Kétezerből származik a választási bonmot: „Hamarabb lesz Amerikában néger elnök, mint Romániában magyar.” Hat éve tudjuk: igaznak bizonyult a prófécia. Barack Obama személyében már második mandátumát tölti színesbőrű elnök a Fehér Házban, esélyes magyar elnökjelöltet azonban még jó sokára tudna feldolgozni a nemzetállami közvélemény. Talán csak akkor – és ezt a „liberális német” esete bizonyítja –, ha már mi sem vagyunk többen Erdélyben, mint amennyien most a szászok és a svábok. Ragozhatjuk tovább: hamarabb lesz fekete pápa Rómában, szabad választás Észak-Koreában, Szaúd-Arábiának elnökasszonya..., stb.

Lelkes szurkolója voltam 2008-ban az első afro-amerikai elnök felemelkedésének. E lap hasábjain kétszer is igyekeztem a „Yes, we can!” fegyvertényét az emberjogi és emancipációs mozgalmak sorába illesztenni, azok betetőzéseként értelmezni. Mert nem szerettem volna másként. A „legnagyszerűbb nemzet” – ahogyan szeretik magukat aposztrofálni kongresszusi körökben – és az Egyesült Államok története ugyanis emberjogi, polgári jogi, kisebbségi jogi, stb. stb. szempontból komplett akadálypálya. Mint ahogyan az minden más „legnagyszerűbb” nemzeté is egyébként...

 


Az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat szerint „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre”. Az indián őslakók ellenállásának felszámolása, maradékaik rezervátumokba terelése, a modern kori rabszolgatartás, a faji felsőbbrendűség nevében akciózó, “fénykorában” (1924) hatmillió tagot számláló Ku-Klux-Klan lincselései (- melyek semmiben sem különböztek bármely más terrorszervezet, hasonlóan gyalázatos mozgalom rémtetteitől), vagy éppen háborús bűnösök szociális ellátáshoz juttatása ki tudja, miféle hálózati hasznokért cserébe (- amint erre nemrégiben hívta fel a figyelmet a Jediót Ahronót című izraeli újság honlapja, a Ynet.) – a Függetlenségi Nyilatkozat fényében csöppet sem szabadságjogi diadalmenet. Miközben mi Vörös-Keleten a gyakorlati kommunizmus legegyenlőbbjeinek igáját nyögtük, aközben az alig száz esztendeje felszabadított modern kori rabszolgák első és másod-generációs utódai a Vadnyugaton még mindig nem vegyülhettek el egy társaságban, nem ülhettek együtt egy buszon, nem fürdőzhettek ugyanabban a medencében, nem járhattak ugyanabba a mellékhelyiségbe a “felsőbbrendűekkel.”

Ilyen és ehhez hasonló “vívmányok” közepette mert nagyot álmodni Martin Luther King, az ő álmait, próféciáit vártuk beteljesedni az első színesbőrű amerikai elnök eljövetelével. Obama fellépése és győzelme önmagában akkora horderejűnek látszott, hogy a norvégok megelőlegezték a Nobel-békedíjat is, amit például Mahatma Gandhi vagy II. János Pál pápa nem kaphatott meg! Az “érdemek”, sajnos, nem maradtak el: az emberkínzásairól hírhedt guantanamói fogolytábor – melynek a Wikileaks-iratok szerint nem is a veszélyes bűnözők fogvatartása, mint inkább az információszerzés a legfőbb célja – továbbra is üzemelhet, az amerikai hadsereg pedig, amelynek éppen az Elnök a főparancsnoka, különféle fegyveres konfliktusokat “old meg” a maga vitathatatlan módján. Hol van ehhez képest a “Nobel-képtelen” Gandhi ódivatú, erőszakmentes politikája, hol van az idejét múlt, álmodozó Martin Luther King?

 


Barack Hussein Obama a legutóbbi, kongresszusi választások eredményei szerint két évvel azelőtt elbukja az ovális irodát a demokraták számára, minthogy második mandátuma véget érne. Az Obama-szivárvány a kongresszusi egyensúly kibillenésével végleg szertefoszlani látszik: az elnök elveszítette a Szenátus demokrata többségét, a Képviselőházban pedig a második világháború óta nem látott kisebbségbe szorultak a támogatói – és ez a jobb sorsra érdemes Obama-kormányzás ellentmondásainak is köszönhető.