1.

Tavalyelőtt, amikor legutóbb Rómában jártam, életemben másodszor bámészkodtam körbe a vatikáni Szent Péter-bazilikát.  Nem is igazán imádkozni mentem oda, mint inkább azért, hogy valahol a világ közepén kiválasztottnak, egyúttal nagyon kicsinek és esendőnek érezzem magamat. Sok egyéb ámulatba ejtő dolog mellett van egy nyitott koporsó az egyik mellékoltár alatt. Most is, akárcsak évekkel ezelőtt, imádkozott valaki az oltár közelében. Boldoggá avatása óta XXIII. János, azaz Angelo Roncalli nyugszik ott, ez az egyszerű bérmunkás családból származó, csúnyácska bácsi, aki minden idők leghuncutabb pápája és korának egyik legnagyobb hatású államférfia lett öregkorára. No nem azért, mert alkalma volt nagy horderejű programok végigvitelére – hiszen a szolgálatát élete nagyobb részében magasabb rangú törekvések határozták meg, és végül alig öt esztendeig uralkodhatott a pápai trónon -, hanem éppenséggel azért, mert igyekezett hite, neveltetése, meggyőződése, és nem utolsósorban küldetése szerint a lehető legjobban megoldani az ott és akkor felmerülő problémákat, leginkább kihasználni a felkínálkozó lehetőségeket, ahol és amikor szükség mutatkozott rá. Isztambuli delegátusként például vízumokat és menleveleket bocsátott ki, megosztotta diplomata csatornákon szerzett információit a bajbajutottakkal, és tárgyalt a török hatóságokkal, hogy a vészkorszak elől menekülő európai zsidók biztonságosan juthassanak át Palesztinába. Így lett belőle „zsidóbérenc”. Párizsi nunciusi minőségében már a francia hadifogságba került németeket vette pártfogásába, hiszen első világháborús katonai kórházi lelkészként pontosan tudta, hogyan gyalogol át a történelem a kisemberek feje fölött.

Ekkor lett belőle „náci”. A világhoz való viszonyulása értelemszerűen pápaként sem változott jottányit sem, és bár nem ez a mérvadó, mégis: „a világ plébánosának” alakját anekdoták és magvas aforizmák sokasága örökítette meg. Mosolygós természetéből fakadó joviális megnyilatkozásai, közvetlensége, meglepően egészséges humora és optimizmusa  még a kommunista „béketáborban” is elismerést váltott ki. Nem véletlen, hogy 1963-as Pacem in terris kezdetű enciklikája, melyben a béke gondolatát egyetemes összefüggéseiben taglalja, a Vasfüggönyön innen sem maradt visszhang nélkül. Ebben ugyanis kifejtette, hogy önmagában a tévedést – a kommunizmust akár – elítélendőnek kell tartani, a tévedőt ellenben emberi mivolta miatt megilleti a tisztelet és az ebből fakadó párbeszéd, amelynek a téveszmék feloldása lehet a végeredménye. Köztudomású, hogy komoly szerepet játszott a kubai rakétaválság megoldásában - ekkorra már „kommunista” lett sokak szemében -, azt viszont kevesen tudják, hogy Mindszenty bíboros elszigeteltségét is neki sikerült valamelyest enyhíteni – ha tovább él, talán Mindszenty is korábban szabadulhat az amerikai nagykövetségről, ahová 1956 után menekült -, hiszen keletre nyitó politikájának része volt, hogy követei, Casaroli és König bíborosok fölkereshették a hercegprímást. Sokszor mondták a Vatikán falain kívül „sétálgató”, civilekkel kvaterkázó XXIII. Jánosról, hogy bár ügyes diplomata, nem tartozik a tudós pápák sorába, nem is számoltak hát vele, mint nagyformátumú gondolkodóval, így aztán jócskán megdöbbentette klerikális hallgatóságát, amikor váratlanul bejelentette ötszáz év után először a római egyházmegyei zsinatot, ezzel párhuzamosan pedig az egyetemes jellegű II. Vatikáni Zsinat összehívását. Mi szükség is lett volna konzultálni bárkivel, ha már amúgy is dogmává szilárdult a pápai csalatkozhatatlanság, és egymaga is elintézhette volna? Miért is kellett volna „kiszellőztetni” az Anyaszentegyházat, ahogy mondta? Híresen egyszerű, ízes-népies olasz tájszólásban elskandált költői beszédével (Discorso della Luna), amelyet dolgozószobájának ablakából rögtönzött a Zsinat megnyitásának estéjén, végül fény derült mindenre: az ő hangja egyetlen hang volt csupán, de meghallotta az egész világ hangját!

Zsinati dokumentumokat persze nem olvasgatnak a hívők, az ökumené és az aggiornamento forradalmát pedig azóta sem teljesítettük ki igazán, azt viszont mindenki megértette – édesanyám, aki betéve tudta latinul a liturgiát, hiszen ott nőtt fel a gyergyóremetei templom tövében, a mai napig emlegeti, milyen volt -, mikor egyszerre csak szembefordultak a papok híveikkel az oltárnál, és népnyelven mondtak szentmisét. Ez a gesztus teljesedett ki aztán II. János Pál pápával, aki ragaszkodott, hogy megszólaljon a kis népek nyelvén is, ha máskor nem, legalább az ünnepi áldásosztás idején. Őrá hárult, hogy a korszakos jelentőségű megújúlási programot az Egyház gyakorlatává tegye, s ha nem is a maga teljességében, de amennyire csak lehet, szisztematikusan valóra váltsa.

2.

Karol Wojtyla pápává választása valószínűtlennek tűnt 1978-ban. Hogyan is lehetnének annyira bátrak a választó bíborosok, hogy megszakítsák az olasz pápák történelmi sorjázását, ráadásul mindjárt a „béketáborból” ültessenek főpapot a vatikáni székbe? A hírügynökségeknek, rádiós és televíziós szerkesztőségeknek, amelyek végül világgá kürtölték a szenzációt, a Habemus papam idején még Wojtyla-életrajzuk sem volt. Úgy emlegették: “a lengyel pápa”, hiszen jóformán kimondani sem tudták a nevét. II. János Pál ezzel szemben amint megtehetette, előzékenyen bemutatkozott a sajtósoknak, és azután már nem volt megállás: a lengyel pápa lett a világtörténelem ízig-vérig média-pápája. Megválasztásához a lengyel és orosz rezsimeknek is illett jó képet vágni, bár sejtették, hogy a Vasfüggöny lebontására nyíltan készülő krakkói bíborossal új fejezet kezdődik az Egyház történetében. Üzenete, melyet lépten-nyomon hangoztatott, ahová elzarándokolt szerte a világban, egyszerű volt, ám annál világosabb: Ne féljetek!

Eleinte bizalmatlanul fogadták Nyugaton: azt hitték, úgy tekint majd az Egyházra, mint egy nagyobbacska Lengyelországra. Személyes varázsával azonban mindenkit hamar levett a lábáról. Költő volt egykor és színjátszó, de bányamunkásként is kivette a részét a XX. század nyomorából, értett hát az emberek nyelvén, bárhogyan is beszéltek azok, akikkel kapcsolatot teremtett. Aki közelébe került, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljesen magával ragadta őt II. János Pál karizmája, és ez nem csak az egyes emberek – egyházfiak, munkások, hétköznapi emberek vagy politikusok – esetében van így, de a legnagyobb tömegekkel is képes volt egy hullámhosszra kerülni. Lenyűgöző egyénisége, nyilvánosan megélt élteszentsége sokezer kilométeren túlra sugárzott a képernyőkről akkor is, amikor már nagybeteg volt: fizikai gyengeségeit is tartással, méltósággal, üzenet-értékű nyilvánossággal élte meg, pedig már járni sem, beszélni sem tudott. Jelenléte maga volt a kommunikáció, és ezt leginkább az általa életre hívott Katolikus Ifjúsági Világtalálkozók népes közönsége érezte át: ezek az egyházi jamboree-k igazi örömünnepek voltak. Magam is részt vettem egy ilyenen 1991-ben, a lengyelországi Czestochowában. Ott lelkesedtünk a Fekete Madonna tövében, közben zajlott Moszkvában a Vodka-puccs és omlott össze szépen a Szovjetúnió. Sajnos egyetlen fényképet sem őrzök az eseményről, pedig életem egyik nagy élménye volt, hiszen gyakorlatilag onnan kísértük II. János Pált első magyarországi látogatására, s végig annak állomásain. Valahogy ez a látogatás tette föl a pontot a rendszerváltozásra Közép-Európában. Budapesten kétszer is viszonylag közelről láthattam: egyszer a Népstadionban, ahová számunkra addig ismeretlen biztonsági rendszereken verekedtük be magunkat miatta, másodszor pedig a Hősök terén, ha jól emlékszem, a K-szektorból. Mindkét alkalommal pápamobilon érkezett – és tudott üveg mögül is igazán mosolyogni! Persze mi, erdélyi fiatalok hittünk a perspektívában, hogy egyszer majd Csíksomlyóra is eljön, ott is van tömeg és nem akármilyen, de nyolc esztendővel később csalódás volt a szigorúan bukaresti pápai látogatás, az első egy ortodox többségű országban. Oda már nem mentünk, pedig ha mentünk volna, talán ma lenne legalább ezer székely harisnya meg rokolya megörökítve a Teoctist-archívumban... Máig megvalósulatlan álom tehát a somlyói pápalátogatás, mint ahogy megvalósulatlan álom maradt II. János Pálnak is a szerbiai és az oroszországi misszió. Bárhová utazott azonban, mindenütt otthonosan mozgott akkor is, ha éppen meztelen felsőtestű, banánszoknyás lánykák táncolták neki törzsi szokás szerint az evangéliumot. Utazó pápaként fáradhatatlansága, lendülete az 1981-es merényletet követően is egyik legfőbb tulajdonsága maradt, meghívásainak, missziós tevékenységének betegen is igyekezett maradéktalanul eleget tenni.

Alázattal és tisztelettel csókolta meg az ott élők szülőföldjét, ha új országba lépett, alázattal és tisztelettel közeledett a különféle népek és vallások felé, alázattal és tisztelettel kért bocsánatot az Egyház évezredes bűneiért. Nem véletlen, hogy halálakor napokig kígyózott a gyászolók sora a ravatalánál, koporsóján pedig a szél lapozta végig az Evangéliumot.

3.

Santo Subito! Legyen azonnal szent! – követelték a hívők II. János Pál temetési szertartásán, 2005-ben, XIII. Jánosról azonban, akinek a munkáját kiteljesítette, kicsit mintha megfeledkeztek volna az emberek. Okozott is meglepetést, hogy Ferenc pápa mindkettőjüket a bevett szentté avatási eljárást némiképp felülírva, életszentségükre és hagyatékukra hivatkozva, viszonylag rövid időn belül egyszerre kívánja szentté avatni. Hiányolják sokan a csodákat, amelyek a nyilvános tisztelet kritériumainak számítanak, de ha csoda kell, gondoljunk arra, hogy nélkülük a hidegháború évei sem úgy peregtek volna le, hogy végül egy viszonylag békés átmenettel megússzuk a kommunizmus összeomlását. Gondoljunk arra, hogy olyan pápa avatja őket szentté, aki maga is meglepetésként érkezett az Egyház élére, mint ahogy meglepetés volt a II. Vatikáni Zsinat vagy II. János Pál megválasztása. És vegyük észre a közös vonást, amely mindhármójuk misszióját jellemzi: az emberi méltóság mérhetetlen tisztelete. Mi tűrés-tagadás: manapság ez már csodaszámba megy...

 

Szabadság, 2014. április 26.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/103435