O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Marine Macron, avagy a francia voksok forradalma

Sokan, sokfélét írtak Franciaország jelenkori gyengélkedéséről és François Hollande egyre jelentéktelenebb elnökségéről, amelyet a migrációs válság, a párhuzamos társadalmak radikalizálódása és az erre nehezedő terrorfenyegetettség csak még egyértelműbbé tett. A francia baloldal és prominense bukását emiatt is készpénznek vehette mindenki, mégis meglepődtek a választók, hogy a toronymagas esélyesnek kikiáltott, jobbközép François Fillont – „a francia Tatchert” – szintén elsodorták a korrupciós vádak, ezzel pedig az V. Köztársaság Alkotmányának 1958-as elfogadása óta sosem látott fordulat következett be: a jobb- és balközép nagypártok elnökjelöltjei kiszorultak a második fordulóból.

Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.

A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.

A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)

Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.

 

Szabadság, 2017. május 5., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma

Merkel, újratöltve

Mikor ezek a sorok napvilágot látnak, már nem csak a németországi választások exit poll eredményei közismertek, hanem talán a hivatalos előzetes végeredmény is, amelynek tudatában felvázolhatók a német parlamenti erőviszonyok és a berlini kormányalakítási stratégiák. 2009-ben a Konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) és az egy héttel ezelőtti bajor tartományi választásokon abszolút sikert arató Keresztényszociális Unió (CSU) a szavazatok nem egészen 34 százalékával nyerte meg az országos választásokat, feloldva ezzel a 2005–2009 közötti nagykoalíciós kényszert, amely kormányzati értelemben bizonyos fokig megkötötte a kancellári székbe emelkedő Angela Merkel kezét. A CDU-CSU pártszövetség a választások előestéjén a felmérések szerint 40 százalékos támogatottságot élvezett, és ennek egyetlen valószínű következménye lehet a jövőre nézve: Angela Merkel. Bármely kormányzati konfiguráció ennek a függvénye Németországban.
 
 

A Bundestag, vagyis a „szövetségi gyűlés” képviselőire közel 62 millió német állampolgár szavazhat: 299 egyéni jelöltre, és nagyjából ugyanannyi képviselő bejuttatását lehetővé tevő tartományi pártlistákra, hagyományosan, vagy éppen levélben. (Ez utóbbi ugyanis a szomszédságunkban mesterségesen (alul)táplált „közvélekedéssel” ellentétben a hagyományos demokráciákban olyannyira bevett és laza szokásnak számít, hogy nem csak a németek vagy pl. az angolok szavazhatnak így, ha kedvük tartja, hanem a belgák nagyjából 60 százaléka szokott élni ezzel a lehetőséggel!). Mi több: egy újkeletű jogszabályi paragrafusnak köszönhetően elméletileg német állampolgárnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki beleszólhasson az anyaország politikai életébe: elegendő, ha valaki regisztrációs szándékkal bizonyítani tudja, hogy a német állampolgárokat is magába foglaló alapjogi kategóriába, vagyis a „németek” nemzeti közösségébe tartozik, „személyében közvetlenül érintik a német politikai viszonyok és azokban bízik.” Nesze semmi, fogd meg jól! (Nem emlékszünk, persze, hogy a gumiszabály miatt bárki, politikai ellenfél, jogvédő, netán EU-s intézmény tiltakozott volna…).

A német választási modellt Európa-szerte az egyik legkiegyensúlyozottabb, bár kissé bonyolult számításrendszerű modellnek tartják. Úgynevezett „többletmandátumok” és „kiegyenlítő mandátumok” teszik lehetővé, hogy az arányosság és a kompenzáció elvei hatékonyan érvényesüljenek. Hogy a bonyolult mandátumelosztási rendszer milyen eredményeket képes produkálni, arról már mi is kaphattunk ízelítőt a legutóbbi romániai választásokon. A különbség csupán az, hogy míg Európa egyik legfegyelmezettebb társadalmával rendelkező, vezető gazdasági és ipari nagyhatalmának számító Német Szövetségi Köztársaságban körülbelül 130 ezer német honpolgár képviseletét látja el egy választott képviselő, addig nálunk, Romániában ez az arány egy a 34 000-hez (összesen 588 szenátor és képviselő).

Angela Merkel természetesen újrázni készült, és bár számos gesztusa, jellegzetes kéztartása lett világpolitikai mém az elmúlt nyolc esztendőben, még véletlenül sem intett be sem riválisoknak, sem pedig a sajtónak, mint azt a szociáldemokrata vetélytárs, Peer Steinbrück tette egy kampányízű fotóriportban, ahol a feltett kérdésekre gesztusokkal kellett válaszolnia.

„Nő, keleti származású, kutató fizikus, evangélikus, gyermektelen, nem rendelkezik a regionális politikából hozott szövetségesekkel. Lehet így gyökeret verni az ország tradicionális politikai kultúrájában?” – tette fel a kérdést egy politológus, amikor Angela Merkel kancellári esélyeit latolgatta 2005-ben. Merkel azóta két sikeres kancellári mandátumával bebizonyította, hogy egyáltalán nem az a gyökértelen és kompromisszum-képtelen „államférfi” (a sajtóban gyakran így aposztrofálják, idézőjelek nélkül, utalva ezzel történelmi léptékű kormányzati és EU-s politikájára), akinek még a kancellársága kezdetén vélték. Nem csak az országot újraegyesítő Helmuth Kohl kancellár méltó tanítványának és politikai örökösének bizonyult, de volt keletnémet állampolgárként sokak szemében szimbóluma lett annak a nagyszerű teljesítménynek, amelyben országa rekordidő alatt kiheverte a 45 éves széttagoltságot követő reintegrációs nehézségeket. Kevés olyan vezető politikusa van az Európai Uniónak, aki ekkora biztonsággal és nyugalommal készülhetett újrázni hazája általános választásain. A Forbes magazin idén már hetedszerre nevezte meg, mint a világ legbefolyásosabb asszonyát – kancellársága idején egy kivételével minden esztendőben vezetni tudta a tekintélyes listát, ezzel rekorder is egyben –, és erre készül a következő legalább négy esztendőben is az alig 59 éves politikusasszony. (Az összesített Forbes-listán az amerikai elnök után a második legbefolyásosabb vezetőnek számít, olyan egyéniségeket utasítva maga mögé, mint az orosz, kínai és francia elnökök, a brit miniszterelnök, az Európai Központi Bank, a Világbank és a FED vezetői, vagy éppen a római pápa!). Egyik fontos politikiai célkitűzését, jelesül azt, hogy Németországot az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közé visszavezesse, nem sikerült ezidáig megvalósítania, de az évtizedekig visszafogott és túlságosan is óvatos Németországot erélyes diplomáciai nagyhatalommá tette, és bebizonyította, hogy intelligens, fegyelmezett, hazája érdekeit messzemenően szem előtt tartó, de a siker érdekében kompromisszumkész gazdaságpolitikával válság idején is ki lehet vívni az elismerést, és meg lehet tartani a választópolgárok támogatását. Beszédes adat, hogy nyolcévnyi kormányzás után Merkel személyes népszerűsége a választások küszöbén is 70 százalék körül mozog!

Ha pedig a köztudomásúan fegyelmezett és átlagon felül tájékozott német választópolgárok – ilyen vagy olyan kormányzati konfigurációban – ismét rá merik bízni országuk vezetését, az Európai Uniónak sem kell sokat aggódnia a küszöbön álló EU-s választások miatt: a sokszínű, sokakaratú bürokrácia is kap újabb négy esztendőre egy tényleges és bizonyítottan hatékony vezetőt.

 

A kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. szeptember 23-i vezércikke.