David Camreon brit miniszterelnök nagyon tud valamit uniós és nemzeti politikából. A lomha gondolkodásúnak és rossz reakciós képességűnek tartott EU-bürokrácia nem kis bosszúságára megtartotta magának Nagy Britannia miniszterelnöki székét. Kicsit olyan, mint a mesebeli okos lány: lebegteti a brit választók szeme előtt az EU-tagságról szóló 2017-es népszavazás lehetőségét, miközben ő maga egyértelművé teszi, hogy inkább az Unió reformjára törekszik, semmint az attól való függetlenedésre. Ha figyelembe vesszük, mennyire taktikusan és szívósan vezényelte le a jelenkori Európa talán legdemokratikusabb eseményét, a Skócia függetlenségéről szervezett népszavazást, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy 2017-ben is arcvesztés nélkül, megerősödve kerül majd ki az EU-tagságról szervezendő népszavazásból. Cameron sokkal inkább képes összehangolni a saját választói, tágabb értelemben pedig Nagy Britannia érdekeit a demokratikus politizálás játékszabályaival, mint a komplett brüsszeli mamutokrácia. Pontosan tudja, hogy a “démosz” jelenti a bázist, amelyre támaszkodni lehet, nem pedig a “kratein”, vagyis az uralkodni, jelen esetben az irányítani vágyás, melynek érdekében sokak szerint a tagországok rovására feszegeti saját kereteit Brüsszel. Könnyű persze Cameronnak: a brit parlamentarizmus modellként szolgál az európai demokráciák – köztársaságok vagy monarchiák – számára, semmi mást nem kell tehát tennie, mint komolyan venni e hagyományokat, miszerint a hatalom forrása és birtokosa végső soron a nép, ha pedig annak kedve támad soron kívül is véleményt formálni valamiről, akkor azt a saját maga által is vállalt szabályok szerint bármikor megteheti, s még csak alkotmány sem kell ehhez a politikai kultúrához. Brüsszel a hasonló problémák kapcsán épp a skóciai népszavazással szemben táplált ellenszenvével mutatta meg, mire telik tőle. Tudományos-fantasztikus téma, de képzeljünk csak el egy hasonló kezdeményezést például... Szlovákiában!

 


A skótok is nagyon tudnak valamit: úgy maradtak a brit államközösségben, hogy közben a függetlenség-pártiak röviddel a Skócia függetlenségéről rendezett, bátran állíthatjuk: világszenzációnak számító népszavazás után legalábbis megtízszerezték a képviseletüket, s ezzel együtt érdekérvényesítési képességüket Londonban. (Tanulhatnánk tőlük!) Beszédes adat, hogy a Munkáspárt erősen beágyazott skóciai tagozatának a vezetőjét, amúgy az árnyékkormány külügyminiszter-jelöltjét egy függetlenségpárti, 20 esztendős egyetemista, Mhairi Black győzte le, aki ezzel a teljesítményével lesz a brit parlament alsóházának 1768 óta (- akkor Charles James Fox 19 évesen) legfiatalabb tagja. Saját pártjának, a Skót Nemzeti Pártnak a vezetősége máris bejelentette, hogy Nagy Britannia esetleges kilépésével az EU-ból újra napirendre tűzik a függetlenedést, ez pedig logikusan az EU-tagság fenntartása mellett szavazókat erősíti majd 2017-ben, Cameron tehát nagy mozgástérrel taktikázhat.

 


A Daily Mirror fekete címlappal gyászolta meg egy demokratikus választás eredményeit. Érthetjük ezt úgy is, hogy a szavazás intézménye, vagyis a népszuverenitás kifejezésének legdemokratikusabb és -szabályszerűbb  aktusa csak addik OK, ameddig a mi szájunk íze szerinti eredménnyel kecsegtet. A brit celebek egy része is azt üzeni: nem barátjuk Cameron. Kár, hogy a brit választópolgárok jelenlegi többsége ezt másként gondolja. Lehet, hogy meg kellene végre érteni: nem a celebek bulvárhíreiből, de sokkal inkább a szélesebb néprétegek napi aggodalmaiból tevődik össze az élet? Ezek kezelése egyre inkább kulcskérdés lesz Európában, és ezt David Cameron-nál kevesen tudják ma jobban az identitás-zavarral küszködő kontinensen.