Kolozsvári tanulóéveim egyik meghatározó egyénisége volt. A kincses város kamarása, kulisszatitkok hordozója: kilenc kapuzár kulcsai közül egyet mintha mindig a zsebében hordott volna. Vele tanultam egyetemes és magyar színháztörténetet, ő szoktatott a Györkös Mányi-házba, hol most világjáró beszélgetések házigazdája lehetek. Akkoriban az újjászerveződő kolozsvári magyar színészképzésnek dehogy is volt még otthona: javarészt alternatív terekben, színházi előcsarnokban, bölcsészkari félszuterénben – és a Györkös Mányi-házban, Kötő József előadótanári főhadiszállásán történt a beavatás. Az Emlékház is mintha Ionesco székekkel telezsúfolt abszurdját idézte volna.

Minden megváltozott aztán, hogy lediplomáztunk: rendszerbe foglaltuk magunkat, és ennek Ő már elégedett szemlélője volt. Jóban maradtunk egymással a vizsgák után is, ha szabad ilyet mondani. Személyes barátságaim révén rövidnadrágos kerti partikon is el-eltársalogtunk. Érdekelte, milyen ösvényen taposok, és mindig arra volt kíváncsi, amit erről mondani szerettem volna. Szürke novemberi délután történt, hogy a magyar nyelvű színjátszás egykori otthonának helyét végül sikerült megjelölnie a Farkas-utcában. Véletlenül kavarodtam arra, hogy tanúja lehessek elégedettségének, a jól elvégzett munka csendes, magányos örömének. Ünnepélyes avatásra másnap került sor.

 

A háromnyelvű márványtábla mellett készült fénykép az Ő kitartásának is emléket állít. Büszke vagyok, hogy megidézhettem Karácsony Benő alakját abban a dokumentumfilmben, amelynek talán a legfontosabb, szakértő megszólalója volt, és amelynek bemutató vetítését már nem érhette meg. Sajnos ez marad az utolsó emlékem is róla. Isten nyugtassa, Tanár úr, Isten nyugtasson, Kötő József!

 

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/111517