O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Az út, a cél és a társak

1.

Első római „zarándoklatom” kapcsán, 2008. októberében egy kultúrtörténeti anekdotával nyugtattam magam amiatt, hogy nekem csak néhány nap jutott az Örök Városból. A történetet e lap hasábjain is felidéztem az utazást követő beszámolók egyikében. Annyira tanulságos, hogy nyolc esztendő múltán sem árt elővenni, hiszen az utazás célja most kifejezetten szentszéki vonatkozású volt: a kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecíliáról nevezett kórusát kísérhettem el a Vatikánba egy közös előadásunk, a Keresztút Márton Áronnal c. zenés áhitat kapcsán. A zarándoklat szerves része volt a Ferenc pápával való találkozás a szokásos szerdai nyilvános kihallgatáson, amely a közhiedelemmel ellentétben elsősorban spirituális élmény – a Tevere két oldalán sok ilyesmiben lehet része boldog-boldogtalannak, ha nyitott szemel és nyitott szívvel koptatja Róma kockaköveit –, nem pedig egy jól dokumentálható, médiapápák társaságában eltöltött néhány másodperc, amit az Osservatore Romano buzgó fotósa majd jól megörökít a családi albumok vagy a fészbuk nagyobb dicsőségére. Jól jön a szelfi, persze, lehet vele dicsekedni, van ebben rutinom nekem is, de bizton állíthatom, valahol beljebb kell keresni a Lényeget!

 

 

Nos, az említett anekdota szerint Vincenzo Gioacchino Pecci gróf, alias XIII. Leó pápa minden látogatójától megkérdezte volt, hány napig marad Rómában. Egy alkalommal az egyik vendég szomorúan válaszolta, hogy ő csak egy pár napra jöhetett. A pápa mosolyogva bíztatta: igyekezzék sietve megismerni Rómát. Az audiencia másik vendége rögtön eldicsekedte: neki mindjárt egy esztendőre futja! Szegény testvérem – sopánkodott a pápa –, sohasem fogja Rómát megismerni… Nagy igazság lehet ez utóbbi, bár nekem nem adatott meg, hogy berendezkedjek a Collegium Germanicum et Hungaricumba, mint Kovács Szabolcs barátom a szomszéd faluból, akiből tudós ember lesz, ha minden igaz, de azért örök időkre konzerválta magában a székelységet, ízes beszédmodorában pedig a gyergyói tájszólást. Sőt: a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palotában sem koptatom oly sűrűn a lépcsőket, mint Galántai Dávid barátom a Dunakanyarból, hogy Borromini barokkjának részleteiben gyönyörködjem. Innen üzenem neki: még a loggiából sem sikerült körülnéznünk, úgy elkavarodtunk a pörkölt és a tarhonya között félúton, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a sok excellenciás vendég Habsburg Eduárd szentszéki magyar nagykövet celebrálta forgatagában. Annyi szent: mentül inkább “megvan nekem” Róma, annál kevésbé ismerem, s ezzel, gondolom, Galántai testvér is így van. Le is buktam jól, amikor falakon belüli csellengés közben a tökéletesen kitalált, szinte tibeti pózban kéregető, talpig bugyolált koldusasszonyról azt találtam mondani velem tartó barátaimnak, hogy nyolc évvel ezelőtt ugyanez az asszony a Ponte Sant’ Angelo valamelyik angyalának az árnyékában ugyanebben a ruhában, ugyanígy kéregetett, még a mellette balra fekvő kankóspálca is ugyanabba az irányba görbült. Mit ad Isten, a következő sarkon belebotlottunk ugyanabba a jelmezbe, majd nem sokkal arrébb egy harmadikba. Gyakorlati tapasztalatot szereztünk tehát arról, hogyan működik a Koldusopera és miért van az, hogy a római utcaképhez szervesen hozzátartozó, talán éppen tőlünk emigrált kéregető méregdrága sört kortyolgat a pungából. Tudniillik a római bort iszik, némelyek vizet prédikálnak, de a sört mindenhol iszonyú drágán mérik, üvegestől pláne!

 

 

2.

Rómába keresztény ember akkor is zarándokként megy, ha történetesen ateista, hogy az Európai Unió alapító atyáinak egyikét, Robert Schumant parafrazáljam, akinek éppen a keresztény identitásba vetett hitét kezdik mostanság lesajnálni a silány utódok. Gondolom, hasonló megfontolásból futottunk össze Balázs Attila református lelkész barátommal és a tordaszentlászlói zarándokokkal is, akiket most épp e gesztus miatt piszkálgatnak a virtuális térben, holott egy életre szóló élményt szerezhettek a Szent Péter-téren, ahogyan én szoktam kicsi fehér templomainkban idehaza, katolikus létemre. Nekem olyan ez a gesztus, mint a Szent László – legendák, amelyek jól megférnek a zsoltáros falakon is a nyakas kálvinizmussal. Mielőtt megkövezne bárki, Adyt invokálnám a szókapcsolathoz, vagy a bakonybéli református bencést, akiről a minap adott hírt az egyházi sajtó, aki nem hiszi, járjon utána, érdekes történet! Mindenestre Rómában egymásra talált a bal szektorban ujjongó tordaszentlászlóiak és a Bazilika lépcsőjéről éneklő Szent Cecíliások Bernini kollonádját körbekoszorúzó hangja nemzeti imánk, a Himnusz éneklése közben. Csak a miheztartás végett: Kölcsey becsületes református volt, a Himnusz azonban ott van az énekeskönyveinkben, felekezetre való tekintet nélkül. Kis magyar ökumené.

 

 

3.

Róma spirituális központ. Ha valaki megkérdezi, miért szeretem annyira, rendszerint azt válaszolom: azért, mert “a falakon belül” nincs Rómában olyan utca, ahol ne lenne legalább egy templom. Akinek ez túl kegyes szempont, az a ránk, emberekre jellemző kíváncsisággal azért mégiscsak üsse be az orrát egyikbe-másikba, lehet, hogy belebotlik egy elfekvő Caravaggióba, félkész Michelangelóba, s ha nem is futja Raffaelló stanzáira vagy a Sixtus-kápolna “reneszánsz képtárára” a Vatikáni Múzeumokban, szerte Rómában ingyen gyönyörködhet a romanika, reneszánsz és barokk lenyűgöző, de kevésbé ismert alkotásaiban még akkor is, ha egy-egy pápai bazilikába reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzések árán lehet ma már bejutni. Az Örök Város ókori, birodalmi örökségét nem is emlegetném, az kötelező tananyag. Főnyeremény, ha olyan ihletett kísérőt kap hozzá az ember, mint az egyházjogásznak tanuló szatmári atyánkfia, Fanea József atya, akiből gyakorlatilag csorog a műveltség. Ha valaki mégis rám szavazott egy fakultatív séta kapcsán, az a Taverna dei Fori Imerialiban kóstolhatta meg Alessio bácsi főztjét, és ők sem bánták meg a kitérőt, ugye, fiúk?

 

 

Azt hiszem, beleégett Róma mindannyiunkba. Potyó István karnagy úr, akit én doktor bácsinak bosszantok, hiszen ő is tudományos ember, lapot húzott 19-re, amikor Orbán György Missa Tertiáját csengette bele a Michelangelo kupolájába, Kovács Sándor főesperes úr, a zarándoklat kigondolója és tető..., akarom mondani: kupola alá hozója pedig isteni humorérzékkel vette a zarándok népség apró-cseprő kilengéseit. Mert nehogy azt gondolja valaki: zarándoknak lenni csuha meg ostor a gyenge lélekre! Dehogy! Egy zarándoklatban ott van Márton Áron hangja a Santa Maria del Suffragioban, a Via Giulián, a térdeplős kapaszkodások a Santa Scala lépcsőfokain, a pápai áldás a csíksomlyói kegyszobor kicsiny mására, mindenki büszkesége, aki kezet foghatott Ferenc pápával, Szép András buzgólkodása a Szent Péter-bazilika orgonáján vagy a közös éneklés anyaországi zarándokokkal a grották magyar kápolnájában – ilyen más nemzeteknek nincs is! –, de ott vannak a pompás vacsorák és kultúrtörténeti séták is, az éneklős flashmobok a templomokban és tereken, a Pantheonnál vagy a Colosseumnál, az illatos kávék, a limoncellók, fagylaltok és amatriceanák, a nagy beszélgetések és még nagyobb nevetések, a nyakunkba ömlő zivatar, a fagylalt, a “nyonnyó” (csak mi tudjuk, mi az és mennyire az!), s hogy itt három remetei verődik össze egy csapatban, és – ad absurdum – a Francesco mosolyával ízesített “pápanyalókák” is a cukrászda kirakatában. Azt igértük, hamarosan kibeszéljük a dolgot, ugye, Szent Cecíliások? Barátaim!


Szabadság, 2016. október 18., vezércikk.

Ferenc, a meglepetés-ember

Egy biztos: az argentin Bergoglio bíborosra nem szabott reverendát a Gammarelli szabóság, amikor három különböző méretben elkészítette az új egyházfő ruháit. A fehér lenvászonból készült reverendákat két évszázada varrják ugyanabban a patinás műhelyben, teljes egészében kézimunkával. Az utolsó öltéseket szintén kézzel ejtik rajta, már a megválasztott egyházfő személyéhez igazítva. Nagyjából ugyanaz a jelenet játszódhatott le „a könnyek szobájában” Bergoglio bíboros és a pápaságot hozzáfércelő mesterszabó között, mint A halász cipője (The Shoes of the Fisherman)című, 1968-as amerikai filmdrámában, ahol a szerény és hallgatag, ám annál nagyobb karizmával megáldott „szovjet pápa” saját egyenrangú embertársát szólítja meg a felelősségébe roskadó, némán és gépiesen körülötte ügyetlenkedő szürke figurában.
 
 
A szibériai fogságából szabaduló Lakota bíboros, alias Anthony Quinn az említett filmdrámában ettől a pillanattól kezdve már a Kirill pápa névre hallgat, e minőségében pedig ő az első „nem szokványos” egyházfő, akinek fellépését a fikció megjövendöli. Valós párhuzamát mindezidáig II. János Pál pápaságában vélték megtalálni a film recenzorai, Bergoglio bíboros gesztusai azonban egy még inkább „kiszámíthatatlan” Ferenc pápát vetítenek elő, aki nagy valószínűséggel máris komoly fejtörést okoz a kuriális bíborosok társaságában.

Aki élőben követte a pápának választott Bergoglio bíboros bemutatását a Szent Péter téren zsúfolódó tömegnek, azonnal megállapíthatta, hogy az újdonsült Ferenc pápán csöppet sem lötyög a lenvászon reverenda. Lorenzo Gammarelli szabóságában ugyan egy hermelinprémmel szegélyezett piros bársonygallért is készítettek a téli időszakra hivatkozva – ilyesmit előszeretettel viselt a pápaság hagyományos kelléktárához inkább ragaszkodó XVI. Benedek –, Ferenc pápa mégis határozottan visszautasította, hogy uralkodói öltözékben jelenjen meg az őt üdvözlő sokaság előtt. Hivatalos forrása persze nincs az esetnek, a pápacsináló világsajtóban azonban pikírt mondatokat adtak a vatikáni ceremóniamestert visszautasító egyházfő szájába: „Köszönöm, monsignore, viseld inkább te! A karneválnak vége!”

Ferenc pápa gesztusai persze nem előzmény nélkül valók. A parasztcsaládból származó XXIII. János, minden idők egyik legnépszerűbb egyházfője kevesebb mint öt évig tartó pápasága idején is tudott meghökkentő lenni és maradandót alkotni.

Papa Giovanni XXIII visita i detenuti nel carcere di Regina Coeli a Roma  

Hivatalukba talpig begombolkozó elődeivel ellentétben egyszerűségével és humorával lopta be magát a hívei szívébe, közvetlensége miatt sokan csak „a jó pápának”, „a világ plébánosának” nevezték, és mert ki-kiruccant a Vatikán falai közül, egyszerűen Giovanni Fuori le Murának, „falakon kívüli Jánosnak”, a közismert whisky-márka sétálgató figurája szerint pedig „Johnnie Walkernek” becézgették. Ő volt az első pápa, aki fölismerte a média szerepét az egyház és a hívek kapcsolatában, kamerát engedett a pápai lakosztályba, az Egyház „kiszellőztetése” érdekében általa összehívott II. Vatikáni Zsinat munkálatait pedig televíziós közvetítésen keresztül figyelte. Az őt követő VI. Pál feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, ezáltal a százfőnyi Svájci Gárdát a Vatikán kizárólagos „haderejévé” tette. Ő volt az utolsó, akit a tiarával megkoronáztak, utóda, I. János Pál ugyanis megválasztása után azonnal eltörölte ezt a ceremóniát. A reformerszándékokkal megáldott, harminchárom napig uralkodó „mosolygós pápa” előbb a múzeumba száműzte, később az amerikai katolikusoknak adományozta VI. Pál koronáját, és kikérte magának, hogy a Vatikán hivatalos szócsöve, az Osservatore Romanoszerkesztve közölje az ő egyes szám első személyben, szabadon elmondott beszédeit. II. János Pál, „az utazó pápa” tovább folytatta a pápaság barokkos pompájának a leépítését, a média összes kelléktárát igénybe vette az evangelizációs tevékenység érdekében, nem utolsósorban pedig bocsánatot kért a katolikus egyház nevében a történelem során elkövetett legkülönfélébb bűnökért.

Ferenc pápa saját habitusának megfelelően, eddigi életvitelének folytatásaként igyekszik nevezetes elődeire rálicitálni. Haszontalanul nagynak ítéli a vatikáni pápai lakosztályt, ami nem csoda, ha tudjuk, hogy Buenos Airesben egy egyszerű apartman szolgált az otthonául, hétvégéken pedig egy-egy éjszakára kiköltözött szegényei közé, a peremvidékre.

The future Pope Francis, Cardinal Jorge Mario Bergoglio, riding the Buenos Aires subway.

Pápaként már nem teheti meg, hogy otthoni szokásai szerint metróval és kerékpárral közlekedjen, a vatikáni biztonsági szolgálatot viszont máris az őrületbe kergeti azzal, hogy kisétál a Vatikánból híveit üdvözölni, páncélozott pápai járművek helyett pedig inkább a csendőrség autóját kedveli. Ragaszkodik, hogy Bergoglio bíborosként igénybe vett római szállásának számláit Ferenc pápaként is maga egyenlítse ki, és tiszteletben tartja, hogy a vatikáni túdósítók jelentős hányada nem hithű katolikus, ezért inkább úgy áldja meg őket, hogy közben okét mutat nekik a hüvelykujjával. Fiatal kora óta fél tüdővel él, személyi titkárt viszont egyelőre pápaként sem alkalmazott, és míg odahaza, Buenos Airesben gyakran maga főzte meg a vacsoráját, jelenleg az átmeneti szállásául szolgáló Szent Márta-ház közösségi étkezdéjében ebédel. Római püspökké és a katolikus egyház egyetemes pásztorává való kinevezése napján arra is kiterjedt a figyelme, hogy a protokolláris jókívánságokat megelőzve üdvözölje Riccardo di Segni római főrabbit, és személyesen hívja meg – no nem a trónfoglalásra vagy beiktatásra, csak pápasága ünnepélyes kezdetére.

Nyilván annak is üzenetértéke van, hogy első nyilvános beszédét inkább rögtönözte, hogysem az előre megírt szöveget kelljen felolvasnia. Magvas humorába burkolt szándékait egyre többen vélik érteni, és a vatikáni hivatalokban szolgáló bíborosok a kuriális életmód megrendszabályozására számítanak a közeljövőben. „Isten bocsássa meg nektek!” – apropózik a szegények szentjének a nevével vértezett Ferenc pápa. Ha más nem is: ő bizonyára tudja, mit kell ebből a választó bíborosoknak megérteniük. Ők pedig már engedelmességet fogadtak Ferenc pápának!

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. március 19-i számának vezércikkeként.