O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Nënë Tereza

Amikor tavaly decemberben Ferenc pápa jóváhagyta az illetékes vatikáni kongregáció Kalkuttai Boldog Teréz, azaz Teréz anya szentté avatásáról szóló döntését, logikusnak tűnt, hogy a kanonizációt az isteni irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév csúcseseményeként szervezzék meg, hiszen az elesetteket és nyomorban élőket felkaroló szerzetesnő cselekvő szeretete olyan üzenet volt, amelyet a nem keresztény világ is megértett és elismeréssel fogadott. Az indiai püspököket némileg meglepte, hogy a szentté avatást nem Kolkatába, hanem a Vatikánba hirdették meg, hiszen joggal reménykedhettek abban, hogy az Indiában nagy tiszteletnek örvendő, magas állami kitüntetésekkel elismert és nemzeti gyász keretében elsiratott Teréz anya oltárra emelése ragyogó alkalom lehet egy kevésbé feszült pápalátogatásra, mint amilyenben Szent II. János Pálnak a keresztény hittérítést ellenző hindu nacionalisták miatt 1999-ben része volt. Ferenc pápa azonban másként határozott – profán módon szólva “kihagyott egy ziccert” –, így a szentév legnagyobb tömegrendezvényének igérkező szentté avatásra Bernini vatikáni oszlopsorainak biztonságos ölelésében kerül sor szemptember 4-én, ahogy a boldoggá avatás is a Szent Péter-téren zajlott 2003-ban, háromszázezer zarándok jelenlétében.

 


A katolikus egyház szentté avatási procedúráiról sokat, sok helyen írtak, nem fárasztom azzal az olvasót, hogy az eljárás részleteit feszegessem. Lényege, hogy az életszentség hírében álló személy boldoggá, majd szentté avatási pere csak az illető halála után öt évvel kezdődhet meg, hogy elég idő maradjon kutatásra, dokumentumok és tanúságtételek összegyűjtésére, mérlegelésre. Ami ezután következik, azt nemes egyszerűséggel „csodavárásnak” is lehetne nevezni, hiszen az oltárra emelés feltétele két, a szentéletű személy közbenjárására történő esemény, amelyet ismereteink és tapasztalataink szerint lehetetlennek tartunk, és amelyet ma már nem csak tanúvallomásoknak, hanem szakértőknek is igazolniuk kell. Nézőpont kérdése, ki mit tekint csodának – nekem például Teréz anya életműve messzemenően kimeríti a csoda fogalmát, aki nem így gondolja, csinálja utána –, tény azonban, hogy az ötéves szabály alól a szintén rekordidő alatt szentté avatott II. János Pál pápa kivételesen felmentést adott, az eljárás tehát két évvel a missziós nővér 1997-es halála után elkezdődhetett, és kevesebb, mint húsz év alatt be is fejeződik.

 


Teréz anyát mindenki albán apácaként ismeri, bár Szkopjéban született, apai ágon a mai Macedóniában és Albániában egyaránt kisebbségnek számító aromán nemzetiség tagjaként. Eredeti neve szerint Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, de számon tartják Antigona Gongea Boiagi néven is, ez a név aromán változata. Az alapvetően mohamedán vallású albán közösségen belül nagy ritkaságnak számított egy katolikus vallású család, a Boiagik felmenőit pedig az arománok kulturális fellegvárának számító Moscopoleából (albánul Voskopoje) származtatták, és rokonságuk volt a koszovói Prizen és az albániai Shkodra városában is. Világraszóló jelentősége, identitásképző ereje és idegenforgalmi haszna mellett ezért van az, hogy Albánia, Macedónia és Koszovó minden jelentősebb városában illik szobrot állítani neki, Tiranában és Szkopjéban például több is van, de Kolkatától Budapestitg láthatunk Teréz anya-szobrokat Olaszországban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államokban, szentélyekben és köztereken egyaránt. A 20-21. századok elidegenedő világában ő testesíti meg a betegápoló szerzetesnővérek alakját, noha betegápoló rendek a Szeretet Misszionáriusai előtt is léteztek, csak hát az erőteljes szekularizáció és az ateista, vallásellenes ideológiák térnyerése hol kitessékelte őket a kórházakból, hol elszigetelte és ellehetetlenítette őket, hol pedig pedig leparancsolta róluk a sajátosan szervezett közösségi életformát és a köz javára végzett áldozatos munkát egyaránt jelképező furcsa ruhákat. Nënë Tereza ma nemzeti hős Albániában, Durrës-ben múzeuma van, kórház, iskola és nemzetközi reptér is viseli a nevét, Enver Hodzsa kommunista bunkerországában azonban aligha fejthette volna ki áldásos tevékenységét.

 


Értetlenség, cinizmus és rosszindulat persze a „civilizált” világban is szokta kísérni az önzetlenség munkálkodását, hiszen a maga módján Teréz anya is „szélsőséges” figura, amennyiben egy leprásokat ölelgető apáca – bármit is hazudjunk erről magunknak és a külvilágnak – egyáltalán nem felel meg az életvitelünknek, ahogyan Jézus vagy Gandhi sem felelne meg. Persze Gandhit, akit nem tartott békedíjra érdemesnek a Nobel-bizottság – és ezzel Szent II. János Pálnak is adósa maradt a jeles grémium –, „meztelen fakírnak” nevezte Churchill. Hasonló jelző Teréz anyának is kijutott: Cristopher Hitchens, az utóbbi néhány évtized jelentős ateista gondolkodójának tartott amerikai közíró „fanatikus albán törpének” minősítette. Most őszintén: öt évvel a halála után hányan tudják még, ki volt Cristopher Hitchens? Teréz anya viszont „kiérdemelte” a Nobel-békedíjat és egy sor másikat is, elismertsége pedig nagyszerű dobbantónak számított néhány újonnan alapított nemzetközi díj „bejáratásánál”. Az olasz újságíróról, Eugenio Balzanról elnevezett  egymillió svájci frankos Balzan-díjat például alapítása után gyors egymásutánban odaítélték a Nobel Alapítványnak és Teréz anyának, aztán 16 évig semmi. Az emberbarátként és nemzetközi befektetőként egyaránt sikeres John Templeton hagyatékából finanszírozott Templeton-díj, amelyet „vallási Nobel-díjként” is szokás emlegetni, és kínosan ügyelnek arra, hogy mindig egy kicsivel nagyobb összeg járjon hozzá, mint amennyi az aktuális Nobel-díj értéke, szintén Teréz anyával nyitotta a díjazottak sorát. A 20. század második felének vezéralakjai valahogy eljutottak odáig, ahová Churchillnek nem sikerült Gandhi esetében: hozzádörgölőztek a törékeny apácához, fényképezkedtek vele, díjakkal halmozták el – csak éppen a példáját nem szerették volna követni. Teréz anya persze volt akkora diplomata, hogy mosolyogni tudjon a kamerának, a díjakkal járó pénzösszegek jobb helyre nem is kerülhettek volna, ő pedig hajlott háttal és egyenes derékkal odamondogatott a képmutatóknak, ha kellett. (Helyszűke miatt nem idézünk történeteket, de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek: a Gallup évenkénti bontásában Teréz anyának életében csak egyszer sikerült első helyre kerülnie a legjobban csodált nők listáján, amelyet tartósan Hillary Clinton vezet, de a legjobban csodált személyiségek örökranglistáját mindkét kategóriában a szerzetesnő vezeti.)

 


Teréz anyánál tevékenyebben szerető embert nehéz elképzelni, éppen ezért sokak számára sohasem lesz szent, megmarad inkább anyának. Ezzel együtt  mindig vannak és maradnak, akiknek soha semmi nem lesz elég. Egyszer megkérdezték Teréz anyától, miért imádkozik reggelente két órát, amikor ezt az időt betegápolásra is fordíthatná. Mintha napi két óra lelkigyakorlat  lenne a közjó kibontakozásának az akadálya. Mindegy is, mit válaszolt erre a szentéletű szerzetesnő, hiszen azok számára, akik szerint az imádság elfecsérelt idő, a szeretet gyakorlása is elsősorban pénzkérdés vagy szolgamunka, amit adomány fejében majd mások végeznek el helyettük. Másik történet: egy turista Kalkuttában megjegyezte: "Egymillió dollárért sem tudnám azt tenni, amit maga tesz..." Teréz anya szerényen így válaszolt: "Annyiért én sem. Mi mindent Krisztusért teszünk, őt ismerjük fel a rászorulóban. Amit teszünk, az csepp a tengerben, de ha nem tennénk, az a csepp hiányozna...” Akiknek a jeles esemény kapcsán éppen kedves most Teréz anya, de viszket a kereszténység, mint európai alapérték (pedig Európában az ateista is keresztény, mondotta volt rendkívül találóan Antall József egykori magyar miniszterelnök), azok sohasem fogják megérteni az önzetlenségnek ezen minőségét.

Sajnos, mi sem...

 

Szabadság, 2016. szeptember 13., vezércikk.


Volt egy álmu(n)k...

Kétezerből származik a választási bonmot: „Hamarabb lesz Amerikában néger elnök, mint Romániában magyar.” Hat éve tudjuk: igaznak bizonyult a prófécia. Barack Obama személyében már második mandátumát tölti színesbőrű elnök a Fehér Házban, esélyes magyar elnökjelöltet azonban még jó sokára tudna feldolgozni a nemzetállami közvélemény. Talán csak akkor – és ezt a „liberális német” esete bizonyítja –, ha már mi sem vagyunk többen Erdélyben, mint amennyien most a szászok és a svábok. Ragozhatjuk tovább: hamarabb lesz fekete pápa Rómában, szabad választás Észak-Koreában, Szaúd-Arábiának elnökasszonya..., stb.

Lelkes szurkolója voltam 2008-ban az első afro-amerikai elnök felemelkedésének. E lap hasábjain kétszer is igyekeztem a „Yes, we can!” fegyvertényét az emberjogi és emancipációs mozgalmak sorába illesztenni, azok betetőzéseként értelmezni. Mert nem szerettem volna másként. A „legnagyszerűbb nemzet” – ahogyan szeretik magukat aposztrofálni kongresszusi körökben – és az Egyesült Államok története ugyanis emberjogi, polgári jogi, kisebbségi jogi, stb. stb. szempontból komplett akadálypálya. Mint ahogyan az minden más „legnagyszerűbb” nemzeté is egyébként...

 


Az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat szerint „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre”. Az indián őslakók ellenállásának felszámolása, maradékaik rezervátumokba terelése, a modern kori rabszolgatartás, a faji felsőbbrendűség nevében akciózó, “fénykorában” (1924) hatmillió tagot számláló Ku-Klux-Klan lincselései (- melyek semmiben sem különböztek bármely más terrorszervezet, hasonlóan gyalázatos mozgalom rémtetteitől), vagy éppen háborús bűnösök szociális ellátáshoz juttatása ki tudja, miféle hálózati hasznokért cserébe (- amint erre nemrégiben hívta fel a figyelmet a Jediót Ahronót című izraeli újság honlapja, a Ynet.) – a Függetlenségi Nyilatkozat fényében csöppet sem szabadságjogi diadalmenet. Miközben mi Vörös-Keleten a gyakorlati kommunizmus legegyenlőbbjeinek igáját nyögtük, aközben az alig száz esztendeje felszabadított modern kori rabszolgák első és másod-generációs utódai a Vadnyugaton még mindig nem vegyülhettek el egy társaságban, nem ülhettek együtt egy buszon, nem fürdőzhettek ugyanabban a medencében, nem járhattak ugyanabba a mellékhelyiségbe a “felsőbbrendűekkel.”

Ilyen és ehhez hasonló “vívmányok” közepette mert nagyot álmodni Martin Luther King, az ő álmait, próféciáit vártuk beteljesedni az első színesbőrű amerikai elnök eljövetelével. Obama fellépése és győzelme önmagában akkora horderejűnek látszott, hogy a norvégok megelőlegezték a Nobel-békedíjat is, amit például Mahatma Gandhi vagy II. János Pál pápa nem kaphatott meg! Az “érdemek”, sajnos, nem maradtak el: az emberkínzásairól hírhedt guantanamói fogolytábor – melynek a Wikileaks-iratok szerint nem is a veszélyes bűnözők fogvatartása, mint inkább az információszerzés a legfőbb célja – továbbra is üzemelhet, az amerikai hadsereg pedig, amelynek éppen az Elnök a főparancsnoka, különféle fegyveres konfliktusokat “old meg” a maga vitathatatlan módján. Hol van ehhez képest a “Nobel-képtelen” Gandhi ódivatú, erőszakmentes politikája, hol van az idejét múlt, álmodozó Martin Luther King?

 


Barack Hussein Obama a legutóbbi, kongresszusi választások eredményei szerint két évvel azelőtt elbukja az ovális irodát a demokraták számára, minthogy második mandátuma véget érne. Az Obama-szivárvány a kongresszusi egyensúly kibillenésével végleg szertefoszlani látszik: az elnök elveszítette a Szenátus demokrata többségét, a Képviselőházban pedig a második világháború óta nem látott kisebbségbe szorultak a támogatói – és ez a jobb sorsra érdemes Obama-kormányzás ellentmondásainak is köszönhető.

Szentek közelsége

1.

Tavalyelőtt, amikor legutóbb Rómában jártam, életemben másodszor bámészkodtam körbe a vatikáni Szent Péter-bazilikát.  Nem is igazán imádkozni mentem oda, mint inkább azért, hogy valahol a világ közepén kiválasztottnak, egyúttal nagyon kicsinek és esendőnek érezzem magamat. Sok egyéb ámulatba ejtő dolog mellett van egy nyitott koporsó az egyik mellékoltár alatt. Most is, akárcsak évekkel ezelőtt, imádkozott valaki az oltár közelében. Boldoggá avatása óta XXIII. János, azaz Angelo Roncalli nyugszik ott, ez az egyszerű bérmunkás családból származó, csúnyácska bácsi, aki minden idők leghuncutabb pápája és korának egyik legnagyobb hatású államférfia lett öregkorára. No nem azért, mert alkalma volt nagy horderejű programok végigvitelére – hiszen a szolgálatát élete nagyobb részében magasabb rangú törekvések határozták meg, és végül alig öt esztendeig uralkodhatott a pápai trónon -, hanem éppenséggel azért, mert igyekezett hite, neveltetése, meggyőződése, és nem utolsósorban küldetése szerint a lehető legjobban megoldani az ott és akkor felmerülő problémákat, leginkább kihasználni a felkínálkozó lehetőségeket, ahol és amikor szükség mutatkozott rá. Isztambuli delegátusként például vízumokat és menleveleket bocsátott ki, megosztotta diplomata csatornákon szerzett információit a bajbajutottakkal, és tárgyalt a török hatóságokkal, hogy a vészkorszak elől menekülő európai zsidók biztonságosan juthassanak át Palesztinába. Így lett belőle „zsidóbérenc”. Párizsi nunciusi minőségében már a francia hadifogságba került németeket vette pártfogásába, hiszen első világháborús katonai kórházi lelkészként pontosan tudta, hogyan gyalogol át a történelem a kisemberek feje fölött.

Ekkor lett belőle „náci”. A világhoz való viszonyulása értelemszerűen pápaként sem változott jottányit sem, és bár nem ez a mérvadó, mégis: „a világ plébánosának” alakját anekdoták és magvas aforizmák sokasága örökítette meg. Mosolygós természetéből fakadó joviális megnyilatkozásai, közvetlensége, meglepően egészséges humora és optimizmusa  még a kommunista „béketáborban” is elismerést váltott ki. Nem véletlen, hogy 1963-as Pacem in terris kezdetű enciklikája, melyben a béke gondolatát egyetemes összefüggéseiben taglalja, a Vasfüggönyön innen sem maradt visszhang nélkül. Ebben ugyanis kifejtette, hogy önmagában a tévedést – a kommunizmust akár – elítélendőnek kell tartani, a tévedőt ellenben emberi mivolta miatt megilleti a tisztelet és az ebből fakadó párbeszéd, amelynek a téveszmék feloldása lehet a végeredménye. Köztudomású, hogy komoly szerepet játszott a kubai rakétaválság megoldásában - ekkorra már „kommunista” lett sokak szemében -, azt viszont kevesen tudják, hogy Mindszenty bíboros elszigeteltségét is neki sikerült valamelyest enyhíteni – ha tovább él, talán Mindszenty is korábban szabadulhat az amerikai nagykövetségről, ahová 1956 után menekült -, hiszen keletre nyitó politikájának része volt, hogy követei, Casaroli és König bíborosok fölkereshették a hercegprímást. Sokszor mondták a Vatikán falain kívül „sétálgató”, civilekkel kvaterkázó XXIII. Jánosról, hogy bár ügyes diplomata, nem tartozik a tudós pápák sorába, nem is számoltak hát vele, mint nagyformátumú gondolkodóval, így aztán jócskán megdöbbentette klerikális hallgatóságát, amikor váratlanul bejelentette ötszáz év után először a római egyházmegyei zsinatot, ezzel párhuzamosan pedig az egyetemes jellegű II. Vatikáni Zsinat összehívását. Mi szükség is lett volna konzultálni bárkivel, ha már amúgy is dogmává szilárdult a pápai csalatkozhatatlanság, és egymaga is elintézhette volna? Miért is kellett volna „kiszellőztetni” az Anyaszentegyházat, ahogy mondta? Híresen egyszerű, ízes-népies olasz tájszólásban elskandált költői beszédével (Discorso della Luna), amelyet dolgozószobájának ablakából rögtönzött a Zsinat megnyitásának estéjén, végül fény derült mindenre: az ő hangja egyetlen hang volt csupán, de meghallotta az egész világ hangját!

Zsinati dokumentumokat persze nem olvasgatnak a hívők, az ökumené és az aggiornamento forradalmát pedig azóta sem teljesítettük ki igazán, azt viszont mindenki megértette – édesanyám, aki betéve tudta latinul a liturgiát, hiszen ott nőtt fel a gyergyóremetei templom tövében, a mai napig emlegeti, milyen volt -, mikor egyszerre csak szembefordultak a papok híveikkel az oltárnál, és népnyelven mondtak szentmisét. Ez a gesztus teljesedett ki aztán II. János Pál pápával, aki ragaszkodott, hogy megszólaljon a kis népek nyelvén is, ha máskor nem, legalább az ünnepi áldásosztás idején. Őrá hárult, hogy a korszakos jelentőségű megújúlási programot az Egyház gyakorlatává tegye, s ha nem is a maga teljességében, de amennyire csak lehet, szisztematikusan valóra váltsa.

2.

Karol Wojtyla pápává választása valószínűtlennek tűnt 1978-ban. Hogyan is lehetnének annyira bátrak a választó bíborosok, hogy megszakítsák az olasz pápák történelmi sorjázását, ráadásul mindjárt a „béketáborból” ültessenek főpapot a vatikáni székbe? A hírügynökségeknek, rádiós és televíziós szerkesztőségeknek, amelyek végül világgá kürtölték a szenzációt, a Habemus papam idején még Wojtyla-életrajzuk sem volt. Úgy emlegették: “a lengyel pápa”, hiszen jóformán kimondani sem tudták a nevét. II. János Pál ezzel szemben amint megtehetette, előzékenyen bemutatkozott a sajtósoknak, és azután már nem volt megállás: a lengyel pápa lett a világtörténelem ízig-vérig média-pápája. Megválasztásához a lengyel és orosz rezsimeknek is illett jó képet vágni, bár sejtették, hogy a Vasfüggöny lebontására nyíltan készülő krakkói bíborossal új fejezet kezdődik az Egyház történetében. Üzenete, melyet lépten-nyomon hangoztatott, ahová elzarándokolt szerte a világban, egyszerű volt, ám annál világosabb: Ne féljetek!

Eleinte bizalmatlanul fogadták Nyugaton: azt hitték, úgy tekint majd az Egyházra, mint egy nagyobbacska Lengyelországra. Személyes varázsával azonban mindenkit hamar levett a lábáról. Költő volt egykor és színjátszó, de bányamunkásként is kivette a részét a XX. század nyomorából, értett hát az emberek nyelvén, bárhogyan is beszéltek azok, akikkel kapcsolatot teremtett. Aki közelébe került, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljesen magával ragadta őt II. János Pál karizmája, és ez nem csak az egyes emberek – egyházfiak, munkások, hétköznapi emberek vagy politikusok – esetében van így, de a legnagyobb tömegekkel is képes volt egy hullámhosszra kerülni. Lenyűgöző egyénisége, nyilvánosan megélt élteszentsége sokezer kilométeren túlra sugárzott a képernyőkről akkor is, amikor már nagybeteg volt: fizikai gyengeségeit is tartással, méltósággal, üzenet-értékű nyilvánossággal élte meg, pedig már járni sem, beszélni sem tudott. Jelenléte maga volt a kommunikáció, és ezt leginkább az általa életre hívott Katolikus Ifjúsági Világtalálkozók népes közönsége érezte át: ezek az egyházi jamboree-k igazi örömünnepek voltak. Magam is részt vettem egy ilyenen 1991-ben, a lengyelországi Czestochowában. Ott lelkesedtünk a Fekete Madonna tövében, közben zajlott Moszkvában a Vodka-puccs és omlott össze szépen a Szovjetúnió. Sajnos egyetlen fényképet sem őrzök az eseményről, pedig életem egyik nagy élménye volt, hiszen gyakorlatilag onnan kísértük II. János Pált első magyarországi látogatására, s végig annak állomásain. Valahogy ez a látogatás tette föl a pontot a rendszerváltozásra Közép-Európában. Budapesten kétszer is viszonylag közelről láthattam: egyszer a Népstadionban, ahová számunkra addig ismeretlen biztonsági rendszereken verekedtük be magunkat miatta, másodszor pedig a Hősök terén, ha jól emlékszem, a K-szektorból. Mindkét alkalommal pápamobilon érkezett – és tudott üveg mögül is igazán mosolyogni! Persze mi, erdélyi fiatalok hittünk a perspektívában, hogy egyszer majd Csíksomlyóra is eljön, ott is van tömeg és nem akármilyen, de nyolc esztendővel később csalódás volt a szigorúan bukaresti pápai látogatás, az első egy ortodox többségű országban. Oda már nem mentünk, pedig ha mentünk volna, talán ma lenne legalább ezer székely harisnya meg rokolya megörökítve a Teoctist-archívumban... Máig megvalósulatlan álom tehát a somlyói pápalátogatás, mint ahogy megvalósulatlan álom maradt II. János Pálnak is a szerbiai és az oroszországi misszió. Bárhová utazott azonban, mindenütt otthonosan mozgott akkor is, ha éppen meztelen felsőtestű, banánszoknyás lánykák táncolták neki törzsi szokás szerint az evangéliumot. Utazó pápaként fáradhatatlansága, lendülete az 1981-es merényletet követően is egyik legfőbb tulajdonsága maradt, meghívásainak, missziós tevékenységének betegen is igyekezett maradéktalanul eleget tenni.

Alázattal és tisztelettel csókolta meg az ott élők szülőföldjét, ha új országba lépett, alázattal és tisztelettel közeledett a különféle népek és vallások felé, alázattal és tisztelettel kért bocsánatot az Egyház évezredes bűneiért. Nem véletlen, hogy halálakor napokig kígyózott a gyászolók sora a ravatalánál, koporsóján pedig a szél lapozta végig az Evangéliumot.

3.

Santo Subito! Legyen azonnal szent! – követelték a hívők II. János Pál temetési szertartásán, 2005-ben, XIII. Jánosról azonban, akinek a munkáját kiteljesítette, kicsit mintha megfeledkeztek volna az emberek. Okozott is meglepetést, hogy Ferenc pápa mindkettőjüket a bevett szentté avatási eljárást némiképp felülírva, életszentségükre és hagyatékukra hivatkozva, viszonylag rövid időn belül egyszerre kívánja szentté avatni. Hiányolják sokan a csodákat, amelyek a nyilvános tisztelet kritériumainak számítanak, de ha csoda kell, gondoljunk arra, hogy nélkülük a hidegháború évei sem úgy peregtek volna le, hogy végül egy viszonylag békés átmenettel megússzuk a kommunizmus összeomlását. Gondoljunk arra, hogy olyan pápa avatja őket szentté, aki maga is meglepetésként érkezett az Egyház élére, mint ahogy meglepetés volt a II. Vatikáni Zsinat vagy II. János Pál megválasztása. És vegyük észre a közös vonást, amely mindhármójuk misszióját jellemzi: az emberi méltóság mérhetetlen tisztelete. Mi tűrés-tagadás: manapság ez már csodaszámba megy...

 

Szabadság, 2014. április 26.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/103435