O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Pénz beszél

Az Európai Unió tagállamaiban a közelmúltban tapasztalható politikai átrendeződések összefüggéseiről szerettem volna elmélkedni, hiszen az osztrák vagy a cseh parlamenti választások tanulságai, a rendkívül fiatal Sebastian Kurz volt osztrák külügyminiszter, jövendőbeli kancellár felemelkedése, illetve Ausztria uniós politikájának várható újrahangolása szoros összefüggésben van azzal, ami például a német választásokon történt. Az események sodra azonban fölülírja a szándékot. Barcelonában ugyanis – mint azt vezető hírként a minap ország-világ megtudhatta – kikiáltották a független Katalán Köztársaságot. A senki által sietve el nem ismert, lényegében csak a függetlenségi nyilatkozatban létező új államalakulatnak ezidáig már kilenc nyelven van saját szócikke a Wikipédián, ami azt jelzi: a közgondolkodás lega¬lábbis történelmi jelentőségű eseményként számol a katalán parlamentben történtekkel.

Fogalmam sincs, mire gondoltak a vezető függetlenség-párti katalán politikusok, miközben politikai dacból épp a velük foglalkozó spanyol parlamenti üléssel párhuzamosan szavazták meg a kiáltványukat, de minden bizonnyal számoltak azzal is, hogy az alkotmányosság amúgy logikus érveibe meglehetősen görcsösen kapaszkodó spanyol hatóságok esetleg büntetőeljárás keretében próbálnak majd egy időre megszabadulni tőlük. Hogy ebben az ügyben mennyi a politikai kalandorkodás és mennyi a szimpátiára érdemes heroizmus, azt ki-ki döntse el maga. Mindkét narratíva mellett lehet ésszerűen érvelni. Az viszont nem vitatható, hogy egy független, gazdaságilag teljes mértékben önálló Katalóniát semmiképpen sem engedhet meg magának Spanyolország annál az egyszerű oknál fogva, hogy a renitens tartomány részesedése a teljes spanyol gazdasági teljesítményből 20 százalék körüli. Akárhonnan nézzük ezt a történetet, itt bizony kőkemény pénzügyi érdekek mentén húzódnak a törésvonalak akkor is, ha Katalónia önazonosságának megerősödését például az is szolgálta, hogy az átfogó nyelvoktatási rendszer bevezetésével a nagy számban betelepülő, nem katalán anyanyelvű népesség is kétnyelvűvé vált. (Katalónia lakossága száz év leforgása alatt több mint megháromszorozódott!)

A magunk háza táján elégedetten csettintenénk, ha fel tunánk mutatni hasonló eredményeket. Persze, hasonló lehetőségek is kellenének, mint amilyenekkel az elmúlt évtizedekben Katalónia rendelkezett, ennek azonban kevés a valószínűsége. A párhuzam azonban gazdasági vonatkozásban is fennáll, mint ahogyan azt is könnyű belátni, hogy az aranytojást tojó tyúkot senki sem fogja csak úgy szabadjára engedni, inkább levágja és megsüti vacsorára.

Mindeközben gyakorlatilag elsikkadt a hír, hogy Olaszország két, igencsak gazdag tartományában, Lombardiában (Milánó központtal az olasz gazdasági teljesítmény ötödét adja, az egyik leggazdagabb régió egész Európában) és Venetoban (Velence központtal gazdasági szempontból a legjelentősebb olasz tartománynak számít, elsősorban erősen gépesített mezőgazdasága és turizmusa miatt) szintén lezajlott két népszavazás, amelyek a nagyobb gazdasági és adminisztratív önállóság ügyét voltak hivatottak megerősíteni. Az alapvető probléma tehát ugyanaz, mint Katalóniában: a gazdag régiók úgy ítélik meg, hogy szemérmetlen az aránytalanság a központi költségvetésbe befizetett és az onnan visszaosztott pénzösszegek között. (Fontos szempont volt még az elszabaduló migráció témája is, amely érzékenyen érinti Olaszországot, de ez most mellékszál.) A két olasz tartományi népszavazás azonban alkotmányos körülmények között zajlott le, Róma épp csak a kidobott pénzt sajnálja miattuk, mondván: a tartományok és a központi kormányzat közötti tárgyalások e nélkül is folyhatnak a maguk medrében.

Talán ez a bölcsesség hiányzott a madridi kormányzatból, jól tudván, hogy a katalán ügyek mögött nem egy szűk kisebbség áll, hanem komoly tömegbázis. Erővel és cinizmussal lesöpörni a kényes témákat az asztalról bizony agresszív magatartás, és különösen akkor kontraproduktív, amikor ennyi elszántság van mögöttük. Egy, a fejleményeket azon melegében elemző szakember kőkemény logikával vezette le, miért kell ebbe szükségszerűen belebuknia nem csak a katalán vezetésnek, de hónapokon belül a spanyol kormánynak is. Ami az Európai Unió vezetőit és a tagállamokat illetti, Katalónia nem is várhat tőlük semmilyen támogatást. Egyrészt a Brexit élménye és hosszan elhúzódó folyamata túl elevenen él a brüsszeli sturktúrákban ahhoz, hogy visszakézből elutasítson minden olyan törekvést, amely a széttagozódás felé mutat, másrészt az autonomista törekvéseket egyetlen tagállamban sem veszik szívesen napirendre. Az Uniónak megvannak a maga eszközei, hogy a szétbútorozásnál kellemetlenséget okozzon az Egyesült Királyságnak is, ne legyenek tehát illúzióink: az egyelőre csak papíron létező Katalán Köztársaság nagyon gyorsan az elszegényedés szinonímája lehet, és ez senkinek sem jó, legkevésbé a katalánoknak.

¿Adónde vas, Cataluña?

Hozzá kell szoknunk, hogy az Európai Unió túlbonyolított struktúráinak egyre kevesebb érdeke fűződik a néphatalom közvetlen gyakorlását védelmébe venni. Brüsszel kínos hallgatása a botrányos körülmények között lezajlott katalán függetlenségi népszavazás ügyében legalábbis elgondolkodtató. Az Egyesült Királyságban még elegáns módon próbálták elejét venni Skócia függetlenedésének, a józan érvek és ellenérvek taktikája rövid időre el is döntötte a kérdést.

A Brexit által okozott üzemzavar azonban fölkavarta a brüsszeli állóvizet, ezzel pedig újra terítékre kerültek a skót elszakadási törekvések. Brüsszel azzal érvel, amikor egy tagállami régió függetlenedése a tét, hogy egy esetleges elszakadást követően az önállósuló tartomány azonnal elveszítené uniós státusát, így újra kérelmeznie kellene felvételét a közösségbe. Ez a politikai Canossa-járás eltrettentő forgatókönyve, hiszen az illető tagállam, amely elveszítené tartományát - Spanyolország esetében a leggazdagabbat -, aligha lesz majd rövid- vagy középtávon érdekelt, hogy a rebellis tartomány államisága megszilárduljon, és mintegy diadalmenetben, egyenrangú partnerként tagozódjon be az európai struktúrákba. Az euro-atlanti törekvések blokkolása pedig hatékony módszer. Láthatjuk, hogyan lehetetleníti el például Görögország a macedónok erőfeszítéseit amiatt, hogy a Macedón Köztársaság (hivatalos nevén még mindig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság) egy görög tartomány nevét viseli.

A két világháború után kialakult államhatárok megváltoztathatatlanságának dogmája lényegében a német újraegyesítéssel dőlt meg Európában, amit washingtoni segédlettel, a szovjet hatalom gyengélkedését kihasználva, de a francia és brit szövetségesek fenntartásai ellenére sikerült Helmut Kohlnak tető alá hoznia. Ezt követően meglepő gyakorisággal kellett Európa hidegháborús térképét újrarajzolni. A Szovjetunió szétesése nem volt feszültségektől mentes, Csehszlovákia felbomlása viszont békésen zajlott le. A délszláv háborúk azonban megmutatták, hogy Európában - legalábbis annak balkáni csücskében - hogyan képesek egymásnak esni az addig békében élő nemzeti közösségek, ha önállóságuk a tét. Legutóbb Koszovó függetlenedése bolygatta meg a térség stabilitását.

Brüsszel néhány másik uniós tagállam érintettsége miatt sem lelkesedik a hasonló törekvések láttán, az alapvető szabadságjogok gyakorlásával azonban nem mehet szembe nyíltan. A katalánok joggal teszik föl a kérdést: ha az Európai Unió tagállamainak többsége támogatta Koszovót azzal, hogy elismerte államiságát, most miért nem emelnek szót legalább a közvetlen részvételen alapuló demokratikus joggyakorlás, mint demokratikus alapérték védelmében? A spanyol kormányzati szervek persze jócskán rájátszanak a regionalizmus táplálta félelmekre. (Magunk is tudjuk, hogyan lehet ilyesmivel hergelni a mindenkori többséget.) Alfonso Dastis külügyminiszter egy interjúban arról beszélt a minap, hogy drasztikus fellépésükkel a folyamatok európai szintű eszkalálódását próbálják megakadályozni, név szerint emlegetve Olaszországot, Franciaországot és Belgiumot. (Hová álljanak a belgák?) Spanyol alkotmányos szempontból tehát magyarázható, miért nem szabad olyasmit gyakorolniuk az amúgy széleskörű autonómiával rendelkező katalánoknak, mint amire lehetőségük volt a skótoknak az Egyesült Királyságban, ezt azonban erőszakszervezetek bevetésével nyomatékosítani súlyos presztízsveszteséggel jár. Spanyolország erősen túlreagálta a helyzetet, emiatt pedig nagy valószínűséggel olyanokban is megrendült a spanyol demokráciába vetett bizalom, akik amúgy az egység fenntartása mellett voksoltak volna. Közvéleménykutatók szerint egy hónapja még ők voltak többségben. Szinte bizonyos, hogy a rohamrendőrök brutalitása nyomán (amikor e sorokat írom, már négyszáz fölött van a sebesültek száma!) a spanyol kormányzatnak úgy kell tárgyalóasztalhoz ülnie, hogy Franco örököseinek és agresszoroknak tekinti majd őket a katalán társadalom.

Tárgyalni ugyanis mindenképpen kell, bár a katalán népszavazás keltette feszültség nem oldódik meg azzal, ki hogyan magyarázza majd a bizonyítványát. Madrid éppen annyira válik hiteltelenné, amennyire hitelteleníteni próbálja a katalán népszavazás borítékolható végeredményét. Olyan jeleneteket láthattunk Barcelonában, amelyek a nagy polgárjogi mozgalmak archív képsorait idézik: a szavazókörzetek védelmére traktorokkal felvonuló földművelők, a rohamsisakosok által betört és megszállt szavazóhelyiségek, az élőlánccal védelmezett szavazóurnák és a gumilövedékekkel oszlatott  szavazók látványa nem csak Spanyolországban veri ki a biztosítékot. A külső szemlélő nem az állig felfegyverzett spanyol rohamrendőrökkel rokonszenvez, hanem a szavazólapot lobogtató katalán polgárokkal, a kérdés pedig nem az, hogy dönthetnek-e a katalánok  saját önállóságukról, hanem az: önkényesen értelmezi-e a demokratikus alapjogokat az Európai Unió egyik tagállama, tágabb értelemben pedig maga az Európai Unió? Mindenki a maga jogérzéke szerint keresse a választ!

 

Szabadság, 2017. október 2.

http://szabadsag.ro/-/-adonde-vas-cataluna-

Katalánok, skótok, székelyek

Tanulj, székely, hogy katalán legyen belőled! – ajánlottam a barátaim figyelmébe egy tudósítást, mely a Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából szeptember 11-én szervezett hatalmas tömegtüntetést minden idők legnagyobb európai megmozdulásaként aposztrofálta. Számháborúzni persze Sanyolországban is tudnak: a madridi lapok „csak” több százezer embert emlegettek, a tüntetés szervezői viszont kétmilliós tömegről beszélnek, mely Barcelona két egymásba torkolló surgárútján V alakzatban tett tanubizonyságot Katalónia függetlenedési szándékainak komolyságáról. E számok hallattán kicsit meghunyászkodik bennem a székely: Erdővidéken aligha tudnánk ilyen drámai hatású menetelést összetrombitálni, a legutóbbinak is, a résztvevők magas száma ellenére szórványos arculatát mutogattuk a nagyvilágnak, élő egyenesben. Csíksomlyót a maga szakrális jellegével nem tartom illendőnek idecitálni, bár a pünkösdi Babba Máriának sok tekintetben köze van a székely és csángó katolikus identitás, újabban pedig a felekezetek feletti nemzeti érzület erősítéséhez. (A vallási türelem „őshazájában” ez tulajdonképpen természetesnek is tekinthető.)

 


Mindannyian tudjuk, szinte kívülről fújjuk a hajdan székekbe szerveződő székelység sajátos önrendelkezési jogaiból és intézményeiből származtatott jelenkori autonómia-törekvések hivatkozási pontjait. Az persze már keveseket érdekel, hogy a székely önrendelkezésből gyököt vonás nem modernkori találmány, legalább négyszáz éves, szomorú hagyománya van. Hogy történész barátaim meg ne kövezzenek, csak vázlatosan emlegetném fel a János Zsigmond elleni felkelést 1562-ből, amelynek a Székelytámadt és Székelybánja csúfnevű várakat és a székelyek jobbágysorba taszítását „köszönhetjük”, netán a Báthoryak próbálkozásait, amelyek miatt a háromszéki, csíki, gyergyói és udvarhelyi székelység 1599-ben egyszerre Vitéz Mihály táborában találta magát, vagy éppen a Mária Terézia-féle erőszakos sorozást, mely a madéfalvi vérengzésbe és az ún. elcsángálásba torkollott.

Az önrendelkezési jogok hagyománya mellett fontos hivatkozási pont az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyik bekezdése, mely expressis verbis kimondja: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Viszont az is köztudott, hogy a román közgondolkodás lényegében azóta hanyagolja az amúgy jószándékú elvek napirendre vételét. És szintén hivatkozási pont a kommunista “vívmányként” értelmezhető, módszeresen elsorvasztott, ám formailag mégiscsak létező területi-adminisztrációs egység, a Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány megléte 1952 és 1968 között.

 


A legújabb kori székely autonómia-törekvések igazi legitimációját azonban az Európai Unióban működő különböző autonómia-formák jelentenék. Ezek felemlegetése, a velük való érvelés, legutóbb pedig az egyik autonómia-forma, a dél-tiroli erdélyi adaptációjának közvitára bocsátása mifelénk viszont nem a megfontolás tárgya, inkább muníciót szolgáltat választási retorikák magyarellenes felhangjaihoz. A területi jelleget mellőző kulturális autonómia-tervezet, pusztán etnikai vonzata és a pozitív diszkrimináció elve miatt sikkad el a bukaresti törvényhozásban. Csak az “ugyanannyi jogot Csíkszeredának, mint Caracalnak” típusú, kétes értékű megoldások jöhetnek szóba uniós kényszer miatt, ez pedig a fentről diktált regionalizációt vetíti előre, nem egy önkormányzatok szabad társulásán alapuló, az egyes régiók sajátosságait és a vonatkozó európai ajánlásokat figyelembe vevő gyakorlatot. Ebben persze magunk is ludasok vagyunk némiképp, hiszen például az utóbbi 25 évben kialkudott nyelvi jogainkkal sem kívánunk maradéktalanul élni – noha ennek nem gyakorlati haszonnak, hanem elvi kérdésnek kellene lenni –, s ezt épp azok a statisztikák bizonyítják, amelyek az igényeinket is igazolhatnák.

 

 

Az autonómia-törekvések mellett nyilván jelentős gazdasági érvek is felhozhatók, amelyeket hosszan lehetne vitatni pro és kontra, mert távolról sem igaz a sztereotípia, miszerint Bukarest vagy valamely “gazdag” régió nélkül a Székelyföld életképtelen lenne. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi megye, köztük a székely megyék adófizetői nagyobb összegű befizetésekkel járulnak hozzá a központi költségvetéshez, mint amennyit onnan visszaosztanak nekik. Az altalajkincsek kitermelésének Bukarestbe vándorló hasznáról vagy a nagyvállalatok hatalmas összegű befizetéseiről már beszélni sem érdemes.

Bezzeg a katalánok! A jelentős önkormányzatisággal felruházott Katalónia Spanyolország pénzesládikója lett, gazdasági ereje a katalán identitás megerősödését eredményezte, függetlenségi törekvéseit pedig osztatlan lelkesedéssel képes tömegrendezvények egész sorával kifejezni. Madrid ugyan elvitatja a tartomány önállósulásának jogát, ám a népszavazást ők is megtartják novemberben. Ilyesmiben a székelyek – és tágabb értelemben az Erdély gazdasági önállóságát felvető román gondolkodók – belátható időn belül alig reménykedhetnek. És bezzeg a skótok! Az Egyesült Királyság saját parlamenttel is rendelkező tagországában, Skóciában 300 esztendei birodalmi és egységállami lét után most egy kétesélyes népszavazáson vihetik dűlőre a függetlenség ügyét, nem rettenve vissza semmilyen gazdasági-politikai következményekkel való riogatástól.

 


Kapkodjuk a fejünket, hogy kire érdemes odafigyelni, mi lehet a követendő út, melyik lehet a legalkalmasabb módszer, pedig egyszerű belátni, hogy üdvözítő recept és taktika nincsen. A skót és katalán példa szimpatikus ugyan, ám ellenszenvet gerjeszt a hasonló törekvésektől rettegő, jelentős nemzeti és etnikai kisebbségekkel rendelkező országok többségi társadalmaiban, akik nem kis túlzással koszovósodást, krímesedést kiáltanak. Logikus fejlemény, hogy a civilizáltabb válóperhez hasonlító skót, és a perlekedőbb katalán példa egyaránt elkerülendő forgatókönyv lesz ezen országok számára. Borítékolható, hogy a székely, tágabb értelemben pedig az erdélyi önrendelkezési törekvéseket ez jócskán megnehezíti majd.