Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-