Az opera, mint ajándék.

 

Olyan az én esetem  a Kolozsvári Magyar Operával, mint egy filmelőzetesben: bármilyen egyezés a valósággal a gondviselésen múlik, a szubjektív történet valamennyi szereplője viszont valóságos, a sétatéri színpad körül gravitáló identitásunk nélkülözhetetlen, szerves részét képezik.

Tizenkét esztendővel ezelőtt indult. Állatira maszkírozva, naftalinszagú bőrökbe csomagolva, kamerák előtt szekundáltam az Operamesék egyik trópusi, mocsaras szegletében. Valami Mozart… Így született Monostatos, a fekete lelkű szerecsen. Az ötlet az én zenés színpadi mentoromtól, Incze G. Katalintól származott, azóta nettó haszonélvezője kívánok lenni mindannak, amit ő tud a színpadi muzsikáról. A Varázsfuvola setét alakja persze bennem él, a jelleme együtt alakul velem, csak a szabályok, a fogódzók maradnak, no meg a gyönyörűen pusztuló mesebeli nyomorúság, amit az előadás díszlete jelent változatlanul: kicserélődött mindenki körülöttem, akinek a színpadon az én  debütömhöz köze volt.

A szerecsennel sokminden történt az elmúlt tizenkét esztendőben. Üzletelt Puccini Pillangókisasszonyával, Antiformalista mutatványosbódéban értekezett Sosztakovics-módra, majd elbukott egy barokk futamon, Telemann Pimpinonjaként… A „nagy találkozás” is frontális ütközés a kortárs operákkal. Demény Attila műveinek librettója költészet, a zenéjük majdnem olyan bonyolult, mint egy függvényelmélet. Úgy is nevezem: matek-zenének. Matematikus azóta sem lett belőlem, a kamaraműveken viszont fanatikusan végigrágtam magam. Előbb a Parafarm kandiscukor-hegységét nyihogtam, mint Benjámin szamár, aztán a Bevégezetlen ragozás egylöketű szellemképei között bolondultam el Örkényben és zenében egyaránt, hogy végül gyök-magyarként végezzem Az utolsó meggymag szürke porondján: sehol egy égi Kolozsvár…

Orbán György Pikkó hertzegének esendő, tragikus hősét, Sibukot, az árva gyermekből kiteljesedő táltos-diplomatát beugróként kellett a színpadra vinni. Volt előképem az egyetemről, a színházi mindennapokból, mégis ekkor tanultam meg igazán, mit jelent a fanatikus munka. Mélyvíz, amelybe Selmeczi György dobott! És volt bizalma Vajda János „nyitott borotvaként” nyargaló bohócát, Valeriót is meglátni bennem. A Leonce és Léna komplett opera-csemege minden kísérletezőnek, amivé magam is lettem. Az üveghegy üvegből volt, a szökőkút szökött, a gyertyák csonkig égtek, a zenekar pedig, ez az áldott entitás úgy lökött a színpadra az árokból, mintha közülük való volnék. Évekkel később az alapművet játsszuk a sétatéri színpadon. A remekbe szabott frázisoknak olyan különleges felhangjai vannak, amelyeket játszó pajtásaim közül csak én hallhatok: minden egyes szófordulatnak fülembe cseng a kottaképe...

 

A Gianni Schicchi apropóján, amelyben Gherardo szerepét párhuzamosan játszottam-énekeltem az Állami Magyar Színház és a Kolozsvári Magyar Opera egy-egy produkciójában, illik szólnom arról, mennyire gyümölcsözőnek tartom az átjárást a műfajok között. Ugyanaz a remekmű, ugyanaz a szerep, két gyökeresen más ízű előadással. A Színház majd’ az egész társulatát fölvonultatja, vendég énekesekkel, karmesterrel és zenekarral, akiket viszont mi látunk szívesen ugyanúgy, ahogy engem a Kolozsvári Magyar Opera szokott. Legutóbb a Báthory Erzsébet musical-operában, melyben a szemünk előtt születő zenedrámával igazi nagyszabású kísérleti produkció bontakozott ki.

Cipollát, a tragikus mágus alakját Vajda János Mario és a varázsló c. egyfelvonásosából ajándékba kaptam a Kolozsvári Magyar Operától. A cipolla hagymát jelent olaszul: illata penetráns, a vele való bajlódás könnyfakasztó, mert a héjat héj borítja, legbelül meg a nagy semmi van. Cipolláról is így szakadnak le a trükkök és a titkok, hogy legbelül csak egy mezítelen ember maradjon. A színész. Az énekes. Finita. 

elmegyek átöltözöm

nem ismersz fel ígérem*

 

 

Megjelent a kolozsvári zenés színjátszás 220 évét megörökítő jubileumi kiadványban. (Kolozsvári Magyar Opera)

 

* Visky András – Bevégzetlen ragyogás