O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Szentek közelsége

1.

Tavalyelőtt, amikor legutóbb Rómában jártam, életemben másodszor bámészkodtam körbe a vatikáni Szent Péter-bazilikát.  Nem is igazán imádkozni mentem oda, mint inkább azért, hogy valahol a világ közepén kiválasztottnak, egyúttal nagyon kicsinek és esendőnek érezzem magamat. Sok egyéb ámulatba ejtő dolog mellett van egy nyitott koporsó az egyik mellékoltár alatt. Most is, akárcsak évekkel ezelőtt, imádkozott valaki az oltár közelében. Boldoggá avatása óta XXIII. János, azaz Angelo Roncalli nyugszik ott, ez az egyszerű bérmunkás családból származó, csúnyácska bácsi, aki minden idők leghuncutabb pápája és korának egyik legnagyobb hatású államférfia lett öregkorára. No nem azért, mert alkalma volt nagy horderejű programok végigvitelére – hiszen a szolgálatát élete nagyobb részében magasabb rangú törekvések határozták meg, és végül alig öt esztendeig uralkodhatott a pápai trónon -, hanem éppenséggel azért, mert igyekezett hite, neveltetése, meggyőződése, és nem utolsósorban küldetése szerint a lehető legjobban megoldani az ott és akkor felmerülő problémákat, leginkább kihasználni a felkínálkozó lehetőségeket, ahol és amikor szükség mutatkozott rá. Isztambuli delegátusként például vízumokat és menleveleket bocsátott ki, megosztotta diplomata csatornákon szerzett információit a bajbajutottakkal, és tárgyalt a török hatóságokkal, hogy a vészkorszak elől menekülő európai zsidók biztonságosan juthassanak át Palesztinába. Így lett belőle „zsidóbérenc”. Párizsi nunciusi minőségében már a francia hadifogságba került németeket vette pártfogásába, hiszen első világháborús katonai kórházi lelkészként pontosan tudta, hogyan gyalogol át a történelem a kisemberek feje fölött.

Ekkor lett belőle „náci”. A világhoz való viszonyulása értelemszerűen pápaként sem változott jottányit sem, és bár nem ez a mérvadó, mégis: „a világ plébánosának” alakját anekdoták és magvas aforizmák sokasága örökítette meg. Mosolygós természetéből fakadó joviális megnyilatkozásai, közvetlensége, meglepően egészséges humora és optimizmusa  még a kommunista „béketáborban” is elismerést váltott ki. Nem véletlen, hogy 1963-as Pacem in terris kezdetű enciklikája, melyben a béke gondolatát egyetemes összefüggéseiben taglalja, a Vasfüggönyön innen sem maradt visszhang nélkül. Ebben ugyanis kifejtette, hogy önmagában a tévedést – a kommunizmust akár – elítélendőnek kell tartani, a tévedőt ellenben emberi mivolta miatt megilleti a tisztelet és az ebből fakadó párbeszéd, amelynek a téveszmék feloldása lehet a végeredménye. Köztudomású, hogy komoly szerepet játszott a kubai rakétaválság megoldásában - ekkorra már „kommunista” lett sokak szemében -, azt viszont kevesen tudják, hogy Mindszenty bíboros elszigeteltségét is neki sikerült valamelyest enyhíteni – ha tovább él, talán Mindszenty is korábban szabadulhat az amerikai nagykövetségről, ahová 1956 után menekült -, hiszen keletre nyitó politikájának része volt, hogy követei, Casaroli és König bíborosok fölkereshették a hercegprímást. Sokszor mondták a Vatikán falain kívül „sétálgató”, civilekkel kvaterkázó XXIII. Jánosról, hogy bár ügyes diplomata, nem tartozik a tudós pápák sorába, nem is számoltak hát vele, mint nagyformátumú gondolkodóval, így aztán jócskán megdöbbentette klerikális hallgatóságát, amikor váratlanul bejelentette ötszáz év után először a római egyházmegyei zsinatot, ezzel párhuzamosan pedig az egyetemes jellegű II. Vatikáni Zsinat összehívását. Mi szükség is lett volna konzultálni bárkivel, ha már amúgy is dogmává szilárdult a pápai csalatkozhatatlanság, és egymaga is elintézhette volna? Miért is kellett volna „kiszellőztetni” az Anyaszentegyházat, ahogy mondta? Híresen egyszerű, ízes-népies olasz tájszólásban elskandált költői beszédével (Discorso della Luna), amelyet dolgozószobájának ablakából rögtönzött a Zsinat megnyitásának estéjén, végül fény derült mindenre: az ő hangja egyetlen hang volt csupán, de meghallotta az egész világ hangját!

Zsinati dokumentumokat persze nem olvasgatnak a hívők, az ökumené és az aggiornamento forradalmát pedig azóta sem teljesítettük ki igazán, azt viszont mindenki megértette – édesanyám, aki betéve tudta latinul a liturgiát, hiszen ott nőtt fel a gyergyóremetei templom tövében, a mai napig emlegeti, milyen volt -, mikor egyszerre csak szembefordultak a papok híveikkel az oltárnál, és népnyelven mondtak szentmisét. Ez a gesztus teljesedett ki aztán II. János Pál pápával, aki ragaszkodott, hogy megszólaljon a kis népek nyelvén is, ha máskor nem, legalább az ünnepi áldásosztás idején. Őrá hárult, hogy a korszakos jelentőségű megújúlási programot az Egyház gyakorlatává tegye, s ha nem is a maga teljességében, de amennyire csak lehet, szisztematikusan valóra váltsa.

2.

Karol Wojtyla pápává választása valószínűtlennek tűnt 1978-ban. Hogyan is lehetnének annyira bátrak a választó bíborosok, hogy megszakítsák az olasz pápák történelmi sorjázását, ráadásul mindjárt a „béketáborból” ültessenek főpapot a vatikáni székbe? A hírügynökségeknek, rádiós és televíziós szerkesztőségeknek, amelyek végül világgá kürtölték a szenzációt, a Habemus papam idején még Wojtyla-életrajzuk sem volt. Úgy emlegették: “a lengyel pápa”, hiszen jóformán kimondani sem tudták a nevét. II. János Pál ezzel szemben amint megtehetette, előzékenyen bemutatkozott a sajtósoknak, és azután már nem volt megállás: a lengyel pápa lett a világtörténelem ízig-vérig média-pápája. Megválasztásához a lengyel és orosz rezsimeknek is illett jó képet vágni, bár sejtették, hogy a Vasfüggöny lebontására nyíltan készülő krakkói bíborossal új fejezet kezdődik az Egyház történetében. Üzenete, melyet lépten-nyomon hangoztatott, ahová elzarándokolt szerte a világban, egyszerű volt, ám annál világosabb: Ne féljetek!

Eleinte bizalmatlanul fogadták Nyugaton: azt hitték, úgy tekint majd az Egyházra, mint egy nagyobbacska Lengyelországra. Személyes varázsával azonban mindenkit hamar levett a lábáról. Költő volt egykor és színjátszó, de bányamunkásként is kivette a részét a XX. század nyomorából, értett hát az emberek nyelvén, bárhogyan is beszéltek azok, akikkel kapcsolatot teremtett. Aki közelébe került, az arról tesz tanúbizonyságot, hogy teljesen magával ragadta őt II. János Pál karizmája, és ez nem csak az egyes emberek – egyházfiak, munkások, hétköznapi emberek vagy politikusok – esetében van így, de a legnagyobb tömegekkel is képes volt egy hullámhosszra kerülni. Lenyűgöző egyénisége, nyilvánosan megélt élteszentsége sokezer kilométeren túlra sugárzott a képernyőkről akkor is, amikor már nagybeteg volt: fizikai gyengeségeit is tartással, méltósággal, üzenet-értékű nyilvánossággal élte meg, pedig már járni sem, beszélni sem tudott. Jelenléte maga volt a kommunikáció, és ezt leginkább az általa életre hívott Katolikus Ifjúsági Világtalálkozók népes közönsége érezte át: ezek az egyházi jamboree-k igazi örömünnepek voltak. Magam is részt vettem egy ilyenen 1991-ben, a lengyelországi Czestochowában. Ott lelkesedtünk a Fekete Madonna tövében, közben zajlott Moszkvában a Vodka-puccs és omlott össze szépen a Szovjetúnió. Sajnos egyetlen fényképet sem őrzök az eseményről, pedig életem egyik nagy élménye volt, hiszen gyakorlatilag onnan kísértük II. János Pált első magyarországi látogatására, s végig annak állomásain. Valahogy ez a látogatás tette föl a pontot a rendszerváltozásra Közép-Európában. Budapesten kétszer is viszonylag közelről láthattam: egyszer a Népstadionban, ahová számunkra addig ismeretlen biztonsági rendszereken verekedtük be magunkat miatta, másodszor pedig a Hősök terén, ha jól emlékszem, a K-szektorból. Mindkét alkalommal pápamobilon érkezett – és tudott üveg mögül is igazán mosolyogni! Persze mi, erdélyi fiatalok hittünk a perspektívában, hogy egyszer majd Csíksomlyóra is eljön, ott is van tömeg és nem akármilyen, de nyolc esztendővel később csalódás volt a szigorúan bukaresti pápai látogatás, az első egy ortodox többségű országban. Oda már nem mentünk, pedig ha mentünk volna, talán ma lenne legalább ezer székely harisnya meg rokolya megörökítve a Teoctist-archívumban... Máig megvalósulatlan álom tehát a somlyói pápalátogatás, mint ahogy megvalósulatlan álom maradt II. János Pálnak is a szerbiai és az oroszországi misszió. Bárhová utazott azonban, mindenütt otthonosan mozgott akkor is, ha éppen meztelen felsőtestű, banánszoknyás lánykák táncolták neki törzsi szokás szerint az evangéliumot. Utazó pápaként fáradhatatlansága, lendülete az 1981-es merényletet követően is egyik legfőbb tulajdonsága maradt, meghívásainak, missziós tevékenységének betegen is igyekezett maradéktalanul eleget tenni.

Alázattal és tisztelettel csókolta meg az ott élők szülőföldjét, ha új országba lépett, alázattal és tisztelettel közeledett a különféle népek és vallások felé, alázattal és tisztelettel kért bocsánatot az Egyház évezredes bűneiért. Nem véletlen, hogy halálakor napokig kígyózott a gyászolók sora a ravatalánál, koporsóján pedig a szél lapozta végig az Evangéliumot.

3.

Santo Subito! Legyen azonnal szent! – követelték a hívők II. János Pál temetési szertartásán, 2005-ben, XIII. Jánosról azonban, akinek a munkáját kiteljesítette, kicsit mintha megfeledkeztek volna az emberek. Okozott is meglepetést, hogy Ferenc pápa mindkettőjüket a bevett szentté avatási eljárást némiképp felülírva, életszentségükre és hagyatékukra hivatkozva, viszonylag rövid időn belül egyszerre kívánja szentté avatni. Hiányolják sokan a csodákat, amelyek a nyilvános tisztelet kritériumainak számítanak, de ha csoda kell, gondoljunk arra, hogy nélkülük a hidegháború évei sem úgy peregtek volna le, hogy végül egy viszonylag békés átmenettel megússzuk a kommunizmus összeomlását. Gondoljunk arra, hogy olyan pápa avatja őket szentté, aki maga is meglepetésként érkezett az Egyház élére, mint ahogy meglepetés volt a II. Vatikáni Zsinat vagy II. János Pál megválasztása. És vegyük észre a közös vonást, amely mindhármójuk misszióját jellemzi: az emberi méltóság mérhetetlen tisztelete. Mi tűrés-tagadás: manapság ez már csodaszámba megy...

 

Szabadság, 2014. április 26.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/103435

Ferenc, a meglepetés-ember

Egy biztos: az argentin Bergoglio bíborosra nem szabott reverendát a Gammarelli szabóság, amikor három különböző méretben elkészítette az új egyházfő ruháit. A fehér lenvászonból készült reverendákat két évszázada varrják ugyanabban a patinás műhelyben, teljes egészében kézimunkával. Az utolsó öltéseket szintén kézzel ejtik rajta, már a megválasztott egyházfő személyéhez igazítva. Nagyjából ugyanaz a jelenet játszódhatott le „a könnyek szobájában” Bergoglio bíboros és a pápaságot hozzáfércelő mesterszabó között, mint A halász cipője (The Shoes of the Fisherman)című, 1968-as amerikai filmdrámában, ahol a szerény és hallgatag, ám annál nagyobb karizmával megáldott „szovjet pápa” saját egyenrangú embertársát szólítja meg a felelősségébe roskadó, némán és gépiesen körülötte ügyetlenkedő szürke figurában.
 
 
A szibériai fogságából szabaduló Lakota bíboros, alias Anthony Quinn az említett filmdrámában ettől a pillanattól kezdve már a Kirill pápa névre hallgat, e minőségében pedig ő az első „nem szokványos” egyházfő, akinek fellépését a fikció megjövendöli. Valós párhuzamát mindezidáig II. János Pál pápaságában vélték megtalálni a film recenzorai, Bergoglio bíboros gesztusai azonban egy még inkább „kiszámíthatatlan” Ferenc pápát vetítenek elő, aki nagy valószínűséggel máris komoly fejtörést okoz a kuriális bíborosok társaságában.

Aki élőben követte a pápának választott Bergoglio bíboros bemutatását a Szent Péter téren zsúfolódó tömegnek, azonnal megállapíthatta, hogy az újdonsült Ferenc pápán csöppet sem lötyög a lenvászon reverenda. Lorenzo Gammarelli szabóságában ugyan egy hermelinprémmel szegélyezett piros bársonygallért is készítettek a téli időszakra hivatkozva – ilyesmit előszeretettel viselt a pápaság hagyományos kelléktárához inkább ragaszkodó XVI. Benedek –, Ferenc pápa mégis határozottan visszautasította, hogy uralkodói öltözékben jelenjen meg az őt üdvözlő sokaság előtt. Hivatalos forrása persze nincs az esetnek, a pápacsináló világsajtóban azonban pikírt mondatokat adtak a vatikáni ceremóniamestert visszautasító egyházfő szájába: „Köszönöm, monsignore, viseld inkább te! A karneválnak vége!”

Ferenc pápa gesztusai persze nem előzmény nélkül valók. A parasztcsaládból származó XXIII. János, minden idők egyik legnépszerűbb egyházfője kevesebb mint öt évig tartó pápasága idején is tudott meghökkentő lenni és maradandót alkotni.

Papa Giovanni XXIII visita i detenuti nel carcere di Regina Coeli a Roma  

Hivatalukba talpig begombolkozó elődeivel ellentétben egyszerűségével és humorával lopta be magát a hívei szívébe, közvetlensége miatt sokan csak „a jó pápának”, „a világ plébánosának” nevezték, és mert ki-kiruccant a Vatikán falai közül, egyszerűen Giovanni Fuori le Murának, „falakon kívüli Jánosnak”, a közismert whisky-márka sétálgató figurája szerint pedig „Johnnie Walkernek” becézgették. Ő volt az első pápa, aki fölismerte a média szerepét az egyház és a hívek kapcsolatában, kamerát engedett a pápai lakosztályba, az Egyház „kiszellőztetése” érdekében általa összehívott II. Vatikáni Zsinat munkálatait pedig televíziós közvetítésen keresztül figyelte. Az őt követő VI. Pál feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, ezáltal a százfőnyi Svájci Gárdát a Vatikán kizárólagos „haderejévé” tette. Ő volt az utolsó, akit a tiarával megkoronáztak, utóda, I. János Pál ugyanis megválasztása után azonnal eltörölte ezt a ceremóniát. A reformerszándékokkal megáldott, harminchárom napig uralkodó „mosolygós pápa” előbb a múzeumba száműzte, később az amerikai katolikusoknak adományozta VI. Pál koronáját, és kikérte magának, hogy a Vatikán hivatalos szócsöve, az Osservatore Romanoszerkesztve közölje az ő egyes szám első személyben, szabadon elmondott beszédeit. II. János Pál, „az utazó pápa” tovább folytatta a pápaság barokkos pompájának a leépítését, a média összes kelléktárát igénybe vette az evangelizációs tevékenység érdekében, nem utolsósorban pedig bocsánatot kért a katolikus egyház nevében a történelem során elkövetett legkülönfélébb bűnökért.

Ferenc pápa saját habitusának megfelelően, eddigi életvitelének folytatásaként igyekszik nevezetes elődeire rálicitálni. Haszontalanul nagynak ítéli a vatikáni pápai lakosztályt, ami nem csoda, ha tudjuk, hogy Buenos Airesben egy egyszerű apartman szolgált az otthonául, hétvégéken pedig egy-egy éjszakára kiköltözött szegényei közé, a peremvidékre.

The future Pope Francis, Cardinal Jorge Mario Bergoglio, riding the Buenos Aires subway.

Pápaként már nem teheti meg, hogy otthoni szokásai szerint metróval és kerékpárral közlekedjen, a vatikáni biztonsági szolgálatot viszont máris az őrületbe kergeti azzal, hogy kisétál a Vatikánból híveit üdvözölni, páncélozott pápai járművek helyett pedig inkább a csendőrség autóját kedveli. Ragaszkodik, hogy Bergoglio bíborosként igénybe vett római szállásának számláit Ferenc pápaként is maga egyenlítse ki, és tiszteletben tartja, hogy a vatikáni túdósítók jelentős hányada nem hithű katolikus, ezért inkább úgy áldja meg őket, hogy közben okét mutat nekik a hüvelykujjával. Fiatal kora óta fél tüdővel él, személyi titkárt viszont egyelőre pápaként sem alkalmazott, és míg odahaza, Buenos Airesben gyakran maga főzte meg a vacsoráját, jelenleg az átmeneti szállásául szolgáló Szent Márta-ház közösségi étkezdéjében ebédel. Római püspökké és a katolikus egyház egyetemes pásztorává való kinevezése napján arra is kiterjedt a figyelme, hogy a protokolláris jókívánságokat megelőzve üdvözölje Riccardo di Segni római főrabbit, és személyesen hívja meg – no nem a trónfoglalásra vagy beiktatásra, csak pápasága ünnepélyes kezdetére.

Nyilván annak is üzenetértéke van, hogy első nyilvános beszédét inkább rögtönözte, hogysem az előre megírt szöveget kelljen felolvasnia. Magvas humorába burkolt szándékait egyre többen vélik érteni, és a vatikáni hivatalokban szolgáló bíborosok a kuriális életmód megrendszabályozására számítanak a közeljövőben. „Isten bocsássa meg nektek!” – apropózik a szegények szentjének a nevével vértezett Ferenc pápa. Ha más nem is: ő bizonyára tudja, mit kell ebből a választó bíborosoknak megérteniük. Ők pedig már engedelmességet fogadtak Ferenc pápának!

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. március 19-i számának vezércikkeként.