O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Nem futamodunk meg a munkától

1.

Egy történet rejtett szálainak különös jelentőségét csak azok ismerik fel, akik a dolgok színét és fonákját egyaránt megértik. A szövet mintázatát mindig az ügyeskezű asszonyok műgondja határozza meg, tartószálak nélkül azonban szétesne minden, és nem maradna más, csak az illúzió. Legyen az  beregi szőttes vagy balinéz ikat, a szőttes színe és fonákja egyaránt rengeteg információt hordoz, ugyanakkor mesterségbeli tudásról árulkodik. Ilyesmik járnak a fejemben, miközben a kolozsvári Szent Mihály-templom tiritarka zsibongását filmes vezényszavak tagolják jelenetekre: forog a Márton Áron-film. Közösségi kezdeményezésnek indult és közösségi élmény kíván maradni, a forgatókönyv írója ebből jottányit sem enged, ám azt mindenki tudja, aki a beleártotta magát, hogy kegyes témákban sem lehet a szecskavágást megúszni. A közhiedelemmel ellentétben, amely az ördögöt lopta be a szájhagyományba, nem árt tudni, hogy a Jóisten is mindig a részletekben lakozik, például egy mustármagban, és ime: a nevét viselő egyesület révén ez most a kezdeményezés hite, márkája, pedigréje lett. Hogyan sikerült összerakni a sok apró fogaskereket, hogy a gépezet működésbe lendüljön, fogalmam sincs. Pénz kell hozzá, bátorság, türelem, kitartás, kreativitás – no meg az a sok gyakorlott kéz, amely a tartószálakat elegyengeti a szövőszéken. Nézem a sekrestye melegében a szentélyből kimenekített bútorzat fölé magasodó faragott feszületet: van-e pompásabb indok az alázatra,  mint az, hogy a Megváltó ideig-óráig átadja helyét a csodának, amely épp most van születőben?

Csoportkép hölgyekkel: Molnár Margit, Székely Melinda, Laczkó Vass Róbert, Illyés Brigitta

2.

A Szent Mihály-templom gótikus boltozata misztikus homályba burkolózik. Majdnem katedrálist írtam, bár itt, Kolozsváron ezt az építészeti csodát nem szokás katedrálisként emlegetni. Pedig megérdemelné: jelentéstartalma szerint az “ecclesia cathedralis” az egyházmegye azon temploma, ahol a püspök trónja található. Ma már kevesen tudják, hogy az Erdélyben páratlan formavilágú és színvonalú reneszánsz sekrestyeajtó tőszomszédságában egy neogótikus püspöki trón foglal helyet: innen osztott áldást Erdély újdonsült püspöke, Márton Áron 1938. február 12-én. Többek között ez indokolta a sietséget is, amivel az impozáns templomhajót telefüstölték. A templom egykori plébánosának püspökké szentelése után is misszós terepe volt a kolozsvári szószék, bár ő maga Gyulafehérváron ragadt a nyája maradékával. A hívó szóra most vasárnapi ünnepélyességben összesereglett kolozsvári polgárság – a statisztéria – talán végig sem gondolta igazán, milyen lélekcserélő mozzanathoz forgatták vissza általuk az idő kerekét. Katonás fegyelemmel és pontossággal próbálnak megfelelni a vezényszavaknak, és mit sem sejtő áhitattal bámulják a barokk szószékben tüsténkedő gyártásvezetőt, mintha csak Márton Áront látnák-hallanák. Cseppek ők abban a háborgó történelmi tengerben, amely egykor elmosta az emberség és az embertelenség éles határvonalát. A misztikus ködfüggönyön úgy törnek át a reflektorfény sugarai, mint ahogy a Szentlélek árad ki Csíksomlyón egy borongós pünkösdi nagymisén. Ha szó szerint így nem is hangzik el, egyetlen éles gondolat lobog az emberek feje felett: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.” Drámai erejű beszéde szemünk előtt növeszti Márton Áront a Világ Igazává.

3.

Fura figurák népesítik be a templomkertet, ahol Bocskay Vince Márton Áron-szobrát egy jobb sorsra érdemes növendék fenyővel pixelezték ki a történelmi képből. A forgatási szünetben békés egyetértésben költik el aznapi ebédjüket a frissen bodorított kolozsvári polgárlányok és a püspökszentelésre kiborotválkozott főpapi méltóságok. A nyugati főkapuval szemben kora-nyári lazasággal bámészkodnak a kávézók teraszán ücsörgők. Ők egyelőre csak annyit látnak a nagy sürgölődésből, amennyit a jelmezeikben lófráló színészek vagy statiszták a sűrűn kattogó fényképezőgépek előtt megmutatnak: a lelkesedést, hogy részesei lehetnek a csodának, amelyben jól megférnek egymással a dalmatikába bújtatott református legények a ropogós rokolyákban illegő-billegő domokosi lányokkal. Itt még a feszes tartású német katontisztnek is nagy becsülete van, hiszen az összképhez ő is nélkülözhetetlen. Ki gondolta volna, hogy a filmfrogatás idegpróbáló mozzanatain ilyen könnyedén át lehet lendülni? Bodolai Balázson, aki Márton Áron szerepét vállalta, már meglátszik a feladat súlya: végülis egy katedrálist cipel a vállán, és hát a jóég tudja, hogyan kell emberkatedrálist játszani. Jómagam a görgényszentimrén született Deutsek-Pásztai Géza jogászdoktor jelmezébe bújtam, akivel – bár meggyőződéses szociáldemokrata és antifasiszta mozgalmár volt – a Márton Áron-per egyik vádlottjaként bánt el kegyetlenül a népi demokrácia. Bolyais jogásztanár volt ő is, azon szomorú erdélyi sorsok egyike az övé, amely a közéletben kezdődik és a teljes kisemmizettségen át vezet a Házsongárd egyik szerény síremlékéig. Nem tudni, milyen volt a fizikuma –  nekem legalábbis nem sikerült felkutatnom a vonásait – bár kötve hiszem, hogy ne őriznének róla legalább egy fotográfiát valamelyik egyetemi archívumban.

4. A neheze mégis ezután következik. Márton Áron életművének hatalmas irodalma van, amelyen a forgatókönyv írója minden bizonnyal átrágta magát. Monumentalitással kell tehát küzdenie annak, aki az embert szeretné vászonra vinni. Ha nekem kellene kikaparnom a gesztenyét a tűzből, minden bizonnyal a boldoggá avatási peranyag tanúságtételei között kutakodnék, erre azonban se mód, sem idő nem lehet. Azon azonban komolyan el kellene gondolkodnunk, hogy a magyar filmgyártás hogyan kerülhette meg ezt a monumentális témát, amelynek minden mozzanata felér egy nemzeti hitvallással.


Szabadság, 2018. május 6.
http://szabadsag.ro/-/nem-futamodunk-meg-a-munkatol

Az út, a cél és a társak

1.

Első római „zarándoklatom” kapcsán, 2008. októberében egy kultúrtörténeti anekdotával nyugtattam magam amiatt, hogy nekem csak néhány nap jutott az Örök Városból. A történetet e lap hasábjain is felidéztem az utazást követő beszámolók egyikében. Annyira tanulságos, hogy nyolc esztendő múltán sem árt elővenni, hiszen az utazás célja most kifejezetten szentszéki vonatkozású volt: a kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecíliáról nevezett kórusát kísérhettem el a Vatikánba egy közös előadásunk, a Keresztút Márton Áronnal c. zenés áhitat kapcsán. A zarándoklat szerves része volt a Ferenc pápával való találkozás a szokásos szerdai nyilvános kihallgatáson, amely a közhiedelemmel ellentétben elsősorban spirituális élmény – a Tevere két oldalán sok ilyesmiben lehet része boldog-boldogtalannak, ha nyitott szemel és nyitott szívvel koptatja Róma kockaköveit –, nem pedig egy jól dokumentálható, médiapápák társaságában eltöltött néhány másodperc, amit az Osservatore Romano buzgó fotósa majd jól megörökít a családi albumok vagy a fészbuk nagyobb dicsőségére. Jól jön a szelfi, persze, lehet vele dicsekedni, van ebben rutinom nekem is, de bizton állíthatom, valahol beljebb kell keresni a Lényeget!

 

 

Nos, az említett anekdota szerint Vincenzo Gioacchino Pecci gróf, alias XIII. Leó pápa minden látogatójától megkérdezte volt, hány napig marad Rómában. Egy alkalommal az egyik vendég szomorúan válaszolta, hogy ő csak egy pár napra jöhetett. A pápa mosolyogva bíztatta: igyekezzék sietve megismerni Rómát. Az audiencia másik vendége rögtön eldicsekedte: neki mindjárt egy esztendőre futja! Szegény testvérem – sopánkodott a pápa –, sohasem fogja Rómát megismerni… Nagy igazság lehet ez utóbbi, bár nekem nem adatott meg, hogy berendezkedjek a Collegium Germanicum et Hungaricumba, mint Kovács Szabolcs barátom a szomszéd faluból, akiből tudós ember lesz, ha minden igaz, de azért örök időkre konzerválta magában a székelységet, ízes beszédmodorában pedig a gyergyói tájszólást. Sőt: a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palotában sem koptatom oly sűrűn a lépcsőket, mint Galántai Dávid barátom a Dunakanyarból, hogy Borromini barokkjának részleteiben gyönyörködjem. Innen üzenem neki: még a loggiából sem sikerült körülnéznünk, úgy elkavarodtunk a pörkölt és a tarhonya között félúton, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a sok excellenciás vendég Habsburg Eduárd szentszéki magyar nagykövet celebrálta forgatagában. Annyi szent: mentül inkább “megvan nekem” Róma, annál kevésbé ismerem, s ezzel, gondolom, Galántai testvér is így van. Le is buktam jól, amikor falakon belüli csellengés közben a tökéletesen kitalált, szinte tibeti pózban kéregető, talpig bugyolált koldusasszonyról azt találtam mondani velem tartó barátaimnak, hogy nyolc évvel ezelőtt ugyanez az asszony a Ponte Sant’ Angelo valamelyik angyalának az árnyékában ugyanebben a ruhában, ugyanígy kéregetett, még a mellette balra fekvő kankóspálca is ugyanabba az irányba görbült. Mit ad Isten, a következő sarkon belebotlottunk ugyanabba a jelmezbe, majd nem sokkal arrébb egy harmadikba. Gyakorlati tapasztalatot szereztünk tehát arról, hogyan működik a Koldusopera és miért van az, hogy a római utcaképhez szervesen hozzátartozó, talán éppen tőlünk emigrált kéregető méregdrága sört kortyolgat a pungából. Tudniillik a római bort iszik, némelyek vizet prédikálnak, de a sört mindenhol iszonyú drágán mérik, üvegestől pláne!

 

 

2.

Rómába keresztény ember akkor is zarándokként megy, ha történetesen ateista, hogy az Európai Unió alapító atyáinak egyikét, Robert Schumant parafrazáljam, akinek éppen a keresztény identitásba vetett hitét kezdik mostanság lesajnálni a silány utódok. Gondolom, hasonló megfontolásból futottunk össze Balázs Attila református lelkész barátommal és a tordaszentlászlói zarándokokkal is, akiket most épp e gesztus miatt piszkálgatnak a virtuális térben, holott egy életre szóló élményt szerezhettek a Szent Péter-téren, ahogyan én szoktam kicsi fehér templomainkban idehaza, katolikus létemre. Nekem olyan ez a gesztus, mint a Szent László – legendák, amelyek jól megférnek a zsoltáros falakon is a nyakas kálvinizmussal. Mielőtt megkövezne bárki, Adyt invokálnám a szókapcsolathoz, vagy a bakonybéli református bencést, akiről a minap adott hírt az egyházi sajtó, aki nem hiszi, járjon utána, érdekes történet! Mindenestre Rómában egymásra talált a bal szektorban ujjongó tordaszentlászlóiak és a Bazilika lépcsőjéről éneklő Szent Cecíliások Bernini kollonádját körbekoszorúzó hangja nemzeti imánk, a Himnusz éneklése közben. Csak a miheztartás végett: Kölcsey becsületes református volt, a Himnusz azonban ott van az énekeskönyveinkben, felekezetre való tekintet nélkül. Kis magyar ökumené.

 

 

3.

Róma spirituális központ. Ha valaki megkérdezi, miért szeretem annyira, rendszerint azt válaszolom: azért, mert “a falakon belül” nincs Rómában olyan utca, ahol ne lenne legalább egy templom. Akinek ez túl kegyes szempont, az a ránk, emberekre jellemző kíváncsisággal azért mégiscsak üsse be az orrát egyikbe-másikba, lehet, hogy belebotlik egy elfekvő Caravaggióba, félkész Michelangelóba, s ha nem is futja Raffaelló stanzáira vagy a Sixtus-kápolna “reneszánsz képtárára” a Vatikáni Múzeumokban, szerte Rómában ingyen gyönyörködhet a romanika, reneszánsz és barokk lenyűgöző, de kevésbé ismert alkotásaiban még akkor is, ha egy-egy pápai bazilikába reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzések árán lehet ma már bejutni. Az Örök Város ókori, birodalmi örökségét nem is emlegetném, az kötelező tananyag. Főnyeremény, ha olyan ihletett kísérőt kap hozzá az ember, mint az egyházjogásznak tanuló szatmári atyánkfia, Fanea József atya, akiből gyakorlatilag csorog a műveltség. Ha valaki mégis rám szavazott egy fakultatív séta kapcsán, az a Taverna dei Fori Imerialiban kóstolhatta meg Alessio bácsi főztjét, és ők sem bánták meg a kitérőt, ugye, fiúk?

 

 

Azt hiszem, beleégett Róma mindannyiunkba. Potyó István karnagy úr, akit én doktor bácsinak bosszantok, hiszen ő is tudományos ember, lapot húzott 19-re, amikor Orbán György Missa Tertiáját csengette bele a Michelangelo kupolájába, Kovács Sándor főesperes úr, a zarándoklat kigondolója és tető..., akarom mondani: kupola alá hozója pedig isteni humorérzékkel vette a zarándok népség apró-cseprő kilengéseit. Mert nehogy azt gondolja valaki: zarándoknak lenni csuha meg ostor a gyenge lélekre! Dehogy! Egy zarándoklatban ott van Márton Áron hangja a Santa Maria del Suffragioban, a Via Giulián, a térdeplős kapaszkodások a Santa Scala lépcsőfokain, a pápai áldás a csíksomlyói kegyszobor kicsiny mására, mindenki büszkesége, aki kezet foghatott Ferenc pápával, Szép András buzgólkodása a Szent Péter-bazilika orgonáján vagy a közös éneklés anyaországi zarándokokkal a grották magyar kápolnájában – ilyen más nemzeteknek nincs is! –, de ott vannak a pompás vacsorák és kultúrtörténeti séták is, az éneklős flashmobok a templomokban és tereken, a Pantheonnál vagy a Colosseumnál, az illatos kávék, a limoncellók, fagylaltok és amatriceanák, a nagy beszélgetések és még nagyobb nevetések, a nyakunkba ömlő zivatar, a fagylalt, a “nyonnyó” (csak mi tudjuk, mi az és mennyire az!), s hogy itt három remetei verődik össze egy csapatban, és – ad absurdum – a Francesco mosolyával ízesített “pápanyalókák” is a cukrászda kirakatában. Azt igértük, hamarosan kibeszéljük a dolgot, ugye, Szent Cecíliások? Barátaim!


Szabadság, 2016. október 18., vezércikk.