O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Trógeregyetem

Próbanapló gyerekszemmel

Alakul a banda - LACZKÓ VASS RÓBERT
Alakul a banda - LACZKÓ VASS RÓBERT
  
Van egy képletes gyereknyelv, amelyet mindegyikünk használ és megért. Sosem tanultuk: úton-útfélen lestük el a jelrendszerét, és ha felnövünk, talán akkor sem fogjuk elfelejteni. Nevezzük így: egyetemes gyereknyelv. Ezen kommunikál apa meg anya egymással, ha nem hozzánk beszélnek, de mégis nekünk kellene megértenünk belőle valamit. Ezen a nyelven oktatnak az iskolában, amikor olvasni vagy számolni szoktunk, fürkésszük a természetrajzot, vázlatozzuk az emberi testet, köszörüljük a torkunkat énekórán. És ezen a nyelven reszeljük a deszkát a hangszer-oktatáson, boncoljuk a békát a laboratóriumban, kergetjük a labdát a tornateremben. A tegnap, történelemórán is úgy rajzoltuk fel a vándornépek útját keletről nyugatirányba, hogy azt megértse a legkisebb is közülünk. Mert ezen a nyelven írunk majd fogalmazást, felmérőt és tesztlapot még román- vagy angolórán is!

Gyerek vagyok, és egy ideje a Trógeregyetemre járok. Én azt mondom: jó nekem! Ott is ezt a gyereknyelvet beszélik, amióta beköltöztünk a Kolozsvári Magyar Operába. Szereplőket válogattak egy előadáshoz, én pedig a szerencsések közé jutottam. Énekelni kellett, meg verset mondani, táncikálni, kinek mihez volt hajlandósága. Velünk szemben a felnőttek ültek. Egyik feladatot kaptuk a másik után, és kapjuk azóta is, hogy első nekifutásra megvolt a színházi gyorstalpaló. Szigorú, mint az iskolában, egy rakás oktatóval, amennyit egy helyen még sehol se láttam. Új barátom, egy Ficsúr nevezetű például azt mondja, tényleg tanítóbácsi volt valamikor, amiben lehet, hogy van igazság, egyrészt mert ő már felnőtt – csak igazából nem látszik meg rajta, különben is javítós gyereket játszik –, másrészt mert egészen jól megértjük egymást a próba közben, sőt: még a szünetben is. Beszél ezen a bizonyos gyereknyelven. Amikor ő kávét iszik, mi többnyire zacskóból tízóraizunk és büféből uzsonnázunk, mikor minek van ideje. Sokat kérdezősködik, még többet énekel, és persze sokkal vastagabb a hangja, mint a mienk. Most még szakálla van, de le kell majd neki borotválnia, ha nem akar olyannak látszani, mint a trógerek. Az ő gyerekkorában – az jó régen lehetett! – állítólag sokkal több volt a tanítóbácsi, minden gyerek egyformán öltözött az iskolában, és egyiküknek sem volt okostelefonja. Rettenetes idők járhattak huszonöt évvel ezelőtt, örülök, hogy nem akkor éltem!

Az iskolában, magyarórán olvastunk egy verset. A versnek is, mint sok egyébnek, amivel dolgunk akad a világban, alkotója van: ő a költő. Most éppen Kosztolányi Dezsőnek hívják, a versben pedig ott A játék. Amikor tanultam, azt gondoltam, hogy a játék olyasvalami, ami többnyire szórakoztat, könnyű mulatság megtanulni, miként működik és hogyan kell fokozni az élvezetét. Van a játék, amit ajándékba kapunk a nagyszülőktől, keresztapuéktól, esetleg a Mikulás szállítja le télen, tehát unszolás nélkül is megveszik nekünk. A játék, amivel otthon játszani lehet: a kirakós, az autós, a matricás, a Barbie-babás, meg sok egyéb. Aztán ott van a sok társasjáték, a kártya, römi, Monopoly vagy az Ország-város, amihez papír és ceruza kell, és nem árt, ha tanulunk hozzá valamit a földrajz- vagy természetrajzórán. Az iskolában játszani szoktunk a szavakkal meg a számokkal, de szünetben inkább a csapatjáték a menő. A lányok persze sugdolóznak, vöröspecsenyéznek és gumiznak, és közben jól kibeszélik a fiúkat, ami nagyon hülye játék. A legizgalmasabb az internet, a számítógép és az okostelefon: a tetrisz, a kígyó, a kincsvadász, a versenyautós, a Travián, a Zuma – ebben többnyire kikapok! – a Honfoglaló vagy a Mortal Combat, ami több szempontból is keményebb dió. Nyilván fészbukom is van.

 

„Végzős” trógerek

 

A színpadon aztán rájöttünk, hogy a játék sok egyebet is jelent. A színészek akkor is játszani szoktak, amikor dolgoznak, és fordítva. Közben mondják a szöveget, nyargalnak föl és alá, táncolnak, énekelnek, összevissza mászkálnak a díszletekben, és egy rakás érdekes dologgal bajlódnak. Esznek is olykor, bár azt igazából nem szabad a színpadon, csak ha benne van a történetben, vagy a rendező arra kéri őket. (Nem tudom, említettem-e, de Lacinak, a rendezőnek is szakálla van…) Ez így elég bonyolult játék, sokat kell vele bajlódni, szöveget magolni, próbákra járni, különben soha nem jön össze, s nem is lesz érdekes a játék. Sok szabály és illendőség van, amit be kellene közben tartani. Például az, hogy a színházban mindenkinek köszönni kell, akivel játszani akarunk, de annak sem árt, akivel nem fogunk, mert ő szokott beengedni a kapunál, ő takarít föl próbák után, összeszedi és megőrzi nekünk a sapkát vagy a lakáskulcsot, amit ott felejtünk az öltözőben, kinyomtatja és kiosztja a próbarendet. Aztán elkészíti a ruhákat és a díszleteket, berendezi a színpadot, zongorázik nekünk a próbán, tőle vásároljuk meg a pufulecet és a csokiskiflit a büfében, a végén pedig eladja majd apunak, anyunak, öcsinek: a családnak és mindenki másnak a jegyeket, hogy megnézzenek minket, amikor elkészülünk. A szabályok inkább arról szólnak, mit szabad és mit nem szabad a színház épületében. A próbaruha meg a próbacipő kötelező dolog, enélkül kényelmetlen a játék, a végére pedig minden koszos lesz ott is, ahol játszunk, és ez senkinek se jó. Késni nem illik, mert a többieknek várni kellene ránk, emiatt nem tudnánk időben meglenni, de ha muszáj, egy-két lógást még meg tudunk beszélni, csak előre kell szólni. Próbán csak azt lehet, amit megbeszélünk a rendezővel, a karmesterrel vagy a táncoktatóval, és külön-külön a játszótársainkkal is. Különben balesetveszély van, és működni sem fog a játék. Vagyis mindent lehet, amit szabad. Egy óriási csapatjáték az egész: magyaróra, tornaóra, énekóra, töténelemóra, még számtan is, egy rakás oktatóval egy időben. Mint egy focimeccs a gyártelepen, csak sokkal izgalmasabb. Lehet, hogy erre gondolt a költő, mikor a versében azt írta, hogy a játék – az különös.

Versek egyébként a mi történetünkben is akadnak szép számmal, ezeket viszont úgy nevezzük, hogy dalszövegek. Egy kicsit könnyebb is megtanulni, mint az iskolában, mert itt mindig egyszerre mondjuk, soronként, és közben hozzáragasztjuk a zenét. Szabolcs, a karmester szokta betanítani. Szintén szakállas – mert az Operában és a Színházban az a divat, hogy majdnem mindenkinek szakálla van – és úgy tud zongorázni, hogy oda sem néz a billentyűkre. (Mi is kipróbáltuk, nem nehéz, de nekünk sehogyse szól…) Inkább a kottát nézi, s közben azt is észre szokta venni, ha valaki mobilozik a sarokban. Ilyenkor eléggé szigorú tud lenni, de közben vicceseket mond, hogy mindenki rá figyeljen. Aztán soronként elénekli, ami a kottában van, és nekünk addig kell azt ismételni külön szólamokra, ameddig fokhagymaszaga lesz. (Ficsúr olyasmiket is mondott az egyik énekórán, hogy ismétlés a tudás anyja, sok gyakorlás meg a nagyanyja. Nagyon unalmas szöveg, de a vége még eredeti.) Amikor az éneknek fokhagymaszaga lett, az azt jelenti: megtanultuk. (Fokhagymát különben itt nem szokás enni, mert közel vagyunk egymáshoz a színpadon, és a fokhagymának ebben az értelemben aligha lenne jó vége! Mondjuk engem nem zavar, én már megszoktam, hogy este be kell venni otthon egy-egy cikket, hogy ne kapjuk el egymástól a hűlést.) Minden szólamban más-mást énekelnek, de mikor már egyszerre megy, akkor az valahogy nagyon vagány tud lenni. Hát, elég nagy a különbség egy ilyen kóruséneklés meg a Zombie-dal között.

A színpadi játék, amihez minket válogattak, igencsak hasonlít a Kosztolányi-versre. Ha nem is egészen gömbölyű – hiszen jó darabos dumák vannak benne, amivel mi többnyire szokva vagyunk, csak otthon erről nemigen tudnak… –, gyönyörűnek viszont annál gyönyörűbb. Én láttam már A négyszögletű kerek erdőt, Óz, a nagy varázslót, János vitézt vagy A brémai muzsikusokat, a színpadon azonban másmilyen az érzés. Ami lentről csak csodaszép, az fentről már annyira csodajó tud lenni, hogy a húsvéti szabadnapok idején untam is magam a hangulata nélkül. A színpadi zongora például valóban nyitható és csukható, de még egy felnőtt is megbújhatna benne, ha szépen összegömbölyödne. Táncolni lehet a tetején, a fedelével meg lehet csípni a trógert, és bár a könnyebbség miatt jól kizsigerelték, a kopogó billentyűk mögül egy vékonyka gyerekhangon mégiscsak előcincog a csavargó dallam. Öregebb, mint a nagyanyám, hiszen azt írja rajta: Diplome de l’Exposition Universelle– Paris 1900. A mi játékunkban az egyik szereplőnek francia nagykövet az apja, még az is meglehet, hogy Keresztély Sándor mester, aki ezt a zongorát a valóságban összerakta, játék szerint hozzájuk szállította le valamikor, a boldog békeidőkben. A történet így lesz gömbölyű. Meg azzal a sok aprósággal, izgalmas tárgyakkal, kellékekkel, amelyek arról árulkodnak, amiről a szereplők csak álmodni mernek: mi lesz belőlük, ha nagyok lesznek egyszer!

A színpadon egyébként egyre nagyobbra nő minden. Eleinte valóban úgy volt, hogy a padlással meg a szobákkal búvócskáztunk, emeleti öltözőkben zingöltünk egy zongora körül. Zengett is az egész környék! Akik odakint rekedtek, már túl voltak a napi csavargáson, amikor Melinda, a táncoktató még csóró cselekre szoktatott minket a baletteremben. Szünetben ki-kifeküdtünk teraszolni, szemközt az aranyesővel egy kis „melindációra”, s a nap, az óriás aranypénz úgy az ölünkbe roskadt, hogy már tükörrel sokszoroztuk a tovaszárnyaló szürkületben. Ez a mi fizetségünk: a fény. A gyertyaláng, a színes árnyék és az ördöglámpa. Előbb csak egy benzines öngyújtó kovakövén a pattanó szikra, majd ott parázslik a szivaros fickók ujjai közt. Később a hordóban ég, és melegedni lehet körülötte, s mire kigyullad a csavargók szemében, már fényárban úszik minden körülöttünk! Mindannyian önmagunkat játsszuk: látszunk fénybe’ és tükörbe’, játszunk egyre, körbe-körbe, ki-ki a maga szerepe szerint…

Én eldöntöttem: ha nagy leszek, gyerek leszek! Valahol, Európában mindig nyit majd egy Trógeregyetem, és lesznek ott hatalmas ficsúrkodások! Jösztök majd akkor játszani?


(A szöveg alapjául a gyerekekkel való beszélgetések szolgáltak. Keretbe fogta: Laczkó Vass Róbert.)

 

Szabadság, 2013. május 18.

Mindig vendég

Az opera, mint ajándék.

 

Olyan az én esetem  a Kolozsvári Magyar Operával, mint egy filmelőzetesben: bármilyen egyezés a valósággal a gondviselésen múlik, a szubjektív történet valamennyi szereplője viszont valóságos, a sétatéri színpad körül gravitáló identitásunk nélkülözhetetlen, szerves részét képezik.

Tizenkét esztendővel ezelőtt indult. Állatira maszkírozva, naftalinszagú bőrökbe csomagolva, kamerák előtt szekundáltam az Operamesék egyik trópusi, mocsaras szegletében. Valami Mozart… Így született Monostatos, a fekete lelkű szerecsen. Az ötlet az én zenés színpadi mentoromtól, Incze G. Katalintól származott, azóta nettó haszonélvezője kívánok lenni mindannak, amit ő tud a színpadi muzsikáról. A Varázsfuvola setét alakja persze bennem él, a jelleme együtt alakul velem, csak a szabályok, a fogódzók maradnak, no meg a gyönyörűen pusztuló mesebeli nyomorúság, amit az előadás díszlete jelent változatlanul: kicserélődött mindenki körülöttem, akinek a színpadon az én  debütömhöz köze volt.

A szerecsennel sokminden történt az elmúlt tizenkét esztendőben. Üzletelt Puccini Pillangókisasszonyával, Antiformalista mutatványosbódéban értekezett Sosztakovics-módra, majd elbukott egy barokk futamon, Telemann Pimpinonjaként… A „nagy találkozás” is frontális ütközés a kortárs operákkal. Demény Attila műveinek librettója költészet, a zenéjük majdnem olyan bonyolult, mint egy függvényelmélet. Úgy is nevezem: matek-zenének. Matematikus azóta sem lett belőlem, a kamaraműveken viszont fanatikusan végigrágtam magam. Előbb a Parafarm kandiscukor-hegységét nyihogtam, mint Benjámin szamár, aztán a Bevégezetlen ragozás egylöketű szellemképei között bolondultam el Örkényben és zenében egyaránt, hogy végül gyök-magyarként végezzem Az utolsó meggymag szürke porondján: sehol egy égi Kolozsvár…

Orbán György Pikkó hertzegének esendő, tragikus hősét, Sibukot, az árva gyermekből kiteljesedő táltos-diplomatát beugróként kellett a színpadra vinni. Volt előképem az egyetemről, a színházi mindennapokból, mégis ekkor tanultam meg igazán, mit jelent a fanatikus munka. Mélyvíz, amelybe Selmeczi György dobott! És volt bizalma Vajda János „nyitott borotvaként” nyargaló bohócát, Valeriót is meglátni bennem. A Leonce és Léna komplett opera-csemege minden kísérletezőnek, amivé magam is lettem. Az üveghegy üvegből volt, a szökőkút szökött, a gyertyák csonkig égtek, a zenekar pedig, ez az áldott entitás úgy lökött a színpadra az árokból, mintha közülük való volnék. Évekkel később az alapművet játsszuk a sétatéri színpadon. A remekbe szabott frázisoknak olyan különleges felhangjai vannak, amelyeket játszó pajtásaim közül csak én hallhatok: minden egyes szófordulatnak fülembe cseng a kottaképe...

 

A Gianni Schicchi apropóján, amelyben Gherardo szerepét párhuzamosan játszottam-énekeltem az Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera egy-egy produkciójában, illik szólnom arról, mennyire gyümölcsözőnek tartom az átjárást a műfajok között. Ugyanaz a remekmű, ugyanaz a szerep, két gyökeresen más ízű előadással. A Színház majd’ az egész társulatát fölvonultatja, vendég énekesekkel, karmesterrel és zenekarral, akiket viszont mi látunk szívesen ugyanúgy, ahogy engem a Kolozsvári Magyar Opera szokott. Legutóbb a Báthory Erzsébet musical-operában, melyben a szemünk előtt születő zenedrámával igazi nagyszabású kísérleti produkció bontakozott ki.

Cipollát, a tragikus mágus alakját Vajda János Mario és a varázsló c. egyfelvonásosából ajándékba kaptam a Kolozsvári Magyar Operától. A cipolla hagymát jelent olaszul: illata penetráns, a vele való bajlódás könnyfakasztó, mert a héjat héj borítja, legbelül meg a nagy semmi van. Cipolláról is így szakadnak le a trükkök és a titkok, hogy legbelül csak egy mezítelen ember maradjon. A színész. Az énekes. Finita. 

elmegyek átöltözöm

nem ismersz fel ígérem*

 

 

Megjelent a kolozsvári zenés színjátszás 220 évét megörökítő jubileumi kiadványban. (Kolozsvári Magyar Opera)

 

* Visky András – Bevégzetlen ragyogás