O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Európa kapujában

“Kell a kerítés, mert fel kell készülni a befogadással járó feladatokra.” – fogalmaz Böjte Csaba ferences szerzetes egy, a napokban vele készült interjúban, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy jó nagy kapuk nélkül a kerítés vállalhatatlan és megmagyarázhatatlan. Egyszerűen fogalmaz, mégis a legtöbbet mondja el arról, amivel Európának szembe kell néznie mostanában: többet, amennyit értelmetlen és viszketeg vitáik során az ideológiai környezetszennyezők e témában valaha is fognak.

A technikai határzár, amelyet Magyarország tervez déli határszakaszának ideiglenes védelmére, sokak szerint egy szégyellni való és embertelen vasfüggöny, amely egyfelől kirekeszti a védelemre szorulókat, másfelől elszigetel egy egész országot a civilizált Európától. (Hogy ez utóbbi szókapcsolat mit is jelent pontosan az indentitás-zavarokkal küszködő kontinensen, arról sokat, nagyon sokat kellene beszélni.) Mások szerint a kerítés, ha megvalósul, egy felelős kormányzat rendkívüli, ám szükségszerű döntésének eredménye lesz, melyet rendkívüli helyzetben eszközöl olyan titkosszolgálati és nemzetbiztonsági információk birtokában, amelyekről kevés fogalma lehet a civil szférának. Az Európai Bizottság illetékesei elismerik, hogy a Unió külső határainak védelme, tehát annak módja is tagállami felelősség, a technikai határzár ötletét azonban rendszer-idegennek tartják, miközben hatékony, az érintett felek érdekeit egyaránt figyelembe vevő javaslataik nehézkesen születnek és hosszan tévelyegenk a bürokrácia folyosóin. A bevándorlók brüsszeli kvóta szerinti elosztásának ötletét rekord gyorsasággal fúrták meg az uniós tagországok döntéshozói, mondván: ez csak önkéntes felajánlások alapján képzelhető el. Bonyolítja a képletet, hogy a kötelező kvóta-rendszer a polgárok szabad mozgására vonatkozó jogszabályok szerint is nehezen értelmezhető: ki dönthetné el ugyanis, hogy a bevándorlók hol „kívánjanak” élni, ha már befogadták őket?

 

 

Mindeközben az Európába irányuló migráció sosem látott méreteket ölt és drámai, gyakran ellentmondásos helyzeteket produkál. A hírcsatornák rendszerint a Fölközi-tengeren hánykolódó, zsúfolt lélekvesztőkről és a Csalagútnál megrohamozott kamionokról tudósítanak, ingerküszöbüket alig érik el a schengeni zöldhatáron át érkezők hányattatásai, hiszen ők nem „produkálnak” látványos képsorokat. A jóhiszemű polgár azonban kénytelen azon is elgondolkodni, hogy a naponta százával, ezrével érkező bevándorlók miért semmisítik meg irataikat, ha valóban válságövezetből érkeznek, miért csak bizonyos jóléti társadalmakban éreznék magukat biztonságban, és miért kívánják illegális határátlépéssel, tehát jogellenes cselekedettel megszerezni a menekült-státust, ha ezt könnyűszerrel megtehetnék bármely határákelő ponton egy sima regisztrációval is? Egyáltalán: miről szól az Európa kapujában zajló bevándorlási dráma, és van-e józan parasztésszel is vállalható, humánus, mégis felelősségteljes megoldása?

 

 

Migrációs hullámlovasok egyre többen vannak, jócskán elszabadult a menekültügyi szakértelem, az úton-útfélen megnyilatkozók azonban többnyire a mások számlájára kívánnak irgalmasságot gyakorolni, a maguk részéről simán letudják a szolidaritást egy-egy karácsonyi ételosztással. A tények azonban makacs dolgok, ha nem is akarjuk tudomásul venni őket. Például azt, hogy Magyarország az ENSZ Menkültügyi Főbiztossága szerint 2014-ben a kilencedik legtöbb menedékkérőt fogadta be a világon, az Eurostat legutóbb közzétett adatai szerint pedig nem csak fejlettségét és kapacitásait figyelembe véve, de abszolút értékben is az Európai Unióba irányuló legnagyobb migrációs hullámmal küszködik. Adatsoraik ismeretében lepereg az idegengyűlölet vádja. A magyar hatóságok által ebben az esztendőben regisztrált bevándorlók száma jelenleg több, mint 62 ezer fő, becslések szerint év végére elérheti a 120 ezret is. Komplett Nyíregyháza, Győr vagy Kecskemét – egyetlen esztendő alatt. A vonatkozó uniós jogszabály értelmében az illegális bevándorlók ügyében az a tagország illetékes, amelynek a területén a bevándorlók regisztrálnak. Vajon hogyan képes helyzetük tisztázásáig méltányos bánásmódot biztosítani számukra egy olyan ország, ahol állítólag három-négymillió ember él a létminimum környékén?

Aki nem ideológiai megfontolásból figyeli az események alakulását, már hónapokkal ezelőtt világosan láthatta, hová fajulhatnak a dolgok. Lehet, hogy a magyar kormányzat e tárgykörben tett lépései kiverik a migrációs ügyekben kikultúrált fejekben a biztosítékot, ám a budapesti stratégia logikus abban az értelemben, hogy minden alkalmat megragadva felhívja a brüsszeliták és a közvélemény figyelmét a magyar-szerb határon kialakult helyzet tarthatatlanságára, ugyanakkor kiprovokálja, hogy állást foglaljanak és megoldási javaslatokkal rukkoljanak elő. Hiába szapulják vezércikkekben a magyar döntéseket Európa-szerte: az uniós közvélemény paradox módon éppen ezekből az anyagokból értesülhet arról, hogy amit a magyar kormány migrációs ügyekben tesz vagy tenni készül, az korántsem példanélküli, másrészt hasonló problémák megoldási kísérleteiről szól, mint amilyenekkel ők maguk a saját életterükben már évek, évtizedek óta szembesülnek.

 

Szabadság, 2015. június 27.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/116012

Hídemberek és conchiták

 

Építsünk hídakat! – hirdette Bécsből a jubileumi 60. Euroviziós Dalfesztivál, melynek döntőjében Conchita Wurst, a rózsaszín barbie-főnix a szó szoros értelmében a levegőbe röppent. A gigashow házigazdái, Mirjam, Alice és Arabella valamennyien misztikus, mesebeli nők nevét viselik. Viva la Diva! – mondaná Dana International 1998-ból, Birmingham-ből. Kellemes meglepetés: az Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekarát az a Pejtsik Péter vezényelte, akinek a Báthory Erzsébet c. musical-operánk kolozsvári ősbemutatójának hangszerelését köszönhetjük.

 


Idén Ausztrália, talán európai gyökerei miatt, versenyzőként is részt vehetett a mezőnyben. Igaz, Dalfesztivált akkor sem rendezhetett volna, ha megnyeri a versenyt, bár az Euroviziónak aligha van lelkesebb Európán kívüli rajongótábora, mint az ausztrál közönség. Idén azonban Kínában is élőben közvetítették a Dalfesztivált, nem lepődnék meg, ha piaci megfontolásból a közeljövőben mandarin nyelven beköszönnének Pekingből. A Wiener Stadthalle-ból közvetített gigashow persze menthetetlenül angolszász seregszemlévé vált: alig hallottunk Bécsből nemzeti nyelven előadott versenyszámokat. A spanyolok, olaszok és franciák kitartottak  – a román Voltaj együttes is vállalta, hogy dicséretes módon részben nemzeti nyelven mutatkozik meg –, Németalföld, Oroszország vagy Skandinávia azonban behódolt a közízlésnek. Aki nem, az nem is jutott a döntőbe: Finnország ismét kemény akkordokkal támadt, még egy Hard Rock Hallelujah-t (Lordie, 2006, Athén) azonban aligha röpítenek a mezőny élére az europop-rajongók.

Patinás múltja, közkedveltsége, páratlan nemzetközi sikere és rekordbevételei ellenére sokan csak legyintenek az Eurovizió hallatán: az ott a flitteres-fátyolos középszer és a gagyi házatája, vonagló műdalokkal és gyakori plágium-gyanúval fűszerezve. Pedig hasonló zsánerű, nem egyszer silányabban szerkesztett és vázlatosabban hangszerelt „mesterművekkel” tele vannak a vájtfülű fanyalgók által látogatott klubok, kocsmák toplistái. Nem látom tehát, miért kellene csuklóból lesajnálni a sablonos és közhelyes dalok versenyében mégiscsak felbukkanó, igényesen komponált és ízlésesen, a showbiz szabályainak megfelelően magas színvonalon „csomagolt” versenyszámokat csak azért, mert ezen a fórumon lanszírozták őket. Ezt a gigaprodukciót világszerte százmilliók követik figyelemmel, a nemzeti döntők pedig az egyes országok legnépszerűbb televíziós műsorai, és bár alig jut szerep a spontaneitásnak, rendszerint több a profizmus egy-egy ilyen előválogatóban, mint a legtöbb X-Factor-, Voice-, Pop Idol-, Got Talent- vagy Star Academy-klón szombat esti kiadásaiban.

Való igaz: ahol bocskoros bábuskák, bugyuta bábfigurák, szörnyeteggé maszkírozott rockerek és szakállas dívák viszik időnként a prímet, ott hajlamosak vagyunk elfelejteni Gigliola Cinquetti-t, Udo Jürgens-t, Johnny Logan-t, Celine Dion-t, ABBA-t, Ofra Haza-t, Patricia Kaas-t, Bonnie Tyler-t vagy éppen Rúzsa Magdit is. Igen, ők mindannyian becsülettel álltak helyt az Eurovizió történetében, többen közülük világslágerekkel söpörve végig a Dalfesztivál színpadán. A gagyi  szerencsére hiányzott idén, a vegyes rendszerű pontozás érezhetően a minőség irányába billentette a mérleget. Az ír versenyzőt, Molly Sterlinget ezzel együtt kár volt kisöpörni a második elődöntőben: a Playing With Numbers klasszisokkal jobb dal, mint a döntős versenyszámok harmada volt. Döntős lehetett viszont a német Anne Sophie Black Smoke c. dalával, mely kis áthangszereléssel Adele repertoárjában is jól mutatna, bár pontot egyet sem szerzett, a Maraaya által előadott szlovén versenyszám, a Here for You pedig Katy Perry bármelyik albumának a becsületére válna. Pop-operás szentimentalizmus is helyt kapott a bécsi döntőben: az Il Volo Grande Amore c. dala úgy bomlott ki, mint egy klasszikus legyező. Still In Love With You c. electro-swingjükkel a brit Electro Velvet előadói évtizedekkel röpítettek vissza az időben, önfeledtebben azonban ők sem táncoltak a színpadon, mint az izraeli Golden Boy-ok Nadav Guedj mögött.

 


Ha nem is a legprofibb kivitelezésű, de talán a legszimpatikusabb videó a dalfesztivál hivatalos honlapján a magyar versenyző, Csemer Boglárka Wars for Nothing című dalához készült videoklip, melynek sajnálatos módon magyar verziója nincs. Az énekesnő eddigi legnagyobb sikerét egy francia nyelvű dallal, a Nouveau Parfume-mel aratta, melynek alapötletét a Franciaországban bébiszitterkedéssel és a francia sanzon-kultúra tanulmányozásával eltöltött egy esztendő adta. Magyarul Parfüm néven hallgatható meg a dal, határozottan igényes dalszöveggel. Eljátszom a gondolattal, vajon hová lanszírozta volna Boggie-t egy ilyen kaliberű dal a tabellán? A negyedik helyre, ahová Bayer Friderikát és Jenei Szilvesztert 1994-ben a Kinek mondjam el vétkeimet, amit Friderika magyarul adott akkor elő, mégis elemi erővel hatott az egyszál gitár-kíséret és a fiatalon csengő, magabiztos énekhang Dublinban? (A minimalizmus és a magabiztosság eme szerencsés találkozásában bízott Csemer Boglárka is Bécsben...) Netán a nyolcadikra, mint Patricia Kaas-t 2009-ben a S'il Fallait Le Faire, amely a francia világsztár Cabaret c. albumának egyik húzószáma lett...? Személy szerint a holland Anouk bravúros modulációkkal komponált Birds c. dalát sem tudom elfelejteni 2013-ból, ez akkor a kilencedik helyre volt elég. Csemer Boglárka Ukrajna ihlette versenyszámának eredeti háttér-képein egy merész, ám őszinte húzással a háborus erőszak legújabb kori világbotrányait számszerüsítették, köztük a palesztin gyermekáldozatokét a Gázai övezet 2014-es lerohanása idejéből. Az Eurovízió azonban ilyen szinten már “nem politizál”, ezt a világháborúk borzalmait megéneklő francia versenyző, Lisa Angell N'oubliez Pas c. dalának wargame-esre sikeredett videoprojekciója is ékesen bizonyítja. Szimbólumok váltották hát a tényeket, így váltott át az üzenet is a döbbenetesből mesésbe, ahogyan egy versenytárs jellemezte a magyar installációt. A Wars for Nothing ezzel a “mesés” erőszak-ellenességével érdemelte ki a 20. helyezést. Ne szégyenkezzünk miatta: mostanság Európának, és benne a magyaroknak ennyire futja. Ez is valami!

 

And the winner is... Måns Zelmerlöw and the Heroes from Sweden! Auf Wiederschaun... vielleicht in Stockholm!

 

Szabadság, 2015. május 26., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/115046

Vic...tory!

 

David Camreon brit miniszterelnök nagyon tud valamit uniós és nemzeti politikából. A lomha gondolkodásúnak és rossz reakciós képességűnek tartott EU-bürokrácia nem kis bosszúságára megtartotta magának Nagy Britannia miniszterelnöki székét. Kicsit olyan, mint a mesebeli okos lány: lebegteti a brit választók szeme előtt az EU-tagságról szóló 2017-es népszavazás lehetőségét, miközben ő maga egyértelművé teszi, hogy inkább az Unió reformjára törekszik, semmint az attól való függetlenedésre. Ha figyelembe vesszük, mennyire taktikusan és szívósan vezényelte le a jelenkori Európa talán legdemokratikusabb eseményét, a Skócia függetlenségéről szervezett népszavazást, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy 2017-ben is arcvesztés nélkül, megerősödve kerül majd ki az EU-tagságról szervezendő népszavazásból. Cameron sokkal inkább képes összehangolni a saját választói, tágabb értelemben pedig Nagy Britannia érdekeit a demokratikus politizálás játékszabályaival, mint a komplett brüsszeli mamutokrácia. Pontosan tudja, hogy a “démosz” jelenti a bázist, amelyre támaszkodni lehet, nem pedig a “kratein”, vagyis az uralkodni, jelen esetben az irányítani vágyás, melynek érdekében sokak szerint a tagországok rovására feszegeti saját kereteit Brüsszel. Könnyű persze Cameronnak: a brit parlamentarizmus modellként szolgál az európai demokráciák – köztársaságok vagy monarchiák – számára, semmi mást nem kell tehát tennie, mint komolyan venni e hagyományokat, miszerint a hatalom forrása és birtokosa végső soron a nép, ha pedig annak kedve támad soron kívül is véleményt formálni valamiről, akkor azt a saját maga által is vállalt szabályok szerint bármikor megteheti, s még csak alkotmány sem kell ehhez a politikai kultúrához. Brüsszel a hasonló problémák kapcsán épp a skóciai népszavazással szemben táplált ellenszenvével mutatta meg, mire telik tőle. Tudományos-fantasztikus téma, de képzeljünk csak el egy hasonló kezdeményezést például... Szlovákiában!

 


A skótok is nagyon tudnak valamit: úgy maradtak a brit államközösségben, hogy közben a függetlenség-pártiak röviddel a Skócia függetlenségéről rendezett, bátran állíthatjuk: világszenzációnak számító népszavazás után legalábbis megtízszerezték a képviseletüket, s ezzel együtt érdekérvényesítési képességüket Londonban. (Tanulhatnánk tőlük!) Beszédes adat, hogy a Munkáspárt erősen beágyazott skóciai tagozatának a vezetőjét, amúgy az árnyékkormány külügyminiszter-jelöltjét egy függetlenségpárti, 20 esztendős egyetemista, Mhairi Black győzte le, aki ezzel a teljesítményével lesz a brit parlament alsóházának 1768 óta (- akkor Charles James Fox 19 évesen) legfiatalabb tagja. Saját pártjának, a Skót Nemzeti Pártnak a vezetősége máris bejelentette, hogy Nagy Britannia esetleges kilépésével az EU-ból újra napirendre tűzik a függetlenedést, ez pedig logikusan az EU-tagság fenntartása mellett szavazókat erősíti majd 2017-ben, Cameron tehát nagy mozgástérrel taktikázhat.

 


A Daily Mirror fekete címlappal gyászolta meg egy demokratikus választás eredményeit. Érthetjük ezt úgy is, hogy a szavazás intézménye, vagyis a népszuverenitás kifejezésének legdemokratikusabb és -szabályszerűbb  aktusa csak addik OK, ameddig a mi szájunk íze szerinti eredménnyel kecsegtet. A brit celebek egy része is azt üzeni: nem barátjuk Cameron. Kár, hogy a brit választópolgárok jelenlegi többsége ezt másként gondolja. Lehet, hogy meg kellene végre érteni: nem a celebek bulvárhíreiből, de sokkal inkább a szélesebb néprétegek napi aggodalmaiból tevődik össze az élet? Ezek kezelése egyre inkább kulcskérdés lesz Európában, és ezt David Cameron-nál kevesen tudják ma jobban az identitás-zavarral küszködő kontinensen.

I-vel, mint Iohannis

Csak a miheztartás végett: Obama elnöksége nem oldotta meg Amerika legújabb kori emberi jogi problémáit, éppen elég van belőlük, hogy az Egyesült Államok is csak egy legyen az ellentmondásos demokráciák hosszú sorában, gondoljunk csak Guantanamora! Fejeket lehűteni: Klaus Johannis sem fogja megoldani az erdélyi magyarok gondjait, nem is jelentkezett be ilyesmire. Megválasztása fegyvertény – egy halmozottan kisebbségi politikus a fokozottan ortodox és nemzetállami Románia élén, aki, legalábbis nyilatkozat szintjén inkább hajlandó lett volna veszíteni, semmint bunkónak bizonyulni –, de korántsem a megoldás. Johannis ugyanis nem feltétlen rólunk szól, nem is egészen az erdélyiségről, hanem inkább egy zsigeri rendszerellenességről.

 

 

Való igaz, ennek mi, erdélyi magyarok is a részesei voltunk, és erre épp elég bizonyíték a közszolgálati televízióban közzétett, etnikai szempontok szerint is kiszámolt választási hajlandóság: a magyarok 80 százaléka szavazott bizalmat "a németnek". Megérkezni valahová nagy eredmény, onnan tovább verekedni magunkat azonban sokkal nagyobb erőfeszítés, mint azt sokan ma gondolnák. Ahogy mondotta volt Constantin Brâncuși, akit mostanában sokat idézgetnek holmi bankügyleteket népszerüsítő tévéreklámokban, kapitalista megfontolásból: “...messzire látni egy dolog, elmenni odáig egészen más...” Igaz, olyasmit is mondott, hogy “...a munkát nem nehéz elvégezni, minden azon múlik, hogy olyan állapotba hozd magad, amelyben el is tudod végeni...” (Az aforizmák nyersfordításaiért engem illik szidni!) Állapot van tehát, és ez még nem erény és nem eredmény! A "rendszerellenesség" nem lehet maga a rendszer, ha józan fejjel gondolkodunk, ez nem egészséges, nem is hosszútávú projekt. Mi több: ebben maga Johannis sem érdekelt.


 

Olyan politikai valóságban kell megmaradnia “román elnöknek”, amely már kétszer is nekifutott alkotmányossági csűrcsavarokkal megdönteni egy hivatalban lévő elnök vélt vagy valós hatalmát. Az alkotmány nem változott, egyhamar nem is fog, a politikai valóság még kevésbé, a román társadalom egy jottányit sem lett az urnák tövében toleránsabb, Johannis pedig politikus volt eddig is, az marad ezután is, és amióta a nagyszebeni városházáról az országos nagypolitikába ejtőernyőzte magát, meglehetősen jó taktikai érzékkel mozog ebben a közegben. Éppen elegendő indok, hogy mostantól árgus szemekkel, éles kritikával figyelje minden egyes lépését minden egyes választópolgár, legfőképpen pedig azok, akik bizalmat előlegeztek neki: a gazdasági emigrációba kényszerülő, szülőhazájának komoly anyagi bevételt termelő “nyugatos diaszpóra”, a nagy közéleti hajlandóságot mutató, utcára vonuló egyetemi fiatalság – és miért ne: az elsöprő többséggel Johannisra szavazó, s ezzel együtt halmozottan kisebbséginek maradó erdélyi magyarság.

 

Megjelent a kolozsvári Szabadság 2014. november 16-i számában.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/109710