Tanulj, székely, hogy katalán legyen belőled! – ajánlottam a barátaim figyelmébe egy tudósítást, mely a Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából szeptember 11-én szervezett hatalmas tömegtüntetést minden idők legnagyobb európai megmozdulásaként aposztrofálta. Számháborúzni persze Sanyolországban is tudnak: a madridi lapok „csak” több százezer embert emlegettek, a tüntetés szervezői viszont kétmilliós tömegről beszélnek, mely Barcelona két egymásba torkolló surgárútján V alakzatban tett tanubizonyságot Katalónia függetlenedési szándékainak komolyságáról. E számok hallattán kicsit meghunyászkodik bennem a székely: Erdővidéken aligha tudnánk ilyen drámai hatású menetelést összetrombitálni, a legutóbbinak is, a résztvevők magas száma ellenére szórványos arculatát mutogattuk a nagyvilágnak, élő egyenesben. Csíksomlyót a maga szakrális jellegével nem tartom illendőnek idecitálni, bár a pünkösdi Babba Máriának sok tekintetben köze van a székely és csángó katolikus identitás, újabban pedig a felekezetek feletti nemzeti érzület erősítéséhez. (A vallási türelem „őshazájában” ez tulajdonképpen természetesnek is tekinthető.)

 


Mindannyian tudjuk, szinte kívülről fújjuk a hajdan székekbe szerveződő székelység sajátos önrendelkezési jogaiból és intézményeiből származtatott jelenkori autonómia-törekvések hivatkozási pontjait. Az persze már keveseket érdekel, hogy a székely önrendelkezésből gyököt vonás nem modernkori találmány, legalább négyszáz éves, szomorú hagyománya van. Hogy történész barátaim meg ne kövezzenek, csak vázlatosan emlegetném fel a János Zsigmond elleni felkelést 1562-ből, amelynek a Székelytámadt és Székelybánja csúfnevű várakat és a székelyek jobbágysorba taszítását „köszönhetjük”, netán a Báthoryak próbálkozásait, amelyek miatt a háromszéki, csíki, gyergyói és udvarhelyi székelység 1599-ben egyszerre Vitéz Mihály táborában találta magát, vagy éppen a Mária Terézia-féle erőszakos sorozást, mely a madéfalvi vérengzésbe és az ún. elcsángálásba torkollott.

Az önrendelkezési jogok hagyománya mellett fontos hivatkozási pont az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyik bekezdése, mely expressis verbis kimondja: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Viszont az is köztudott, hogy a román közgondolkodás lényegében azóta hanyagolja az amúgy jószándékú elvek napirendre vételét. És szintén hivatkozási pont a kommunista “vívmányként” értelmezhető, módszeresen elsorvasztott, ám formailag mégiscsak létező területi-adminisztrációs egység, a Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány megléte 1952 és 1968 között.

 


A legújabb kori székely autonómia-törekvések igazi legitimációját azonban az Európai Unióban működő különböző autonómia-formák jelentenék. Ezek felemlegetése, a velük való érvelés, legutóbb pedig az egyik autonómia-forma, a dél-tiroli erdélyi adaptációjának közvitára bocsátása mifelénk viszont nem a megfontolás tárgya, inkább muníciót szolgáltat választási retorikák magyarellenes felhangjaihoz. A területi jelleget mellőző kulturális autonómia-tervezet, pusztán etnikai vonzata és a pozitív diszkrimináció elve miatt sikkad el a bukaresti törvényhozásban. Csak az “ugyanannyi jogot Csíkszeredának, mint Caracalnak” típusú, kétes értékű megoldások jöhetnek szóba uniós kényszer miatt, ez pedig a fentről diktált regionalizációt vetíti előre, nem egy önkormányzatok szabad társulásán alapuló, az egyes régiók sajátosságait és a vonatkozó európai ajánlásokat figyelembe vevő gyakorlatot. Ebben persze magunk is ludasok vagyunk némiképp, hiszen például az utóbbi 25 évben kialkudott nyelvi jogainkkal sem kívánunk maradéktalanul élni – noha ennek nem gyakorlati haszonnak, hanem elvi kérdésnek kellene lenni –, s ezt épp azok a statisztikák bizonyítják, amelyek az igényeinket is igazolhatnák.

 

 

Az autonómia-törekvések mellett nyilván jelentős gazdasági érvek is felhozhatók, amelyeket hosszan lehetne vitatni pro és kontra, mert távolról sem igaz a sztereotípia, miszerint Bukarest vagy valamely “gazdag” régió nélkül a Székelyföld életképtelen lenne. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi megye, köztük a székely megyék adófizetői nagyobb összegű befizetésekkel járulnak hozzá a központi költségvetéshez, mint amennyit onnan visszaosztanak nekik. Az altalajkincsek kitermelésének Bukarestbe vándorló hasznáról vagy a nagyvállalatok hatalmas összegű befizetéseiről már beszélni sem érdemes.

Bezzeg a katalánok! A jelentős önkormányzatisággal felruházott Katalónia Spanyolország pénzesládikója lett, gazdasági ereje a katalán identitás megerősödését eredményezte, függetlenségi törekvéseit pedig osztatlan lelkesedéssel képes tömegrendezvények egész sorával kifejezni. Madrid ugyan elvitatja a tartomány önállósulásának jogát, ám a népszavazást ők is megtartják novemberben. Ilyesmiben a székelyek – és tágabb értelemben az Erdély gazdasági önállóságát felvető román gondolkodók – belátható időn belül alig reménykedhetnek. És bezzeg a skótok! Az Egyesült Királyság saját parlamenttel is rendelkező tagországában, Skóciában 300 esztendei birodalmi és egységállami lét után most egy kétesélyes népszavazáson vihetik dűlőre a függetlenség ügyét, nem rettenve vissza semmilyen gazdasági-politikai következményekkel való riogatástól.

 


Kapkodjuk a fejünket, hogy kire érdemes odafigyelni, mi lehet a követendő út, melyik lehet a legalkalmasabb módszer, pedig egyszerű belátni, hogy üdvözítő recept és taktika nincsen. A skót és katalán példa szimpatikus ugyan, ám ellenszenvet gerjeszt a hasonló törekvésektől rettegő, jelentős nemzeti és etnikai kisebbségekkel rendelkező országok többségi társadalmaiban, akik nem kis túlzással koszovósodást, krímesedést kiáltanak. Logikus fejlemény, hogy a civilizáltabb válóperhez hasonlító skót, és a perlekedőbb katalán példa egyaránt elkerülendő forgatókönyv lesz ezen országok számára. Borítékolható, hogy a székely, tágabb értelemben pedig az erdélyi önrendelkezési törekvéseket ez jócskán megnehezíti majd.