O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Vic...tory!

 

David Camreon brit miniszterelnök nagyon tud valamit uniós és nemzeti politikából. A lomha gondolkodásúnak és rossz reakciós képességűnek tartott EU-bürokrácia nem kis bosszúságára megtartotta magának Nagy Britannia miniszterelnöki székét. Kicsit olyan, mint a mesebeli okos lány: lebegteti a brit választók szeme előtt az EU-tagságról szóló 2017-es népszavazás lehetőségét, miközben ő maga egyértelművé teszi, hogy inkább az Unió reformjára törekszik, semmint az attól való függetlenedésre. Ha figyelembe vesszük, mennyire taktikusan és szívósan vezényelte le a jelenkori Európa talán legdemokratikusabb eseményét, a Skócia függetlenségéről szervezett népszavazást, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy 2017-ben is arcvesztés nélkül, megerősödve kerül majd ki az EU-tagságról szervezendő népszavazásból. Cameron sokkal inkább képes összehangolni a saját választói, tágabb értelemben pedig Nagy Britannia érdekeit a demokratikus politizálás játékszabályaival, mint a komplett brüsszeli mamutokrácia. Pontosan tudja, hogy a “démosz” jelenti a bázist, amelyre támaszkodni lehet, nem pedig a “kratein”, vagyis az uralkodni, jelen esetben az irányítani vágyás, melynek érdekében sokak szerint a tagországok rovására feszegeti saját kereteit Brüsszel. Könnyű persze Cameronnak: a brit parlamentarizmus modellként szolgál az európai demokráciák – köztársaságok vagy monarchiák – számára, semmi mást nem kell tehát tennie, mint komolyan venni e hagyományokat, miszerint a hatalom forrása és birtokosa végső soron a nép, ha pedig annak kedve támad soron kívül is véleményt formálni valamiről, akkor azt a saját maga által is vállalt szabályok szerint bármikor megteheti, s még csak alkotmány sem kell ehhez a politikai kultúrához. Brüsszel a hasonló problémák kapcsán épp a skóciai népszavazással szemben táplált ellenszenvével mutatta meg, mire telik tőle. Tudományos-fantasztikus téma, de képzeljünk csak el egy hasonló kezdeményezést például... Szlovákiában!

 


A skótok is nagyon tudnak valamit: úgy maradtak a brit államközösségben, hogy közben a függetlenség-pártiak röviddel a Skócia függetlenségéről rendezett, bátran állíthatjuk: világszenzációnak számító népszavazás után legalábbis megtízszerezték a képviseletüket, s ezzel együtt érdekérvényesítési képességüket Londonban. (Tanulhatnánk tőlük!) Beszédes adat, hogy a Munkáspárt erősen beágyazott skóciai tagozatának a vezetőjét, amúgy az árnyékkormány külügyminiszter-jelöltjét egy függetlenségpárti, 20 esztendős egyetemista, Mhairi Black győzte le, aki ezzel a teljesítményével lesz a brit parlament alsóházának 1768 óta (- akkor Charles James Fox 19 évesen) legfiatalabb tagja. Saját pártjának, a Skót Nemzeti Pártnak a vezetősége máris bejelentette, hogy Nagy Britannia esetleges kilépésével az EU-ból újra napirendre tűzik a függetlenedést, ez pedig logikusan az EU-tagság fenntartása mellett szavazókat erősíti majd 2017-ben, Cameron tehát nagy mozgástérrel taktikázhat.

 


A Daily Mirror fekete címlappal gyászolta meg egy demokratikus választás eredményeit. Érthetjük ezt úgy is, hogy a szavazás intézménye, vagyis a népszuverenitás kifejezésének legdemokratikusabb és -szabályszerűbb  aktusa csak addik OK, ameddig a mi szájunk íze szerinti eredménnyel kecsegtet. A brit celebek egy része is azt üzeni: nem barátjuk Cameron. Kár, hogy a brit választópolgárok jelenlegi többsége ezt másként gondolja. Lehet, hogy meg kellene végre érteni: nem a celebek bulvárhíreiből, de sokkal inkább a szélesebb néprétegek napi aggodalmaiból tevődik össze az élet? Ezek kezelése egyre inkább kulcskérdés lesz Európában, és ezt David Cameron-nál kevesen tudják ma jobban az identitás-zavarral küszködő kontinensen.

Katalánok, skótok, székelyek

Tanulj, székely, hogy katalán legyen belőled! – ajánlottam a barátaim figyelmébe egy tudósítást, mely a Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából szeptember 11-én szervezett hatalmas tömegtüntetést minden idők legnagyobb európai megmozdulásaként aposztrofálta. Számháborúzni persze Sanyolországban is tudnak: a madridi lapok „csak” több százezer embert emlegettek, a tüntetés szervezői viszont kétmilliós tömegről beszélnek, mely Barcelona két egymásba torkolló surgárútján V alakzatban tett tanubizonyságot Katalónia függetlenedési szándékainak komolyságáról. E számok hallattán kicsit meghunyászkodik bennem a székely: Erdővidéken aligha tudnánk ilyen drámai hatású menetelést összetrombitálni, a legutóbbinak is, a résztvevők magas száma ellenére szórványos arculatát mutogattuk a nagyvilágnak, élő egyenesben. Csíksomlyót a maga szakrális jellegével nem tartom illendőnek idecitálni, bár a pünkösdi Babba Máriának sok tekintetben köze van a székely és csángó katolikus identitás, újabban pedig a felekezetek feletti nemzeti érzület erősítéséhez. (A vallási türelem „őshazájában” ez tulajdonképpen természetesnek is tekinthető.)

 


Mindannyian tudjuk, szinte kívülről fújjuk a hajdan székekbe szerveződő székelység sajátos önrendelkezési jogaiból és intézményeiből származtatott jelenkori autonómia-törekvések hivatkozási pontjait. Az persze már keveseket érdekel, hogy a székely önrendelkezésből gyököt vonás nem modernkori találmány, legalább négyszáz éves, szomorú hagyománya van. Hogy történész barátaim meg ne kövezzenek, csak vázlatosan emlegetném fel a János Zsigmond elleni felkelést 1562-ből, amelynek a Székelytámadt és Székelybánja csúfnevű várakat és a székelyek jobbágysorba taszítását „köszönhetjük”, netán a Báthoryak próbálkozásait, amelyek miatt a háromszéki, csíki, gyergyói és udvarhelyi székelység 1599-ben egyszerre Vitéz Mihály táborában találta magát, vagy éppen a Mária Terézia-féle erőszakos sorozást, mely a madéfalvi vérengzésbe és az ún. elcsángálásba torkollott.

Az önrendelkezési jogok hagyománya mellett fontos hivatkozási pont az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyik bekezdése, mely expressis verbis kimondja: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Viszont az is köztudott, hogy a román közgondolkodás lényegében azóta hanyagolja az amúgy jószándékú elvek napirendre vételét. És szintén hivatkozási pont a kommunista “vívmányként” értelmezhető, módszeresen elsorvasztott, ám formailag mégiscsak létező területi-adminisztrációs egység, a Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány megléte 1952 és 1968 között.

 


A legújabb kori székely autonómia-törekvések igazi legitimációját azonban az Európai Unióban működő különböző autonómia-formák jelentenék. Ezek felemlegetése, a velük való érvelés, legutóbb pedig az egyik autonómia-forma, a dél-tiroli erdélyi adaptációjának közvitára bocsátása mifelénk viszont nem a megfontolás tárgya, inkább muníciót szolgáltat választási retorikák magyarellenes felhangjaihoz. A területi jelleget mellőző kulturális autonómia-tervezet, pusztán etnikai vonzata és a pozitív diszkrimináció elve miatt sikkad el a bukaresti törvényhozásban. Csak az “ugyanannyi jogot Csíkszeredának, mint Caracalnak” típusú, kétes értékű megoldások jöhetnek szóba uniós kényszer miatt, ez pedig a fentről diktált regionalizációt vetíti előre, nem egy önkormányzatok szabad társulásán alapuló, az egyes régiók sajátosságait és a vonatkozó európai ajánlásokat figyelembe vevő gyakorlatot. Ebben persze magunk is ludasok vagyunk némiképp, hiszen például az utóbbi 25 évben kialkudott nyelvi jogainkkal sem kívánunk maradéktalanul élni – noha ennek nem gyakorlati haszonnak, hanem elvi kérdésnek kellene lenni –, s ezt épp azok a statisztikák bizonyítják, amelyek az igényeinket is igazolhatnák.

 

 

Az autonómia-törekvések mellett nyilván jelentős gazdasági érvek is felhozhatók, amelyeket hosszan lehetne vitatni pro és kontra, mert távolról sem igaz a sztereotípia, miszerint Bukarest vagy valamely “gazdag” régió nélkül a Székelyföld életképtelen lenne. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi megye, köztük a székely megyék adófizetői nagyobb összegű befizetésekkel járulnak hozzá a központi költségvetéshez, mint amennyit onnan visszaosztanak nekik. Az altalajkincsek kitermelésének Bukarestbe vándorló hasznáról vagy a nagyvállalatok hatalmas összegű befizetéseiről már beszélni sem érdemes.

Bezzeg a katalánok! A jelentős önkormányzatisággal felruházott Katalónia Spanyolország pénzesládikója lett, gazdasági ereje a katalán identitás megerősödését eredményezte, függetlenségi törekvéseit pedig osztatlan lelkesedéssel képes tömegrendezvények egész sorával kifejezni. Madrid ugyan elvitatja a tartomány önállósulásának jogát, ám a népszavazást ők is megtartják novemberben. Ilyesmiben a székelyek – és tágabb értelemben az Erdély gazdasági önállóságát felvető román gondolkodók – belátható időn belül alig reménykedhetnek. És bezzeg a skótok! Az Egyesült Királyság saját parlamenttel is rendelkező tagországában, Skóciában 300 esztendei birodalmi és egységállami lét után most egy kétesélyes népszavazáson vihetik dűlőre a függetlenség ügyét, nem rettenve vissza semmilyen gazdasági-politikai következményekkel való riogatástól.

 


Kapkodjuk a fejünket, hogy kire érdemes odafigyelni, mi lehet a követendő út, melyik lehet a legalkalmasabb módszer, pedig egyszerű belátni, hogy üdvözítő recept és taktika nincsen. A skót és katalán példa szimpatikus ugyan, ám ellenszenvet gerjeszt a hasonló törekvésektől rettegő, jelentős nemzeti és etnikai kisebbségekkel rendelkező országok többségi társadalmaiban, akik nem kis túlzással koszovósodást, krímesedést kiáltanak. Logikus fejlemény, hogy a civilizáltabb válóperhez hasonlító skót, és a perlekedőbb katalán példa egyaránt elkerülendő forgatókönyv lesz ezen országok számára. Borítékolható, hogy a székely, tágabb értelemben pedig az erdélyi önrendelkezési törekvéseket ez jócskán megnehezíti majd.