1.

Szögezzük le mindjárt a legelején: ami bevándorlás-ügyben zajlik Európa-szerte, az elsősorban humanitárius katasztrófa, melynek a megszokott és természetes életterüket otthagyni kényszerülő tíz- és százezrek az igazi kárvallottjai. (Szomorú dolog, hogy ismételgetni kell az evidenciákat, ám a fortélyos félelem, amely igazgat minket, és amelynek a nevében könnyen számíthatunk mindenféle címkékre, szinte kötelezővé teszi.) Hogyan sodródtak ezek az emberek abba a nyomorúságba, amelyben most vannak, és ki milyen mértékben felelős a kialakult helyzetért, amely a befogadó országok polgárai számára is kezd nyomasztóvá és elviselhetetlenné válni, arról sokan sokat írtak. Magamra nézve szinte kötelezőnek tartom, hogy foglalkozzak a témával, hiszen a migráció, menekültáradat, gazdasági bevándorlás, modern kori népvándorlás – nevezzük úgy, ahogy akarjuk – itt zajlik a közvetlen közelünkben. Barátaink, rokonaink, adott esetben mi magunk is napról napra szembesülünk ezzel a problémával, még ha nem is szeretnénk tudomásul venni. Rosszul vizsgázik Európa mind a közös menekültügy, mind pedig az önvédelmi stratégiák tekintetében. Biztonságpolitikai szakértők nem győzik hangsúlyozni már év eleje óta, mennyire meggyengült a kontinens immunrendszere, köszönhetően annak a felelőtlenségnek is, amely szinte áramlik az európai kancelláriákból. S bár sokaknak ez nem tűnik fel – hiszen a képernyő mögötti fotel-biztonságból a napi valóság és kegyetlenség egy mozdulattal átváltható szappanoperává –, lassan az alkalmatlanság és a szétesés jeleit kezdi mutatni a világ, ahová tartozni szeretnék. Peremvidékén ugyan megvetettük már a lábunk, viszont román állampolgárokként még csak nem is utazhatunk be kontroll nélkül. A schengeni övezetről beszélek, a kulcsszó pedig a peremvidék. Tanulhatjuk történelemből, hogy mit jelent ütközőzónának lenni, bár ez egyre kevesebbeket érdekel, még kevesebbeknek referencia. Komolyan vehető, különböző korok történelmi és társadalmi sajátosságait nem összekutyuló, de a lényeget mégis szem előtt tartó tanulságokat már csak elvétve, szélesebb látókörű történészek vagy gondolkodók képesek levonni.

2.

Minap azt kérdezte tőlem egy román barátom, hogy szerintem melyik a legszebb  és legigazabb román közmondás? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy válaszomat kontextusba ne helyezzem, ezért rövid gondolkodás után magabiztosan rávágtam: Țara arde, baba se piaptănă. Vagyis ég a tető a fejünk felett („...a haza lángol...”), a nyanya pedig odabent szépítkezik. Értelmezze ki-ki a maga szájíze szerint. A haza nekem e pillanatban Európát, a mérsékelt égövi kontinest jelenti latin betűvel, római joggal, sok édesvízzel és gótikával, szűkebb értelemben pedig a Kárpát-medencét mindazzal, amit rongyszőnyeg módjára összeszőttünk és szétteregettünk benne, mint identitást. A nyanyára nem érdemes szót pazarolni, ő a modern kori vén Europé amnéziás tünetekkel és magas életszínvonallal, akit megrabolni bármikor, elrabolni viszont már nem igazán akarna senki.

3.

Föltehetnénk a kérdést, miért volt olyan égetően fontos a magáétól gyökeresen különböző kultúrák és társadalmak életterében folyton demokratizálni akaró Nyugatnak beavatkozni az ott zajló folyamatokba egy viszonylag stabil Közel-Keleten, olyan országokban, amelyekkel hosszan üzleteltek diktatúra-korukban évtizedekig, és miért lett hirtelen annyira tesze-tosza a világ legnagyobb és leghatékonyabb(nak tartott) katonai szövetsége, amikor pótolhatatlan kulturális kincseket pusztítanak el és a történelem legsötétebb, legvadabb szörnyűségeit idéző mészárlásokat hajtanak végre élő egyenesben – de nem is tesszük fel, mert adott esetben elszégyellnénk magunkat a válaszokat hallva. Az igazakat, persze, nem csak a valódiakat. És fordítva. A kettő egymás nélkül ugyanis nem megy, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, szomorúbb, felháborítóbb.

4.

Divat lett Magyarországot lesajnálni annak kapcsán, ahogyan a csődközelből visszatántorgó, alig tízmilliós kompország az arányaiban példátlan (értsd: arányaiban, de már nem csak!) migrációs hullámot megpróbálja feltartóztatni és kezelni az Európai Unió peremvidékén, ami egyrészt nemzetközi szerződésekben, kőkemény feltételekkel vállalt kötelezettsége, másrészt az egyetlen becsületes, uniós és schengeni jogszabályoknak is megfelelő magatartás a térségben. (Vö: Görögország esetével, amely ugyan szintén tagja a schengeni övezetnek, ám terültén csak az nem halad át regisztrálatlanul, aki nem akar.) Lehet azon filozofálni, hogy mennyibe kerül a kerítés, szabad-e ujjlenyomatot venni teljességgel beazonosíthatatlan, okmányait önkezével széttépő, végső soron valóban határsértő bevándorlóktól egy olyan rendszerben, ahol az őshonos polgárnak az íriszmintáját is rögzítik már az útiokmányaiban, esetleg mennyire etikus leszállítani a Bécsbe vagy Berlinbe tartó vonatokról az érvényes menetjeggyel igen, de személyazonosítóval nem rendelkező migránsokat, ám nem érdemes. Egy államapparátusnak, amely szembesül egy szinte beláthatatlan következményekkel járó válsággal, nem is a filozofálgatás a dolga, illetve az is, de pragmatizmus okán, s ezt józan mérlegelésnek hívják. A terepen tapasztalható valóságnak ugyanis teljesen más nyomorúsága, látványa, kockázatai és tanulságai vannak, mint a médiában kibontakozó, meglehetősen egyoldalúan és szelektíven illusztrált féligazságoknak. Ezt onnan tudom – és ezzel együtt még semmit sem tudok! –, hogy néhány napos budapesti munkavégzésem okán az összes a szabadidőmet arra fordítottam, hogy lent tartózkodjak a Keleti pályaudvarnál kialakított ún. tranzitzónában, amelyet három napon át elég részletekbe menően megfigyelhettem, hiszen a szállásom is a Baross-tér tőszomszédságában volt. Meggyőződésem, hogy aki egyszer ott megfordul – bár nem sokáig teheti, hiszen elköltöztetik onnan –, annak egyértelművé válik, milyen mértékben szakadt el a realitás a róla kialakult vagy kialakított képtől. Félreértés ne essék: pro és kontra! Első alkalommal egy orvoscsoporttal jutottam le. Bevallom: elég bizalmatlanul szemléltem egy ideig a környezetemet, egy órának is el kellett telnie, hogy el merjek mozdulni mellőlük. Ezalatt lábat kötöztek, asztmát kezeltek, kenetet vettek, fejfájást csillapítottak, állapotos nőt vizsgáltak, vitamint osztogattak a gyerekeknek, és alkalmanként beinkasszáltak egy-egy focilabdát, amivel a közvetlen közelünkben huszonéves fiatalok múlatták az időt.

Másod- és harmadnap már egyedül is boldogultam. Sok megható, bizarr és ellentmondásos jelenetnek voltam szemtanúja. Láttam, ahogyan szétosztanak közöttük jó állapotban lévő ruhaneműt, majd némi méricskélés és méltatankodás után egy-egy darabot azonmód a kukába is dobnak. Láttam komplett dinó-parkkal játszadozó kisfiút és járókelővel röplabdázó kislányt, sőt: egész gyerekcsapattal fogócskázó segélyszervezetist. Láttam kerekesszékbe kényszerült idős asszonyt, akit a férje pátyolgatott. Hogyan jutottak el Magyarországra, csak a Jóisten tudja! Később láttam, ahogy egy családanya sperűt és a szemétlapátot kér, majd föltakarít a sátor körül, amelyben egy hattagú család húzza meg magát. A többség azonban egyszerűen maga körül szórta szét a vacsora maradékát és kellékeit, a köztisztaságiak pedig boldogultak a zsúfoltságban, ahogy tudtak. És láttam fiatal férfiakat a legkülönfélébb okostelefonokkal játszadozni, zenét hallgatni, és nagyon, de nagyon sokat telefonálgatni. Nem lehet olcsó roaming-díjat fizetni Szíriába, sem Afganisztánba, még kevésbé Erithreába... (A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal aug. 27-i közlése szerint a bevándorlók 80 százaléka férfi, kérharmaduk 18-34 év közötti.) Beszélgettem polgárőrrel, aki meglehetősen fáradtan ecsetelgette, mennyi odafigyeléssel jár a rendkívül heterogén tömeg alapvető igényeinek a kielégítése úgy, hogy közben a rend is fennmaradjon és az önérzetüket se rombolják tovább. Beszélgettem vagyonőrrel, akinek a metró lejáratának a felügyelete volt a feladata, miközben egy mellettünk zajló kisebb veszekedést azzal oldott fel az egyik bevándorló, hogy párszáz euróval egyszerűen lefizette a másikat a farzsebéből. Beszélgettem büféslánnyal, aki panaszkodott a vásárlási kultúrájukra, s mivel értetlenül álltam, közölte, hogy nincs türelmük sorban állni, de szinte mindenki utántöltő kártyát, cigarettát és energiaitalt vásárol, az ivóvizet pedig többszáz forintért is megveszik, noha az utca túlóldalán nyolcvanért is megkaphatnák. (Hogy ilyen elemi információkhoz miért nem jutnak hozzá pl. az önkéntesek jóvoltából, számomra relytély marad.) Beszéltem orvossal, aki nem tartott járványveszélytől, és maszkot sem viselt ellátás közben, és beszéltem önkéntessel, akinek sehogyan sem fért a fejébe, miért kell Európának a csúfját járatni a bajbajutottakkal. Nagyon egyetértünk! Az egyszerű járókelők többnyire a felső szintekről figyelték, mi zajlik odalent, és szinte mindenki megörökítette valamilyen formában a látottakat, mielőtt buszra vagy metróba szállt volna. Ha másként nem is, hosszú időre beégett a retinájukba mindaz, amit láttak. És beszélgettem fiatal szír újságíróval (ő annak mondta magát), aki végtelenül kedvesen magyarázta, hogy neki van esélye elhelyezkedni a szakmájában Nyugat-Európában is, és ha egy mód van rá, azonnal utazik tovább, őszintén nem akarja zavarni a magyarokat, mert azt látja, hogy ami a tranzitzónában van, az senkinek sem jó, de előbb magyarázzam el neki, hogyan juthat át Budára, a Kereszt utcába. Majd szelfiztünk, egyet az ő telefonjával, egyet pedig az én fényképezőgépemmel. Végül szót váltottam három, a tranzitzónát elkerülni igyekvő suhanccal is, akik Bécsbe szóló menetjegyüket szorongatták. A legfiatalabb, úgy tizenöt éves, hullámos hajú gyermekember kifogástalan  fehér inget, nyakkendőt és frakkmellényt viselt, ő cipelte az egyetlen csomagot. Harmadnapon pedig le is vonhattam a nagy tanulságot magamnak: az ott (és valószínűleg az összes befogadó állomáson és tranzitzónában) kialakult helyzetet csak messzemenő empátiával és megértő türelemmel, de a közbiztonság és köztisztaság szabályait a lehető legszigorúbban betartatva lehet(ne) valamelyest elfogadhatóan kezelni. Ez utóbbit egyébként maga a szír fiatalember is szóvá tette, de nekem nagyon vékonyka hangnak tetszett abban a zsibongásban, amely a tranzitzónát jellemezte...

5.

Tetszik vagy sem, ez mégsem csak humanitárius katasztrófa, amelyet szociális munkával felszámolhatunk, de komoly biztonságpolitikai kockázatai vannak, főként, hogy a migránsok vélt vagy valós, az Európai Unióban őket, mint menekülteket megillető jogokra hivatkozva egyre kevésbé hajlandóak együttműködni azokkal a hatóságokkal, amelyeknek pedig kutyakötelességük a jogaik mellett a kötelezettségeikre és a viselkedési szabályokra is figyelmeztetniük őket. Azóta, amióta ott jártam, a Keletinél jócskán elfajult és pattanásig feszült a helyzet, köszönhetően azoknak a felelőtlen ígérgetéseknek is, amelyek egyes EU-megmondók szájából elhangzanak, hogy aztán kiderüljön: mégsem úgy gondolták, ahogy mondták. A sógoroknak eszük ágában sincs lazán be- vagy átengedni őket Ausztrián, a németeknél pedig a hírek szerint már háromszáznál is több agresszió történt a migránsok fogadására vagy ellátására kialakított létesítmények ellen. Magyarország viszont szégyellje magát, és kész.

 

Szabadság, 2015. szeptember 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/117838