O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Yo soy Barcelona...?

Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

Ingerküszöbön innen és túl

Kapkodhatta a fejét, aki hétfőn este csúcsidőben a hírcsatornákra kapcsolt: néhány órán belül olyan virtuális golyószórást kapott, hogy a fal adta a másikat. Igaz, Aleppó után az ilyesmi már bagatellnek számít, az ENSZ is csak megfigyel Aleppóban, így hozzászokik a polgár a szakértelemhez, ahogyan a borzalmakat tálalják. Igazából meg sem lepődik már azon, hogy egy karácsonyi vásárba hajtó kamionról olyan modorban is lehet tudósítani, amitől kinyílik ugyan a zsebben a bicska, de elbóbiskol az emberben a józan parasztész. Bizonyára van abban logika, hogy hasonló helyzetben olvasattá lép elő, sikerül-e nyugodtan iszogatni szirénázó mentőkocsik hangzavarában, vagy sem, de ma már minden ízlés dolga és minden olvasat legitim. Azoké is, akik a nyegle hangvételt élvezettel fogyasztják és azok is, akikben ez visszatetszést kelt. Nehéz a két álláspontot összeboronálni. "Nem tudósítani ment oda" - hangzik az ellenérv, csak hát a lazasággal nem vagyok valahogy megbékülve, ami ebből a megjegyzésből következik. De különben csend van, tizenkét halott, félszáz sebesült. Aleppóban ezreket mészároltak le, a civilizált Európának azonban ez sem érte el az ingerküszöbét, elvétve tüntetgettek itt-ott, a "je-suis-charlie" azonban kiveszett a köztudatból. Divathullám volt az is.

 

De térjünk vissza a hétfő estéhez. Alig valamennyivel a berlini kamionos merénylet előtt halt szörnyet kamerák előtt a törökországi orosz nagykövet. Ne firtassuk most, hogy mennyit ér egy diplomata, ha orosz (gusztustalan logika, de fejtegették már többen is), és ne kísérletezzünk a gondolattal, hogy milyen következményekkel jár(hat) kivégezni egy világhatalom nagykövetét puskaporos övezetben, de arra mérget veszek, hogy ez valamilyen kontextusban hivatkozási alap lesz nemsokára. Az merényletről szóló zsigeri híradások videót csatoltak a tudósítások mellé, ahol a nagykövet öszecsuklását is követni lehetett. Később kegyeleti okokból megvágták az anyagot, és ez így volna rendjén. Az azonban már korántsem, ahogyan a berlini tragédia kapcsán az illetékes szóvivők sokáig feltűnően kerülték, hogy merényletről beszéljenek, mintha tizenkét ember halála és félszáz elgázolása kamionnal a véletlen műve volna egy olyan helyen, eseményen és időpontban, ahol és amikor normális esetben semmilyen körülmények között nem lehetne számítani járművekre. Mindeközben Zürichben is lövöldözés volt egy iszlám központ környékén, a brüsszeli karácsonyi vásár megkísértését egy kiskorú "bevetésével" pedig már ad acta is tettük, pedig csak néhány napja történt...

 

Közvetlenül a berlini merényletet követő órában egy barátom grafikonokkal igazolta, hogy az 1970-es években sokkal magasabb volt a merényletek áldozatainak a száma Nyugat-Európában, mint manapság. Igaza van, IRA, Baszkföld, satöbbi, bár nem pontosan értettem, ez miért lenne számunkra megnyugtató. A Vasfüggönyön túl ez volt a "helyzet". Ideát akkoriban még az állami terror volt divatban, ha kellett, egyszerűen holtra verték a felforgatókat, eltűntek, elütötte őket egy autó. Az ilyesmit nem tartalmazzák a statisztikák Nyugat-Európában, ezek megemészthető, megbocsátható történelmi baleseteknek számítanak civilizált európai körökben. A grafikonok azonban árulkodnak egyebekről is, például arról, hogy a 2004-es madridi terrorcselekmények óta mindinkább iszlamista kontextusba kerül a világpolitika hullámveréseivel sodródó Európában az emelkedő tendenciát mutató terrorizmus. Ez van, hozza összefüggésbe bármivel is a lesajnált, egyszerű polgár, aki valószínűleg úgy szeretne kolbászt enni egy berlini karácsonyi vásárban, hogy ne kapjon kamiont a hátába.

 

Barbarossa írja fészbukon: "Kolozsvárról indultunk, Bécsig jöttünk, végig mentek a román és magyar, no meg aztán az osztrák rádióadók. Csupán a Kossuth Rádió említette szűkszavúan, hogy Ankarában lelőttek egy "diplomatát". Kb. ennyi."

 

Szabadság, 2016. december 21.

http://szabadsag.ro/-/ingerkuszobon-innen-es-tul

Napirenden

Tulajdoképpen Kubáról és Barack Obama leköszönő amerikai enök történelmi jelentőségű látogatásáról akartam írni, hiszen ami Havannában zajlott ezekben a napokban, az joggal tarthatott volna igényt az érdeklődésünkre tízezer kilométer távolságban is. Szerencsés embernek tartom magam, úgy utazhattam körbe tavaly az elszegényedett szigetállamot, hogy pontosan tudtam: néhány éven belül a Castro-fivérek bebábozódott forradalmi komunizmusa globál-kapitalista pillangóként tündököl majd a karibi napsütésben.

Kuba évtizedek óta vonzó célországa az egzotikumra vágyó európai turizmusnak, McDonalds-étterem azonban tavalyig csak egy volt az országban, az is az örökös bérleti jogként kisajátított gunatanamói katonai bázison, amely értelemszerűen közönséges halandók számára nem látogatható. Nem bántam egy percig sem, a napi halszelet-adagom a „fehérek és mórok” becenévre hallgató paszulyos rizskörettel éppen megfelelt, még akkor is, ha egy-egy szegényes vacsoráért középkategóriás európai éttermekben is figyelemre méltó árat kértek. A helyi újságok azonban már akkor is az amerikai-kubai diplomáciai kapcsolatok rendezéséről hozsannáztak, az Egyesült Államok havannai követségi épületének felújítási munkálatait helyszíni szemlén, a washingtoni kubai követség megnyitását pedig élő egyenesben követtem Trinidadból. Idén Obama látogatásával véget ért egy korszak, amelynek furcsa romantikája minden bizonnyal szép lassan kikopik majd a kubai hétköznapokból is. Mindenesetre a német Focus magazin legutóbbi száma Kubát az egyik legvonzóbb, és ami egyre fontosabbá válik: legbiztonságosabb célországgá minősítette a turizmus számára.

Tragikus európai valóságunk azonban felülírja Kubát magyarázó szándékaimat. Nekünk Mohács kell, azaz Párizs, Brüsszel... és Idomeni. Mikor ezeket a sorokat írom, a tavalyi párizsi merényletekre kísértetiesen hasonlító brüsszeli terrorcselekmények áldozatainak a száma már meghaladta a harmincat, a görögországi Idomeniben feltorlódó migránsok pedig (menekültek, bevándorlók, ki tudja?) épp blokád alá vontak egy nemzetközi vasútvonalat. Patthelyzet. A rettegés egyre magasabb fokát (értsd: emelt szintű terrorkészültség, kijárási tilalom, stb.) megtapasztaló európai polgárnak mind nehezebb elmagyarázni, miért kellene humanitárius megfontolásból elfojtania jogos igényét a saját biztonságára. Emberáldozatot követelő merényleteket a mi értékrendünk szerint semmilyen vallási előírással vagy vendetta-hagyománnyal nem lehet indokolni, ezért az iszlám szélsőségesekhez köthető szörnyűségeket az együttérzés és tolerancia arcul csapásának, a menedékjoggal való visszaélésnek érzik egyre többen Európában, ez pedig sok, valóban szerencsétlenül járt, zömében iszlámhívő ember sorsát pecsételi meg a közeljövőben.

 


Ne legyünk naívak: a tőlünk távolabbra, mondjuk Ankarában elkövetett szörnyűségek, bár többnyire hidegen hagyják a Charlie-kat (lásd: Je suis Charlie-mozgalom), nagyon is logikusan illeszkednek a sorba, üzenetük pedig az, hogy sehol senki nem érezheti magát biztonságban. Párizsnak még nagyon fájó az elméke, de nem szabad megfeledkezni Madridról (2004 – 191 áldozat) és Londonról sem (2005 – 56 áldozat), hiszen evidens: Európa nagyvárosai célpontjaivá váltak az iszlám terrorizmusnak. Ebben az összefüggésben teljesen abszurd, hogy utólag is jól dokumentálható módon, mégis a legkisebb ellenőrzés nélkül szivároghattak be fanatikusok és csatangolhattak héthatáron át, miközben Európa választott tisztségviselői és fogadatlan prókátorai saját szabályik semmibe vételével (lásd: shengeni szabályok, dublini rendelkezések) voltak elfoglalva. Ne feledjük: ahol civilizációs vívmányként azonosíthatatlan tízezrek zsarolhatják a hatóságokat, ahol fényes nappal rugdoshatnak sajtómunkásokat, ha ún. no-go-zónákban forgatnak, ahová a rendőr már be sem meri tenni a lábát (Svédország, 2016), ahol menekültszállásokat gyújtogathatnak százszámra (Skandinávia, Németország, 2015), ahol a nagyvárosi gettósodás nyílt utcai bandaháborúkba torkollik évtizedek óta (Párizs), ahol egy tömegmészáros magasabb kényelmi szintet követelhet ki a börtönben, mint amilyet sok áldozata megengedhetett magának, mielőtt le nem géppuskázta őket (Breivik-ügy)... ott valami nagyon nincsen rendjén. Kezdhetjük igazságérzetünk és tolerancia-hányadosunk mellé fölfejleszteni józan helyzetértékelési képességünket is!

Párisban járt a Gyász...

Requiescat in pacem, Europa! – sommáz a pénteki párizsi terror kapcsán egy barátom. Szeretném azt hinni, hogy téved, de tartok attól, hogy igaza van: Európa november 13. után már nem azonos egykori önmagával, ahogyan az Egyesült Államok sem önazonos 2001. szeptember 11. óta. (Aki nem hiszi, böngéssze kicsit a vezető németországi lapokat, amelyek pár hete még a “willkommenskultur” jegyében fogalmaztak, most viszont háborús állapotokat emlegetnek!) A fenyegetettség kultúrája, mint azt Washington példájából már láthattuk, erős fenntartásokkal vállalható, korábban elképzelhetetlen döntéseket kényszerít ki a döntéshozókból, és ennek mentén szervezi majd meg a mindennapjainkat. Kár ujjal mutogatni: magunknak is köszönhetjük, hogy ide jutottunk.

1.

Sokan sokféle megfontolásból igyekeznek elérni több-kevesebb sikerrel, hogy az állam, brüsszeli logika szerint a nemzetállam saját intézményrendszerét leépítse. Túl sok az állam, túl sok mindenbe avatkozik bele, mondogatják, és bizonyos vonatkozásban (burjánzó bürokrácia, mint a korrupció melegágya, fékek és ellensúlyok rendszerének átszabása, mint demokrácia-deficit, stb.) talán igazuk is lehet. Európában azonban hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba buktatni magunkat. A napi valóság ugyanis azt mutatja, hogy a túl kevés (értsd: túl kevés!) államnak a polgárok biztonságérzete látja a kárát, például az egyes európai (uniós) országok migrációs nyomással szembeni kapitulációja révén. Pedig az államnak kutyakötelessége lenne megvédeni a polgárait (azok közösségét is, nem csak egyénenként őket!), hiszen többek között ezért fizetünk adót, és mert a fizikai erő legitim használatának monopóliumát civilizációs vívmányként az államra ruháztuk át. Isten őrizzen meg attól, hogy az egyének vagy egyes csoportjaik visszaköveteljék maguknak, akár önvédelmi célból is, az erőszak jogát, mert annak anarhia lenne a vége. Félreértés ne essék: a menekültszállások gyújtogatásában megmutatkozó idegenellenesség, (- ennek a migrációs bezzegországokban számtalan példáját láthattuk az elmúlt egy év során!) édestestvére az anarhista aktivizmusnak, amely a törvényesség semmibevételére buzdítja és ennek megfelelően zsákutcába vezeti a bevándorlókat! (Nem véletlen, hogy francia állami szervekre hivatkozva éppen a párizsi vérfürdővel párhuzamosan számolt be az Euronews arról, hogyan buzdítják "civil aktivisták" a Calais-nál rekedt bevándorlókat a Csalagút megrohamozására.) Nem csak a jelenséget kellene azonban kárhoztatni, hanem feltárni annak okait is! Ha van tanulsága a párizsi vérengzésnek - és a londoninak, madridinak anno -, akkor ez lenne a legfontosabb: rendbe tenni Európa immunrendszerét, hogy képes legyen válaszolni az integritását és értékeit érő támadásokra akkor is, ha azok ideig-óráig fegyvertelenek. Mert csak ideig-óráig azok.

2.

Trikolórba burkolt bikinis profilképek és különféle vizuális döbbenetek árasztották el a merényletek kapcsán a közösségi hálókat. Némelyek ízlésficamát leszámítva szép és nemes a gesztus, magam is támogatom, hiszen ki kell fejeznünk valahogyan az együttérzésünket, csak nehogy ismét a popkultos részvétnyilvánításban merüljön ki az állásfoglalás. A Je suis Charlie! -mozgalom totálisan alkalmatlan volt a sokkal súlyosabb tragédia megelőzésére. Ez kőkemény biztonságpolitikai feladat, amelyet a szakszolgálatok megerősítése és aktivizálása nélkül nem lehet megoldani. Sokat elárul ezek állapotáról a tény, hogy Párizsban egy éven belül kétszer fordulhatott elő ilyen súlyos terrorcselekmény! Előszeretettel hajtogatjuk, hogy Amerika nem etalon Európa számára, de a hatékonyságot és a konok érdekérvényesítés technikáját nem szégyen eltanulni sem az Egyesült Államoktól, sem például Izraeltől. Ha nem értünk egyet módszereik némelyikével, javítani mindig lehet azokon, ám a tanulságot le nem vonni nettó ostobaság.

3.

A terrornak nincs vallása, nincsen istene. Van azonban ideológiája, amit nem vesz kellőképpen komolyan az elitista szabadosságaiba belegabalyodott Európa, mely a szemünk előtt szabadít magára százezreket ellenőrizetlenül. Nem az a baj, hogy szolidáris a menekülőkkel, hiszen ez értékeinkből fakadó kötelesség, hanem hogy képtelen szabályozni a folyamatot. Ez így nem szolidaritás, nem humanizmus, a kereszténységhez, amelyet mostanában divatos egymás orra alá dörgölni, vajmi kevés köze van. A törvényesség szigorú felügyelete demokráciákban nem valami antihumánus bunkóság vagy állami túlkapás, hanem az emberiesség érvényre juttatásának is egyik alapfeltétele. Ebből elégtelen ma Európa.

4.

Ady szemével próbáltam Párizsra nézni: vajon miről írna most, ha élne? Most úgy látom, ilyesmit:

párisra tegnap rászakadt gyász

halált nyilallva nyargalt esztelen

s meglovagolta félelmeinket
a gyilkoló jelen

 

iszonyat bűzlött a szajna felett

bosszúra gyulladtak máglya-dalok

vért hörögve most vért követelnek

látnokká vált vakok

 

zülleszt a gyász nem térdre kényszerít

mert szemközt a halál árnyéka ring

rongyolódnak és békétlenednek

legjobb szándékaink

 

vigyázó szemünk hiába vetjük

párisra mert sötétje ránk szakadt

nyöghet velünk egész európa

e roppant súly alatt