O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Amerika másik hangja

Az Egyesült Államok legutóbbi, mocskolódásokban és váratlan fordulatokban egyaránt bővelkedő elnökválasztása komoly fejtörést okoz a politikai elemzőknek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mindenkinek van legalább egy megfejtése arról, hogyan sikerült kisiklatni - más olvasatban: hogyan sikerült helyes mederbe terelni - a választók akaratát, az igazán kézenfekvő magyarázatot azonban a kampány másik meglepetésembere, Bernie Sanders vermonti szenátor adta nemrég.

A demokrata versengés kitartóan menetelő, papírformát meghazudtoló, tabukat döntögető szereplőjét, mint az még a kampány idején kiderült, nem éppen tisztességes módszerekkel kívánta lesöpörni a palettáról nagy riválisa, Hillary Clinton. A vermonti szenátor később felzárkózott az egységes demokrata jelölt mögé, saját hangját azonban a vesztesek oldaláról is karakteresen hallatja, amikor a pfújolók és szitkozódók ellenében pozitívan nyilatkozik a megválasztott (új) amerikai elnök, Donald Trump teljesítményéről.

 

Világszemléletük és karakterük fényévekre áll egymástól, a két jelölt között azonban volt egy alapvető hasonlóság: mindketten az establishment, azaz a "királycsináló" elit ellenében menetelték végig a kampányidőszakot. Trumpnak a két világháború megnyerésében és Amerika naggyá tételében kulcsszerepet játszó, kitúnő minőségű termékek tömeges előállítására képes, a globalizáció, az infokommunikáció és a pénzügyi szolgáltatások felpörgése miatt azonban térdre kényszerített iparvidéke, vagyis a Rozsdaövezet volt az aranytartaléka, Bernie Sanders viszont korát meghazudtoló módon volt képes lendületesen, hitelesen megszólítani azt a generációt, amelynek nyolc évvel ezelőtt még Barack Obama volt az üdvöskéje. Ha figyelembe vesszük, mekkora felháborodást eredményeztek a vermonti szenátor elleni demokrata játszmák, még az sem ördögtől való magyarázat, hogy Bernie bosszúból átszavazó fiataljai röpítették Donald Trumpot az elnöki székbe. A Bernie Sanders nyilatkozatát kísérő kommentek, reakciók tökéletes kórképét mutatják annak a politikai (szub)kultúrának, amely az ún. "progresszió" közhelyessé koptatásának táptalaján tenyészve minden eszközt, amelyet hangosan megvet, azonmód be is vet a saját sikere érdekében. Nos, ezzel a (szub)kultúrávál ment szembe Bernie Sanders nyilatkozata, amelyben - fenntartásai mellett - elismerte Donald Trump politikai teljesítményét.

Donald Trump a maga módján meglehetősen faragatlan figurának tűnik, ám egyvalamit nem lehet elvitatni tőle: képes volt az Egyesült Államok legalább egy, de inkább mindkét meghatározó politikai erejének a kampánygépezetét maga alá gyűrni. Hogy ebben mennyi volt a valós teljesítmény és mennyi a külső segítség - az állítólagos orosz hekkelési botrány ellen egyelőre ugyanannyi érv szól, mint amennyi mellette -, az mától részletkérdés. Amerika és a világ - benne a szövetséges Európával vagy a rivális Oroszországgal és Kínával - kezdhet hozzászokni Trump karcos mondataihoz, aki ha kell, a CNN tudósítóját is kioktatja sajtóetikából. Lehet azon morfondírozni, hogy stratégiai szempontból megéri-e az Egyesült Államoknak normalizálnia kapcsolatait Oroszországgal, felrúgni a kereskedelmi egyezményeit ázsiai szövetségeseivel és ujjat húzni a tarkójában lihegő másik világhatalommal, Kínával, Trump azonban semmi olyasmivel nem próbálkozik, amit már ne láttunk volna Amerikától az elmúlt évszázadban. Ha ki szeretné venni a részét a közel-keleti háborús katasztrófák (Iszlám Állam, Szíria) felszámolásában, az a migrációs hullámokkal küszködő Európa és minden humánusan gondolkodó ember számára csakis pozitív üzenet lehet, ezügyben ugyanis az Obama-kormányzat látványos kudarcot vallott, miközben a putyini erőpolitika rendkívül felértékelte Oroszország pozícióit a térségben, egyelőre kiszorítva az Egyesült Államok képviseletét a helyzet rendezéséből.

Amerika "naggyá tétele" sokkal összetettebb vállalkozás, mint az Trump nyilatkozataiból kiszűrhető. Mondtak azonban ennél meredekebb dolgokat is az Egyesült Államok történetének elnökei, s lám: a Holdra is eljutottak a NASA űrhajósai, méghozzá többször! Ha valóban eredménye lesz a Trump-adminisztráció politikájának - mert, ugye, nem egyedül viszi azért a hátán Trump sem a világ szuperhatalmát -, mindegy is lesz, mennyi szitkozódás csatornázódik össze a világhálón. Ronald Reagennek is hamar megbocsájtották, hogy pojáca volt, mielőtt főállású elnök lett, és nem gondoljuk róla, hogy lepaktált volna az ördöggel, amikor kiegyezett a főellenségnek számító Szovjetunióval, ezzel teret engedve Kelet- és Közép-Európa demokratizálódásának. Barack Obama politikai öröksége sajnos távolról sem olyan karakteres, hogy az nyomasztani tudná Trumpot, még akkor sem, ha béna kacsa korában Obama sorozatosan hozott olyan döntéseket, amelyekkel utódja kezét szerette volna valamelyest megkötni. Trumpot azonban láthatóan nem ilyen fából faragták, és elképzelhető, hogy olyan politikát valósít majd meg, amely új alapokra helyezi az Egyesült Államok és a világ más térségeinek, feltörekvő szereplőinek a viszonyát, és még csak az a veszély sem fenyegeti, hogy előlegben a nyakába sóznának egy Nobel-békedíjat. Kérdés, hogy például Európa hogyan találja majd meg a maga helyét ebben a konstellációban?

 

Szabadság, 2017. január 20., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/amerika-masik-hangja

Párisban járt a Gyász...

Requiescat in pacem, Europa! – sommáz a pénteki párizsi terror kapcsán egy barátom. Szeretném azt hinni, hogy téved, de tartok attól, hogy igaza van: Európa november 13. után már nem azonos egykori önmagával, ahogyan az Egyesült Államok sem önazonos 2001. szeptember 11. óta. (Aki nem hiszi, böngéssze kicsit a vezető németországi lapokat, amelyek pár hete még a “willkommenskultur” jegyében fogalmaztak, most viszont háborús állapotokat emlegetnek!) A fenyegetettség kultúrája, mint azt Washington példájából már láthattuk, erős fenntartásokkal vállalható, korábban elképzelhetetlen döntéseket kényszerít ki a döntéshozókból, és ennek mentén szervezi majd meg a mindennapjainkat. Kár ujjal mutogatni: magunknak is köszönhetjük, hogy ide jutottunk.

1.

Sokan sokféle megfontolásból igyekeznek elérni több-kevesebb sikerrel, hogy az állam, brüsszeli logika szerint a nemzetállam saját intézményrendszerét leépítse. Túl sok az állam, túl sok mindenbe avatkozik bele, mondogatják, és bizonyos vonatkozásban (burjánzó bürokrácia, mint a korrupció melegágya, fékek és ellensúlyok rendszerének átszabása, mint demokrácia-deficit, stb.) talán igazuk is lehet. Európában azonban hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba buktatni magunkat. A napi valóság ugyanis azt mutatja, hogy a túl kevés (értsd: túl kevés!) államnak a polgárok biztonságérzete látja a kárát, például az egyes európai (uniós) országok migrációs nyomással szembeni kapitulációja révén. Pedig az államnak kutyakötelessége lenne megvédeni a polgárait (azok közösségét is, nem csak egyénenként őket!), hiszen többek között ezért fizetünk adót, és mert a fizikai erő legitim használatának monopóliumát civilizációs vívmányként az államra ruháztuk át. Isten őrizzen meg attól, hogy az egyének vagy egyes csoportjaik visszaköveteljék maguknak, akár önvédelmi célból is, az erőszak jogát, mert annak anarhia lenne a vége. Félreértés ne essék: a menekültszállások gyújtogatásában megmutatkozó idegenellenesség, (- ennek a migrációs bezzegországokban számtalan példáját láthattuk az elmúlt egy év során!) édestestvére az anarhista aktivizmusnak, amely a törvényesség semmibevételére buzdítja és ennek megfelelően zsákutcába vezeti a bevándorlókat! (Nem véletlen, hogy francia állami szervekre hivatkozva éppen a párizsi vérfürdővel párhuzamosan számolt be az Euronews arról, hogyan buzdítják "civil aktivisták" a Calais-nál rekedt bevándorlókat a Csalagút megrohamozására.) Nem csak a jelenséget kellene azonban kárhoztatni, hanem feltárni annak okait is! Ha van tanulsága a párizsi vérengzésnek - és a londoninak, madridinak anno -, akkor ez lenne a legfontosabb: rendbe tenni Európa immunrendszerét, hogy képes legyen válaszolni az integritását és értékeit érő támadásokra akkor is, ha azok ideig-óráig fegyvertelenek. Mert csak ideig-óráig azok.

2.

Trikolórba burkolt bikinis profilképek és különféle vizuális döbbenetek árasztották el a merényletek kapcsán a közösségi hálókat. Némelyek ízlésficamát leszámítva szép és nemes a gesztus, magam is támogatom, hiszen ki kell fejeznünk valahogyan az együttérzésünket, csak nehogy ismét a popkultos részvétnyilvánításban merüljön ki az állásfoglalás. A Je suis Charlie! -mozgalom totálisan alkalmatlan volt a sokkal súlyosabb tragédia megelőzésére. Ez kőkemény biztonságpolitikai feladat, amelyet a szakszolgálatok megerősítése és aktivizálása nélkül nem lehet megoldani. Sokat elárul ezek állapotáról a tény, hogy Párizsban egy éven belül kétszer fordulhatott elő ilyen súlyos terrorcselekmény! Előszeretettel hajtogatjuk, hogy Amerika nem etalon Európa számára, de a hatékonyságot és a konok érdekérvényesítés technikáját nem szégyen eltanulni sem az Egyesült Államoktól, sem például Izraeltől. Ha nem értünk egyet módszereik némelyikével, javítani mindig lehet azokon, ám a tanulságot le nem vonni nettó ostobaság.

3.

A terrornak nincs vallása, nincsen istene. Van azonban ideológiája, amit nem vesz kellőképpen komolyan az elitista szabadosságaiba belegabalyodott Európa, mely a szemünk előtt szabadít magára százezreket ellenőrizetlenül. Nem az a baj, hogy szolidáris a menekülőkkel, hiszen ez értékeinkből fakadó kötelesség, hanem hogy képtelen szabályozni a folyamatot. Ez így nem szolidaritás, nem humanizmus, a kereszténységhez, amelyet mostanában divatos egymás orra alá dörgölni, vajmi kevés köze van. A törvényesség szigorú felügyelete demokráciákban nem valami antihumánus bunkóság vagy állami túlkapás, hanem az emberiesség érvényre juttatásának is egyik alapfeltétele. Ebből elégtelen ma Európa.

4.

Ady szemével próbáltam Párizsra nézni: vajon miről írna most, ha élne? Most úgy látom, ilyesmit:

párisra tegnap rászakadt gyász

halált nyilallva nyargalt esztelen

s meglovagolta félelmeinket
a gyilkoló jelen

 

iszonyat bűzlött a szajna felett

bosszúra gyulladtak máglya-dalok

vért hörögve most vért követelnek

látnokká vált vakok

 

zülleszt a gyász nem térdre kényszerít

mert szemközt a halál árnyéka ring

rongyolódnak és békétlenednek

legjobb szándékaink

 

vigyázó szemünk hiába vetjük

párisra mert sötétje ránk szakadt

nyöghet velünk egész európa

e roppant súly alatt