O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Helyzet van


Menni vagy maradni? Hamleti léptékű dilemmát oldott fel David Cameron az Európai Unióból való kilépés ügyében szervezett népszavazással, a BREXIT ugyanis ilyen-olyan formában évtizedek óta tematizálja a brit politikát és közvéleményt. Az Európai Unió történetében Nagy Britannia volt az egyetlen tagország - jogilag ugyanis még hosszú ideig az marad! –, amely kétszer is megszavaztatta állampolgárait a bentmaradásról. Nem divat a konzervatívokat összekötni a progresszióval (értsen ez alatt bárki bármit is!), de tudni kell, hogy az Egyesült Királyság belépését az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe tory kormány vezényelte le, az 1975-ös népszavazáson pedig, már ellenzékből, maga Margaret Thatcher, a brüsszelita szuperállami törekvéseket később erősen kritizáló Vaslady is fennhangon támogatta – a kormányzó balodali Munkáspárt többségével szemben! A törésvonalak persze akkor sem, és most sem kizárólag a párthovatartozás függvényében alakultak ki.

 


Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Brüsszelben euroszkeptikus vezetőnek tartják, mégis ő volt az egyetlen a tagországok vezetői közül, aki egy kilépéspárti brit napilapban az Egyesült Királyság bentmaradása mellett kampányolt egészoldalas hirdetéssel. Személyes érdeke is fűződött hozzá, hiszen David Cameronnal fontos szövetségese távozik az Európai Tanácsból, aki hozzá hasonlóan ellenállt Brüsszel lopakodó föderalizációs kísérleteinek, mi több: épp a népszavazás ötletével sikerült egy sor különengedményt kicsikarnia Brüsszeltől. Akkor siettek az EU-bürokraták leszögezni, hogy egyedi megállapodásról van szó, senki ne merészeljen hasonló követelésekkel előállni. Megállapodásuk nem a tagegyenlőség és az egyenlő bánásmód elvének megerősítéséről szólt, így más országok állampolgáraiban tovább rombolta Brüsszel tekintélyét. Nem téved tehát a magyar miniszterelnök, amikor mélyreható uniós reformokat sürget: a BREXIT sokkhatása alatt nyilatkozó európai vezetők és pártcsaládok meglepő egyhangúsággal ismételgetik ugyanezt az érvet. Kérdés, ki mit ért uniós reformokon?

Érdemes elgondolkodni a nagy közvéleménykutató cégek óvatoskodásán, illetve azon a tévedésnek bizonyuló optimizmuson, amellyel az utolsó pillanatban mégis 4 százalékpontos különbséget jósoltak a bentmaradók javára. Erősen heterogén, multikulturális közegben nehezebb a választók szándékát és aktivitási hajlandóságát modellezni, magyarázzák a szakértők, a multikulturális London és környéke viszont a várakozásoknak megfelelően rávert a BREXIT támogatóira. Van azonban egy szempont, amivel kevésbé számoltak, mégpedig a rejtőzködő szavazók és a „bizonytalanok” hallgatásának okaival. A megbélyegzési „kultúra”, amellyel az ideológiai fősodor egy ideje kezelni szokta az ellenvéleményt, minden bizonnyal hozzájárult az előrejelzések torzulásához: fordított végeredmény esetén egy 4 százalékpontos tévedés dupla súllyal esik a latba, ez pedig nagyon is túl van a hibahatáron.

 


A népszavazás demokratikus gyakorlat, még akkor is, ha némelyek szerint egy mezei választópolgár nem képes felelős döntést hozni bonyolult közügyekben. (Miért is szavazunk egyáltalán bármiről?) Ezzel Brüsszelben is tisztában voltak az Európai Unió bővítési folyamatában, illetve a Lisszaboni Szerződés kapcsán, amely az EU-bürokrácia hatásköreit megnövelte: Írországot kétszer is megszavaztatták, hogy a megfelelő eredményt kicsikarják, természetesen különalkuk megkötésével. A brüsszeli statusquo ellenében megfogalmazott népszavazási igények azonban már nem férnek össze az EU-bürokraták ízlésével. Ennek jeleit láttuk a skót függetlenség ügyében szervezett 2014-es népszavazás kapcsán is, ahol a brüsszeli figyelmeztetés szerint ha Skócia kiválik az Egyesült Királyságból, azzal EU-tagságát is elveszíti. Furcsa hozadéka e logikának, hogy Skócia előljárói most a bentmaradás mellett kampányoltak, BREXIT esetére azonban kilátásba helyeztek egy következő függetlenségi népszavazást. Hasonlót fontolgatnak most az észak-ír és walesi vezetők is, Gibraltárra pedig a spanyol külügyminiszter jelenkezett be.  A dominó tehát borulni látszik, felmerül a FREXIT, vagyis az alapító tagnak számító Franciaország kilépésének a kérdése, hiszen ott még alacsonyabb az EU támogatottsága, mint Nagy Britanniában. Az valószínűleg túlzás, hogy a brit választópolgárok a saját Trianonjukat szavazták volna meg: ehhez egyrészt Londonnak is lesz egy-két szava, másrészt viszont Gibraltárt leszámítva még azokban a tartományokban is, ahol a BREXIT hívei maradtak alul, többnyire kiegyensúlyozottak az erőviszonyok.

Köztudomású, hogy az uniós tagországok biztonságát, gazdasági és politikai érdekeit súlyosan csorbító jelenségek, események (például a görögországi államcsőd vagy a migrációs válság) mennyire nehezen hozzák mozgásba az Európai Unió brüsszeli mechanizmusait. Helyettük tagországi szerepvállalások kínálnak ideig-óráig megoldást. Józan emberben fölmerül a kérdés: egy ilyen horderejű kérdésben, mint amilyen a BREXIT-ügy volt, miért nem korteskedtek teljes mellszélességgel az EU brüsszeli vezetői, miközben érezhetően kontraproduktív, burkolt fenyegetések („nem lesz visszaút”, „ha kilépnek, kint lesznek”, stb.) egész sorozatát fogalmazták meg az Egyesült Királysággal szemben? A puszta tény, hogy a BREXIT-tel kapcsolatos uniós álláspont nem a 27 állam- és kormányfőt tömörítő Európai Tanácsban, hanem egy Angela Merkel által hétfőre összehívott német-olasz-francia-ET csúcson körvonalazódik, sokat elárul arról, hogyan keverik a lapokat az Európai Unióban.

 


Sokan úgy gondolják, hogy a BREXIT lefutott kör, pedig ez nem így van. Először is az angol parlamentet semmi sem kötelezi, hogy meg is hozzák a kilépésről szóló döntést, az EK-ban ugyanis nem ügydöntő a népszavazás. Igaz, ahol az EU történetében kétszer is vették a bátorságot, hogy éljenek a demokratkus játékszabályok adta lehetőségekkel, ne csak beszéljenek róla, ott kevés az esélye, hogy következmények nélkül maradjon egy népszavazás végeredménye. David Cameron is ezt erősítette meg a lemondásával. A következmények azonban nem egyik napról a másikra következnek majd be. Évekig tartó tárgyalásokkal lehet csak szétszálazni az Egyesült Királyság és az Európai Unió összefonódását akkor is, ha előbbi mindig különutas politikát folytatott. Egy-két év alatt gyökeresen megváltozhat a geopolitikai szükségszerűség, ezzel együtt pedig a népakarat is, amelynek most leginkább a brüsszeli politikával szembeni protest volt a vezérelve. Nagy Britannia komoly demokratikus hagyományokkal rendelkező európai nagyhatalom, a világ 5. legnagyobb gazdasága, elemi érdeke tehát az EU-nak, hogy ne idegenítse el magától. Helyzet van tehát, nem pedig katasztrófa (jól is néznénk ki, ha alapvető demokratikus jogainkat katasztrófaként kezelnénk!), amelyre hatékonyan és gyorsan kellene reagálni. Az európai kancelláriákban – és természetesen Londonban is – már hónapok óta modellezik a BREXIT hatásait gazdaságra, politikára, integrációra nézve. Remélhetőleg Brüsszelnek is van értelmes, hatékony, és ami a legfontosabb: a uniós polgárok szemében is hiteles forgatókönyve! Ha nincs, meg vannak számlálva a napjai.

Vic...tory!

 

David Camreon brit miniszterelnök nagyon tud valamit uniós és nemzeti politikából. A lomha gondolkodásúnak és rossz reakciós képességűnek tartott EU-bürokrácia nem kis bosszúságára megtartotta magának Nagy Britannia miniszterelnöki székét. Kicsit olyan, mint a mesebeli okos lány: lebegteti a brit választók szeme előtt az EU-tagságról szóló 2017-es népszavazás lehetőségét, miközben ő maga egyértelművé teszi, hogy inkább az Unió reformjára törekszik, semmint az attól való függetlenedésre. Ha figyelembe vesszük, mennyire taktikusan és szívósan vezényelte le a jelenkori Európa talán legdemokratikusabb eseményét, a Skócia függetlenségéről szervezett népszavazást, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy 2017-ben is arcvesztés nélkül, megerősödve kerül majd ki az EU-tagságról szervezendő népszavazásból. Cameron sokkal inkább képes összehangolni a saját választói, tágabb értelemben pedig Nagy Britannia érdekeit a demokratikus politizálás játékszabályaival, mint a komplett brüsszeli mamutokrácia. Pontosan tudja, hogy a “démosz” jelenti a bázist, amelyre támaszkodni lehet, nem pedig a “kratein”, vagyis az uralkodni, jelen esetben az irányítani vágyás, melynek érdekében sokak szerint a tagországok rovására feszegeti saját kereteit Brüsszel. Könnyű persze Cameronnak: a brit parlamentarizmus modellként szolgál az európai demokráciák – köztársaságok vagy monarchiák – számára, semmi mást nem kell tehát tennie, mint komolyan venni e hagyományokat, miszerint a hatalom forrása és birtokosa végső soron a nép, ha pedig annak kedve támad soron kívül is véleményt formálni valamiről, akkor azt a saját maga által is vállalt szabályok szerint bármikor megteheti, s még csak alkotmány sem kell ehhez a politikai kultúrához. Brüsszel a hasonló problémák kapcsán épp a skóciai népszavazással szemben táplált ellenszenvével mutatta meg, mire telik tőle. Tudományos-fantasztikus téma, de képzeljünk csak el egy hasonló kezdeményezést például... Szlovákiában!

 


A skótok is nagyon tudnak valamit: úgy maradtak a brit államközösségben, hogy közben a függetlenség-pártiak röviddel a Skócia függetlenségéről rendezett, bátran állíthatjuk: világszenzációnak számító népszavazás után legalábbis megtízszerezték a képviseletüket, s ezzel együtt érdekérvényesítési képességüket Londonban. (Tanulhatnánk tőlük!) Beszédes adat, hogy a Munkáspárt erősen beágyazott skóciai tagozatának a vezetőjét, amúgy az árnyékkormány külügyminiszter-jelöltjét egy függetlenségpárti, 20 esztendős egyetemista, Mhairi Black győzte le, aki ezzel a teljesítményével lesz a brit parlament alsóházának 1768 óta (- akkor Charles James Fox 19 évesen) legfiatalabb tagja. Saját pártjának, a Skót Nemzeti Pártnak a vezetősége máris bejelentette, hogy Nagy Britannia esetleges kilépésével az EU-ból újra napirendre tűzik a függetlenedést, ez pedig logikusan az EU-tagság fenntartása mellett szavazókat erősíti majd 2017-ben, Cameron tehát nagy mozgástérrel taktikázhat.

 


A Daily Mirror fekete címlappal gyászolta meg egy demokratikus választás eredményeit. Érthetjük ezt úgy is, hogy a szavazás intézménye, vagyis a népszuverenitás kifejezésének legdemokratikusabb és -szabályszerűbb  aktusa csak addik OK, ameddig a mi szájunk íze szerinti eredménnyel kecsegtet. A brit celebek egy része is azt üzeni: nem barátjuk Cameron. Kár, hogy a brit választópolgárok jelenlegi többsége ezt másként gondolja. Lehet, hogy meg kellene végre érteni: nem a celebek bulvárhíreiből, de sokkal inkább a szélesebb néprétegek napi aggodalmaiból tevődik össze az élet? Ezek kezelése egyre inkább kulcskérdés lesz Európában, és ezt David Cameron-nál kevesen tudják ma jobban az identitás-zavarral küszködő kontinensen.