O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

¿Adónde vas, Cataluña?

Hozzá kell szoknunk, hogy az Európai Unió túlbonyolított struktúráinak egyre kevesebb érdeke fűződik a néphatalom közvetlen gyakorlását védelmébe venni. Brüsszel kínos hallgatása a botrányos körülmények között lezajlott katalán függetlenségi népszavazás ügyében legalábbis elgondolkodtató. Az Egyesült Királyságban még elegáns módon próbálták elejét venni Skócia függetlenedésének, a józan érvek és ellenérvek taktikája rövid időre el is döntötte a kérdést.

A Brexit által okozott üzemzavar azonban fölkavarta a brüsszeli állóvizet, ezzel pedig újra terítékre kerültek a skót elszakadási törekvések. Brüsszel azzal érvel, amikor egy tagállami régió függetlenedése a tét, hogy egy esetleges elszakadást követően az önállósuló tartomány azonnal elveszítené uniós státusát, így újra kérelmeznie kellene felvételét a közösségbe. Ez a politikai Canossa-járás eltrettentő forgatókönyve, hiszen az illető tagállam, amely elveszítené tartományát - Spanyolország esetében a leggazdagabbat -, aligha lesz majd rövid- vagy középtávon érdekelt, hogy a rebellis tartomány államisága megszilárduljon, és mintegy diadalmenetben, egyenrangú partnerként tagozódjon be az európai struktúrákba. Az euro-atlanti törekvések blokkolása pedig hatékony módszer. Láthatjuk, hogyan lehetetleníti el például Görögország a macedónok erőfeszítéseit amiatt, hogy a Macedón Köztársaság (hivatalos nevén még mindig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság) egy görög tartomány nevét viseli.

A két világháború után kialakult államhatárok megváltoztathatatlanságának dogmája lényegében a német újraegyesítéssel dőlt meg Európában, amit washingtoni segédlettel, a szovjet hatalom gyengélkedését kihasználva, de a francia és brit szövetségesek fenntartásai ellenére sikerült Helmut Kohlnak tető alá hoznia. Ezt követően meglepő gyakorisággal kellett Európa hidegháborús térképét újrarajzolni. A Szovjetunió szétesése nem volt feszültségektől mentes, Csehszlovákia felbomlása viszont békésen zajlott le. A délszláv háborúk azonban megmutatták, hogy Európában - legalábbis annak balkáni csücskében - hogyan képesek egymásnak esni az addig békében élő nemzeti közösségek, ha önállóságuk a tét. Legutóbb Koszovó függetlenedése bolygatta meg a térség stabilitását.

Brüsszel néhány másik uniós tagállam érintettsége miatt sem lelkesedik a hasonló törekvések láttán, az alapvető szabadságjogok gyakorlásával azonban nem mehet szembe nyíltan. A katalánok joggal teszik föl a kérdést: ha az Európai Unió tagállamainak többsége támogatta Koszovót azzal, hogy elismerte államiságát, most miért nem emelnek szót legalább a közvetlen részvételen alapuló demokratikus joggyakorlás, mint demokratikus alapérték védelmében? A spanyol kormányzati szervek persze jócskán rájátszanak a regionalizmus táplálta félelmekre. (Magunk is tudjuk, hogyan lehet ilyesmivel hergelni a mindenkori többséget.) Alfonso Dastis külügyminiszter egy interjúban arról beszélt a minap, hogy drasztikus fellépésükkel a folyamatok európai szintű eszkalálódását próbálják megakadályozni, név szerint emlegetve Olaszországot, Franciaországot és Belgiumot. (Hová álljanak a belgák?) Spanyol alkotmányos szempontból tehát magyarázható, miért nem szabad olyasmit gyakorolniuk az amúgy széleskörű autonómiával rendelkező katalánoknak, mint amire lehetőségük volt a skótoknak az Egyesült Királyságban, ezt azonban erőszakszervezetek bevetésével nyomatékosítani súlyos presztízsveszteséggel jár. Spanyolország erősen túlreagálta a helyzetet, emiatt pedig nagy valószínűséggel olyanokban is megrendült a spanyol demokráciába vetett bizalom, akik amúgy az egység fenntartása mellett voksoltak volna. Közvéleménykutatók szerint egy hónapja még ők voltak többségben. Szinte bizonyos, hogy a rohamrendőrök brutalitása nyomán (amikor e sorokat írom, már négyszáz fölött van a sebesültek száma!) a spanyol kormányzatnak úgy kell tárgyalóasztalhoz ülnie, hogy Franco örököseinek és agresszoroknak tekinti majd őket a katalán társadalom.

Tárgyalni ugyanis mindenképpen kell, bár a katalán népszavazás keltette feszültség nem oldódik meg azzal, ki hogyan magyarázza majd a bizonyítványát. Madrid éppen annyira válik hiteltelenné, amennyire hitelteleníteni próbálja a katalán népszavazás borítékolható végeredményét. Olyan jeleneteket láthattunk Barcelonában, amelyek a nagy polgárjogi mozgalmak archív képsorait idézik: a szavazókörzetek védelmére traktorokkal felvonuló földművelők, a rohamsisakosok által betört és megszállt szavazóhelyiségek, az élőlánccal védelmezett szavazóurnák és a gumilövedékekkel oszlatott  szavazók látványa nem csak Spanyolországban veri ki a biztosítékot. A külső szemlélő nem az állig felfegyverzett spanyol rohamrendőrökkel rokonszenvez, hanem a szavazólapot lobogtató katalán polgárokkal, a kérdés pedig nem az, hogy dönthetnek-e a katalánok  saját önállóságukról, hanem az: önkényesen értelmezi-e a demokratikus alapjogokat az Európai Unió egyik tagállama, tágabb értelemben pedig maga az Európai Unió? Mindenki a maga jogérzéke szerint keresse a választ!

 

Szabadság, 2017. október 2.

http://szabadsag.ro/-/-adonde-vas-cataluna-

Katalánok, skótok, székelyek

Tanulj, székely, hogy katalán legyen belőled! – ajánlottam a barátaim figyelmébe egy tudósítást, mely a Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából szeptember 11-én szervezett hatalmas tömegtüntetést minden idők legnagyobb európai megmozdulásaként aposztrofálta. Számháborúzni persze Sanyolországban is tudnak: a madridi lapok „csak” több százezer embert emlegettek, a tüntetés szervezői viszont kétmilliós tömegről beszélnek, mely Barcelona két egymásba torkolló surgárútján V alakzatban tett tanubizonyságot Katalónia függetlenedési szándékainak komolyságáról. E számok hallattán kicsit meghunyászkodik bennem a székely: Erdővidéken aligha tudnánk ilyen drámai hatású menetelést összetrombitálni, a legutóbbinak is, a résztvevők magas száma ellenére szórványos arculatát mutogattuk a nagyvilágnak, élő egyenesben. Csíksomlyót a maga szakrális jellegével nem tartom illendőnek idecitálni, bár a pünkösdi Babba Máriának sok tekintetben köze van a székely és csángó katolikus identitás, újabban pedig a felekezetek feletti nemzeti érzület erősítéséhez. (A vallási türelem „őshazájában” ez tulajdonképpen természetesnek is tekinthető.)

 


Mindannyian tudjuk, szinte kívülről fújjuk a hajdan székekbe szerveződő székelység sajátos önrendelkezési jogaiból és intézményeiből származtatott jelenkori autonómia-törekvések hivatkozási pontjait. Az persze már keveseket érdekel, hogy a székely önrendelkezésből gyököt vonás nem modernkori találmány, legalább négyszáz éves, szomorú hagyománya van. Hogy történész barátaim meg ne kövezzenek, csak vázlatosan emlegetném fel a János Zsigmond elleni felkelést 1562-ből, amelynek a Székelytámadt és Székelybánja csúfnevű várakat és a székelyek jobbágysorba taszítását „köszönhetjük”, netán a Báthoryak próbálkozásait, amelyek miatt a háromszéki, csíki, gyergyói és udvarhelyi székelység 1599-ben egyszerre Vitéz Mihály táborában találta magát, vagy éppen a Mária Terézia-féle erőszakos sorozást, mely a madéfalvi vérengzésbe és az ún. elcsángálásba torkollott.

Az önrendelkezési jogok hagyománya mellett fontos hivatkozási pont az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyik bekezdése, mely expressis verbis kimondja: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Viszont az is köztudott, hogy a román közgondolkodás lényegében azóta hanyagolja az amúgy jószándékú elvek napirendre vételét. És szintén hivatkozási pont a kommunista “vívmányként” értelmezhető, módszeresen elsorvasztott, ám formailag mégiscsak létező területi-adminisztrációs egység, a Magyar Autonóm Tartomány, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány megléte 1952 és 1968 között.

 


A legújabb kori székely autonómia-törekvések igazi legitimációját azonban az Európai Unióban működő különböző autonómia-formák jelentenék. Ezek felemlegetése, a velük való érvelés, legutóbb pedig az egyik autonómia-forma, a dél-tiroli erdélyi adaptációjának közvitára bocsátása mifelénk viszont nem a megfontolás tárgya, inkább muníciót szolgáltat választási retorikák magyarellenes felhangjaihoz. A területi jelleget mellőző kulturális autonómia-tervezet, pusztán etnikai vonzata és a pozitív diszkrimináció elve miatt sikkad el a bukaresti törvényhozásban. Csak az “ugyanannyi jogot Csíkszeredának, mint Caracalnak” típusú, kétes értékű megoldások jöhetnek szóba uniós kényszer miatt, ez pedig a fentről diktált regionalizációt vetíti előre, nem egy önkormányzatok szabad társulásán alapuló, az egyes régiók sajátosságait és a vonatkozó európai ajánlásokat figyelembe vevő gyakorlatot. Ebben persze magunk is ludasok vagyunk némiképp, hiszen például az utóbbi 25 évben kialkudott nyelvi jogainkkal sem kívánunk maradéktalanul élni – noha ennek nem gyakorlati haszonnak, hanem elvi kérdésnek kellene lenni –, s ezt épp azok a statisztikák bizonyítják, amelyek az igényeinket is igazolhatnák.

 

 

Az autonómia-törekvések mellett nyilván jelentős gazdasági érvek is felhozhatók, amelyeket hosszan lehetne vitatni pro és kontra, mert távolról sem igaz a sztereotípia, miszerint Bukarest vagy valamely “gazdag” régió nélkül a Székelyföld életképtelen lenne. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi megye, köztük a székely megyék adófizetői nagyobb összegű befizetésekkel járulnak hozzá a központi költségvetéshez, mint amennyit onnan visszaosztanak nekik. Az altalajkincsek kitermelésének Bukarestbe vándorló hasznáról vagy a nagyvállalatok hatalmas összegű befizetéseiről már beszélni sem érdemes.

Bezzeg a katalánok! A jelentős önkormányzatisággal felruházott Katalónia Spanyolország pénzesládikója lett, gazdasági ereje a katalán identitás megerősödését eredményezte, függetlenségi törekvéseit pedig osztatlan lelkesedéssel képes tömegrendezvények egész sorával kifejezni. Madrid ugyan elvitatja a tartomány önállósulásának jogát, ám a népszavazást ők is megtartják novemberben. Ilyesmiben a székelyek – és tágabb értelemben az Erdély gazdasági önállóságát felvető román gondolkodók – belátható időn belül alig reménykedhetnek. És bezzeg a skótok! Az Egyesült Királyság saját parlamenttel is rendelkező tagországában, Skóciában 300 esztendei birodalmi és egységállami lét után most egy kétesélyes népszavazáson vihetik dűlőre a függetlenség ügyét, nem rettenve vissza semmilyen gazdasági-politikai következményekkel való riogatástól.

 


Kapkodjuk a fejünket, hogy kire érdemes odafigyelni, mi lehet a követendő út, melyik lehet a legalkalmasabb módszer, pedig egyszerű belátni, hogy üdvözítő recept és taktika nincsen. A skót és katalán példa szimpatikus ugyan, ám ellenszenvet gerjeszt a hasonló törekvésektől rettegő, jelentős nemzeti és etnikai kisebbségekkel rendelkező országok többségi társadalmaiban, akik nem kis túlzással koszovósodást, krímesedést kiáltanak. Logikus fejlemény, hogy a civilizáltabb válóperhez hasonlító skót, és a perlekedőbb katalán példa egyaránt elkerülendő forgatókönyv lesz ezen országok számára. Borítékolható, hogy a székely, tágabb értelemben pedig az erdélyi önrendelkezési törekvéseket ez jócskán megnehezíti majd.