O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Világpolgár a Közel-keletről

Gyanítom, hogy a nagy európai hercehurcában, amelyben NATO-szövetséges országok diplomatái, felelős vagy felelőtlen vezetői feszülnek egymásnak nemzetközi jogi értelemben kényes és vitatható döntéseik miatt (lásd: Hollandia és Törökország huzavonája), kevés figyelem hárul egy olyan gesztusra, mint Henri Boulad jezsuita szerzetes állampolgársági kérelme, amelyet a magyar hatóságokhoz intézett. Jogszerűen, a befogadó ország vonatkozó törvényeit és szabályait maradéktalanul betartva. Pedig ő is válságövezetből érkezik: Egyiptom az uniós bürökraták mércéje szerint annak számít, bármit is jelentsen Merkel asszony legutóbbi látogatása Kairóban.

Henri Boulad azonban más megfontolásból nyújtotta be kérelmét a magyar hatóságokhoz. Gesztusa logikus fejlemény, hiszen Magyarország migrációról kialakított hivatalos álláspontja lényegében megegyezik a Bouladéval, aki az aggasztó jelenséget nem csak jogi, de morális és teológiai összefüggéseiben is magyarázni tudja. Az érintett részegyházak és a teljes megsemmisülés küszöbén lévő közel-keleti keresztény közösségek tagjait, előljáróit leszámítva nem is nagyon van hitelesebb képviselője az ügynek Bouladnál. A melkita rítusú bizánci katolikus egyház tagjaként egy olyan családban látta meg a napvilágot, amelyben a francia volt a családi nyelv, az édesapa felmenői azonban Damaszkuszból menekült szírek, édesanyja pedig olasz származású. Kötődései miatt így aligha vádolható elfogultsággal. Muzulmán környezetben élő keresztényként egyértelműen látja, mi több: a saját bőrén tapasztalja mindazt, amivel a térség vallási kisebbségeinek nap, mint nap szembesülniük kell.

Előadásaiban - Magyarországon viszonylag gyakran megfordul, beszédeinek összegzései bárki számára elérhetőek magyar nyelven is - gyakran szóba kerül a katolikus egyház modern kori válsága. Önkritikával, de nagy empátiával nyilatkozik ebben a témában, mint aki saját működése során tapasztalta meg, mennyire nehéz a hagyományos keresztény értékek képviselete szemléletváltás és teológiai reform nélkül. Nem antiglobalista: római katolikus szerzetesként, azaz egy olyan egyháznak a tagjaként, amely egyetemesnek mondja magát, nem is nagyon lehetne. Műveit számos nyelvre lefordították, sokat is utazgatott élete során, a gyakorlatban megtapasztalt, érdek-alapú globalizációról viszont lesújtó a véleménye. Tisztelettel viszonyul minden embertársa önazonosságához, de nem hisz a politikai korrektség eszközeivel megtámogatott multikulturalizmusban, mert abban épp a sajátos identitások kilúgozásának mögöttes szándékát látja. Sokoldalúságát és elhivatottságát világszerte elismerik. Leprásokat felkaroló mozgalmához anno muszlim és keresztény fiatalok egyaránt csatlakoztak, az egyiptomi Caritas-mozgalmat pedig a szentté avatott, Nobel-békedíjas Kalkuttai Teréz anyával karöltve hozta tető alá. Nem szorul tehát arra, hogy szándékait bizonygatni kelljen, amikor a könyörületességet messzemenően szem előtt tartó Ferenc pápa számára kritikát fogalmaz meg.

Mint jezsuita, Ferenc pápa egyrészt a rendtársa, másrészt viszont egyházfő, akinek Boulad is engedelmességgel tartozik. Ezzel együtt e két nagyformátumú gondolkodó meglehetősen eltérő véleményt fogalmaz meg az iszlámhoz vagy az aggasztó mérteket öltő migrációhoz való viszonyulás tekintetében. Véleményét Boulad ugyanúgy az evangéliumi tanításokból vezeti le, mint Ferenc pápa. Magabiztossága érthető: jelenleg is muszlim környezetben él, ott is tevékenykedik, míg úgyanez Ferenc pápáról de facto nem mondható el. Ez a tapasztalatbeli különbözőség fogalmazódik meg akkor is, amikor Boulad az evangéliumi példabeszédek szemléletes egyszerűségével kijelenti: Európának nem (csak) a világ nagy egyetemein pallérozott szakértők véleményére, de sokkal inkább a Közel-Keleten élő, maradék keresztényekre kellene hallgatnia, mikor az övezet katasztrófájáról elmélkedik. Nem túl népszerű, de mindenképpen figyelemre méltó gondolat, ha tudjuk, hogy jelenleg éppen a kereszténység számít a világon a legüldözöttebb vallásnak, részben a közel-keleti káosz miatt, ahol az őshonos keresztény közösségek tagjait hol a szélsőséges iszlamisták, hol pedig az ún. felkelők irtják módszeres kegyetlenséggel. Aki ebben kételkednék, annak érdemes az érintettek, egyszerű közemberek és közösségüket vesztett előljárók, szerzetesek drámai vallomásait  tanulmányozni, amelyek - bár nemzetközi fórumokon fogalmazódnak meg - valahogy nehezen érik el a művelt nyugat ingerküszöbét.

A magyar állampolgárság felvételének ötlete magátol Henri Bouladtól származik, és ez sokat elárul a tudós jezsuita Magyarország iránti rokonszenvéről. Itt nemcsak arról van szó, hogy uniós állampolgárként megnövekszik Boulad mozgástere, hiszen előadásaira, tevékenységére eddig is világszerte odafigyeltek. Inkább arról, hogy elismeri a magyar hatóságok sokak által vitatott erőfeszítéseit, amelyeket a migrációs válság frontvonalában az európai stabilitás és a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező önazonosság megőrzése érdekében tesz. Ami szerinte különösképpen méltányolandó, az éppen az árral szemben úszók bátorsága egy olyan geopolitikai környezetben, ahol viszonylag egyértelmű és világos nemzetközi szabályok betartásáért vagy betartatásáért a pellengérre állítás a fizetség.

 

Szabadság, 2017. március 16., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/vilagpolgar-a-kozel-keletrol

Tranzitzóna

1.

Szögezzük le mindjárt a legelején: ami bevándorlás-ügyben zajlik Európa-szerte, az elsősorban humanitárius katasztrófa, melynek a megszokott és természetes életterüket otthagyni kényszerülő tíz- és százezrek az igazi kárvallottjai. (Szomorú dolog, hogy ismételgetni kell az evidenciákat, ám a fortélyos félelem, amely igazgat minket, és amelynek a nevében könnyen számíthatunk mindenféle címkékre, szinte kötelezővé teszi.) Hogyan sodródtak ezek az emberek abba a nyomorúságba, amelyben most vannak, és ki milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért, amely a befogadó országok polgárai számára is kezd nyomasztóvá és elviselhetetlenné válni, arról sokan sokat írtak. Magamra nézve szinte kötelezőnek tartom, hogy foglalkozzak a témával, hiszen a migráció, menekültáradat, gazdasági bevándorlás, modern kori népvándorlás – nevezzük úgy, ahogy akarjuk – itt zajlik a közvetlen közelünkben. Barátaink, rokonaink, adott esetben mi magunk is napról napra szembesülünk ezzel a problémával, még ha nem is szeretnénk tudomásul venni. Rosszul vizsgázik Európa mind a közös menekültügy, mind pedig az önvédelmi stratégiák tekintetében. Biztonságpolitikai szakértők nem győzik hangsúlyozni már év eleje óta, mennyire meggyengült a kontinens immunrendszere, köszönhetően annak a felelőtlenségnek is, amely szinte áramlik az európai kancelláriákból. S bár sokaknak ez nem tűnik fel – hiszen a képernyő mögötti fotel-biztonságból a napi valóság és kegyetlenség egy mozdulattal átváltható szappanoperává –, lassan az alkalmatlanság és a szétesés jeleit kezdi mutatni a világ, ahová tartozni szeretnék. Peremvidékén ugyan megvetettük már a lábunk, viszont román állampolgárokként még csak nem is utazhatunk be kontroll nélkül. A schengeni övezetről beszélek, a kulcsszó pedig a peremvidék. Tanulhatjuk történelemből, hogy mit jelent ütközőzónának lenni, bár ez egyre kevesebbeket érdekel, még kevesebbeknek referencia. Komolyan vehető, különböző korok történelmi és társadalmi sajátosságait nem összekutyuló, de a lényeget mégis szem előtt tartó tanulságokat már csak elvétve, szélesebb látókörű történészek vagy gondolkodók képesek levonni.

2.

Minap azt kérdezte tőlem egy román barátom, hogy szerintem melyik a legszebb  és legigazabb román közmondás? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy válaszomat kontextusba ne helyezzem, ezért rövid gondolkodás után magabiztosan rávágtam: Țara arde, baba se piaptănă. Vagyis ég a tető a fejünk felett („...a haza lángol...”), a nyanya pedig odabent szépítkezik. Értelmezze ki-ki a maga szájíze szerint. A haza nekem e pillanatban Európát, a mérsékelt égövi kontinest jelenti latin betűvel, római joggal, sok édesvízzel és gótikával, szűkebb értelemben pedig a Kárpát-medencét mindazzal, amit rongyszőnyeg módjára összeszőttünk és szétteregettünk benne, mint identitást. A nyanyára nem érdemes szót pazarolni, ő a modern kori vén Europé amnéziás tünetekkel és magas életszínvonallal, akit megrabolni bármikor, elrabolni viszont már nem igazán akarna senki.

3.

Föltehetnénk a kérdést, miért volt olyan égetően fontos a magáétól gyökeresen különböző kultúrák és társadalmak életterében folyton demokratizálni akaró Nyugatnak beavatkozni az ott zajló folyamatokba egy viszonylag stabil Közel-Keleten, olyan országokban, amelyekkel hosszan üzleteltek diktatúra-korukban évtizedekig, és miért lett hirtelen annyira tesze-tosza a világ legnagyobb és leghatékonyabb(nak tartott) katonai szövetsége, amikor pótolhatatlan kulturális kincseket pusztítanak el és a történelem legsötétebb, legvadabb szörnyűségeit idéző mészárlásokat hajtanak végre élő egyenesben – de nem is tesszük fel, mert adott esetben elszégyellnénk magunkat a válaszokat hallva. Az igazakat, persze, nem csak a valódiakat. És fordítva. A kettő egymás nélkül ugyanis nem megy, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, szomorúbb, felháborítóbb.

4.

Divat lett Magyarországot lesajnálni annak kapcsán, ahogyan a csődközelből visszatántorgó, alig tízmilliós kompország az arányaiban példátlan (értsd: arányaiban, de már nem csak!) migrációs hullámot megpróbálja feltartóztatni és kezelni az Európai Unió peremvidékén, ami egyrészt nemzetközi szerződésekben, kőkemény feltételekkel vállalt kötelezettsége, másrészt az egyetlen becsületes, uniós és schengeni jogszabályoknak is megfelelő magatartás a térségben. (Vö: Görögország esetével, amely ugyan szintén tagja a schengeni övezetnek, ám terültén csak az nem halad át regisztrálatlanul, aki nem akar.) Lehet azon filozofálni, hogy mennyibe kerül a kerítés, szabad-e ujjlenyomatot venni teljességgel beazonosíthatatlan, okmányait önkezével széttépő, végső soron valóban határsértő bevándorlóktól egy olyan rendszerben, ahol az őshonos polgárnak az íriszmintáját is rögzítik már az útiokmányaiban, esetleg mennyire etikus leszállítani a Bécsbe vagy Berlinbe tartó vonatokról az érvényes menetjeggyel igen, de személyazonosítóval nem rendelkező migránsokat, ám nem érdemes. Egy államapparátusnak, amely szembesül egy szinte beláthatatlan következményekkel járó válsággal, nem is a filozofálgatás a dolga, illetve az is, de pragmatizmus okán, s ezt józan mérlegelésnek hívják. A terepen tapasztalható valóságnak ugyanis teljesen más nyomorúsága, látványa, kockázatai és tanulságai vannak, mint a médiában kibontakozó, meglehetősen egyoldalúan és szelektíven illusztrált féligazságoknak. Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan  fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...

5.

Tetszik vagy sem, ez mégsem csak humanitárius katasztrófa, amelyet szociális munkával felszámolhatunk, de komoly biztonságpolitikai kockázatai vannak, főként, hogy a migránsok vélt vagy valós, az Európai Unióban őket, mint menekülteket megillető jogokra hivatkozva egyre kevésbé hajlandóak együttműködni azokkal a hatóságokkal, amelyeknek pedig kutyakötelességük a jogaik mellett a kötelezettségeikre és a viselkedési szabályokra is figyelmeztetniük őket. Azóta, amióta ott jártam, a Keletinél jócskán elfajult és pattanásig feszült a helyzet, köszönhetően azoknak a felelőtlen ígérgetéseknek is, amelyek egyes EU-megmondók szájából elhangzanak, hogy aztán kiderüljön: mégsem úgy gondolták, ahogy mondták. A sógoroknak eszük ágában sincs lazán be- vagy átengedni őket Ausztrián, a németeknél pedig a hírek szerint már háromszáznál is több agresszió történt a migránsok fogadására vagy ellátására kialakított létesítmények ellen. Magyarország viszont szégyellje magát, és kész.

 

Szabadság, 2015. szeptember 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/117838

Európa kapujában

“Kell a kerítés, mert fel kell készülni a befogadással járó feladatokra.” – fogalmaz Böjte Csaba ferences szerzetes egy, a napokban vele készült interjúban, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy jó nagy kapuk nélkül a kerítés vállalhatatlan és megmagyarázhatatlan. Egyszerűen fogalmaz, mégis a legtöbbet mondja el arról, amivel Európának szembe kell néznie mostanában: többet, amennyit értelmetlen és viszketeg vitáik során az ideológiai környezetszennyezők e témában valaha is fognak.

A technikai határzár, amelyet Magyarország tervez déli határszakaszának ideiglenes védelmére, sokak szerint egy szégyellni való és embertelen vasfüggöny, amely egyfelől kirekeszti a védelemre szorulókat, másfelől elszigetel egy egész országot a civilizált Európától. (Hogy ez utóbbi szókapcsolat mit is jelent pontosan az indentitás-zavarokkal küszködő kontinensen, arról sokat, nagyon sokat kellene beszélni.) Mások szerint a kerítés, ha megvalósul, egy felelős kormányzat rendkívüli, ám szükségszerű döntésének eredménye lesz, melyet rendkívüli helyzetben eszközöl olyan titkosszolgálati és nemzetbiztonsági információk birtokában, amelyekről kevés fogalma lehet a civil szférának. Az Európai Bizottság illetékesei elismerik, hogy a Unió külső határainak védelme, tehát annak módja is tagállami felelősség, a technikai határzár ötletét azonban rendszer-idegennek tartják, miközben hatékony, az érintett felek érdekeit egyaránt figyelembe vevő javaslataik nehézkesen születnek és hosszan tévelyegenk a bürokrácia folyosóin. A bevándorlók brüsszeli kvóta szerinti elosztásának ötletét rekord gyorsasággal fúrták meg az uniós tagországok döntéshozói, mondván: ez csak önkéntes felajánlások alapján képzelhető el. Bonyolítja a képletet, hogy a kötelező kvóta-rendszer a polgárok szabad mozgására vonatkozó jogszabályok szerint is nehezen értelmezhető: ki dönthetné el ugyanis, hogy a bevándorlók hol „kívánjanak” élni, ha már befogadták őket?

 

 

Mindeközben az Európába irányuló migráció sosem látott méreteket ölt és drámai, gyakran ellentmondásos helyzeteket produkál. A hírcsatornák rendszerint a Fölközi-tengeren hánykolódó, zsúfolt lélekvesztőkről és a Csalagútnál megrohamozott kamionokról tudósítanak, ingerküszöbüket alig érik el a schengeni zöldhatáron át érkezők hányattatásai, hiszen ők nem „produkálnak” látványos képsorokat. A jóhiszemű polgár azonban kénytelen azon is elgondolkodni, hogy a naponta százával, ezrével érkező bevándorlók miért semmisítik meg irataikat, ha valóban válságövezetből érkeznek, miért csak bizonyos jóléti társadalmakban éreznék magukat biztonságban, és miért kívánják illegális határátlépéssel, tehát jogellenes cselekedettel megszerezni a menekült-státust, ha ezt könnyűszerrel megtehetnék bármely határákelő ponton egy sima regisztrációval is? Egyáltalán: miről szól az Európa kapujában zajló bevándorlási dráma, és van-e józan parasztésszel is vállalható, humánus, mégis felelősségteljes megoldása?

 

 

Migrációs hullámlovasok egyre többen vannak, jócskán elszabadult a menekültügyi szakértelem, az úton-útfélen megnyilatkozók azonban többnyire a mások számlájára kívánnak irgalmasságot gyakorolni, a maguk részéről simán letudják a szolidaritást egy-egy karácsonyi ételosztással. A tények azonban makacs dolgok, ha nem is akarjuk tudomásul venni őket. Például azt, hogy Magyarország az ENSZ Menkültügyi Főbiztossága szerint 2014-ben a kilencedik legtöbb menedékkérőt fogadta be a világon, az Eurostat legutóbb közzétett adatai szerint pedig nem csak fejlettségét és kapacitásait figyelembe véve, de abszolút értékben is az Európai Unióba irányuló legnagyobb migrációs hullámmal küszködik. Adatsoraik ismeretében lepereg az idegengyűlölet vádja. A magyar hatóságok által ebben az esztendőben regisztrált bevándorlók száma jelenleg több, mint 62 ezer fő, becslések szerint év végére elérheti a 120 ezret is. Komplett Nyíregyháza, Győr vagy Kecskemét – egyetlen esztendő alatt. A vonatkozó uniós jogszabály értelmében az illegális bevándorlók ügyében az a tagország illetékes, amelynek a területén a bevándorlók regisztrálnak. Vajon hogyan képes helyzetük tisztázásáig méltányos bánásmódot biztosítani számukra egy olyan ország, ahol állítólag három-négymillió ember él a létminimum környékén?

Aki nem ideológiai megfontolásból figyeli az események alakulását, már hónapokkal ezelőtt világosan láthatta, hová fajulhatnak a dolgok. Lehet, hogy a magyar kormányzat e tárgykörben tett lépései kiverik a migrációs ügyekben kikultúrált fejekben a biztosítékot, ám a budapesti stratégia logikus abban az értelemben, hogy minden alkalmat megragadva felhívja a brüsszeliták és a közvélemény figyelmét a magyar-szerb határon kialakult helyzet tarthatatlanságára, ugyanakkor kiprovokálja, hogy állást foglaljanak és megoldási javaslatokkal rukkoljanak elő. Hiába szapulják vezércikkekben a magyar döntéseket Európa-szerte: az uniós közvélemény paradox módon éppen ezekből az anyagokból értesülhet arról, hogy amit a magyar kormány migrációs ügyekben tesz vagy tenni készül, az korántsem példanélküli, másrészt hasonló problémák megoldási kísérleteiről szól, mint amilyenekkel ők maguk a saját életterükben már évek, évtizedek óta szembesülnek.

 

Szabadság, 2015. június 27.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/116012