O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Világpolgár a Közel-keletről

Gyanítom, hogy a nagy európai hercehurcában, amelyben NATO-szövetséges országok diplomatái, felelős vagy felelőtlen vezetői feszülnek egymásnak nemzetközi jogi értelemben kényes és vitatható döntéseik miatt (lásd: Hollandia és Törökország huzavonája), kevés figyelem hárul egy olyan gesztusra, mint Henri Boulad jezsuita szerzetes állampolgársági kérelme, amelyet a magyar hatóságokhoz intézett. Jogszerűen, a befogadó ország vonatkozó törvényeit és szabályait maradéktalanul betartva. Pedig ő is válságövezetből érkezik: Egyiptom az uniós bürökraták mércéje szerint annak számít, bármit is jelentsen Merkel asszony legutóbbi látogatása Kairóban.

Henri Boulad azonban más megfontolásból nyújtotta be kérelmét a magyar hatóságokhoz. Gesztusa logikus fejlemény, hiszen Magyarország migrációról kialakított hivatalos álláspontja lényegében megegyezik a Bouladéval, aki az aggasztó jelenséget nem csak jogi, de morális és teológiai összefüggéseiben is magyarázni tudja. Az érintett részegyházak és a teljes megsemmisülés küszöbén lévő közel-keleti keresztény közösségek tagjait, előljáróit leszámítva nem is nagyon van hitelesebb képviselője az ügynek Bouladnál. A melkita rítusú bizánci katolikus egyház tagjaként egy olyan családban látta meg a napvilágot, amelyben a francia volt a családi nyelv, az édesapa felmenői azonban Damaszkuszból menekült szírek, édesanyja pedig olasz származású. Kötődései miatt így aligha vádolható elfogultsággal. Muzulmán környezetben élő keresztényként egyértelműen látja, mi több: a saját bőrén tapasztalja mindazt, amivel a térség vallási kisebbségeinek nap, mint nap szembesülniük kell.

Előadásaiban - Magyarországon viszonylag gyakran megfordul, beszédeinek összegzései bárki számára elérhetőek magyar nyelven is - gyakran szóba kerül a katolikus egyház modern kori válsága. Önkritikával, de nagy empátiával nyilatkozik ebben a témában, mint aki saját működése során tapasztalta meg, mennyire nehéz a hagyományos keresztény értékek képviselete szemléletváltás és teológiai reform nélkül. Nem antiglobalista: római katolikus szerzetesként, azaz egy olyan egyháznak a tagjaként, amely egyetemesnek mondja magát, nem is nagyon lehetne. Műveit számos nyelvre lefordították, sokat is utazgatott élete során, a gyakorlatban megtapasztalt, érdek-alapú globalizációról viszont lesújtó a véleménye. Tisztelettel viszonyul minden embertársa önazonosságához, de nem hisz a politikai korrektség eszközeivel megtámogatott multikulturalizmusban, mert abban épp a sajátos identitások kilúgozásának mögöttes szándékát látja. Sokoldalúságát és elhivatottságát világszerte elismerik. Leprásokat felkaroló mozgalmához anno muszlim és keresztény fiatalok egyaránt csatlakoztak, az egyiptomi Caritas-mozgalmat pedig a szentté avatott, Nobel-békedíjas Kalkuttai Teréz anyával karöltve hozta tető alá. Nem szorul tehát arra, hogy szándékait bizonygatni kelljen, amikor a könyörületességet messzemenően szem előtt tartó Ferenc pápa számára kritikát fogalmaz meg.

Mint jezsuita, Ferenc pápa egyrészt a rendtársa, másrészt viszont egyházfő, akinek Boulad is engedelmességgel tartozik. Ezzel együtt e két nagyformátumú gondolkodó meglehetősen eltérő véleményt fogalmaz meg az iszlámhoz vagy az aggasztó mérteket öltő migrációhoz való viszonyulás tekintetében. Véleményét Boulad ugyanúgy az evangéliumi tanításokból vezeti le, mint Ferenc pápa. Magabiztossága érthető: jelenleg is muszlim környezetben él, ott is tevékenykedik, míg úgyanez Ferenc pápáról de facto nem mondható el. Ez a tapasztalatbeli különbözőség fogalmazódik meg akkor is, amikor Boulad az evangéliumi példabeszédek szemléletes egyszerűségével kijelenti: Európának nem (csak) a világ nagy egyetemein pallérozott szakértők véleményére, de sokkal inkább a Közel-Keleten élő, maradék keresztényekre kellene hallgatnia, mikor az övezet katasztrófájáról elmélkedik. Nem túl népszerű, de mindenképpen figyelemre méltó gondolat, ha tudjuk, hogy jelenleg éppen a kereszténység számít a világon a legüldözöttebb vallásnak, részben a közel-keleti káosz miatt, ahol az őshonos keresztény közösségek tagjait hol a szélsőséges iszlamisták, hol pedig az ún. felkelők irtják módszeres kegyetlenséggel. Aki ebben kételkednék, annak érdemes az érintettek, egyszerű közemberek és közösségüket vesztett előljárók, szerzetesek drámai vallomásait  tanulmányozni, amelyek - bár nemzetközi fórumokon fogalmazódnak meg - valahogy nehezen érik el a művelt nyugat ingerküszöbét.

A magyar állampolgárság felvételének ötlete magátol Henri Bouladtól származik, és ez sokat elárul a tudós jezsuita Magyarország iránti rokonszenvéről. Itt nemcsak arról van szó, hogy uniós állampolgárként megnövekszik Boulad mozgástere, hiszen előadásaira, tevékenységére eddig is világszerte odafigyeltek. Inkább arról, hogy elismeri a magyar hatóságok sokak által vitatott erőfeszítéseit, amelyeket a migrációs válság frontvonalában az európai stabilitás és a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező önazonosság megőrzése érdekében tesz. Ami szerinte különösképpen méltányolandó, az éppen az árral szemben úszók bátorsága egy olyan geopolitikai környezetben, ahol viszonylag egyértelmű és világos nemzetközi szabályok betartásáért vagy betartatásáért a pellengérre állítás a fizetség.

 

Szabadság, 2017. március 16., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/vilagpolgar-a-kozel-keletrol

Fidel

Legendás szónok volt, a folyton jelenidejű kubai forradalom túlfűtött, már-már eszelős bajnoka, akinek a személyiségéhez ugyanúgy hozzánőttek a többórás beszédek, mint olivazöld egyenruhája. Senki nem mondott nála hosszabb beszédet egy ENSZ-közgyűlésen - ez négy és fél órájukba került az őt hallgató diplomatáknak -, leghosszabb havannai beszéde pedig a hét órát is meghaladta.

Hanyatló egészségi állapotának első jelét a kubai állami televízió kamerái élő egyenesben közvetítették, így ország-világ láthatta 2001-ben, hogyan roskad össze a Commandante egy maratoni szónoklat kellős közepén. Sokan kívánták pokolra - elég, ha csak a miami karneváli hangulatra gondolunk, amely halálának bejelentését követte -, nem csoda hát, hogy a 2006-ban ideiglenesen, 2008-ban pedig véglegesen visszavonuló Fidel Castronak gyakran röppent fel a halálhíre. Pedig nagy túlélő volt, azt mondják, a történelemben senki ellen nem kíséreltek meg annyi merényletet (638-at), mint ellene.

A jezsuitáknál nevelkedett, jogász végzettségű Fidel, mint értelmiségi gerilla és a kubai forradalom vezéregyénisége1958-ban még tagadta, hogy kommunista lenne, mondván: ha valóban az volna, meglenne hozzá a bátorsága is, hogy közhírré tegye. Néhány év múltán, győztes forradalmárként már úgy fogalmazott, hogy marxista-leninista és élete végéig az is marad. A többségében katolikus vallású, hivatalosan mégis ateista országot innentől egyházellenes szigor jellemezte, munkanap volt a karácsony és a húsvét, Castro azonban nem felejtette el kifejezni csodálatát Jézus Krisztus iránt, akit az első kommunistának tartott, hiszen megsokszorozta a kenyeret és a halat, ő pedig szándéka szerint ugyanúgy kívánta jóllakatni népét, mint "a nagy előd". Ígéretét megszegve azonban esze ágában sem volt szabad választásokat rendezni, az újsütetű karibi kommunizmust pedig a Szovjetúnió karjaiba lökte, s ezzel Kubát a hidegháborús nagyhatalmi játszmák küzdőterévé tette. Kis híján atomháború lett belőle, Kennedy amerikai elnök vakmerősége és Hruscsov szovjet első titkár kompromisszumkészsége kellett hozzá, hogy végül mindenki megmaradjon a saját térfelén.

A világ vezető demokratái - politikusok, nyilván - meglehetősen ügyetlenül kezelik a diktátor halálhírét, valószínűleg azért, mert Fidel Castro szellemi örökségéhez és forradalmi vívmányaihoz ugyanúgy hozzátartozik a Batista-korszak nyomorultjainak felemelése, színvonalas oktatáshoz, ingyenes kórházi ellátáshoz és lakáshoz segítése, mint az ország elszigetelése, népének elszegényítése és a rendszerkritikus hangok kíméletlen elfojtása. Többségük szóba sem hozza Castro jogsértéseit, ha igen, azt is csak félszegen és diplomatikus madárnyelven teszi. Ferenc pápa bánatát fejezte ki a Commandante halálhíre kapcsán és nyilvánvalóvá tette, hogy imádkozik a jó kommunistához híven ateista Castro lelki üdvéért. Jól teszi, ez a dolga. Banánköztársaságok és autoriter nagyhatalmak vezetőinek emelkedett hangú részvétnyilvánításait is ad acta teszi a hétköznapi demokrata, ám a liberális politikájára olyannyira büszke kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau leplezetlen szimpátiája kiveri a biztosítékot, ugyanis egy szerethető diktátor képét vázolja fel, ebből pedig a kevésbé tájékozott emberek számára logikusan következik egy olyan diktatúra szerethetősége is, amelybe kubaiak tízezrei rokkantak bele, veszítették el hazájukat, szabadságukat, életüket.

Amikor 2015-ben Kubában jártam, nyomát sem láttam a személyi kultusznak. Fidel Castro volt annyira okos, hogy két nemzeti hős, a szabadságharcos José Martí költő és az argentin gerillatárs, Ernesto Guevara kultuszát építse, azokra támaszkodjon. Előbbinek köszönhetjük a Guantanamera slágerszövegét, utóbbinak pedig a Che Guevarás pólókat és pop-art kegytárgyakat, amelyek szerethetővé tesznek egy véreskezű gerillát a gyanútlan generációk számára. Minden, ami ezeken kívül esett, a hamisítatlan Castro-rendszer ellentmondásos nyomorúságát nyögte. A lepusztult, eladhatatlan régi autócsodák, a szétesőben lévő Havanna eklektikus díszletei mögött bújkáló mélyszegénység, a tisztálkodószert kéregető vidéki gyerekek, az állami boltok, amelyekben töredékáron, de fejadagra mérik a tojást, olajat, rizset, szappant - és mit ad isten: cukrot is az egykori cukornagyhatalomban, a kétkezi munkán alapuló szivargyár szigorúan őrzött műhelytitkai és a gyár előtt csempészáruval seftelő alkalmazottak mind, mind a Castro-rendszer hírnevét öregbítették. És ott voltak a lazulás jelei: a turizmust, mint fellendülő iparágat és lélegeztetőgépet működésben tartó kiszolgáló egységek, méregdrága, de ragacsos bútorzatú kocsmák, vendéglők, a konvertibilis pesó, az angol nyelvű Granma, az utaskísérőként befutó kémikus, az embargó ellenére sokasodó luxustermékek, amelyeket csak konvertibilis pesóval, de már szupermarketekben lehet megvásárolni, a miami rokonoktól becsempészett kütyük - és az internet, amely azokban a napokban szabadult ki a szállodákból a városok nagyobb köztereire, amikor éppen arra jártunk. Látni kellett volna a népes családokat, amint egy-egy okostelefon vagy laptop képernyője előtt tolongva csápolnak a miami rokonnal kerek egy órán át, potom négy és fél eurónak megfelelő pesóért, amennyibe az ellenőrzött hálózathoz való hozzáférés egy órája került!

Kis költői túlzással a Castro-rendszerben lettem 39 éves. Nem volt kellemes élmény a szigetország közepén, trópusi hőfokon ácsorogni egy lerobban kínai autó mellett, félúton Cienfuegos és Havanna között, ahol az országot átszelő egyetlen autópálya annyira kiszélesedik, hogy bármikor leszállhat rá egy 124-es Antonov. Akkor született az alábbi vers, amely most legyen egy rendszer nekrológja:

Habanera de mi cumpleaños

– ad notam Attila José –

jövőre negyven lettem én
dohánylevél e költemény
havan-
na van

ma délutánra sör helyett
betép az ember mit tehet
ha van
ha nincs

az apropóhoz díszebéd
de nyöghetem a nyár hevét
sehol
se hűl

a jégre töltött rum nekem
lesűl a bőr a képemen
iszonyt
iszom

rohadjon mind a férgese
pöfög la vista siempre che
gueva-
ra rá

beszól a két vezér rokon
csodát ígér plakátokon
fidel
s figyel

de mint a karneváli láz
a rendszer összevissza ráz
lazul
raúl

a kommunizmus rossz kokott
ledobja mint egy megkopott
ruhát
kubát

 

Szabadság, 2016. 11. 28. - Máskép(p)

Az út, a cél és a társak

1.

Első római „zarándoklatom” kapcsán, 2008. októberében egy kultúrtörténeti anekdotával nyugtattam magam amiatt, hogy nekem csak néhány nap jutott az Örök Városból. A történetet e lap hasábjain is felidéztem az utazást követő beszámolók egyikében. Annyira tanulságos, hogy nyolc esztendő múltán sem árt elővenni, hiszen az utazás célja most kifejezetten szentszéki vonatkozású volt: a kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecíliáról nevezett kórusát kísérhettem el a Vatikánba egy közös előadásunk, a Keresztút Márton Áronnal c. zenés áhitat kapcsán. A zarándoklat szerves része volt a Ferenc pápával való találkozás a szokásos szerdai nyilvános kihallgatáson, amely a közhiedelemmel ellentétben elsősorban spirituális élmény – a Tevere két oldalán sok ilyesmiben lehet része boldog-boldogtalannak, ha nyitott szemel és nyitott szívvel koptatja Róma kockaköveit –, nem pedig egy jól dokumentálható, médiapápák társaságában eltöltött néhány másodperc, amit az Osservatore Romano buzgó fotósa majd jól megörökít a családi albumok vagy a fészbuk nagyobb dicsőségére. Jól jön a szelfi, persze, lehet vele dicsekedni, van ebben rutinom nekem is, de bizton állíthatom, valahol beljebb kell keresni a Lényeget!

 

 

Nos, az említett anekdota szerint Vincenzo Gioacchino Pecci gróf, alias XIII. Leó pápa minden látogatójától megkérdezte volt, hány napig marad Rómában. Egy alkalommal az egyik vendég szomorúan válaszolta, hogy ő csak egy pár napra jöhetett. A pápa mosolyogva bíztatta: igyekezzék sietve megismerni Rómát. Az audiencia másik vendége rögtön eldicsekedte: neki mindjárt egy esztendőre futja! Szegény testvérem – sopánkodott a pápa –, sohasem fogja Rómát megismerni… Nagy igazság lehet ez utóbbi, bár nekem nem adatott meg, hogy berendezkedjek a Collegium Germanicum et Hungaricumba, mint Kovács Szabolcs barátom a szomszéd faluból, akiből tudós ember lesz, ha minden igaz, de azért örök időkre konzerválta magában a székelységet, ízes beszédmodorában pedig a gyergyói tájszólást. Sőt: a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palotában sem koptatom oly sűrűn a lépcsőket, mint Galántai Dávid barátom a Dunakanyarból, hogy Borromini barokkjának részleteiben gyönyörködjem. Innen üzenem neki: még a loggiából sem sikerült körülnéznünk, úgy elkavarodtunk a pörkölt és a tarhonya között félúton, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a sok excellenciás vendég Habsburg Eduárd szentszéki magyar nagykövet celebrálta forgatagában. Annyi szent: mentül inkább “megvan nekem” Róma, annál kevésbé ismerem, s ezzel, gondolom, Galántai testvér is így van. Le is buktam jól, amikor falakon belüli csellengés közben a tökéletesen kitalált, szinte tibeti pózban kéregető, talpig bugyolált koldusasszonyról azt találtam mondani velem tartó barátaimnak, hogy nyolc évvel ezelőtt ugyanez az asszony a Ponte Sant’ Angelo valamelyik angyalának az árnyékában ugyanebben a ruhában, ugyanígy kéregetett, még a mellette balra fekvő kankóspálca is ugyanabba az irányba görbült. Mit ad Isten, a következő sarkon belebotlottunk ugyanabba a jelmezbe, majd nem sokkal arrébb egy harmadikba. Gyakorlati tapasztalatot szereztünk tehát arról, hogyan működik a Koldusopera és miért van az, hogy a római utcaképhez szervesen hozzátartozó, talán éppen tőlünk emigrált kéregető méregdrága sört kortyolgat a pungából. Tudniillik a római bort iszik, némelyek vizet prédikálnak, de a sört mindenhol iszonyú drágán mérik, üvegestől pláne!

 

 

2.

Rómába keresztény ember akkor is zarándokként megy, ha történetesen ateista, hogy az Európai Unió alapító atyáinak egyikét, Robert Schumant parafrazáljam, akinek éppen a keresztény identitásba vetett hitét kezdik mostanság lesajnálni a silány utódok. Gondolom, hasonló megfontolásból futottunk össze Balázs Attila református lelkész barátommal és a tordaszentlászlói zarándokokkal is, akiket most épp e gesztus miatt piszkálgatnak a virtuális térben, holott egy életre szóló élményt szerezhettek a Szent Péter-téren, ahogyan én szoktam kicsi fehér templomainkban idehaza, katolikus létemre. Nekem olyan ez a gesztus, mint a Szent László – legendák, amelyek jól megférnek a zsoltáros falakon is a nyakas kálvinizmussal. Mielőtt megkövezne bárki, Adyt invokálnám a szókapcsolathoz, vagy a bakonybéli református bencést, akiről a minap adott hírt az egyházi sajtó, aki nem hiszi, járjon utána, érdekes történet! Mindenestre Rómában egymásra talált a bal szektorban ujjongó tordaszentlászlóiak és a Bazilika lépcsőjéről éneklő Szent Cecíliások Bernini kollonádját körbekoszorúzó hangja nemzeti imánk, a Himnusz éneklése közben. Csak a miheztartás végett: Kölcsey becsületes református volt, a Himnusz azonban ott van az énekeskönyveinkben, felekezetre való tekintet nélkül. Kis magyar ökumené.

 

 

3.

Róma spirituális központ. Ha valaki megkérdezi, miért szeretem annyira, rendszerint azt válaszolom: azért, mert “a falakon belül” nincs Rómában olyan utca, ahol ne lenne legalább egy templom. Akinek ez túl kegyes szempont, az a ránk, emberekre jellemző kíváncsisággal azért mégiscsak üsse be az orrát egyikbe-másikba, lehet, hogy belebotlik egy elfekvő Caravaggióba, félkész Michelangelóba, s ha nem is futja Raffaelló stanzáira vagy a Sixtus-kápolna “reneszánsz képtárára” a Vatikáni Múzeumokban, szerte Rómában ingyen gyönyörködhet a romanika, reneszánsz és barokk lenyűgöző, de kevésbé ismert alkotásaiban még akkor is, ha egy-egy pápai bazilikába reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzések árán lehet ma már bejutni. Az Örök Város ókori, birodalmi örökségét nem is emlegetném, az kötelező tananyag. Főnyeremény, ha olyan ihletett kísérőt kap hozzá az ember, mint az egyházjogásznak tanuló szatmári atyánkfia, Fanea József atya, akiből gyakorlatilag csorog a műveltség. Ha valaki mégis rám szavazott egy fakultatív séta kapcsán, az a Taverna dei Fori Imerialiban kóstolhatta meg Alessio bácsi főztjét, és ők sem bánták meg a kitérőt, ugye, fiúk?

 

 

Azt hiszem, beleégett Róma mindannyiunkba. Potyó István karnagy úr, akit én doktor bácsinak bosszantok, hiszen ő is tudományos ember, lapot húzott 19-re, amikor Orbán György Missa Tertiáját csengette bele a Michelangelo kupolájába, Kovács Sándor főesperes úr, a zarándoklat kigondolója és tető..., akarom mondani: kupola alá hozója pedig isteni humorérzékkel vette a zarándok népség apró-cseprő kilengéseit. Mert nehogy azt gondolja valaki: zarándoknak lenni csuha meg ostor a gyenge lélekre! Dehogy! Egy zarándoklatban ott van Márton Áron hangja a Santa Maria del Suffragioban, a Via Giulián, a térdeplős kapaszkodások a Santa Scala lépcsőfokain, a pápai áldás a csíksomlyói kegyszobor kicsiny mására, mindenki büszkesége, aki kezet foghatott Ferenc pápával, Szép András buzgólkodása a Szent Péter-bazilika orgonáján vagy a közös éneklés anyaországi zarándokokkal a grották magyar kápolnájában – ilyen más nemzeteknek nincs is! –, de ott vannak a pompás vacsorák és kultúrtörténeti séták is, az éneklős flashmobok a templomokban és tereken, a Pantheonnál vagy a Colosseumnál, az illatos kávék, a limoncellók, fagylaltok és amatriceanák, a nagy beszélgetések és még nagyobb nevetések, a nyakunkba ömlő zivatar, a fagylalt, a “nyonnyó” (csak mi tudjuk, mi az és mennyire az!), s hogy itt három remetei verődik össze egy csapatban, és – ad absurdum – a Francesco mosolyával ízesített “pápanyalókák” is a cukrászda kirakatában. Azt igértük, hamarosan kibeszéljük a dolgot, ugye, Szent Cecíliások? Barátaim!


Szabadság, 2016. október 18., vezércikk.

Nënë Tereza

Amikor tavaly decemberben Ferenc pápa jóváhagyta az illetékes vatikáni kongregáció Kalkuttai Boldog Teréz, azaz Teréz anya szentté avatásáról szóló döntését, logikusnak tűnt, hogy a kanonizációt az isteni irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév csúcseseményeként szervezzék meg, hiszen az elesetteket és nyomorban élőket felkaroló szerzetesnő cselekvő szeretete olyan üzenet volt, amelyet a nem keresztény világ is megértett és elismeréssel fogadott. Az indiai püspököket némileg meglepte, hogy a szentté avatást nem Kolkatába, hanem a Vatikánba hirdették meg, hiszen joggal reménykedhettek abban, hogy az Indiában nagy tiszteletnek örvendő, magas állami kitüntetésekkel elismert és nemzeti gyász keretében elsiratott Teréz anya oltárra emelése ragyogó alkalom lehet egy kevésbé feszült pápalátogatásra, mint amilyenben Szent II. János Pálnak a keresztény hittérítést ellenző hindu nacionalisták miatt 1999-ben része volt. Ferenc pápa azonban másként határozott – profán módon szólva “kihagyott egy ziccert” –, így a szentév legnagyobb tömegrendezvényének igérkező szentté avatásra Bernini vatikáni oszlopsorainak biztonságos ölelésében kerül sor szemptember 4-én, ahogy a boldoggá avatás is a Szent Péter-téren zajlott 2003-ban, háromszázezer zarándok jelenlétében.

 


A katolikus egyház szentté avatási procedúráiról sokat, sok helyen írtak, nem fárasztom azzal az olvasót, hogy az eljárás részleteit feszegessem. Lényege, hogy az életszentség hírében álló személy boldoggá, majd szentté avatási pere csak az illető halála után öt évvel kezdődhet meg, hogy elég idő maradjon kutatásra, dokumentumok és tanúságtételek összegyűjtésére, mérlegelésre. Ami ezután következik, azt nemes egyszerűséggel „csodavárásnak” is lehetne nevezni, hiszen az oltárra emelés feltétele két, a szentéletű személy közbenjárására történő esemény, amelyet ismereteink és tapasztalataink szerint lehetetlennek tartunk, és amelyet ma már nem csak tanúvallomásoknak, hanem szakértőknek is igazolniuk kell. Nézőpont kérdése, ki mit tekint csodának – nekem például Teréz anya életműve messzemenően kimeríti a csoda fogalmát, aki nem így gondolja, csinálja utána –, tény azonban, hogy az ötéves szabály alól a szintén rekordidő alatt szentté avatott II. János Pál pápa kivételesen felmentést adott, az eljárás tehát két évvel a missziós nővér 1997-es halála után elkezdődhetett, és kevesebb, mint húsz év alatt be is fejeződik.

 


Teréz anyát mindenki albán apácaként ismeri, bár Szkopjéban született, apai ágon a mai Macedóniában és Albániában egyaránt kisebbségnek számító aromán nemzetiség tagjaként. Eredeti neve szerint Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, de számon tartják Antigona Gongea Boiagi néven is, ez a név aromán változata. Az alapvetően mohamedán vallású albán közösségen belül nagy ritkaságnak számított egy katolikus vallású család, a Boiagik felmenőit pedig az arománok kulturális fellegvárának számító Moscopoleából (albánul Voskopoje) származtatták, és rokonságuk volt a koszovói Prizen és az albániai Shkodra városában is. Világraszóló jelentősége, identitásképző ereje és idegenforgalmi haszna mellett ezért van az, hogy Albánia, Macedónia és Koszovó minden jelentősebb városában illik szobrot állítani neki, Tiranában és Szkopjéban például több is van, de Kolkatától Budapestitg láthatunk Teréz anya-szobrokat Olaszországban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államokban, szentélyekben és köztereken egyaránt. A 20-21. századok elidegenedő világában ő testesíti meg a betegápoló szerzetesnővérek alakját, noha betegápoló rendek a Szeretet Misszionáriusai előtt is léteztek, csak hát az erőteljes szekularizáció és az ateista, vallásellenes ideológiák térnyerése hol kitessékelte őket a kórházakból, hol elszigetelte és ellehetetlenítette őket, hol pedig pedig leparancsolta róluk a sajátosan szervezett közösségi életformát és a köz javára végzett áldozatos munkát egyaránt jelképező furcsa ruhákat. Nënë Tereza ma nemzeti hős Albániában, Durrës-ben múzeuma van, kórház, iskola és nemzetközi reptér is viseli a nevét, Enver Hodzsa kommunista bunkerországában azonban aligha fejthette volna ki áldásos tevékenységét.

 


Értetlenség, cinizmus és rosszindulat persze a „civilizált” világban is szokta kísérni az önzetlenség munkálkodását, hiszen a maga módján Teréz anya is „szélsőséges” figura, amennyiben egy leprásokat ölelgető apáca – bármit is hazudjunk erről magunknak és a külvilágnak – egyáltalán nem felel meg az életvitelünknek, ahogyan Jézus vagy Gandhi sem felelne meg. Persze Gandhit, akit nem tartott békedíjra érdemesnek a Nobel-bizottság – és ezzel Szent II. János Pálnak is adósa maradt a jeles grémium –, „meztelen fakírnak” nevezte Churchill. Hasonló jelző Teréz anyának is kijutott: Cristopher Hitchens, az utóbbi néhány évtized jelentős ateista gondolkodójának tartott amerikai közíró „fanatikus albán törpének” minősítette. Most őszintén: öt évvel a halála után hányan tudják még, ki volt Cristopher Hitchens? Teréz anya viszont „kiérdemelte” a Nobel-békedíjat és egy sor másikat is, elismertsége pedig nagyszerű dobbantónak számított néhány újonnan alapított nemzetközi díj „bejáratásánál”. Az olasz újságíróról, Eugenio Balzanról elnevezett  egymillió svájci frankos Balzan-díjat például alapítása után gyors egymásutánban odaítélték a Nobel Alapítványnak és Teréz anyának, aztán 16 évig semmi. Az emberbarátként és nemzetközi befektetőként egyaránt sikeres John Templeton hagyatékából finanszírozott Templeton-díj, amelyet „vallási Nobel-díjként” is szokás emlegetni, és kínosan ügyelnek arra, hogy mindig egy kicsivel nagyobb összeg járjon hozzá, mint amennyi az aktuális Nobel-díj értéke, szintén Teréz anyával nyitotta a díjazottak sorát. A 20. század második felének vezéralakjai valahogy eljutottak odáig, ahová Churchillnek nem sikerült Gandhi esetében: hozzádörgölőztek a törékeny apácához, fényképezkedtek vele, díjakkal halmozták el – csak éppen a példáját nem szerették volna követni. Teréz anya persze volt akkora diplomata, hogy mosolyogni tudjon a kamerának, a díjakkal járó pénzösszegek jobb helyre nem is kerülhettek volna, ő pedig hajlott háttal és egyenes derékkal odamondogatott a képmutatóknak, ha kellett. (Helyszűke miatt nem idézünk történeteket, de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek: a Gallup évenkénti bontásában Teréz anyának életében csak egyszer sikerült első helyre kerülnie a legjobban csodált nők listáján, amelyet tartósan Hillary Clinton vezet, de a legjobban csodált személyiségek örökranglistáját mindkét kategóriában a szerzetesnő vezeti.)

 


Teréz anyánál tevékenyebben szerető embert nehéz elképzelni, éppen ezért sokak számára sohasem lesz szent, megmarad inkább anyának. Ezzel együtt  mindig vannak és maradnak, akiknek soha semmi nem lesz elég. Egyszer megkérdezték Teréz anyától, miért imádkozik reggelente két órát, amikor ezt az időt betegápolásra is fordíthatná. Mintha napi két óra lelkigyakorlat  lenne a közjó kibontakozásának az akadálya. Mindegy is, mit válaszolt erre a szentéletű szerzetesnő, hiszen azok számára, akik szerint az imádság elfecsérelt idő, a szeretet gyakorlása is elsősorban pénzkérdés vagy szolgamunka, amit adomány fejében majd mások végeznek el helyettük. Másik történet: egy turista Kalkuttában megjegyezte: "Egymillió dollárért sem tudnám azt tenni, amit maga tesz..." Teréz anya szerényen így válaszolt: "Annyiért én sem. Mi mindent Krisztusért teszünk, őt ismerjük fel a rászorulóban. Amit teszünk, az csepp a tengerben, de ha nem tennénk, az a csepp hiányozna...” Akiknek a jeles esemény kapcsán éppen kedves most Teréz anya, de viszket a kereszténység, mint európai alapérték (pedig Európában az ateista is keresztény, mondotta volt rendkívül találóan Antall József egykori magyar miniszterelnök), azok sohasem fogják megérteni az önzetlenségnek ezen minőségét.

Sajnos, mi sem...

 

Szabadság, 2016. szeptember 13., vezércikk.


Szentek közelsége

1.

Tavalyelőtt, amikor legutóbb Rómában jártam, életemben másodszor bámészkodtam körbe a vatikáni Szent Péter-bazilikát.  Nem is igazán imádkozni mentem oda, mint inkább azért, hogy valahol a világ közepén kiválasztottnak, egyúttal nagyon kicsinek és esendőnek érezzem magamat. Sok egyéb ámulatba ejtő dolog mellett van egy nyitott koporsó az egyik mellékoltár alatt. Most is, akárcsak évekkel ezelőtt, imádkozott valaki az oltár közelében. Boldoggá avatása óta XXIII. János, azaz Angelo Roncalli nyugszik ott, ez az egyszerű bérmunkás családból származó, csúnyácska bácsi, aki minden idők leghuncutabb pápája és korának egyik legnagyobb hatású államférfia lett öregkorára. No nem azért, mert alkalma volt nagy horderejű programok végigvitelére – hiszen a szolgálatát élete nagyobb részében magasabb rangú törekvések határozták meg, és végül alig öt esztendeig uralkodhatott a pápai trónon -, hanem éppenséggel azért, mert igyekezett hite, neveltetése, meggyőződése, és nem utolsósorban küldetése szerint a lehető legjobban megoldani az ott és akkor felmerülő problémákat, leginkább kihasználni a felkínálkozó lehetőségeket, ahol és amikor szükség mutatkozott rá. Isztambuli delegátusként például vízumokat és menleveleket bocsátott ki, megosztotta diplomata csatornákon szerzett információit a bajbajutottakkal, és tárgyalt a török hatóságokkal, hogy a vészkorszak elől menekülő európai zsidók biztonságosan juthassanak át Palesztinába. Így lett belőle „zsidóbérenc”. Párizsi nunciusi minőségében már a francia hadifogságba került németeket vette pártfogásába, hiszen első világháborús katonai kórházi lelkészként pontosan tudta, hogyan gyalogol át a történelem a kisemberek feje fölött.

Ekkor lett belőle „náci”. A világhoz való viszonyulása értelemszerűen pápaként sem változott jottányit sem, és bár nem ez a mérvadó, mégis: „a világ plébánosának” alakját anekdoták és magvas aforizmák sokasága örökítette meg. Mosolygós természetéből fakadó joviális megnyilatkozásai, közvetlensége, meglepően egészséges humora és optimizmusa  még a kommunista „béketáborban” is elismerést váltott ki. Nem véletlen, hogy 1963-as Pacem in terris kezdetű enciklikája, melyben a béke gondolatát egyetemes összefüggéseiben taglalja, a Vasfüggönyön innen sem maradt visszhang nélkül. Ebben ugyanis kifejtette, hogy önmagában a tévedést – a kommunizmust akár – elítélendőnek kell tartani, a tévedőt ellenben emberi mivolta miatt megilleti a tisztelet és az ebből fakadó párbeszéd, amelynek a téveszmék feloldása lehet a végeredménye. Köztudomású, hogy komoly szerepet játszott a kubai rakétaválság megoldásában - ekkorra már „kommunista” lett sokak szemében -, azt viszont kevesen tudják, hogy Mindszenty bíboros elszigeteltségét is neki sikerült valamelyest enyhíteni – ha tovább él, talán Mindszenty is korábban szabadulhat az amerikai nagykövetségről, ahová 1956 után menekült -, hiszen keletre nyitó politikájának része volt, hogy követei, Casaroli és König bíborosok fölkereshették a hercegprímást. Sokszor mondták a Vatikán falain kívül „sétálgató”, civilekkel kvaterkázó XXIII. Jánosról, hogy bár ügyes diplomata, nem tartozik a tudós pápák sorába, nem is számoltak hát vele, mint nagyformátumú gondolkodóval, így aztán jócskán megdöbbentette klerikális hallgatóságát, amikor váratlanul bejelentette ötszáz év után először a római egyházmegyei zsinatot, ezzel párhuzamosan pedig az egyetemes jellegű II. Vatikáni Zsinat összehívását. Mi szükség is lett volna konzultálni bárkivel, ha már amúgy is dogmává szilárdult a pápai csalatkozhatatlanság, és egymaga is elintézhette volna? Miért is kellett volna „kiszellőztetni” az Anyaszentegyházat, ahogy mondta? Híresen egyszerű, ízes-népies olasz tájszólásban elskandált költői beszédével (Discorso della Luna), amelyet dolgozószobájának ablakából rögtönzött a Zsinat megnyitásának estéjén, végül fény derült mindenre: az ő hangja egyetlen hang volt csupán, de meghallotta az egész világ hangját!

Zsinati dokumentumokat persze nem olvasgatnak a hívők, az ökumené és az aggiornamento forradalmát pedig azóta sem teljesítettük ki igazán, azt viszont mindenki megértette – édesanyám, aki betéve tudta latinul a liturgiát, hiszen ott nőtt fel a gyergyóremetei templom tövében, a mai napig emlegeti, milyen volt -, mikor egyszerre csak szembefordultak a papok híveikkel az oltárnál, és népnyelven mondtak szentmisét. Ez a gesztus teljesedett ki aztán II. János Pál pápával, aki ragaszkodott, hogy megszólaljon a kis népek nyelvén is, ha máskor nem, legalább az ünnepi áldásosztás idején. Őrá hárult, hogy a korszakos jelentőségű megújúlási programot az Egyház gyakorlatává tegye, s ha nem is a maga teljességében, de amennyire csak lehet, szisztematikusan valóra váltsa.

2.

Karol Wojtyla pápává választása valószínűtlennek tűnt 1978-ban. Hogyan is lehetnének annyira bátrak a választó bíborosok, hogy megszakítsák az olasz pápák történelmi sorjázását, ráadásul mindjárt a „béketáborból” ültessenek főpapot a vatikáni székbe? A hírügynökségeknek, rádiós és televíziós szerkesztőségeknek, amelyek végül világgá kürtölték a szenzációt, a Habemus papam idején még Wojtyla-életrajzuk sem volt. Úgy emlegették: “a lengyel pápa”, hiszen jóformán kimondani sem tudták a nevét. II. János Pál ezzel szemben amint megtehetette, előzékenyen bemutatkozott a sajtósoknak, és azután már nem volt megállás: a lengyel pápa lett a világtörténelem ízig-vérig média-pápája. Megválasztásához a lengyel és orosz rezsimeknek is illett jó képet vágni, bár sejtették, hogy a Vasfüggöny lebontására nyíltan készülő krakkói bíborossal új fejezet kezdődik az Egyház történetében. Üzenete, melyet lépten-nyomon hangoztatott, ahová elzarándokolt szerte a világban, egyszerű volt, ám annál világosabb: Ne féljetek!

Eleinte bizalmatlanul fogadták Nyugaton: azt hitték, úgy tekint majd az Egyházra, mint egy nagyobbacska Lengyelországra. Személyes varázsával azonban mindenkit hamar levett a lábáról. Költő volt egykor és színjátszó, de bányamunkásként is kivette a részét a XX. század nyomorából, értett hát az emberek nyelvén, bárhogyan is beszéltek azok, akikkel kapcsolatot teremtett. Aki közelébe került, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljesen magával ragadta őt II. János Pál karizmája, és ez nem csak az egyes emberek – egyházfiak, munkások, hétköznapi emberek vagy politikusok – esetében van így, de a legnagyobb tömegekkel is képes volt egy hullámhosszra kerülni. Lenyűgöző egyénisége, nyilvánosan megélt élteszentsége sokezer kilométeren túlra sugárzott a képernyőkről akkor is, amikor már nagybeteg volt: fizikai gyengeségeit is tartással, méltósággal, üzenet-értékű nyilvánossággal élte meg, pedig már járni sem, beszélni sem tudott. Jelenléte maga volt a kommunikáció, és ezt leginkább az általa életre hívott Katolikus Ifjúsági Világtalálkozók népes közönsége érezte át: ezek az egyházi jamboree-k igazi örömünnepek voltak. Magam is részt vettem egy ilyenen 1991-ben, a lengyelországi Czestochowában. Ott lelkesedtünk a Fekete Madonna tövében, közben zajlott Moszkvában a Vodka-puccs és omlott össze szépen a Szovjetúnió. Sajnos egyetlen fényképet sem őrzök az eseményről, pedig életem egyik nagy élménye volt, hiszen gyakorlatilag onnan kísértük II. János Pált első magyarországi látogatására, s végig annak állomásain. Valahogy ez a látogatás tette föl a pontot a rendszerváltozásra Közép-Európában. Budapesten kétszer is viszonylag közelről láthattam: egyszer a Népstadionban, ahová számunkra addig ismeretlen biztonsági rendszereken verekedtük be magunkat miatta, másodszor pedig a Hősök terén, ha jól emlékszem, a K-szektorból. Mindkét alkalommal pápamobilon érkezett – és tudott üveg mögül is igazán mosolyogni! Persze mi, erdélyi fiatalok hittünk a perspektívában, hogy egyszer majd Csíksomlyóra is eljön, ott is van tömeg és nem akármilyen, de nyolc esztendővel később csalódás volt a szigorúan bukaresti pápai látogatás, az első egy ortodox többségű országban. Oda már nem mentünk, pedig ha mentünk volna, talán ma lenne legalább ezer székely harisnya meg rokolya megörökítve a Teoctist-archívumban... Máig megvalósulatlan álom tehát a somlyói pápalátogatás, mint ahogy megvalósulatlan álom maradt II. János Pálnak is a szerbiai és az oroszországi misszió. Bárhová utazott azonban, mindenütt otthonosan mozgott akkor is, ha éppen meztelen felsőtestű, banánszoknyás lánykák táncolták neki törzsi szokás szerint az evangéliumot. Utazó pápaként fáradhatatlansága, lendülete az 1981-es merényletet követően is egyik legfőbb tulajdonsága maradt, meghívásainak, missziós tevékenységének betegen is igyekezett maradéktalanul eleget tenni.

Alázattal és tisztelettel csókolta meg az ott élők szülőföldjét, ha új országba lépett, alázattal és tisztelettel közeledett a különféle népek és vallások felé, alázattal és tisztelettel kért bocsánatot az Egyház évezredes bűneiért. Nem véletlen, hogy halálakor napokig kígyózott a gyászolók sora a ravatalánál, koporsóján pedig a szél lapozta végig az Evangéliumot.

3.

Santo Subito! Legyen azonnal szent! – követelték a hívők II. János Pál temetési szertartásán, 2005-ben, XIII. Jánosról azonban, akinek a munkáját kiteljesítette, kicsit mintha megfeledkeztek volna az emberek. Okozott is meglepetést, hogy Ferenc pápa mindkettőjüket a bevett szentté avatási eljárást némiképp felülírva, életszentségükre és hagyatékukra hivatkozva, viszonylag rövid időn belül egyszerre kívánja szentté avatni. Hiányolják sokan a csodákat, amelyek a nyilvános tisztelet kritériumainak számítanak, de ha csoda kell, gondoljunk arra, hogy nélkülük a hidegháború évei sem úgy peregtek volna le, hogy végül egy viszonylag békés átmenettel megússzuk a kommunizmus összeomlását. Gondoljunk arra, hogy olyan pápa avatja őket szentté, aki maga is meglepetésként érkezett az Egyház élére, mint ahogy meglepetés volt a II. Vatikáni Zsinat vagy II. János Pál megválasztása. És vegyük észre a közös vonást, amely mindhármójuk misszióját jellemzi: az emberi méltóság mérhetetlen tisztelete. Mi tűrés-tagadás: manapság ez már csodaszámba megy...

 

Szabadság, 2014. április 26.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/103435

Ferenc, a meglepetés-ember

Egy biztos: az argentin Bergoglio bíborosra nem szabott reverendát a Gammarelli szabóság, amikor három különböző méretben elkészítette az új egyházfő ruháit. A fehér lenvászonból készült reverendákat két évszázada varrják ugyanabban a patinás műhelyben, teljes egészében kézimunkával. Az utolsó öltéseket szintén kézzel ejtik rajta, már a megválasztott egyházfő személyéhez igazítva. Nagyjából ugyanaz a jelenet játszódhatott le „a könnyek szobájában” Bergoglio bíboros és a pápaságot hozzáfércelő mesterszabó között, mint A halász cipője (The Shoes of the Fisherman)című, 1968-as amerikai filmdrámában, ahol a szerény és hallgatag, ám annál nagyobb karizmával megáldott „szovjet pápa” saját egyenrangú embertársát szólítja meg a felelősségébe roskadó, némán és gépiesen körülötte ügyetlenkedő szürke figurában.
 
 
A szibériai fogságából szabaduló Lakota bíboros, alias Anthony Quinn az említett filmdrámában ettől a pillanattól kezdve már a Kirill pápa névre hallgat, e minőségében pedig ő az első „nem szokványos” egyházfő, akinek fellépését a fikció megjövendöli. Valós párhuzamát mindezidáig II. János Pál pápaságában vélték megtalálni a film recenzorai, Bergoglio bíboros gesztusai azonban egy még inkább „kiszámíthatatlan” Ferenc pápát vetítenek elő, aki nagy valószínűséggel máris komoly fejtörést okoz a kuriális bíborosok társaságában.

Aki élőben követte a pápának választott Bergoglio bíboros bemutatását a Szent Péter téren zsúfolódó tömegnek, azonnal megállapíthatta, hogy az újdonsült Ferenc pápán csöppet sem lötyög a lenvászon reverenda. Lorenzo Gammarelli szabóságában ugyan egy hermelinprémmel szegélyezett piros bársonygallért is készítettek a téli időszakra hivatkozva – ilyesmit előszeretettel viselt a pápaság hagyományos kelléktárához inkább ragaszkodó XVI. Benedek –, Ferenc pápa mégis határozottan visszautasította, hogy uralkodói öltözékben jelenjen meg az őt üdvözlő sokaság előtt. Hivatalos forrása persze nincs az esetnek, a pápacsináló világsajtóban azonban pikírt mondatokat adtak a vatikáni ceremóniamestert visszautasító egyházfő szájába: „Köszönöm, monsignore, viseld inkább te! A karneválnak vége!”

Ferenc pápa gesztusai persze nem előzmény nélkül valók. A parasztcsaládból származó XXIII. János, minden idők egyik legnépszerűbb egyházfője kevesebb mint öt évig tartó pápasága idején is tudott meghökkentő lenni és maradandót alkotni.

Papa Giovanni XXIII visita i detenuti nel carcere di Regina Coeli a Roma  

Hivatalukba talpig begombolkozó elődeivel ellentétben egyszerűségével és humorával lopta be magát a hívei szívébe, közvetlensége miatt sokan csak „a jó pápának”, „a világ plébánosának” nevezték, és mert ki-kiruccant a Vatikán falai közül, egyszerűen Giovanni Fuori le Murának, „falakon kívüli Jánosnak”, a közismert whisky-márka sétálgató figurája szerint pedig „Johnnie Walkernek” becézgették. Ő volt az első pápa, aki fölismerte a média szerepét az egyház és a hívek kapcsolatában, kamerát engedett a pápai lakosztályba, az Egyház „kiszellőztetése” érdekében általa összehívott II. Vatikáni Zsinat munkálatait pedig televíziós közvetítésen keresztül figyelte. Az őt követő VI. Pál feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, ezáltal a százfőnyi Svájci Gárdát a Vatikán kizárólagos „haderejévé” tette. Ő volt az utolsó, akit a tiarával megkoronáztak, utóda, I. János Pál ugyanis megválasztása után azonnal eltörölte ezt a ceremóniát. A reformerszándékokkal megáldott, harminchárom napig uralkodó „mosolygós pápa” előbb a múzeumba száműzte, később az amerikai katolikusoknak adományozta VI. Pál koronáját, és kikérte magának, hogy a Vatikán hivatalos szócsöve, az Osservatore Romanoszerkesztve közölje az ő egyes szám első személyben, szabadon elmondott beszédeit. II. János Pál, „az utazó pápa” tovább folytatta a pápaság barokkos pompájának a leépítését, a média összes kelléktárát igénybe vette az evangelizációs tevékenység érdekében, nem utolsósorban pedig bocsánatot kért a katolikus egyház nevében a történelem során elkövetett legkülönfélébb bűnökért.

Ferenc pápa saját habitusának megfelelően, eddigi életvitelének folytatásaként igyekszik nevezetes elődeire rálicitálni. Haszontalanul nagynak ítéli a vatikáni pápai lakosztályt, ami nem csoda, ha tudjuk, hogy Buenos Airesben egy egyszerű apartman szolgált az otthonául, hétvégéken pedig egy-egy éjszakára kiköltözött szegényei közé, a peremvidékre.

The future Pope Francis, Cardinal Jorge Mario Bergoglio, riding the Buenos Aires subway.

Pápaként már nem teheti meg, hogy otthoni szokásai szerint metróval és kerékpárral közlekedjen, a vatikáni biztonsági szolgálatot viszont máris az őrületbe kergeti azzal, hogy kisétál a Vatikánból híveit üdvözölni, páncélozott pápai járművek helyett pedig inkább a csendőrség autóját kedveli. Ragaszkodik, hogy Bergoglio bíborosként igénybe vett római szállásának számláit Ferenc pápaként is maga egyenlítse ki, és tiszteletben tartja, hogy a vatikáni túdósítók jelentős hányada nem hithű katolikus, ezért inkább úgy áldja meg őket, hogy közben okét mutat nekik a hüvelykujjával. Fiatal kora óta fél tüdővel él, személyi titkárt viszont egyelőre pápaként sem alkalmazott, és míg odahaza, Buenos Airesben gyakran maga főzte meg a vacsoráját, jelenleg az átmeneti szállásául szolgáló Szent Márta-ház közösségi étkezdéjében ebédel. Római püspökké és a katolikus egyház egyetemes pásztorává való kinevezése napján arra is kiterjedt a figyelme, hogy a protokolláris jókívánságokat megelőzve üdvözölje Riccardo di Segni római főrabbit, és személyesen hívja meg – no nem a trónfoglalásra vagy beiktatásra, csak pápasága ünnepélyes kezdetére.

Nyilván annak is üzenetértéke van, hogy első nyilvános beszédét inkább rögtönözte, hogysem az előre megírt szöveget kelljen felolvasnia. Magvas humorába burkolt szándékait egyre többen vélik érteni, és a vatikáni hivatalokban szolgáló bíborosok a kuriális életmód megrendszabályozására számítanak a közeljövőben. „Isten bocsássa meg nektek!” – apropózik a szegények szentjének a nevével vértezett Ferenc pápa. Ha más nem is: ő bizonyára tudja, mit kell ebből a választó bíborosoknak megérteniük. Ők pedig már engedelmességet fogadtak Ferenc pápának!

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. március 19-i számának vezércikkeként.