Megint nem tetszik valami. Feszt nem tetszik. Most éppen az nem, hogy egy aradi magyar alpinista román zászlót visz az Everestre. Nekilendültek a trollok, némelyikük pedig nem átallotta minden idők legeredményesebb magyar hegymászóját, Erőss Zsoltot is alácitálni.

 


Erőss egykor napos-holdas, kék-arany zászlót feszített a magashegyi szélbe. Büszkén vállalta, fél lábbal is a maga felfele törekvő székelységét. Megengedhette magának e manifesztumot: kivételes eredményeit vasakaratú, már-már fanatikus székelyként érte el – és mert a Magyar Himalája-expedíciók színeiben mászott. Tudatában volt annak, hogy egy aprócska vászondarabbal, a szó szoros értelmében csúcsra járatott önbizalommal tehet valamit a maga módján egy, a katalánokéhoz fogható konok, ám egészséges néplélek kibontakozásáért, amely nem a sarki kocsmákban való nagyotmondásokkal és bicskanyitogatásokkal, de világraszóló, csakazértis-cselekedetekkel konszolidálja kikezdett identitását. Nem kérdezte  senkitől, mit vigyen és mit ne, ha felkapaszkodott a világ tetejére. Nem lobogtatott végszámra műselymeket, nem söpörte föl velük a csillagport, mintha csak a Balkán mocskát Marosludas főterén, és csöppet sem érdekelte, kinek milyen hozzáfűzni valója van ahhoz, amit (nem) tesz. Nem demonstrált epésen és nem bizonygatta lojalitását senkinek, hanem kifejezett valamit, napégetetten mosolyogva, senkivel nem alkudozva, senkit meg nem bántva. Lényeges különbség!

Török Zsolt, az aradi alpinista nem „székely” ebben az értelemben (sem). Nem is kell annak lennie. Többnemzetiségű város szülötte, másmilyen identitással. Egy romániai cégek által finanszírozott román expedíció magyar nemzetiségű tagja, és jól van ez így. Miért ne lenne, miért ne lehetne? Sokan szaladnak, úsznak, futballoznak, párbajtőröznek, kajakoznak vagy kézilabdáznak másmilyen színekben, mint amilyen a vállalt (vagy elhagyott) identitásuk. Mohamed Aida magyarul szúrkált, Balázs Jolán románul magasugrott, Janics Natasa magyarul lapátolt, Szabó Gabriella románul futott. És éppen mostanában bántották a székely Miklós Editet is, miért nem sízik románul? Pedig a sportban más a módi. Török Zsolt bátorsága, vállalkozókedve, nem hétköznapi sikerei és kudarcai mindenképpen elismerést érdemelnek, nem pedig pocskondiázást, még akkor is, ha sokan csak haszontalan vakmerőségnek, istenkísértésnek tartják az efajta extrém sportok űzését. Annak látták egykor a repülés úttörőinek bizarr vállalkozásait is: egyre feljebb, egyre gyorsabban, egyre nagyobb távon – ma pedig már nem is számít különleges élménynek feltolakodni valamely fapados repülőjárat nyaralásba tartó gépére. Kötve hiszem, hogy tömegek fognak eztán az Everest-re mászni: bátorság és állóképesség kell hozzá, nem csak tömött farzseb, de megáll a hasonlat e tömegek nélkül is!

 


Az aradi magyar talán mászik éppen, amikor e sorokat körmölöm. Jégfalat kapar a szegecses bakancsa. Ragaszkodom hozzá, hogy érezze, tudja: sokan szurkolunk neki még akkor is, ha trikolórjával kiverni látszott egyesek fejében a biztosítékot. Szurkoltunk, sőt aggódtunk akkor is, amikor napokig nem jött hír felőle az Annapurnáról – amelybe még a Hópárducnak is beletörött a vasakarata – és örültünk, hogy a romániai alpinizmus legnagyobb sikereként a Nanga Parbatot meghódította. Tele volt vele a sajtó. Mert a siker természete már csak ilyen: igyekszik megfürdeni a fényében mindenki, nemre, fajra, vallásra, trikolórra való tekintet nélkül. Most épp vihar van a cyber-tér jobb szélső sarkában, amelyre szívesen röpülnek rá az örök-igazmondó karvalyok botrányt csemegézni. Nem kellene táplálni őket! Zsoltnak sem kellett volna, ha már nyilatkozni kérték: másik pályán játszik, mint a trollok. Nap, mint nap megbántják az embert, ha belelép a celeblét mocsarába, nem újdonság ez a 21. században, minek fáradtolajat locsolni a bozóttűzre? Többet ártunk azzal, ha elharapóznak a lángok, és olyanoknak is, akiknek semmi közük az egészhez: ők vannak elsöprő többségben. Szinte biztos vagyok, hogy rosszul idézték, nem úgy értette, miegymás, amit mondott, ám akkor is bántó volt belelátni egy egész közösségbe – jelesül a(z erdélyi) magyarba, melyhez gondolom, hozzásorolja magát – egy nem európai, nem konstruktív gondolkodásmódot. (Vö. a román sajtóban meglobogtatott mondataival.) Bántó sajnálni, hogy nem értik a mocskolódást a román testvérek, mert az éppen most magyarul zajlott. Mocskolódnak eleget a fejünk felett államnyelven is ahhoz, hogy kívánjam: bárcsak ne érteném, amit oly sokan beleböfögnek a virtuális lápvilágba! Szóval maradjunk annyiban: hajrá Török Zsolt!

 

Szabadság, 2015. április 4., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/113837