Amikor tavaly decemberben Ferenc pápa jóváhagyta az illetékes vatikáni kongregáció Kalkuttai Boldog Teréz, azaz Teréz anya szentté avatásáról szóló döntését, logikusnak tűnt, hogy a kanonizációt az isteni irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév csúcseseményeként szervezzék meg, hiszen az elesetteket és nyomorban élőket felkaroló szerzetesnő cselekvő szeretete olyan üzenet volt, amelyet a nem keresztény világ is megértett és elismeréssel fogadott. Az indiai püspököket némileg meglepte, hogy a szentté avatást nem Kolkatába, hanem a Vatikánba hirdették meg, hiszen joggal reménykedhettek abban, hogy az Indiában nagy tiszteletnek örvendő, magas állami kitüntetésekkel elismert és nemzeti gyász keretében elsiratott Teréz anya oltárra emelése ragyogó alkalom lehet egy kevésbé feszült pápalátogatásra, mint amilyenben Szent II. János Pálnak a keresztény hittérítést ellenző hindu nacionalisták miatt 1999-ben része volt. Ferenc pápa azonban másként határozott – profán módon szólva “kihagyott egy ziccert” –, így a szentév legnagyobb tömegrendezvényének igérkező szentté avatásra Bernini vatikáni oszlopsorainak biztonságos ölelésében kerül sor szemptember 4-én, ahogy a boldoggá avatás is a Szent Péter-téren zajlott 2003-ban, háromszázezer zarándok jelenlétében.

 


A katolikus egyház szentté avatási procedúráiról sokat, sok helyen írtak, nem fárasztom azzal az olvasót, hogy az eljárás részleteit feszegessem. Lényege, hogy az életszentség hírében álló személy boldoggá, majd szentté avatási pere csak az illető halála után öt évvel kezdődhet meg, hogy elég idő maradjon kutatásra, dokumentumok és tanúságtételek összegyűjtésére, mérlegelésre. Ami ezután következik, azt nemes egyszerűséggel „csodavárásnak” is lehetne nevezni, hiszen az oltárra emelés feltétele két, a szentéletű személy közbenjárására történő esemény, amelyet ismereteink és tapasztalataink szerint lehetetlennek tartunk, és amelyet ma már nem csak tanúvallomásoknak, hanem szakértőknek is igazolniuk kell. Nézőpont kérdése, ki mit tekint csodának – nekem például Teréz anya életműve messzemenően kimeríti a csoda fogalmát, aki nem így gondolja, csinálja utána –, tény azonban, hogy az ötéves szabály alól a szintén rekordidő alatt szentté avatott II. János Pál pápa kivételesen felmentést adott, az eljárás tehát két évvel a missziós nővér 1997-es halála után elkezdődhetett, és kevesebb, mint húsz év alatt be is fejeződik.

 


Teréz anyát mindenki albán apácaként ismeri, bár Szkopjéban született, apai ágon a mai Macedóniában és Albániában egyaránt kisebbségnek számító aromán nemzetiség tagjaként. Eredeti neve szerint Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, de számon tartják Antigona Gongea Boiagi néven is, ez a név aromán változata. Az alapvetően mohamedán vallású albán közösségen belül nagy ritkaságnak számított egy katolikus vallású család, a Boiagik felmenőit pedig az arománok kulturális fellegvárának számító Moscopoleából (albánul Voskopoje) származtatták, és rokonságuk volt a koszovói Prizen és az albániai Shkodra városában is. Világraszóló jelentősége, identitásképző ereje és idegenforgalmi haszna mellett ezért van az, hogy Albánia, Macedónia és Koszovó minden jelentősebb városában illik szobrot állítani neki, Tiranában és Szkopjéban például több is van, de Kolkatától Budapestitg láthatunk Teréz anya-szobrokat Olaszországban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államokban, szentélyekben és köztereken egyaránt. A 20-21. századok elidegenedő világában ő testesíti meg a betegápoló szerzetesnővérek alakját, noha betegápoló rendek a Szeretet Misszionáriusai előtt is léteztek, csak hát az erőteljes szekularizáció és az ateista, vallásellenes ideológiák térnyerése hol kitessékelte őket a kórházakból, hol elszigetelte és ellehetetlenítette őket, hol pedig pedig leparancsolta róluk a sajátosan szervezett közösségi életformát és a köz javára végzett áldozatos munkát egyaránt jelképező furcsa ruhákat. Nënë Tereza ma nemzeti hős Albániában, Durrës-ben múzeuma van, kórház, iskola és nemzetközi reptér is viseli a nevét, Enver Hodzsa kommunista bunkerországában azonban aligha fejthette volna ki áldásos tevékenységét.

 


Értetlenség, cinizmus és rosszindulat persze a „civilizált” világban is szokta kísérni az önzetlenség munkálkodását, hiszen a maga módján Teréz anya is „szélsőséges” figura, amennyiben egy leprásokat ölelgető apáca – bármit is hazudjunk erről magunknak és a külvilágnak – egyáltalán nem felel meg az életvitelünknek, ahogyan Jézus vagy Gandhi sem felelne meg. Persze Gandhit, akit nem tartott békedíjra érdemesnek a Nobel-bizottság – és ezzel Szent II. János Pálnak is adósa maradt a jeles grémium –, „meztelen fakírnak” nevezte Churchill. Hasonló jelző Teréz anyának is kijutott: Cristopher Hitchens, az utóbbi néhány évtized jelentős ateista gondolkodójának tartott amerikai közíró „fanatikus albán törpének” minősítette. Most őszintén: öt évvel a halála után hányan tudják még, ki volt Cristopher Hitchens? Teréz anya viszont „kiérdemelte” a Nobel-békedíjat és egy sor másikat is, elismertsége pedig nagyszerű dobbantónak számított néhány újonnan alapított nemzetközi díj „bejáratásánál”. Az olasz újságíróról, Eugenio Balzanról elnevezett  egymillió svájci frankos Balzan-díjat például alapítása után gyors egymásutánban odaítélték a Nobel Alapítványnak és Teréz anyának, aztán 16 évig semmi. Az emberbarátként és nemzetközi befektetőként egyaránt sikeres John Templeton hagyatékából finanszírozott Templeton-díj, amelyet „vallási Nobel-díjként” is szokás emlegetni, és kínosan ügyelnek arra, hogy mindig egy kicsivel nagyobb összeg járjon hozzá, mint amennyi az aktuális Nobel-díj értéke, szintén Teréz anyával nyitotta a díjazottak sorát. A 20. század második felének vezéralakjai valahogy eljutottak odáig, ahová Churchillnek nem sikerült Gandhi esetében: hozzádörgölőztek a törékeny apácához, fényképezkedtek vele, díjakkal halmozták el – csak éppen a példáját nem szerették volna követni. Teréz anya persze volt akkora diplomata, hogy mosolyogni tudjon a kamerának, a díjakkal járó pénzösszegek jobb helyre nem is kerülhettek volna, ő pedig hajlott háttal és egyenes derékkal odamondogatott a képmutatóknak, ha kellett. (Helyszűke miatt nem idézünk történeteket, de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek: a Gallup évenkénti bontásában Teréz anyának életében csak egyszer sikerült első helyre kerülnie a legjobban csodált nők listáján, amelyet tartósan Hillary Clinton vezet, de a legjobban csodált személyiségek örökranglistáját mindkét kategóriában a szerzetesnő vezeti.)

 


Teréz anyánál tevékenyebben szerető embert nehéz elképzelni, éppen ezért sokak számára sohasem lesz szent, megmarad inkább anyának. Ezzel együtt  mindig vannak és maradnak, akiknek soha semmi nem lesz elég. Egyszer megkérdezték Teréz anyától, miért imádkozik reggelente két órát, amikor ezt az időt betegápolásra is fordíthatná. Mintha napi két óra lelkigyakorlat  lenne a közjó kibontakozásának az akadálya. Mindegy is, mit válaszolt erre a szentéletű szerzetesnő, hiszen azok számára, akik szerint az imádság elfecsérelt idő, a szeretet gyakorlása is elsősorban pénzkérdés vagy szolgamunka, amit adomány fejében majd mások végeznek el helyettük. Másik történet: egy turista Kalkuttában megjegyezte: "Egymillió dollárért sem tudnám azt tenni, amit maga tesz..." Teréz anya szerényen így válaszolt: "Annyiért én sem. Mi mindent Krisztusért teszünk, őt ismerjük fel a rászorulóban. Amit teszünk, az csepp a tengerben, de ha nem tennénk, az a csepp hiányozna...” Akiknek a jeles esemény kapcsán éppen kedves most Teréz anya, de viszket a kereszténység, mint európai alapérték (pedig Európában az ateista is keresztény, mondotta volt rendkívül találóan Antall József egykori magyar miniszterelnök), azok sohasem fogják megérteni az önzetlenségnek ezen minőségét.

Sajnos, mi sem...

 

Szabadság, 2016. szeptember 13., vezércikk.