljesítményének, mint Angela Merkel csöppet sem konfrontatív taktikájának. Ez nagyszerűen megmutatkozott egyetlen televíziós vitájukban is, ahol a gazdasági vagy szociálpolitikai témák szépen elsikkadtak a migrációs válságot firtató kérdések miatt, és ebben Merkel minden korábbi baklövése ellenére verhetetlennek bizonyult. Világpolitikai tekintélye és komoly tapasztalata mindenképpen mellette szólnak, befolyását a Forbes-lista évek óta az élbolyban méri, nagy ostobaság lenne a német választók részéről a jól kipróbált biztosat egy bizonytalanra cserélni. A választási kampányában úton-útfélen Orbán-ellenes retorikát folytató Martin Schulz borítékolható kudarca nemcsak azt jelzi, hogy a német választók szerint sem elegendő a kancellári minőséghez a nyolc általános (Schulz anno érettségi nélkül hagyta ott a középiskolát, európai parlamenti elnöksége pedig nem választás, hanem politikai alku eredménye volt), hanem azt is, hogy érteni vélik Angela Merkel migrációs politikáját. Tetszik vagy sem, ez a mostani választások tétje. Merkel egyrészt ébren tartja Németország lelkiismeretét – ha kell, ő is odamondogat a rendetlenkedő magyaroknak –, másrészt jól felfogott érdekei miatt egyre szigorúbb bevándorlásellenes intézkedéseket szorgalmaz a színfalak mögött, és gondoskodik arról, hogy ezekről úgy szivárogtasson információkat, hogy a politikai korrektségén csorba ne essék. Teszi mindezt azért, mert előtte sem titok, hogy a német választók nagy arányban figyelik szimpátiával mindazt, amit a bajor Keresztényszociális Unió vezéralakja, Horst Seehofer, a feltörekvő osztrák külügyminiszter, Sebastian Kurz vagy a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor képvisel migrációs fronton. Sokat elárul egyébként a merkeli taktikáról, ahogyan szép lassan kikopott a szóhasználatából a „wilkommenskultur” kifejezés, ezzel szemben hangsúlyt kapott a kitoloncolás ügye, belügyminisztere, Thomas de Maiziere pedig épp a minap tette le a voksát a schengeni övezeten belüli határellenőrzések fenntartása mellett (!), bár ezt az Európai Bizottság kifejezetten ellenzi.

 


A német belpolitikát migrációs kérdésekben tematizáló Alternatíva Németországáért (AfD) pártot, amely 2013-as megalakulása óta sorozatosan produkált meglepetéseket a tartományi választásokon, ma már stabilan 10 százalék körül jegyzik, ez pedig értékes képviselői helyeket jelent majd a Bundestagban egy olyan mozgalom számára, amelyet az előző választások idején csak minden ötvenedik választó vett komolyan. Az Európai Unió reformját hangsúlyozó, kifejezetten bevándorlás-ellenes párt önmagában persze nem képes majd lényeges fordulatot kieszközölni Angela Merkel migrációs politikájában, arra viszont éppen elegendő képviselője lesz, hogy az elégedetlenek hangját fölerősítse. A német választási modell ugyanis nem olyan súlyosan torz és aránytalan, mint a francia vagy brit modell, ahol masszív támogatottsággal rendelkező pártok rekednek a parlamenten kívül. A regnáló német pártelit nyilván továbbra is karanténban tartja majd őket, ezért is fogalmaznak úgy az AfD politikusai, hogy ők lesznek az egyetlen valódi ellenzék a Bundestagban, amely az arányosságra törekvés, valamint az egyéni és listás mandátumok kiegyenlítését szolgáló szabályok értelmében idén talán a világ legnagyobb parlamentjévé dagadhat.

 

Szabadság, 2017. szeptember 23., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/merkel-orok

Helyzet van


Menni vagy maradni? Hamleti léptékű dilemmát oldott fel David Cameron az Európai Unióból való kilépés ügyében szervezett népszavazással, a BREXIT ugyanis ilyen-olyan formában évtizedek óta tematizálja a brit politikát és közvéleményt. Az Európai Unió történetében Nagy Britannia volt az egyetlen tagország - jogilag ugyanis még hosszú ideig az marad! –, amely kétszer is megszavaztatta állampolgárait a bentmaradásról. Nem divat a konzervatívokat összekötni a progresszióval (értsen ez alatt bárki bármit is!), de tudni kell, hogy az Egyesült Királyság belépését az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe tory kormány vezényelte le, az 1975-ös népszavazáson pedig, már ellenzékből, maga Margaret Thatcher, a brüsszelita szuperállami törekvéseket később erősen kritizáló Vaslady is fennhangon támogatta – a kormányzó balodali Munkáspárt többségével szemben! A törésvonalak persze akkor sem, és most sem kizárólag a párthovatartozás függvényében alakultak ki.

 


Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Brüsszelben euroszkeptikus vezetőnek tartják, mégis ő volt az egyetlen a tagországok vezetői közül, aki egy kilépéspárti brit napilapban az Egyesült Királyság bentmaradása mellett kampányolt egészoldalas hirdetéssel. Személyes érdeke is fűződött hozzá, hiszen David Cameronnal fontos szövetségese távozik az Európai Tanácsból, aki hozzá hasonlóan ellenállt Brüsszel lopakodó föderalizációs kísérleteinek, mi több: épp a népszavazás ötletével sikerült egy sor különengedményt kicsikarnia Brüsszeltől. Akkor siettek az EU-bürokraták leszögezni, hogy egyedi megállapodásról van szó, senki ne merészeljen hasonló követelésekkel előállni. Megállapodásuk nem a tagegyenlőség és az egyenlő bánásmód elvének megerősítéséről szólt, így más országok állampolgáraiban tovább rombolta Brüsszel tekintélyét. Nem téved tehát a magyar miniszterelnök, amikor mélyreható uniós reformokat sürget: a BREXIT sokkhatása alatt nyilatkozó európai vezetők és pártcsaládok meglepő egyhangúsággal ismételgetik ugyanezt az érvet. Kérdés, ki mit ért uniós reformokon?

Érdemes elgondolkodni a nagy közvéleménykutató cégek óvatoskodásán, illetve azon a tévedésnek bizonyuló optimizmuson, amellyel az utolsó pillanatban mégis 4 százalékpontos különbséget jósoltak a bentmaradók javára. Erősen heterogén, multikulturális közegben nehezebb a választók szándékát és aktivitási hajlandóságát modellezni, magyarázzák a szakértők, a multikulturális London és környéke viszont a várakozásoknak megfelelően rávert a BREXIT támogatóira. Van azonban egy szempont, amivel kevésbé számoltak, mégpedig a rejtőzködő szavazók és a „bizonytalanok” hallgatásának okaival. A megbélyegzési „kultúra”, amellyel az ideológiai fősodor egy ideje kezelni szokta az ellenvéleményt, minden bizonnyal hozzájárult az előrejelzések torzulásához: fordított végeredmény esetén egy 4 százalékpontos tévedés dupla súllyal esik a latba, ez pedig nagyon is túl van a hibahatáron.

 


A népszavazás demokratikus gyakorlat, még akkor is, ha némelyek szerint egy mezei választópolgár nem képes felelős döntést hozni bonyolult közügyekben. (Miért is szavazunk egyáltalán bármiről?) Ezzel Brüsszelben is tisztában voltak az Európai Unió bővítési folyamatában, illetve a Lisszaboni Szerződés kapcsán, amely az EU-bürokrácia hatásköreit megnövelte: Írországot kétszer is megszavaztatták, hogy a megfelelő eredményt kicsikarják, természetesen különalkuk megkötésével. A brüsszeli statusquo ellenében megfogalmazott népszavazási igények azonban már nem férnek össze az EU-bürokraták ízlésével. Ennek jeleit láttuk a skót függetlenség ügyében szervezett 2014-es népszavazás kapcsán is, ahol a brüsszeli figyelmeztetés szerint ha Skócia kiválik az Egyesült Királyságból, azzal EU-tagságát is elveszíti. Furcsa hozadéka e logikának, hogy Skócia előljárói most a bentmaradás mellett kampányoltak, BREXIT esetére azonban kilátásba helyeztek egy következő függetlenségi népszavazást. Hasonlót fontolgatnak most az észak-ír és walesi vezetők is, Gibraltárra pedig a spanyol külügyminiszter jelenkezett be.  A dominó tehát borulni látszik, felmerül a FREXIT, vagyis az alapító tagnak számító Franciaország kilépésének a kérdése, hiszen ott még alacsonyabb az EU támogatottsága, mint Nagy Britanniában. Az valószínűleg túlzás, hogy a brit választópolgárok a saját Trianonjukat szavazták volna meg: ehhez egyrészt Londonnak is lesz egy-két szava, másrészt viszont Gibraltárt leszámítva még azokban a tartományokban is, ahol a BREXIT hívei maradtak alul, többnyire kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.

Köztudomású, hogy az uniós tagországok biztonságát, gazdasági és politikai érdekeit súlyosan csorbító jelenségek, események (például a görögországi államcsőd vagy a migrációs válság) mennyire nehezen hozzák mozgásba az Európai Unió brüsszeli mechanizmusait. Helyettük tagországi szerepvállalások kínálnak ideig-óráig megoldást. Józan emberben fölmerül a kérdés: egy ilyen horderejű kérdésben, mint amilyen a BREXIT-ügy volt, miért nem korteskedtek teljes mellszélességgel az EU brüsszeli vezetői, miközben érezhetően kontraproduktív, burkolt fenyegetések („nem lesz visszaút”, „ha kilépnek, kint lesznek”, stb.) egész sorozatát fogalmazták meg az Egyesült Királysággal szemben? A puszta tény, hogy a BREXIT-tel kapcsolatos uniós álláspont nem a 27 állam- és kormányfőt tömörítő Európai Tanácsban, hanem egy Angela Merkel által hétfőre összehívott német-olasz-francia-ET csúcson körvonalazódik, sokat elárul arról, hogyan keverik a lapokat az Európai Unióban.

 


Sokan úgy gondolják, hogy a BREXIT lefutott kör, pedig ez nem így van. Először is az angol parlamentet semmi sem kötelezi, hogy meg is hozzák a kilépésről szóló döntést, az EK-ban ugyanis nem ügydöntő a népszavazás. Igaz, ahol az EU történetében kétszer is vették a bátorságot, hogy éljenek a demokratkus játékszabályok adta lehetőségekkel, ne csak beszéljenek róla, ott kevés az esélye, hogy következmények nélkül maradjon egy népszavazás végeredménye. David Cameron is ezt erősítette meg a lemondásával. A következmények azonban nem egyik napról a másikra következnek majd be. Évekig tartó tárgyalásokkal lehet csak szétszálazni az Egyesült Királyság és az Európai Unió összefonódását akkor is, ha előbbi mindig különutas politikát folytatott. Egy-két év alatt gyökeresen megváltozhat a geopolitikai szükségszerűség, ezzel együtt pedig a népakarat is, amelynek most leginkább a brüsszeli politikával szembeni protest volt a vezérelve. Nagy Britannia komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező európai nagyhatalom, a világ 5. legnagyobb gazdasága, elemi érdeke tehát az EU-nak, hogy ne idegenítse el magától. Helyzet van tehát, nem pedig katasztrófa (jól is néznénk ki, ha alapvető demokratikus jogainkat katasztrófaként kezelnénk!), amelyre hatékonyan és gyorsan kellene reagálni. Az európai kancelláriákban – és természetesen Londonban is – már hónapok óta modellezik a BREXIT hatásait gazdaságra, politikára, integrációra nézve. Remélhetőleg Brüsszelnek is van értelmes, hatékony, és ami a legfontosabb: a uniós polgárok szemében is hiteles forgatókönyve! Ha nincs, meg vannak számlálva a napjai.

Lélekcserélő idők

Néhány napja számon kérte rajtam egy Németországban élő ismerősöm, hogy miért szólok hozzá az ottani történésekhez, amikor nem ott élek? Jócskán elképedtem a kérdés logikáján, hiszen egyrészt jog szerinti európai (választó)polgárként miért is ne tenném, másrészt hogyan is hangzik ez a „belügyekbe való be nem avatkozásra” hajazó, államszocialista típusú érvelés az Európai Uniónak nevezett jogi-politikai-gazdasági konglomerátumban, ahol minden mindennel összefügg, és egy-egy eurobürokrata szeszélye, műveletlensége, csúcspolitikus elszólása, baklövése (- lásd Angela Merkel ellentmondásos nyilatkozatait migráns-ügyben) százmilliók életére van hatással? A kérdés, mint kiderült, inkább költői volt, megbeszéltük azóta, mert a közbeszédnek mégiscsak az egymással való kommunikálás lenne a lényege, még akkor is, ha vannak, akik a saját álláspontjuk tisztázása és képviselete helyett a másikén próbálnak érvelés-mentes fogásokat találni dialógus címén.

 

A röszkei határátkelő ostroma - forrás: Reuters


A kettőnk közti beszélgetés mederbe terelésén sokat „segített”, hogy a szóváltást követő napon a migrációs hullám eredményeként gyakorlatilag zárójelbe kerültek a schengeni vívmányok, ez pedig az ellenőrzés alá vont osztrák-német határ közelében élő ismerősöm életvitelére közvetlen hatást is gyakorolt. Az elméleti síkon kezelt problémákkal nem könnyű gyakorlati szinten, a közvetlen környezetünkben szembenézni. Látjuk, tapasztaljuk, hogyan fordul szembe pantokrátori magasságokban levitáló tegnapi önmagával a válságkezelés napi gyarlóságaiba süppedő kancellár, külügyér, megmondóember, akinek előbb-utóbb felelőssége lesz a szabadidős jótékonykodáson túl a hosszútávú gondolkodásban is. Azon a bizonyos damaszkuszi úton – Uramatyám, Damaszkusz, az emberi civilizáció talán legrégebb óta folyamatosan lakott városa, mint központi szimbólum a közel-keleti káoszban! – meglehetősen gyakoriak a pálfordulások, azzal a különbséggel, hogy a politikailag korrekté markentingelt Paulusokból most önös vagy közösségi érdekből egy időre ismét Saulusok lesznek.

 

A röszkei határátkelő ostroma. Forrás: Reuters


Tanulságos volt az európai politikai elit színeváltozását figyelni. Azokét, akik ugyan eredményesen kilúgozták a közös európai alaptörvényből a zsidó-keresztény értékekre, mint az európai kultúrát és civilizációt meghatározó alapértékekre való hivatkozást, migrációs ügyekben azonban tudtak Ferenc pápánál is katolikusabbak lenni. Persze csak addig, ameddig a bevándorló tíz- és százezrek meg nem jelentek a határaiknál. Ekkor azonban egyetlen nap alatt borult a schengeni dominó, és egycsapásra szalonképessé vált a saját európai vívmányaikra fittyet hányó belső határellenőrzés bevezetése is. Hirtelen fontos lett a korlátlanul vendégszerető Európának saját hatáskörben eldönteni, kit és milyen mennyiségben (kvóta!) válogat majd az alanyi jogon járó szociális „bőség asztalához”. (Merkel kancellár kimondta: nem döntheti el egyetlen bevándorló sem, hol és milyen feltételekkel kíván az EU-ban menekült lenni, és hogy aláveti-e magát a közösség szabályainak, vagy sem. Előbb-utóbb a németeknél is lesznek választások...).

 

A röszkei határátkelő ostroma.

 

Ma már ténykérdés, hogy ebben a végtelenül szomorú történetben a felebaráti szeretet parancsai gyakran ellentmondásba kerülnek a jogszerű magatartással, pedig ennek nem kellene így lennie, ha belátnánk, hogy jogszerűség és alapvető közösségi létformánkat meghatározó szabályok nélkül a szeretet egyházában is előbb-utóbb anarhia lenne, hiszen emberből vagyunk összegyúrva, nem életszentségből. (Hasonlat: az orvosi beavatkozásért józan ember nem rajong, de aláveti magát a jobbulás reményével, és nem fenyegeti az orvost, csak mert szike van a kezében.) Sajnos demokráciákban az illegalitásból nem lehet levezetni sem a tisztességes szándékot, sem a jogkövető magatartás tiszteletét. Azaz: lehet, csak nem erre szerződtünk. Nem tudom, az erőszakba forduló, illegális, leírom még egyszer: erőszakba forduló, illegális határátlépési kísérletek felrázzák-e majd az európai döntéshozókat, egy azonban biztos: az uniós nyugdíjkasszát fenntartani hivatott, magasan képzett békés menekülő imázsa egyre többekben szertefoszlani látszik. S ha már akkora divat lett a kereszténységet ideológiai bunkósbotként forgatni, jó lenne azt is tudatosítani, hogy Jézus az embertársakért vállalt felelősségre szólította fel a híveit, nem pedig a nevükben (érettük? miattuk?) elkövetett felelőtlenségekre. Példabeszédeit és a keresztény bölcsességeket a maguk összefüggéseiben kellene értelmezni, nem pedig, mint Nostradamus jóslatait, az éppen aktuális helyzetünkhöz és nézőpontjainkhoz igazítani. Mert János evangélista olyasmiket is följegyzett, hogy: „...aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló...” (János evangéliuma, 10. fejezet, első vers, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája). Meg se kíséreljünk ebből messzemenő következtetéseket levonni, hiszen önmagában ez is egy kiragadott gondolat, ami nagy sebességgel terjed a közösségi oldalakon, ám a józan parasztész logikája szerint megfogalmazott jézusi bölcsesség, mely akolról, juhokról és jó pásztorról elmélkedik a szövegkörnyezetében, közérthető és tanulságos ugyanakkor.

 

Élő pajzsként használt kisgyerek a röszkei határállomás ostrománl. Forrás: Mandiner.hu


Ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy minden igaz, és annak az ellenkezője is. Egyetlen korrekt hozzáállás marad: tájékozódni minden irányból, úgy kialakítani egy emberséges, a realitások talaján mozgó álláspontot, és ha kell, a mellette való érveléssel javítani a közbeszéd színvonalán. Az igazat is mondani, ne csak a valódit, és fordítva! Csak a vak nem látja, hogy olyasmi zajlik a közvetlen környezetünkben, uniós polgárokként pedig a saját házunk táján, amely mindannyiunkat érzékenyen fog érinteni hamarosan.

 

Szabadság, 2015. szeptember 18., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/118160

Tranzitzóna

1.

Szögezzük le mindjárt a legelején: ami bevándorlás-ügyben zajlik Európa-szerte, az elsősorban humanitárius katasztrófa, melynek a megszokott és természetes életterüket otthagyni kényszerülő tíz- és százezrek az igazi kárvallottjai. (Szomorú dolog, hogy ismételgetni kell az evidenciákat, ám a fortélyos félelem, amely igazgat minket, és amelynek a nevében könnyen számíthatunk mindenféle címkékre, szinte kötelezővé teszi.) Hogyan sodródtak ezek az emberek abba a nyomorúságba, amelyben most vannak, és ki milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért, amely a befogadó országok polgárai számára is kezd nyomasztóvá és elviselhetetlenné válni, arról sokan sokat írtak. Magamra nézve szinte kötelezőnek tartom, hogy foglalkozzak a témával, hiszen a migráció, menekültáradat, gazdasági bevándorlás, modern kori népvándorlás – nevezzük úgy, ahogy akarjuk – itt zajlik a közvetlen közelünkben. Barátaink, rokonaink, adott esetben mi magunk is napról napra szembesülünk ezzel a problémával, még ha nem is szeretnénk tudomásul venni. Rosszul vizsgázik Európa mind a közös menekültügy, mind pedig az önvédelmi stratégiák tekintetében. Biztonságpolitikai szakértők nem győzik hangsúlyozni már év eleje óta, mennyire meggyengült a kontinens immunrendszere, köszönhetően annak a felelőtlenségnek is, amely szinte áramlik az európai kancelláriákból. S bár sokaknak ez nem tűnik fel – hiszen a képernyő mögötti fotel-biztonságból a napi valóság és kegyetlenség egy mozdulattal átváltható szappanoperává –, lassan az alkalmatlanság és a szétesés jeleit kezdi mutatni a világ, ahová tartozni szeretnék. Peremvidékén ugyan megvetettük már a lábunk, viszont román állampolgárokként még csak nem is utazhatunk be kontroll nélkül. A schengeni övezetről beszélek, a kulcsszó pedig a peremvidék. Tanulhatjuk történelemből, hogy mit jelent ütközőzónának lenni, bár ez egyre kevesebbeket érdekel, még kevesebbeknek referencia. Komolyan vehető, különböző korok történelmi és társadalmi sajátosságait nem összekutyuló, de a lényeget mégis szem előtt tartó tanulságokat már csak elvétve, szélesebb látókörű történészek vagy gondolkodók képesek levonni.

2.

Minap azt kérdezte tőlem egy román barátom, hogy szerintem melyik a legszebb  és legigazabb román közmondás? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy válaszomat kontextusba ne helyezzem, ezért rövid gondolkodás után magabiztosan rávágtam: Țara arde, baba se piaptănă. Vagyis ég a tető a fejünk felett („...a haza lángol...”), a nyanya pedig odabent szépítkezik. Értelmezze ki-ki a maga szájíze szerint. A haza nekem e pillanatban Európát, a mérsékelt égövi kontinest jelenti latin betűvel, római joggal, sok édesvízzel és gótikával, szűkebb értelemben pedig a Kárpát-medencét mindazzal, amit rongyszőnyeg módjára összeszőttünk és szétteregettünk benne, mint identitást. A nyanyára nem érdemes szót pazarolni, ő a modern kori vén Europé amnéziás tünetekkel és magas életszínvonallal, akit megrabolni bármikor, elrabolni viszont már nem igazán akarna senki.

3.

Föltehetnénk a kérdést, miért volt olyan égetően fontos a magáétól gyökeresen különböző kultúrák és társadalmak életterében folyton demokratizálni akaró Nyugatnak beavatkozni az ott zajló folyamatokba egy viszonylag stabil Közel-Keleten, olyan országokban, amelyekkel hosszan üzleteltek diktatúra-korukban évtizedekig, és miért lett hirtelen annyira tesze-tosza a világ legnagyobb és leghatékonyabb(nak tartott) katonai szövetsége, amikor pótolhatatlan kulturális kincseket pusztítanak el és a történelem legsötétebb, legvadabb szörnyűségeit idéző mészárlásokat hajtanak végre élő egyenesben – de nem is tesszük fel, mert adott esetben elszégyellnénk magunkat a válaszokat hallva. Az igazakat, persze, nem csak a valódiakat. És fordítva. A kettő egymás nélkül ugyanis nem megy, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, szomorúbb, felháborítóbb.

4.

Divat lett Magyarországot lesajnálni annak kapcsán, ahogyan a csődközelből visszatántorgó, alig tízmilliós kompország az arányaiban példátlan (értsd: arányaiban, de már nem csak!) migrációs hullámot megpróbálja feltartóztatni és kezelni az Európai Unió peremvidékén, ami egyrészt nemzetközi szerződésekben, kőkemény feltételekkel vállalt kötelezettsége, másrészt az egyetlen becsületes, uniós és schengeni jogszabályoknak is megfelelő magatartás a térségben. (Vö: Görögország esetével, amely ugyan szintén tagja a schengeni övezetnek, ám terültén csak az nem halad át regisztrálatlanul, aki nem akar.) Lehet azon filozofálni, hogy mennyibe kerül a kerítés, szabad-e ujjlenyomatot venni teljességgel beazonosíthatatlan, okmányait önkezével széttépő, végső soron valóban határsértő bevándorlóktól egy olyan rendszerben, ahol az őshonos polgárnak az íriszmintáját is rögzítik már az útiokmányaiban, esetleg mennyire etikus leszállítani a Bécsbe vagy Berlinbe tartó vonatokról az érvényes menetjeggyel igen, de személyazonosítóval nem rendelkező migránsokat, ám nem érdemes. Egy államapparátusnak, amely szembesül egy szinte beláthatatlan következményekkel járó válsággal, nem is a filozofálgatás a dolga, illetve az is, de pragmatizmus okán, s ezt józan mérlegelésnek hívják. A terepen tapasztalható valóságnak ugyanis teljesen más nyomorúsága, látványa, kockázatai és tanulságai vannak, mint a médiában kibontakozó, meglehetősen egyoldalúan és szelektíven illusztrált féligazságoknak. Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan  fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...

5.

Tetszik vagy sem, ez mégsem csak humanitárius katasztrófa, amelyet szociális munkával felszámolhatunk, de komoly biztonságpolitikai kockázatai vannak, főként, hogy a migránsok vélt vagy valós, az Európai Unióban őket, mint menekülteket megillető jogokra hivatkozva egyre kevésbé hajlandóak együttműködni azokkal a hatóságokkal, amelyeknek pedig kutyakötelességük a jogaik mellett a kötelezettségeikre és a viselkedési szabályokra is figyelmeztetniük őket. Azóta, amióta ott jártam, a Keletinél jócskán elfajult és pattanásig feszült a helyzet, köszönhetően azoknak a felelőtlen ígérgetéseknek is, amelyek egyes EU-megmondók szájából elhangzanak, hogy aztán kiderüljön: mégsem úgy gondolták, ahogy mondták. A sógoroknak eszük ágában sincs lazán be- vagy átengedni őket Ausztrián, a németeknél pedig a hírek szerint már háromszáznál is több agresszió történt a migránsok fogadására vagy ellátására kialakított létesítmények ellen. Magyarország viszont szégyellje magát, és kész.

 

Szabadság, 2015. szeptember 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/117838

Európa kapujában

“Kell a kerítés, mert fel kell készülni a befogadással járó feladatokra.” – fogalmaz Böjte Csaba ferences szerzetes egy, a napokban vele készült interjúban, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy jó nagy kapuk nélkül a kerítés vállalhatatlan és megmagyarázhatatlan. Egyszerűen fogalmaz, mégis a legtöbbet mondja el arról, amivel Európának szembe kell néznie mostanában: többet, amennyit értelmetlen és viszketeg vitáik során az ideológiai környezetszennyezők e témában valaha is fognak.

A technikai határzár, amelyet Magyarország tervez déli határszakaszának ideiglenes védelmére, sokak szerint egy szégyellni való és embertelen vasfüggöny, amely egyfelől kirekeszti a védelemre szorulókat, másfelől elszigetel egy egész országot a civilizált Európától. (Hogy ez utóbbi szókapcsolat mit is jelent pontosan az indentitás-zavarokkal küszködő kontinensen, arról sokat, nagyon sokat kellene beszélni.) Mások szerint a kerítés, ha megvalósul, egy felelős kormányzat rendkívüli, ám szükségszerű döntésének eredménye lesz, melyet rendkívüli helyzetben eszközöl olyan titkosszolgálati és nemzetbiztonsági információk birtokában, amelyekről kevés fogalma lehet a civil szférának. Az Európai Bizottság illetékesei elismerik, hogy a Unió külső határainak védelme, tehát annak módja is tagállami felelősség, a technikai határzár ötletét azonban rendszer-idegennek tartják, miközben hatékony, az érintett felek érdekeit egyaránt figyelembe vevő javaslataik nehézkesen születnek és hosszan tévelyegenk a bürokrácia folyosóin. A bevándorlók brüsszeli kvóta szerinti elosztásának ötletét rekord gyorsasággal fúrták meg az uniós tagországok döntéshozói, mondván: ez csak önkéntes felajánlások alapján képzelhető el. Bonyolítja a képletet, hogy a kötelező kvóta-rendszer a polgárok szabad mozgására vonatkozó jogszabályok szerint is nehezen értelmezhető: ki dönthetné el ugyanis, hogy a bevándorlók hol „kívánjanak” élni, ha már befogadták őket?

 

 

Mindeközben az Európába irányuló migráció sosem látott méreteket ölt és drámai, gyakran ellentmondásos helyzeteket produkál. A hírcsatornák rendszerint a Fölközi-tengeren hánykolódó, zsúfolt lélekvesztőkről és a Csalagútnál megrohamozott kamionokról tudósítanak, ingerküszöbüket alig érik el a schengeni zöldhatáron át érkezők hányattatásai, hiszen ők nem „produkálnak” látványos képsorokat. A jóhiszemű polgár azonban kénytelen azon is elgondolkodni, hogy a naponta százával, ezrével érkező bevándorlók miért semmisítik meg irataikat, ha valóban válságövezetből érkeznek, miért csak bizonyos jóléti társadalmakban éreznék magukat biztonságban, és miért kívánják illegális határátlépéssel, tehát jogellenes cselekedettel megszerezni a menekült-státust, ha ezt könnyűszerrel megtehetnék bármely határákelő ponton egy sima regisztrációval is? Egyáltalán: miről szól az Európa kapujában zajló bevándorlási dráma, és van-e józan parasztésszel is vállalható, humánus, mégis felelősségteljes megoldása?

 

 

Migrációs hullámlovasok egyre többen vannak, jócskán elszabadult a menekültügyi szakértelem, az úton-útfélen megnyilatkozók azonban többnyire a mások számlájára kívánnak irgalmasságot gyakorolni, a maguk részéről simán letudják a szolidaritást egy-egy karácsonyi ételosztással. A tények azonban makacs dolgok, ha nem is akarjuk tudomásul venni őket. Például azt, hogy Magyarország az ENSZ Menkültügyi Főbiztossága szerint 2014-ben a kilencedik legtöbb menedékkérőt fogadta be a világon, az Eurostat legutóbb közzétett adatai szerint pedig nem csak fejlettségét és kapacitásait figyelembe véve, de abszolút értékben is az Európai Unióba irányuló legnagyobb migrációs hullámmal küszködik. Adatsoraik ismeretében lepereg az idegengyűlölet vádja. A magyar hatóságok által ebben az esztendőben regisztrált bevándorlók száma jelenleg több, mint 62 ezer fő, becslések szerint év végére elérheti a 120 ezret is. Komplett Nyíregyháza, Győr vagy Kecskemét – egyetlen esztendő alatt. A vonatkozó uniós jogszabály értelmében az illegális bevándorlók ügyében az a tagország illetékes, amelynek a területén a bevándorlók regisztrálnak. Vajon hogyan képes helyzetük tisztázásáig méltányos bánásmódot biztosítani számukra egy olyan ország, ahol állítólag három-négymillió ember él a létminimum környékén?

Aki nem ideológiai megfontolásból figyeli az események alakulását, már hónapokkal ezelőtt világosan láthatta, hová fajulhatnak a dolgok. Lehet, hogy a magyar kormányzat e tárgykörben tett lépései kiverik a migrációs ügyekben kikultúrált fejekben a biztosítékot, ám a budapesti stratégia logikus abban az értelemben, hogy minden alkalmat megragadva felhívja a brüsszeliták és a közvélemény figyelmét a magyar-szerb határon kialakult helyzet tarthatatlanságára, ugyanakkor kiprovokálja, hogy állást foglaljanak és megoldási javaslatokkal rukkoljanak elő. Hiába szapulják vezércikkekben a magyar döntéseket Európa-szerte: az uniós közvélemény paradox módon éppen ezekből az anyagokból értesülhet arról, hogy amit a magyar kormány migrációs ügyekben tesz vagy tenni készül, az korántsem példanélküli, másrészt hasonló problémák megoldási kísérleteiről szól, mint amilyenekkel ők maguk a saját életterükben már évek, évtizedek óta szembesülnek.

 

Szabadság, 2015. június 27.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/116012

Merkel, újratöltve

Mikor ezek a sorok napvilágot látnak, már nem csak a németországi választások exit poll eredményei közismertek, hanem talán a hivatalos előzetes végeredmény is, amelynek tudatában felvázolhatók a német parlamenti erőviszonyok és a berlini kormányalakítási stratégiák. 2009-ben a Konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) és az egy héttel ezelőtti bajor tartományi választásokon abszolút sikert arató Keresztényszociális Unió (CSU) a szavazatok nem egészen 34 százalékával nyerte meg az országos választásokat, feloldva ezzel a 2005–2009 közötti nagykoalíciós kényszert, amely kormányzati értelemben bizonyos fokig megkötötte a kancellári székbe emelkedő Angela Merkel kezét. A CDU-CSU pártszövetség a választások előestéjén a felmérések szerint 40 százalékos támogatottságot élvezett, és ennek egyetlen valószínű következménye lehet a jövőre nézve: Angela Merkel. Bármely kormányzati konfiguráció ennek a függvénye Németországban.
 
 

A Bundestag, vagyis a „szövetségi gyűlés” képviselőire közel 62 millió német állampolgár szavazhat: 299 egyéni jelöltre, és nagyjából ugyanannyi képviselő bejuttatását lehetővé tevő tartományi pártlistákra, hagyományosan, vagy éppen levélben. (Ez utóbbi ugyanis a szomszédságunkban mesterségesen (alul)táplált „közvélekedéssel” ellentétben a hagyományos demokráciákban olyannyira bevett és laza szokásnak számít, hogy nem csak a németek vagy pl. az angolok szavazhatnak így, ha kedvük tartja, hanem a belgák nagyjából 60 százaléka szokott élni ezzel a lehetőséggel!). Mi több: egy újkeletű jogszabályi paragrafusnak köszönhetően elméletileg német állampolgárnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki beleszólhasson az anyaország politikai életébe: elegendő, ha valaki regisztrációs szándékkal bizonyítani tudja, hogy a német állampolgárokat is magába foglaló alapjogi kategóriába, vagyis a „németek” nemzeti közösségébe tartozik, „személyében közvetlenül érintik a német politikai viszonyok és azokban bízik.” Nesze semmi, fogd meg jól! (Nem emlékszünk, persze, hogy a gumiszabály miatt bárki, politikai ellenfél, jogvédő, netán EU-s intézmény tiltakozott volna…).

A német választási modellt Európa-szerte az egyik legkiegyensúlyozottabb, bár kissé bonyolult számításrendszerű modellnek tartják. Úgynevezett „többletmandátumok” és „kiegyenlítő mandátumok” teszik lehetővé, hogy az arányosság és a kompenzáció elvei hatékonyan érvényesüljenek. Hogy a bonyolult mandátumelosztási rendszer milyen eredményeket képes produkálni, arról már mi is kaphattunk ízelítőt a legutóbbi romániai választásokon. A különbség csupán az, hogy míg Európa egyik legfegyelmezettebb társadalmával rendelkező, vezető gazdasági és ipari nagyhatalmának számító Német Szövetségi Köztársaságban körülbelül 130 ezer német honpolgár képviseletét látja el egy választott képviselő, addig nálunk, Romániában ez az arány egy a 34 000-hez (összesen 588 szenátor és képviselő).

Angela Merkel természetesen újrázni készült, és bár számos gesztusa, jellegzetes kéztartása lett világpolitikai mém az elmúlt nyolc esztendőben, még véletlenül sem intett be sem riválisoknak, sem pedig a sajtónak, mint azt a szociáldemokrata vetélytárs, Peer Steinbrück tette egy kampányízű fotóriportban, ahol a feltett kérdésekre gesztusokkal kellett válaszolnia.

„Nő, keleti származású, kutató fizikus, evangélikus, gyermektelen, nem rendelkezik a regionális politikából hozott szövetségesekkel. Lehet így gyökeret verni az ország tradicionális politikai kultúrájában?” – tette fel a kérdést egy politológus, amikor Angela Merkel kancellári esélyeit latolgatta 2005-ben. Merkel azóta két sikeres kancellári mandátumával bebizonyította, hogy egyáltalán nem az a gyökértelen és kompromisszum-képtelen „államférfi” (a sajtóban gyakran így aposztrofálják, idézőjelek nélkül, utalva ezzel történelmi léptékű kormányzati és EU-s politikájára), akinek még a kancellársága kezdetén vélték. Nem csak az országot újraegyesítő Helmuth Kohl kancellár méltó tanítványának és politikai örökösének bizonyult, de volt keletnémet állampolgárként sokak szemében szimbóluma lett annak a nagyszerű teljesítménynek, amelyben országa rekordidő alatt kiheverte a 45 éves széttagoltságot követő reintegrációs nehézségeket. Kevés olyan vezető politikusa van az Európai Uniónak, aki ekkora biztonsággal és nyugalommal készülhetett újrázni hazája általános választásain. A Forbes magazin idén már hetedszerre nevezte meg, mint a világ legbefolyásosabb asszonyát – kancellársága idején egy kivételével minden esztendőben vezetni tudta a tekintélyes listát, ezzel rekorder is egyben –, és erre készül a következő legalább négy esztendőben is az alig 59 éves politikusasszony. (Az összesített Forbes-listán az amerikai elnök után a második legbefolyásosabb vezetőnek számít, olyan egyéniségeket utasítva maga mögé, mint az orosz, kínai és francia elnökök, a brit miniszterelnök, az Európai Központi Bank, a Világbank és a FED vezetői, vagy éppen a római pápa!). Egyik fontos politikiai célkitűzését, jelesül azt, hogy Németországot az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közé visszavezesse, nem sikerült ezidáig megvalósítania, de az évtizedekig visszafogott és túlságosan is óvatos Németországot erélyes diplomáciai nagyhatalommá tette, és bebizonyította, hogy intelligens, fegyelmezett, hazája érdekeit messzemenően szem előtt tartó, de a siker érdekében kompromisszumkész gazdaságpolitikával válság idején is ki lehet vívni az elismerést, és meg lehet tartani a választópolgárok támogatását. Beszédes adat, hogy nyolcévnyi kormányzás után Merkel személyes népszerűsége a választások küszöbén is 70 százalék körül mozog!

Ha pedig a köztudomásúan fegyelmezett és átlagon felül tájékozott német választópolgárok – ilyen vagy olyan kormányzati konfigurációban – ismét rá merik bízni országuk vezetését, az Európai Uniónak sem kell sokat aggódnia a küszöbön álló EU-s választások miatt: a sokszínű, sokakaratú bürokrácia is kap újabb négy esztendőre egy tényleges és bizonyítottan hatékony vezetőt.

 

A kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. szeptember 23-i vezércikke.