O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Napirenden

Tulajdoképpen Kubáról és Barack Obama leköszönő amerikai enök történelmi jelentőségű látogatásáról akartam írni, hiszen ami Havannában zajlott ezekben a napokban, az joggal tarthatott volna igényt az érdeklődésünkre tízezer kilométer távolságban is. Szerencsés embernek tartom magam, úgy utazhattam körbe tavaly az elszegényedett szigetállamot, hogy pontosan tudtam: néhány éven belül a Castro-fivérek bebábozódott forradalmi komunizmusa globál-kapitalista pillangóként tündököl majd a karibi napsütésben.

Kuba évtizedek óta vonzó célországa az egzotikumra vágyó európai turizmusnak, McDonalds-étterem azonban tavalyig csak egy volt az országban, az is az örökös bérleti jogként kisajátított gunatanamói katonai bázison, amely értelemszerűen közönséges halandók számára nem látogatható. Nem bántam egy percig sem, a napi halszelet-adagom a „fehérek és mórok” becenévre hallgató paszulyos rizskörettel éppen megfelelt, még akkor is, ha egy-egy szegényes vacsoráért középkategóriás európai éttermekben is figyelemre méltó árat kértek. A helyi újságok azonban már akkor is az amerikai-kubai diplomáciai kapcsolatok rendezéséről hozsannáztak, az Egyesült Államok havannai követségi épületének felújítási munkálatait helyszíni szemlén, a washingtoni kubai követség megnyitását pedig élő egyenesben követtem Trinidadból. Idén Obama látogatásával véget ért egy korszak, amelynek furcsa romantikája minden bizonnyal szép lassan kikopik majd a kubai hétköznapokból is. Mindenesetre a német Focus magazin legutóbbi száma Kubát az egyik legvonzóbb, és ami egyre fontosabbá válik: legbiztonságosabb célországgá minősítette a turizmus számára.

Tragikus európai valóságunk azonban felülírja Kubát magyarázó szándékaimat. Nekünk Mohács kell, azaz Párizs, Brüsszel... és Idomeni. Mikor ezeket a sorokat írom, a tavalyi párizsi merényletekre kísértetiesen hasonlító brüsszeli terrorcselekmények áldozatainak a száma már meghaladta a harmincat, a görögországi Idomeniben feltorlódó migránsok pedig (menekültek, bevándorlók, ki tudja?) épp blokád alá vontak egy nemzetközi vasútvonalat. Patthelyzet. A rettegés egyre magasabb fokát (értsd: emelt szintű terrorkészültség, kijárási tilalom, stb.) megtapasztaló európai polgárnak mind nehezebb elmagyarázni, miért kellene humanitárius megfontolásból elfojtania jogos igényét a saját biztonságára. Emberáldozatot követelő merényleteket a mi értékrendünk szerint semmilyen vallási előírással vagy vendetta-hagyománnyal nem lehet indokolni, ezért az iszlám szélsőségesekhez köthető szörnyűségeket az együttérzés és tolerancia arcul csapásának, a menedékjoggal való visszaélésnek érzik egyre többen Európában, ez pedig sok, valóban szerencsétlenül járt, zömében iszlámhívő ember sorsát pecsételi meg a közeljövőben.

 


Ne legyünk naívak: a tőlünk távolabbra, mondjuk Ankarában elkövetett szörnyűségek, bár többnyire hidegen hagyják a Charlie-kat (lásd: Je suis Charlie-mozgalom), nagyon is logikusan illeszkednek a sorba, üzenetük pedig az, hogy sehol senki nem érezheti magát biztonságban. Párizsnak még nagyon fájó az elméke, de nem szabad megfeledkezni Madridról (2004 – 191 áldozat) és Londonról sem (2005 – 56 áldozat), hiszen evidens: Európa nagyvárosai célpontjaivá váltak az iszlám terrorizmusnak. Ebben az összefüggésben teljesen abszurd, hogy utólag is jól dokumentálható módon, mégis a legkisebb ellenőrzés nélkül szivároghattak be fanatikusok és csatangolhattak héthatáron át, miközben Európa választott tisztségviselői és fogadatlan prókátorai saját szabályik semmibe vételével (lásd: shengeni szabályok, dublini rendelkezések) voltak elfoglalva. Ne feledjük: ahol civilizációs vívmányként azonosíthatatlan tízezrek zsarolhatják a hatóságokat, ahol fényes nappal rugdoshatnak sajtómunkásokat, ha ún. no-go-zónákban forgatnak, ahová a rendőr már be sem meri tenni a lábát (Svédország, 2016), ahol menekültszállásokat gyújtogathatnak százszámra (Skandinávia, Németország, 2015), ahol a nagyvárosi gettósodás nyílt utcai bandaháborúkba torkollik évtizedek óta (Párizs), ahol egy tömegmészáros magasabb kényelmi szintet követelhet ki a börtönben, mint amilyet sok áldozata megengedhetett magának, mielőtt le nem géppuskázta őket (Breivik-ügy)... ott valami nagyon nincsen rendjén. Kezdhetjük igazságérzetünk és tolerancia-hányadosunk mellé fölfejleszteni józan helyzetértékelési képességünket is!

Volt egy álmu(n)k...

Kétezerből származik a választási bonmot: „Hamarabb lesz Amerikában néger elnök, mint Romániában magyar.” Hat éve tudjuk: igaznak bizonyult a prófécia. Barack Obama személyében már második mandátumát tölti színesbőrű elnök a Fehér Házban, esélyes magyar elnökjelöltet azonban még jó sokára tudna feldolgozni a nemzetállami közvélemény. Talán csak akkor – és ezt a „liberális német” esete bizonyítja –, ha már mi sem vagyunk többen Erdélyben, mint amennyien most a szászok és a svábok. Ragozhatjuk tovább: hamarabb lesz fekete pápa Rómában, szabad választás Észak-Koreában, Szaúd-Arábiának elnökasszonya..., stb.

Lelkes szurkolója voltam 2008-ban az első afro-amerikai elnök felemelkedésének. E lap hasábjain kétszer is igyekeztem a „Yes, we can!” fegyvertényét az emberjogi és emancipációs mozgalmak sorába illesztenni, azok betetőzéseként értelmezni. Mert nem szerettem volna másként. A „legnagyszerűbb nemzet” – ahogyan szeretik magukat aposztrofálni kongresszusi körökben – és az Egyesült Államok története ugyanis emberjogi, polgári jogi, kisebbségi jogi, stb. stb. szempontból komplett akadálypálya. Mint ahogyan az minden más „legnagyszerűbb” nemzeté is egyébként...

 


Az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat szerint „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre”. Az indián őslakók ellenállásának felszámolása, maradékaik rezervátumokba terelése, a modern kori rabszolgatartás, a faji felsőbbrendűség nevében akciózó, “fénykorában” (1924) hatmillió tagot számláló Ku-Klux-Klan lincselései (- melyek semmiben sem különböztek bármely más terrorszervezet, hasonlóan gyalázatos mozgalom rémtetteitől), vagy éppen háborús bűnösök szociális ellátáshoz juttatása ki tudja, miféle hálózati hasznokért cserébe (- amint erre nemrégiben hívta fel a figyelmet a Jediót Ahronót című izraeli újság honlapja, a Ynet.) – a Függetlenségi Nyilatkozat fényében csöppet sem szabadságjogi diadalmenet. Miközben mi Vörös-Keleten a gyakorlati kommunizmus legegyenlőbbjeinek igáját nyögtük, aközben az alig száz esztendeje felszabadított modern kori rabszolgák első és másod-generációs utódai a Vadnyugaton még mindig nem vegyülhettek el egy társaságban, nem ülhettek együtt egy buszon, nem fürdőzhettek ugyanabban a medencében, nem járhattak ugyanabba a mellékhelyiségbe a “felsőbbrendűekkel.”

Ilyen és ehhez hasonló “vívmányok” közepette mert nagyot álmodni Martin Luther King, az ő álmait, próféciáit vártuk beteljesedni az első színesbőrű amerikai elnök eljövetelével. Obama fellépése és győzelme önmagában akkora horderejűnek látszott, hogy a norvégok megelőlegezték a Nobel-békedíjat is, amit például Mahatma Gandhi vagy II. János Pál pápa nem kaphatott meg! Az “érdemek”, sajnos, nem maradtak el: az emberkínzásairól hírhedt guantanamói fogolytábor – melynek a Wikileaks-iratok szerint nem is a veszélyes bűnözők fogvatartása, mint inkább az információszerzés a legfőbb célja – továbbra is üzemelhet, az amerikai hadsereg pedig, amelynek éppen az Elnök a főparancsnoka, különféle fegyveres konfliktusokat “old meg” a maga vitathatatlan módján. Hol van ehhez képest a “Nobel-képtelen” Gandhi ódivatú, erőszakmentes politikája, hol van az idejét múlt, álmodozó Martin Luther King?

 


Barack Hussein Obama a legutóbbi, kongresszusi választások eredményei szerint két évvel azelőtt elbukja az ovális irodát a demokraták számára, minthogy második mandátuma véget érne. Az Obama-szivárvány a kongresszusi egyensúly kibillenésével végleg szertefoszlani látszik: az elnök elveszítette a Szenátus demokrata többségét, a Képviselőházban pedig a második világháború óta nem látott kisebbségbe szorultak a támogatói – és ez a jobb sorsra érdemes Obama-kormányzás ellentmondásainak is köszönhető.