O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Yo soy Barcelona...?

Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

Ingerküszöbön innen és túl

Kapkodhatta a fejét, aki hétfőn este csúcsidőben a hírcsatornákra kapcsolt: néhány órán belül olyan virtuális golyószórást kapott, hogy a fal adta a másikat. Igaz, Aleppó után az ilyesmi már bagatellnek számít, az ENSZ is csak megfigyel Aleppóban, így hozzászokik a polgár a szakértelemhez, ahogyan a borzalmakat tálalják. Igazából meg sem lepődik már azon, hogy egy karácsonyi vásárba hajtó kamionról olyan modorban is lehet tudósítani, amitől kinyílik ugyan a zsebben a bicska, de elbóbiskol az emberben a józan parasztész. Bizonyára van abban logika, hogy hasonló helyzetben olvasattá lép elő, sikerül-e nyugodtan iszogatni szirénázó mentőkocsik hangzavarában, vagy sem, de ma már minden ízlés dolga és minden olvasat legitim. Azoké is, akik a nyegle hangvételt élvezettel fogyasztják és azok is, akikben ez visszatetszést kelt. Nehéz a két álláspontot összeboronálni. "Nem tudósítani ment oda" - hangzik az ellenérv, csak hát a lazasággal nem vagyok valahogy megbékülve, ami ebből a megjegyzésből következik. De különben csend van, tizenkét halott, félszáz sebesült. Aleppóban ezreket mészároltak le, a civilizált Európának azonban ez sem érte el az ingerküszöbét, elvétve tüntetgettek itt-ott, a "je-suis-charlie" azonban kiveszett a köztudatból. Divathullám volt az is.

 

De térjünk vissza a hétfő estéhez. Alig valamennyivel a berlini kamionos merénylet előtt halt szörnyet kamerák előtt a törökországi orosz nagykövet. Ne firtassuk most, hogy mennyit ér egy diplomata, ha orosz (gusztustalan logika, de fejtegették már többen is), és ne kísérletezzünk a gondolattal, hogy milyen következményekkel jár(hat) kivégezni egy világhatalom nagykövetét puskaporos övezetben, de arra mérget veszek, hogy ez valamilyen kontextusban hivatkozási alap lesz nemsokára. Az merényletről szóló zsigeri híradások videót csatoltak a tudósítások mellé, ahol a nagykövet öszecsuklását is követni lehetett. Később kegyeleti okokból megvágták az anyagot, és ez így volna rendjén. Az azonban már korántsem, ahogyan a berlini tragédia kapcsán az illetékes szóvivők sokáig feltűnően kerülték, hogy merényletről beszéljenek, mintha tizenkét ember halála és félszáz elgázolása kamionnal a véletlen műve volna egy olyan helyen, eseményen és időpontban, ahol és amikor normális esetben semmilyen körülmények között nem lehetne számítani járművekre. Mindeközben Zürichben is lövöldözés volt egy iszlám központ környékén, a brüsszeli karácsonyi vásár megkísértését egy kiskorú "bevetésével" pedig már ad acta is tettük, pedig csak néhány napja történt...

 

Közvetlenül a berlini merényletet követő órában egy barátom grafikonokkal igazolta, hogy az 1970-es években sokkal magasabb volt a merényletek áldozatainak a száma Nyugat-Európában, mint manapság. Igaza van, IRA, Baszkföld, satöbbi, bár nem pontosan értettem, ez miért lenne számunkra megnyugtató. A Vasfüggönyön túl ez volt a "helyzet". Ideát akkoriban még az állami terror volt divatban, ha kellett, egyszerűen holtra verték a felforgatókat, eltűntek, elütötte őket egy autó. Az ilyesmit nem tartalmazzák a statisztikák Nyugat-Európában, ezek megemészthető, megbocsátható történelmi baleseteknek számítanak civilizált európai körökben. A grafikonok azonban árulkodnak egyebekről is, például arról, hogy a 2004-es madridi terrorcselekmények óta mindinkább iszlamista kontextusba kerül a világpolitika hullámveréseivel sodródó Európában az emelkedő tendenciát mutató terrorizmus. Ez van, hozza összefüggésbe bármivel is a lesajnált, egyszerű polgár, aki valószínűleg úgy szeretne kolbászt enni egy berlini karácsonyi vásárban, hogy ne kapjon kamiont a hátába.

 

Barbarossa írja fészbukon: "Kolozsvárról indultunk, Bécsig jöttünk, végig mentek a román és magyar, no meg aztán az osztrák rádióadók. Csupán a Kossuth Rádió említette szűkszavúan, hogy Ankarában lelőttek egy "diplomatát". Kb. ennyi."

 

Szabadság, 2016. december 21.

http://szabadsag.ro/-/ingerkuszobon-innen-es-tul

Napirenden

Tulajdoképpen Kubáról és Barack Obama leköszönő amerikai enök történelmi jelentőségű látogatásáról akartam írni, hiszen ami Havannában zajlott ezekben a napokban, az joggal tarthatott volna igényt az érdeklődésünkre tízezer kilométer távolságban is. Szerencsés embernek tartom magam, úgy utazhattam körbe tavaly az elszegényedett szigetállamot, hogy pontosan tudtam: néhány éven belül a Castro-fivérek bebábozódott forradalmi komunizmusa globál-kapitalista pillangóként tündököl majd a karibi napsütésben.

Kuba évtizedek óta vonzó célországa az egzotikumra vágyó európai turizmusnak, McDonalds-étterem azonban tavalyig csak egy volt az országban, az is az örökös bérleti jogként kisajátított gunatanamói katonai bázison, amely értelemszerűen közönséges halandók számára nem látogatható. Nem bántam egy percig sem, a napi halszelet-adagom a „fehérek és mórok” becenévre hallgató paszulyos rizskörettel éppen megfelelt, még akkor is, ha egy-egy szegényes vacsoráért középkategóriás európai éttermekben is figyelemre méltó árat kértek. A helyi újságok azonban már akkor is az amerikai-kubai diplomáciai kapcsolatok rendezéséről hozsannáztak, az Egyesült Államok havannai követségi épületének felújítási munkálatait helyszíni szemlén, a washingtoni kubai követség megnyitását pedig élő egyenesben követtem Trinidadból. Idén Obama látogatásával véget ért egy korszak, amelynek furcsa romantikája minden bizonnyal szép lassan kikopik majd a kubai hétköznapokból is. Mindenesetre a német Focus magazin legutóbbi száma Kubát az egyik legvonzóbb, és ami egyre fontosabbá válik: legbiztonságosabb célországgá minősítette a turizmus számára.

Tragikus európai valóságunk azonban felülírja Kubát magyarázó szándékaimat. Nekünk Mohács kell, azaz Párizs, Brüsszel... és Idomeni. Mikor ezeket a sorokat írom, a tavalyi párizsi merényletekre kísértetiesen hasonlító brüsszeli terrorcselekmények áldozatainak a száma már meghaladta a harmincat, a görögországi Idomeniben feltorlódó migránsok pedig (menekültek, bevándorlók, ki tudja?) épp blokád alá vontak egy nemzetközi vasútvonalat. Patthelyzet. A rettegés egyre magasabb fokát (értsd: emelt szintű terrorkészültség, kijárási tilalom, stb.) megtapasztaló európai polgárnak mind nehezebb elmagyarázni, miért kellene humanitárius megfontolásból elfojtania jogos igényét a saját biztonságára. Emberáldozatot követelő merényleteket a mi értékrendünk szerint semmilyen vallási előírással vagy vendetta-hagyománnyal nem lehet indokolni, ezért az iszlám szélsőségesekhez köthető szörnyűségeket az együttérzés és tolerancia arcul csapásának, a menedékjoggal való visszaélésnek érzik egyre többen Európában, ez pedig sok, valóban szerencsétlenül járt, zömében iszlámhívő ember sorsát pecsételi meg a közeljövőben.

 


Ne legyünk naívak: a tőlünk távolabbra, mondjuk Ankarában elkövetett szörnyűségek, bár többnyire hidegen hagyják a Charlie-kat (lásd: Je suis Charlie-mozgalom), nagyon is logikusan illeszkednek a sorba, üzenetük pedig az, hogy sehol senki nem érezheti magát biztonságban. Párizsnak még nagyon fájó az elméke, de nem szabad megfeledkezni Madridról (2004 – 191 áldozat) és Londonról sem (2005 – 56 áldozat), hiszen evidens: Európa nagyvárosai célpontjaivá váltak az iszlám terrorizmusnak. Ebben az összefüggésben teljesen abszurd, hogy utólag is jól dokumentálható módon, mégis a legkisebb ellenőrzés nélkül szivároghattak be fanatikusok és csatangolhattak héthatáron át, miközben Európa választott tisztségviselői és fogadatlan prókátorai saját szabályik semmibe vételével (lásd: shengeni szabályok, dublini rendelkezések) voltak elfoglalva. Ne feledjük: ahol civilizációs vívmányként azonosíthatatlan tízezrek zsarolhatják a hatóságokat, ahol fényes nappal rugdoshatnak sajtómunkásokat, ha ún. no-go-zónákban forgatnak, ahová a rendőr már be sem meri tenni a lábát (Svédország, 2016), ahol menekültszállásokat gyújtogathatnak százszámra (Skandinávia, Németország, 2015), ahol a nagyvárosi gettósodás nyílt utcai bandaháborúkba torkollik évtizedek óta (Párizs), ahol egy tömegmészáros magasabb kényelmi szintet követelhet ki a börtönben, mint amilyet sok áldozata megengedhetett magának, mielőtt le nem géppuskázta őket (Breivik-ügy)... ott valami nagyon nincsen rendjén. Kezdhetjük igazságérzetünk és tolerancia-hányadosunk mellé fölfejleszteni józan helyzetértékelési képességünket is!

Párisban járt a Gyász...

Requiescat in pacem, Europa! – sommáz a pénteki párizsi terror kapcsán egy barátom. Szeretném azt hinni, hogy téved, de tartok attól, hogy igaza van: Európa november 13. után már nem azonos egykori önmagával, ahogyan az Egyesült Államok sem önazonos 2001. szeptember 11. óta. (Aki nem hiszi, böngéssze kicsit a vezető németországi lapokat, amelyek pár hete még a “willkommenskultur” jegyében fogalmaztak, most viszont háborús állapotokat emlegetnek!) A fenyegetettség kultúrája, mint azt Washington példájából már láthattuk, erős fenntartásokkal vállalható, korábban elképzelhetetlen döntéseket kényszerít ki a döntéshozókból, és ennek mentén szervezi majd meg a mindennapjainkat. Kár ujjal mutogatni: magunknak is köszönhetjük, hogy ide jutottunk.

1.

Sokan sokféle megfontolásból igyekeznek elérni több-kevesebb sikerrel, hogy az állam, brüsszeli logika szerint a nemzetállam saját intézményrendszerét leépítse. Túl sok az állam, túl sok mindenbe avatkozik bele, mondogatják, és bizonyos vonatkozásban (burjánzó bürokrácia, mint a korrupció melegágya, fékek és ellensúlyok rendszerének átszabása, mint demokrácia-deficit, stb.) talán igazuk is lehet. Európában azonban hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba buktatni magunkat. A napi valóság ugyanis azt mutatja, hogy a túl kevés (értsd: túl kevés!) államnak a polgárok biztonságérzete látja a kárát, például az egyes európai (uniós) országok migrációs nyomással szembeni kapitulációja révén. Pedig az államnak kutyakötelessége lenne megvédeni a polgárait (azok közösségét is, nem csak egyénenként őket!), hiszen többek között ezért fizetünk adót, és mert a fizikai erő legitim használatának monopóliumát civilizációs vívmányként az államra ruháztuk át. Isten őrizzen meg attól, hogy az egyének vagy egyes csoportjaik visszaköveteljék maguknak, akár önvédelmi célból is, az erőszak jogát, mert annak anarhia lenne a vége. Félreértés ne essék: a menekültszállások gyújtogatásában megmutatkozó idegenellenesség, (- ennek a migrációs bezzegországokban számtalan példáját láthattuk az elmúlt egy év során!) édestestvére az anarhista aktivizmusnak, amely a törvényesség semmibevételére buzdítja és ennek megfelelően zsákutcába vezeti a bevándorlókat! (Nem véletlen, hogy francia állami szervekre hivatkozva éppen a párizsi vérfürdővel párhuzamosan számolt be az Euronews arról, hogyan buzdítják "civil aktivisták" a Calais-nál rekedt bevándorlókat a Csalagút megrohamozására.) Nem csak a jelenséget kellene azonban kárhoztatni, hanem feltárni annak okait is! Ha van tanulsága a párizsi vérengzésnek - és a londoninak, madridinak anno -, akkor ez lenne a legfontosabb: rendbe tenni Európa immunrendszerét, hogy képes legyen válaszolni az integritását és értékeit érő támadásokra akkor is, ha azok ideig-óráig fegyvertelenek. Mert csak ideig-óráig azok.

2.

Trikolórba burkolt bikinis profilképek és különféle vizuális döbbenetek árasztották el a merényletek kapcsán a közösségi hálókat. Némelyek ízlésficamát leszámítva szép és nemes a gesztus, magam is támogatom, hiszen ki kell fejeznünk valahogyan az együttérzésünket, csak nehogy ismét a popkultos részvétnyilvánításban merüljön ki az állásfoglalás. A Je suis Charlie! -mozgalom totálisan alkalmatlan volt a sokkal súlyosabb tragédia megelőzésére. Ez kőkemény biztonságpolitikai feladat, amelyet a szakszolgálatok megerősítése és aktivizálása nélkül nem lehet megoldani. Sokat elárul ezek állapotáról a tény, hogy Párizsban egy éven belül kétszer fordulhatott elő ilyen súlyos terrorcselekmény! Előszeretettel hajtogatjuk, hogy Amerika nem etalon Európa számára, de a hatékonyságot és a konok érdekérvényesítés technikáját nem szégyen eltanulni sem az Egyesült Államoktól, sem például Izraeltől. Ha nem értünk egyet módszereik némelyikével, javítani mindig lehet azokon, ám a tanulságot le nem vonni nettó ostobaság.

3.

A terrornak nincs vallása, nincsen istene. Van azonban ideológiája, amit nem vesz kellőképpen komolyan az elitista szabadosságaiba belegabalyodott Európa, mely a szemünk előtt szabadít magára százezreket ellenőrizetlenül. Nem az a baj, hogy szolidáris a menekülőkkel, hiszen ez értékeinkből fakadó kötelesség, hanem hogy képtelen szabályozni a folyamatot. Ez így nem szolidaritás, nem humanizmus, a kereszténységhez, amelyet mostanában divatos egymás orra alá dörgölni, vajmi kevés köze van. A törvényesség szigorú felügyelete demokráciákban nem valami antihumánus bunkóság vagy állami túlkapás, hanem az emberiesség érvényre juttatásának is egyik alapfeltétele. Ebből elégtelen ma Európa.

4.

Ady szemével próbáltam Párizsra nézni: vajon miről írna most, ha élne? Most úgy látom, ilyesmit:

párisra tegnap rászakadt gyász

halált nyilallva nyargalt esztelen

s meglovagolta félelmeinket
a gyilkoló jelen

 

iszonyat bűzlött a szajna felett

bosszúra gyulladtak máglya-dalok

vért hörögve most vért követelnek

látnokká vált vakok

 

zülleszt a gyász nem térdre kényszerít

mert szemközt a halál árnyéka ring

rongyolódnak és békétlenednek

legjobb szándékaink

 

vigyázó szemünk hiába vetjük

párisra mert sötétje ránk szakadt

nyöghet velünk egész európa

e roppant súly alatt

Lélekcserélő idők

Néhány napja számon kérte rajtam egy Németországban élő ismerősöm, hogy miért szólok hozzá az ottani történésekhez, amikor nem ott élek? Jócskán elképedtem a kérdés logikáján, hiszen egyrészt jog szerinti európai (választó)polgárként miért is ne tenném, másrészt hogyan is hangzik ez a „belügyekbe való be nem avatkozásra” hajazó, államszocialista típusú érvelés az Európai Uniónak nevezett jogi-politikai-gazdasági konglomerátumban, ahol minden mindennel összefügg, és egy-egy eurobürokrata szeszélye, műveletlensége, csúcspolitikus elszólása, baklövése (- lásd Angela Merkel ellentmondásos nyilatkozatait migráns-ügyben) százmilliók életére van hatással? A kérdés, mint kiderült, inkább költői volt, megbeszéltük azóta, mert a közbeszédnek mégiscsak az egymással való kommunikálás lenne a lényege, még akkor is, ha vannak, akik a saját álláspontjuk tisztázása és képviselete helyett a másikén próbálnak érvelés-mentes fogásokat találni dialógus címén.

 

A röszkei határátkelő ostroma - forrás: Reuters


A kettőnk közti beszélgetés mederbe terelésén sokat „segített”, hogy a szóváltást követő napon a migrációs hullám eredményeként gyakorlatilag zárójelbe kerültek a schengeni vívmányok, ez pedig az ellenőrzés alá vont osztrák-német határ közelében élő ismerősöm életvitelére közvetlen hatást is gyakorolt. Az elméleti síkon kezelt problémákkal nem könnyű gyakorlati szinten, a közvetlen környezetünkben szembenézni. Látjuk, tapasztaljuk, hogyan fordul szembe pantokrátori magasságokban levitáló tegnapi önmagával a válságkezelés napi gyarlóságaiba süppedő kancellár, külügyér, megmondóember, akinek előbb-utóbb felelőssége lesz a szabadidős jótékonykodáson túl a hosszútávú gondolkodásban is. Azon a bizonyos damaszkuszi úton – Uramatyám, Damaszkusz, az emberi civilizáció talán legrégebb óta folyamatosan lakott városa, mint központi szimbólum a közel-keleti káoszban! – meglehetősen gyakoriak a pálfordulások, azzal a különbséggel, hogy a politikailag korrekté markentingelt Paulusokból most önös vagy közösségi érdekből egy időre ismét Saulusok lesznek.

 

A röszkei határátkelő ostroma. Forrás: Reuters


Tanulságos volt az európai politikai elit színeváltozását figyelni. Azokét, akik ugyan eredményesen kilúgozták a közös európai alaptörvényből a zsidó-keresztény értékekre, mint az európai kultúrát és civilizációt meghatározó alapértékekre való hivatkozást, migrációs ügyekben azonban tudtak Ferenc pápánál is katolikusabbak lenni. Persze csak addig, ameddig a bevándorló tíz- és százezrek meg nem jelentek a határaiknál. Ekkor azonban egyetlen nap alatt borult a schengeni dominó, és egycsapásra szalonképessé vált a saját európai vívmányaikra fittyet hányó belső határellenőrzés bevezetése is. Hirtelen fontos lett a korlátlanul vendégszerető Európának saját hatáskörben eldönteni, kit és milyen mennyiségben (kvóta!) válogat majd az alanyi jogon járó szociális „bőség asztalához”. (Merkel kancellár kimondta: nem döntheti el egyetlen bevándorló sem, hol és milyen feltételekkel kíván az EU-ban menekült lenni, és hogy aláveti-e magát a közösség szabályainak, vagy sem. Előbb-utóbb a németeknél is lesznek választások...).

 

A röszkei határátkelő ostroma.

 

Ma már ténykérdés, hogy ebben a végtelenül szomorú történetben a felebaráti szeretet parancsai gyakran ellentmondásba kerülnek a jogszerű magatartással, pedig ennek nem kellene így lennie, ha belátnánk, hogy jogszerűség és alapvető közösségi létformánkat meghatározó szabályok nélkül a szeretet egyházában is előbb-utóbb anarhia lenne, hiszen emberből vagyunk összegyúrva, nem életszentségből. (Hasonlat: az orvosi beavatkozásért józan ember nem rajong, de aláveti magát a jobbulás reményével, és nem fenyegeti az orvost, csak mert szike van a kezében.) Sajnos demokráciákban az illegalitásból nem lehet levezetni sem a tisztességes szándékot, sem a jogkövető magatartás tiszteletét. Azaz: lehet, csak nem erre szerződtünk. Nem tudom, az erőszakba forduló, illegális, leírom még egyszer: erőszakba forduló, illegális határátlépési kísérletek felrázzák-e majd az európai döntéshozókat, egy azonban biztos: az uniós nyugdíjkasszát fenntartani hivatott, magasan képzett békés menekülő imázsa egyre többekben szertefoszlani látszik. S ha már akkora divat lett a kereszténységet ideológiai bunkósbotként forgatni, jó lenne azt is tudatosítani, hogy Jézus az embertársakért vállalt felelősségre szólította fel a híveit, nem pedig a nevükben (érettük? miattuk?) elkövetett felelőtlenségekre. Példabeszédeit és a keresztény bölcsességeket a maguk összefüggéseiben kellene értelmezni, nem pedig, mint Nostradamus jóslatait, az éppen aktuális helyzetünkhöz és nézőpontjainkhoz igazítani. Mert János evangélista olyasmiket is följegyzett, hogy: „...aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló...” (János evangéliuma, 10. fejezet, első vers, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája). Meg se kíséreljünk ebből messzemenő következtetéseket levonni, hiszen önmagában ez is egy kiragadott gondolat, ami nagy sebességgel terjed a közösségi oldalakon, ám a józan parasztész logikája szerint megfogalmazott jézusi bölcsesség, mely akolról, juhokról és jó pásztorról elmélkedik a szövegkörnyezetében, közérthető és tanulságos ugyanakkor.

 

Élő pajzsként használt kisgyerek a röszkei határállomás ostrománl. Forrás: Mandiner.hu


Ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy minden igaz, és annak az ellenkezője is. Egyetlen korrekt hozzáállás marad: tájékozódni minden irányból, úgy kialakítani egy emberséges, a realitások talaján mozgó álláspontot, és ha kell, a mellette való érveléssel javítani a közbeszéd színvonalán. Az igazat is mondani, ne csak a valódit, és fordítva! Csak a vak nem látja, hogy olyasmi zajlik a közvetlen környezetünkben, uniós polgárokként pedig a saját házunk táján, amely mindannyiunkat érzékenyen fog érinteni hamarosan.

 

Szabadság, 2015. szeptember 18., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/118160

Tranzitzóna

1.

Szögezzük le mindjárt a legelején: ami bevándorlás-ügyben zajlik Európa-szerte, az elsősorban humanitárius katasztrófa, melynek a megszokott és természetes életterüket otthagyni kényszerülő tíz- és százezrek az igazi kárvallottjai. (Szomorú dolog, hogy ismételgetni kell az evidenciákat, ám a fortélyos félelem, amely igazgat minket, és amelynek a nevében könnyen számíthatunk mindenféle címkékre, szinte kötelezővé teszi.) Hogyan sodródtak ezek az emberek abba a nyomorúságba, amelyben most vannak, és ki milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért, amely a befogadó országok polgárai számára is kezd nyomasztóvá és elviselhetetlenné válni, arról sokan sokat írtak. Magamra nézve szinte kötelezőnek tartom, hogy foglalkozzak a témával, hiszen a migráció, menekültáradat, gazdasági bevándorlás, modern kori népvándorlás – nevezzük úgy, ahogy akarjuk – itt zajlik a közvetlen közelünkben. Barátaink, rokonaink, adott esetben mi magunk is napról napra szembesülünk ezzel a problémával, még ha nem is szeretnénk tudomásul venni. Rosszul vizsgázik Európa mind a közös menekültügy, mind pedig az önvédelmi stratégiák tekintetében. Biztonságpolitikai szakértők nem győzik hangsúlyozni már év eleje óta, mennyire meggyengült a kontinens immunrendszere, köszönhetően annak a felelőtlenségnek is, amely szinte áramlik az európai kancelláriákból. S bár sokaknak ez nem tűnik fel – hiszen a képernyő mögötti fotel-biztonságból a napi valóság és kegyetlenség egy mozdulattal átváltható szappanoperává –, lassan az alkalmatlanság és a szétesés jeleit kezdi mutatni a világ, ahová tartozni szeretnék. Peremvidékén ugyan megvetettük már a lábunk, viszont román állampolgárokként még csak nem is utazhatunk be kontroll nélkül. A schengeni övezetről beszélek, a kulcsszó pedig a peremvidék. Tanulhatjuk történelemből, hogy mit jelent ütközőzónának lenni, bár ez egyre kevesebbeket érdekel, még kevesebbeknek referencia. Komolyan vehető, különböző korok történelmi és társadalmi sajátosságait nem összekutyuló, de a lényeget mégis szem előtt tartó tanulságokat már csak elvétve, szélesebb látókörű történészek vagy gondolkodók képesek levonni.

2.

Minap azt kérdezte tőlem egy román barátom, hogy szerintem melyik a legszebb  és legigazabb román közmondás? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy válaszomat kontextusba ne helyezzem, ezért rövid gondolkodás után magabiztosan rávágtam: Țara arde, baba se piaptănă. Vagyis ég a tető a fejünk felett („...a haza lángol...”), a nyanya pedig odabent szépítkezik. Értelmezze ki-ki a maga szájíze szerint. A haza nekem e pillanatban Európát, a mérsékelt égövi kontinest jelenti latin betűvel, római joggal, sok édesvízzel és gótikával, szűkebb értelemben pedig a Kárpát-medencét mindazzal, amit rongyszőnyeg módjára összeszőttünk és szétteregettünk benne, mint identitást. A nyanyára nem érdemes szót pazarolni, ő a modern kori vén Europé amnéziás tünetekkel és magas életszínvonallal, akit megrabolni bármikor, elrabolni viszont már nem igazán akarna senki.

3.

Föltehetnénk a kérdést, miért volt olyan égetően fontos a magáétól gyökeresen különböző kultúrák és társadalmak életterében folyton demokratizálni akaró Nyugatnak beavatkozni az ott zajló folyamatokba egy viszonylag stabil Közel-Keleten, olyan országokban, amelyekkel hosszan üzleteltek diktatúra-korukban évtizedekig, és miért lett hirtelen annyira tesze-tosza a világ legnagyobb és leghatékonyabb(nak tartott) katonai szövetsége, amikor pótolhatatlan kulturális kincseket pusztítanak el és a történelem legsötétebb, legvadabb szörnyűségeit idéző mészárlásokat hajtanak végre élő egyenesben – de nem is tesszük fel, mert adott esetben elszégyellnénk magunkat a válaszokat hallva. Az igazakat, persze, nem csak a valódiakat. És fordítva. A kettő egymás nélkül ugyanis nem megy, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, szomorúbb, felháborítóbb.

4.

Divat lett Magyarországot lesajnálni annak kapcsán, ahogyan a csődközelből visszatántorgó, alig tízmilliós kompország az arányaiban példátlan (értsd: arányaiban, de már nem csak!) migrációs hullámot megpróbálja feltartóztatni és kezelni az Európai Unió peremvidékén, ami egyrészt nemzetközi szerződésekben, kőkemény feltételekkel vállalt kötelezettsége, másrészt az egyetlen becsületes, uniós és schengeni jogszabályoknak is megfelelő magatartás a térségben. (Vö: Görögország esetével, amely ugyan szintén tagja a schengeni övezetnek, ám terültén csak az nem halad át regisztrálatlanul, aki nem akar.) Lehet azon filozofálni, hogy mennyibe kerül a kerítés, szabad-e ujjlenyomatot venni teljességgel beazonosíthatatlan, okmányait önkezével széttépő, végső soron valóban határsértő bevándorlóktól egy olyan rendszerben, ahol az őshonos polgárnak az íriszmintáját is rögzítik már az útiokmányaiban, esetleg mennyire etikus leszállítani a Bécsbe vagy Berlinbe tartó vonatokról az érvényes menetjeggyel igen, de személyazonosítóval nem rendelkező migránsokat, ám nem érdemes. Egy államapparátusnak, amely szembesül egy szinte beláthatatlan következményekkel járó válsággal, nem is a filozofálgatás a dolga, illetve az is, de pragmatizmus okán, s ezt józan mérlegelésnek hívják. A terepen tapasztalható valóságnak ugyanis teljesen más nyomorúsága, látványa, kockázatai és tanulságai vannak, mint a médiában kibontakozó, meglehetősen egyoldalúan és szelektíven illusztrált féligazságoknak. Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan  fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...

5.

Tetszik vagy sem, ez mégsem csak humanitárius katasztrófa, amelyet szociális munkával felszámolhatunk, de komoly biztonságpolitikai kockázatai vannak, főként, hogy a migránsok vélt vagy valós, az Európai Unióban őket, mint menekülteket megillető jogokra hivatkozva egyre kevésbé hajlandóak együttműködni azokkal a hatóságokkal, amelyeknek pedig kutyakötelességük a jogaik mellett a kötelezettségeikre és a viselkedési szabályokra is figyelmeztetniük őket. Azóta, amióta ott jártam, a Keletinél jócskán elfajult és pattanásig feszült a helyzet, köszönhetően azoknak a felelőtlen ígérgetéseknek is, amelyek egyes EU-megmondók szájából elhangzanak, hogy aztán kiderüljön: mégsem úgy gondolták, ahogy mondták. A sógoroknak eszük ágában sincs lazán be- vagy átengedni őket Ausztrián, a németeknél pedig a hírek szerint már háromszáznál is több agresszió történt a migránsok fogadására vagy ellátására kialakított létesítmények ellen. Magyarország viszont szégyellje magát, és kész.

 

Szabadság, 2015. szeptember 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/117838

Európa kapujában

“Kell a kerítés, mert fel kell készülni a befogadással járó feladatokra.” – fogalmaz Böjte Csaba ferences szerzetes egy, a napokban vele készült interjúban, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy jó nagy kapuk nélkül a kerítés vállalhatatlan és megmagyarázhatatlan. Egyszerűen fogalmaz, mégis a legtöbbet mondja el arról, amivel Európának szembe kell néznie mostanában: többet, amennyit értelmetlen és viszketeg vitáik során az ideológiai környezetszennyezők e témában valaha is fognak.

A technikai határzár, amelyet Magyarország tervez déli határszakaszának ideiglenes védelmére, sokak szerint egy szégyellni való és embertelen vasfüggöny, amely egyfelől kirekeszti a védelemre szorulókat, másfelől elszigetel egy egész országot a civilizált Európától. (Hogy ez utóbbi szókapcsolat mit is jelent pontosan az indentitás-zavarokkal küszködő kontinensen, arról sokat, nagyon sokat kellene beszélni.) Mások szerint a kerítés, ha megvalósul, egy felelős kormányzat rendkívüli, ám szükségszerű döntésének eredménye lesz, melyet rendkívüli helyzetben eszközöl olyan titkosszolgálati és nemzetbiztonsági információk birtokában, amelyekről kevés fogalma lehet a civil szférának. Az Európai Bizottság illetékesei elismerik, hogy a Unió külső határainak védelme, tehát annak módja is tagállami felelősség, a technikai határzár ötletét azonban rendszer-idegennek tartják, miközben hatékony, az érintett felek érdekeit egyaránt figyelembe vevő javaslataik nehézkesen születnek és hosszan tévelyegenk a bürokrácia folyosóin. A bevándorlók brüsszeli kvóta szerinti elosztásának ötletét rekord gyorsasággal fúrták meg az uniós tagországok döntéshozói, mondván: ez csak önkéntes felajánlások alapján képzelhető el. Bonyolítja a képletet, hogy a kötelező kvóta-rendszer a polgárok szabad mozgására vonatkozó jogszabályok szerint is nehezen értelmezhető: ki dönthetné el ugyanis, hogy a bevándorlók hol „kívánjanak” élni, ha már befogadták őket?

 

 

Mindeközben az Európába irányuló migráció sosem látott méreteket ölt és drámai, gyakran ellentmondásos helyzeteket produkál. A hírcsatornák rendszerint a Fölközi-tengeren hánykolódó, zsúfolt lélekvesztőkről és a Csalagútnál megrohamozott kamionokról tudósítanak, ingerküszöbüket alig érik el a schengeni zöldhatáron át érkezők hányattatásai, hiszen ők nem „produkálnak” látványos képsorokat. A jóhiszemű polgár azonban kénytelen azon is elgondolkodni, hogy a naponta százával, ezrével érkező bevándorlók miért semmisítik meg irataikat, ha valóban válságövezetből érkeznek, miért csak bizonyos jóléti társadalmakban éreznék magukat biztonságban, és miért kívánják illegális határátlépéssel, tehát jogellenes cselekedettel megszerezni a menekült-státust, ha ezt könnyűszerrel megtehetnék bármely határákelő ponton egy sima regisztrációval is? Egyáltalán: miről szól az Európa kapujában zajló bevándorlási dráma, és van-e józan parasztésszel is vállalható, humánus, mégis felelősségteljes megoldása?

 

 

Migrációs hullámlovasok egyre többen vannak, jócskán elszabadult a menekültügyi szakértelem, az úton-útfélen megnyilatkozók azonban többnyire a mások számlájára kívánnak irgalmasságot gyakorolni, a maguk részéről simán letudják a szolidaritást egy-egy karácsonyi ételosztással. A tények azonban makacs dolgok, ha nem is akarjuk tudomásul venni őket. Például azt, hogy Magyarország az ENSZ Menkültügyi Főbiztossága szerint 2014-ben a kilencedik legtöbb menedékkérőt fogadta be a világon, az Eurostat legutóbb közzétett adatai szerint pedig nem csak fejlettségét és kapacitásait figyelembe véve, de abszolút értékben is az Európai Unióba irányuló legnagyobb migrációs hullámmal küszködik. Adatsoraik ismeretében lepereg az idegengyűlölet vádja. A magyar hatóságok által ebben az esztendőben regisztrált bevándorlók száma jelenleg több, mint 62 ezer fő, becslések szerint év végére elérheti a 120 ezret is. Komplett Nyíregyháza, Győr vagy Kecskemét – egyetlen esztendő alatt. A vonatkozó uniós jogszabály értelmében az illegális bevándorlók ügyében az a tagország illetékes, amelynek a területén a bevándorlók regisztrálnak. Vajon hogyan képes helyzetük tisztázásáig méltányos bánásmódot biztosítani számukra egy olyan ország, ahol állítólag három-négymillió ember él a létminimum környékén?

Aki nem ideológiai megfontolásból figyeli az események alakulását, már hónapokkal ezelőtt világosan láthatta, hová fajulhatnak a dolgok. Lehet, hogy a magyar kormányzat e tárgykörben tett lépései kiverik a migrációs ügyekben kikultúrált fejekben a biztosítékot, ám a budapesti stratégia logikus abban az értelemben, hogy minden alkalmat megragadva felhívja a brüsszeliták és a közvélemény figyelmét a magyar-szerb határon kialakult helyzet tarthatatlanságára, ugyanakkor kiprovokálja, hogy állást foglaljanak és megoldási javaslatokkal rukkoljanak elő. Hiába szapulják vezércikkekben a magyar döntéseket Európa-szerte: az uniós közvélemény paradox módon éppen ezekből az anyagokból értesülhet arról, hogy amit a magyar kormány migrációs ügyekben tesz vagy tenni készül, az korántsem példanélküli, másrészt hasonló problémák megoldási kísérleteiről szól, mint amilyenekkel ők maguk a saját életterükben már évek, évtizedek óta szembesülnek.

 

Szabadság, 2015. június 27.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/116012