O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Yo soy Barcelona...?

Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

Nyitott szemmel I. - Én elmentem Afrikába fél pénzzel... 1.

Egyetemi hallgató koromban, amikor az újjászervezõdõ kolozsvári magyar színészképzés tulajdonképpen még a Színház körül gravitáló alternatív terekben zajlott, rejtélyes kiruccanásként éltem meg „a Györkös Mányiban” hallgatott színháztörténeti kurzusainkat. Akkoriban az Emlékház inkább Ionesco székekkel zsúfolt abszurdjára emlékeztetett, ahol azonban az elõadás idején is lazán elszürcsölhettük a reggeli kávét. Érthetõ tehát, miért vállaltam tizenöt év múltán szinte gondolkodás nélkül, hogy egy itt zajló rendezvénysorozat házigazdája legyek. A Kós Katalin vezette Györkös Mányi Albert Emlékház nem hazudtolta meg önmagát: alternatív elõadóterembõl az erdélyi közmûvelõdés tekintélyes központjává nõtte ki magát, rendezvénynaptárába pedig szervesen illeszkedtek be az immár második sorozatánál tartó beszélgetõ estjeink. A Nyitott szemmel vendégei nem celebek, hanem tartalmas történetekkel és tanulságos kalandokkal szolgáló barátaink: szenvedélyes világutazók, missziós orvosok, zarándok lelkészek, tudományos kutatók, száguldó riporterek vagy éppen hányatott sorsú arisztokraták – olyan emberek, akik látni, láttatni, megérteni és megértetni képesek az ezerarcú világot, amelyben élünk. A Mûvelõdés hasábjain a velük folytatott beszélgetések szerkesztett változatát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

 

Első beszélgetés

Én elmentem Afrikába fél pénzzel...


Egy örökzöld gyerekdal parafrázisa lett a vezérmotívuma az elsõ beszélgetésnek: Én elmentem Afrikába fél pénzzel… Az ötlet nem is annyira meredek, hiszen Halmen Balázs néhány évvel ezelõtt gondolt egy merészet és nagyot, és gyakorlatilag fél pénzen Kenyában landolt, a Viktória-tó egyik part menti szigetén. Rusinga – mert így hívják a szigetet egyetlen települése szerint – nem is sziget, inkább csak félsziget, hiszen összeboronálták már a szárazfölddel. Balázsnak egyre több köze van az itt élõ luo közösséghez. Adódik a kérdés: mit keres egy huszonéves erdélyi magyar a Viktória-tó partján?

 

Halmen Balázs: Sokszor sokaknak kellett már erre a kérdésre felelnem, és mindig másmilyen válaszokat adtam. A lényeg nyilván az önkénteskedés volt, ám akkor még nem gondoltam, hogy szociális projekt is lesz belõle. Kalandor vagyok, túl sok Rejtõ-könyvet olvastam, így én is utazni vágytam és világot látni.

Laczkó Vass Róbert: Önkéntes vagy tehát és utazó… Nos, én is önként szoktam utazgatni, senki nem kényszerít rá, de keményen megsínyli az éves költségvetésem. Afrika sem olcsó mulatság, mégis ki finanszírozza az útjaidat?

HB: Önköltségen vagyok. Elõbb egy tíz hónapos képzésre jelentkeztem egy iskolai program keretében, de négy hónap múlva csõdöt mondott az egész, én pedig roppant elszomorodtam emiatt. Persze nem adtam fel a dolgot, a maradék hat hónapot restaurátorkodással töltöttem, és végül összejött a pénz.

LVR: Mégsem voltál egyedül, hiszen egy jótékonysági szervezet önkénteseként érkeztél meg Rusingára…

HB: Hát igen: van egy internetes elérhetõség, ahová minden magamfajta fura szerzet – és szervezet – feltöltheti a profilját. Én is ott keresgéltem, legalább száz helyre küldtem önéletrajzot, végül ettõl a kis kenyai Sargy nevû szervezettõl érkezett válasz két mondatban: van egy iskola, ahová tanárt keresnek, jönnék-e oda tanítani? Sem fotó, semmi, gyanúsnak is tûnt a dolog, mégis belevágtam, teljesen vakon. Végül kiderült, hogy ez egy nagyon helyes kis kenyai közösség, a falucskában pedig egy kis szervezet. Ami leginkább megragadott, az az önszervezõdés és az elkötelezettség foka. Semmi segítség a nyugati világból, de a helyi árvákkal kezdeni kellett valamit. Én voltam az elsõ önkéntesük…

Somai László József, a közismert kolozsvári ügyvéd is úgy csöppent a történetbe, mint légy a tejbe. Sokat utazik, de jellemzõen inkább a nyugati kultúrákat látogatja. Ezúttal mégis Fekete-Afrikát választotta, pedig a kontinens még mindig úgy él az európai emberek fejében, ahogyan a földrajz- és történelemkönyvekbõl megtanulták, amilyennek a televízióból megismerték. Tudunk egyet-mást a gyarmatosításokról és a rabszolga-kereskedelemrõl, az apartheid-rendszerrõl és Nelson Mandeláról, az állandó törzsi villongásokról, a szavannák állatairól és a nemzeti parkokról, de annak, aki még nem járt ott, Afrika mégis idegen, sztereotípiák és félelmek benépesítette földrész.

 


Somai László József: Ha Balázs azt mondja, Rejtõ nyomán ment Afrikába, én azt mondom: Balázs nyomán. Innen ered a mi afrikai kirándulásunk. 2011-ben egyik ügyfelem és barátom részt vett a rusingai iskolaépítésben, és akkor elhatározta: legközelebb szervez egy látogató csoportot olyanokból, akik szívesen töltenének néhány napot ezzel a közösséggel. Mutatott nekem is pár fotót, én pedig azonnal rávágtam: oké, mikor indulunk?

LVR: Nagy kalandornak ismerünk, de mondd csak: Afrikából visszatekintve milyennek láttad Európát, illetve milyennek Afrikát, miután már hazajöttél?

SLJ: Nos, én valóban a földrajztanáraimtól kaptam a saját Afrikámat, amely bennem élt, még ha késõbb árnyaltam is ezt a képet, és azt kell mondanom: egy dolog, amit õk tanítottak – és van az igazi Afrika. Látunk persze dokumentum- és ismeretterjesztõ filmeket, amikor azonban élõben tapasztalunk valamit, akkor kiderül, hogy semmi sem úgy van, ahogy van. Kijössz a reptérrõl, és azonnal az elképzelhetetlen mélyszegénység vesz körül. Az ember ilyenkor túlozni szokta a sztereotípiáit, nekem is mindenféle félelmeim lettek…

LVR: Például folyton mostad a kezed…

SLJ: Valami fertõtlenítõ folyadék állandóan velünk volt, sulykolták is belénk, hogy használjuk és ügyeljünk arra, mit fogdosunk össze. A második-harmadik nap aztán idegesítõvé válik a dolog, így nem lehet sokáig Afrikában létezni, hát szép lassan leszokunk róla, és megpróbáljuk végre otthonosnak érezni a környezetünket.

LVR: Balázs, te rögtön az elején hónapokat töltöttél el Rusingán. Afrikából talán egy egész élet ez a kényes európai embernek. Olyan közösségrõl beszélünk, amely a létminimumon és jóval az alatt tengõdik. Milyenek ezek az emberek?

HB: Én is a sztereotípiáimmal érkeztem Afrikába. Úgy képzeltem: egy kis törzsbe kerülök, ahol élnek a hagyományok, este táncolunk a tábortûznél, aztán oroszlánüvöltésre fogok elaludni. Ezzel szemben itt, Rusingán a hagyományok már alig élnek, a fiatalok pedig azt lesik, milyen mobilt vegyenek, hogyan legyen Facebook-profiljuk, melyik focisztár legyen a példakép. Ha kerül egy tévé, maradék hagyományaikat félreteszik, együtt nézik a szappanoperákat és nagyon viccesek.

LVR: A sztereotípiákhoz az is hozzátartozik, hogy Afrikába a fehér ember gyarmatosítóként, a természeti vagy éppen szellemi kincsek, az olcsó munkaerõ kizsákmányolójaként érkezett, jóval kevesebben voltak a misszionáriusok, tanítók, orvosok, a természetvédõk. A fekete bõrû emberek is nézik valamilyen szemmel a fehér bõrûeket, azaz a muzungukat, ahogyan õk neveznek minket…

 


HB: Látod, ezt a szót utáltam meg a legjobban. Ha végigsétálsz az utcán, egyebet sem hallasz, mint: Muzungu, muzungu, how are you? Az elején szívesen válaszolgattam, regényeket mondtam arról, hogy honnan jöttem és milyen jól vagyok. Késõbb már csak biccentettem: Kösz, jól! – és mentem tovább. De azt tudni kell, hogy a muzungura nagy tisztelettel néznek és kíváncsiak rá a sztereotípiáikkal együtt. A muzungu pénzt jelent, fárasztó is volt az elején, ha leszólítottak, mert a beszélgetés mindig a rettenetes anyagi körülményeknél lyukadt ki, nem véletlenül.

SLJ: Mintha nem ugyanazon a szigeten jártam volna, mint Balázs. Ott nemhogy Facebook, de még villany sem volt. A legközelebbi városban, Mbitában persze zajlik az élet, oda viszont el kell jutni. Az emberek mobilon rendelnek amolyan piki-piki nevû száz köbcentis motorbicikliket. Mindegy, hányan vagyunk és hányan jönnek értünk. Magyaráztam a vezetõnek, hogy én is motorozok, ideadhatná egy körre… Úgy döntött, hogy pont a város bejáratánál adja át a helyét, õ pedig fölpattant utasnak. Nehezen szoktam meg, hogy fordított váltós jármûvet kaptam, bõgött is a piki-piki a város egyetlen fõutcájának számító kirakodó soron, a népek pedig röhögték, hogy egy õrült muzungu viszi valamerre Bobot…

LVR: A muzungu nyilván kivételezett embernek számít a sztereotípiák szerint, hiszen az õ léte irigylésre méltó. Éreztétek ezt a kivételezettséget?

SLJ: Szinte folyamatosan, legfõképpen azért, mert fehér vagy és kitûnsz. Muzungu vagy, hát megvannak a privilégiumaid. Amint megérkeztem Kenyába, feltûnt, hogy vízum és pecsét közt a közszolga mosolyog, és kedvesen elbeszélget velünk mindenfélérõl. Ez idehaza nem szokás. Olyan emberrel nem találkoztunk, aki rosszul bánt volna velünk. Rusingán mindenki kereste a kapcsolatot és tanulni szeretett volna tõlünk valamit. Ez persze Balázsnak is az érdeme: tõle már elõre tudták, hogy jó szándékkal és adományokkal érkezünk, és ez a javukat szolgáló elképzelésnek az egyik stációja. Fel is tûnt, hogy be vannak avatva: észre sem vettük, és már cipelték helyettünk a csomagjainkat, ami nyilván leginkább a nekik szánt adományokból állt össze.

 


HB: Valóban: érzékeny vagyok ezekre a kérdésekre, meg is beszéltem a helyi iskolaigazgatóval, hogy felkészítjük a közösséget erre az eseményre. Jönni fog egy rakás muzungu, de ez nem azt jelenti, hogy most egy csapásra megváltozik az életük, nekik ugyanúgy ki kell venniük a részüket a történetbõl! Õk is téglák kell hogy legyenek annak a bizonyos felépítendõ jövõnek a falában!

LVR: Az egyik dokumentumfilmben, ami a Van egy téglám Kenyában c. programról szól, olyasmit emlegettél, Balázs, hogy ezek az emberek persze keresztények, de azért az istentiszteleten ördögöt is ûznek…

HB: Ami nem föltétlen ellenkezik a kereszténységgel. Kenya 80 százaléka keresztény, a többi muszlim és elenyészõ számban törzsi vallású. Rusingán és a környezõ falvakban szinte mindenki keresztény. A csónakokra Szûz Máriát és Jézus Krisztust festik, de jártam olyan kunyhóban, ahol egy falon sorakoznak Jézus, Rambó, Bruce Lee és Obama. (Nem véletlenül: az amerikai elnök édesapja, I. Barack Hussein Obama kenyai luo.) Minden nyilvános beszéd úgy kezdõdik, hogy hálát adnak Istennek. Rendszeresen járnak templomba, engem is befogadtak az istentiszteletekre és valóban feltûnt, hogy a ritmustól nem tudnak elvonatkoztatni. Nagyon ritkán ülnek, leginkább állva tapsolnak, lelkesednek, énekelnek, a hosszú alkalmakon az igehirdetés szinte elenyészõ. Volt a faluban egy kis szabadkeresztény gyülekezet, nagyjából tíz ember egy fa árnyékában, a vallás neve: Power of Jesus Around the World. Sok ilyen van arrafelé… Mivel nincs prédikátoruk, vagy hívnak egyet, vagy az egész egyházuk fölkerekedik és elmennek a városba, mert ott már nagyobb templom is van. Rögtön kiszúrtak engem, a muzungut, és valaki fordítani kezdte angolra az istentiszteletet.

LVR: Megvalósult a kommuni-(káci)ó...

HB: Pontosan! De három órát tartott, a végén már csillagokat láttam. Aztán megtanultam a híres kenyai mondást: Haraka haraka haina baraka. Azaz: a sietségen nincsen áldás. A másik pedig a Hakuna matata! – semmi probléma, mindenki csillapodjék! Ez a két mondás tömöríti az ottani életfilozófiát. Érdekes volt viszont a fokozatokra figyelni. A prédikátor csendesen kezdte, aztán egyre jobban lelkesedett, a végén teljesen kikelt magából, ezzel együtt a tolmács is. A gyülekezet pedig fölpattant, mindenki jajgatott, sírt és valaki szörnyen rángatózva lerogyott a kör közepére. Ez volt az ördöngös asszony.

LVR: Megkeresztelt rítusok ezek a Krisztus elõtti ködbõl?

HB: Valószínûleg, hiszen mindenkinek természetes volt, ami történt: az ördög megérzi Isten jelenlétét, és úgy dönt, keresztbe tesz neki. A gyülekezet körbeállt, a prédikátor elkezdte az ördögûzést. Ezt már nem fordították… Az asszony tíz perc múlva megjuhászodott, és minden ment tovább a maga medrében.

LVR: Képzeljük csak el a jelenetet a Farkas utcában, az úrasztalánál, vagy épp a Szent Mihályban, amint a szolgálatos dalárda ujjong a vasárnapi nagymisén… A tréfát félretéve: Laci, te is részt vettél egy istentiszteleten. Nem lehetett könnyû elvegyülni a gyülekezetben…

SLJ: Az még hagyján, hogy fehér a bõröm, de leginkább csak nõk voltak abban a templomnak is használt bádogépületben. Meg is kérdeztük a tolmácsunkat, miért van itt ennyi asszony? Erre õ hozzájuk szólt luo nyelven, hogy álljanak fel az özvegyek. Hát mind felálltak, köztük a sziget legidõsebb asszonya, aki egymaga tizenötnél is több gyereket nevel! Tudni kell: itt a kereszténységgel egyelõre jól megfér a többnejûség, a négy-öt asszony sem ritka. Ha meghal egy férfi, egy csapásra több özvegyet hagy maga után.

 


HB: Érdekes, hogy a legutóbbi választásokon még a poligámia mellett szavaztak, de a fiatalabb generáció már ellenzi a többnejûséget, mert az európai modell alapján hisznek az egy szerelemben. Nekik már nem kell több feleség, hiszen ez anyagi terhet is róna rájuk. Ám a jelenlegi férjek egyelõre a többel sem elégednek meg, eljárnak a városba prostituáltakhoz, alkoholizálnak. A védekezés egyenlõ a nullával, így elég gyorsan megfertõzõdnek HIV-vírussal, a tragédia pedig az, hogy utána hazamennek, és megpecsételik a család sorsát. A poligámiának viszont van egy jó oldala is: árva gyermek faluhelyen nem kerül az utcára. A családtagok annyira összetartanak, hogy akár egy másik országba is elmegy mindenki egy temetésre, még akkor is, ha egyébre nem marad már pénze.

SLJ: Nos, nekem a tolmácsunk elsõ felesége – a First Lady, ahogy magunk között neveztük – ígérte meg, hogy elküldi velem a lányát a gyülekezetbe, majd õ fordítja nekem az igéket. Tíz órakor már tûkön ültem, de a kislány jócskán késett. Ekkor még nem értettem, hogy javamra húzta az idõt, hiszen bármikor érkezünk, még mindig lesz legalább egy óra az istentiszteletbõl. A rituálé kellõs közepébe csöppentünk. A prédikátor rögtön maga mellé ültetett a mûanyag úrasztalához, és onnantól belemártott a történetbe. Csak hallottam, hogy muzungu, és tudtam: az én vagyok, nem a Jézus Krisztus. Eleinte féltem is kicsit, mert idõnként megemelte a hangját és a Bibliát odacsapkodta az asztalhoz. Ilyenkor mindenki felébredt és megszeppent. Nyilván sokszor ismételhette magát, mert órákon keresztül nem prédikálhat mindig újat. Gyönyörû volt viszont, amikor a testvériségrõl beszélt: a bõrünk színe, lám, különbözõ, de a vérünk egyaránt piros, ha neki van rá szüksége, én is adhatok vért és fordítva. A végén volt közös fotózkodás, majd átadta a szót, hogy mondjam el, én hogyan látom õket muzungu szemmel. Mit mondhattam volna? Csak annyit tehetek, feleltem, hogy elmondom a többi muzungunak Európában, ami velem történt, s ha jönnek látogatni más muzunguk is, abból kiderül majd minden!

 

Megjelent a kolozsvári Művelődés c. közművelődési havilap 2013. novemberi lapszámában.

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=1460