O tempora, o mores!

Ó idők, ó erkölcsök! (Cicero)

Idézet

megoldja sorsod

és ruhád a holnap ne

félj nem sietős

Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Címkefelhő

Öt mondat egy választásról

“A kígyók... kígyóznak.” (Gyurcsány Ferenc) Józan ésszel alig magyarázható, miért épít még mindig a széttöredezett magyar ellenzék az “őszödi minisztrelenök” politikai ténykedésére. Elképzelhető, hogy a retorikai bravúr, miszerint “az MSZP és a DK megállapodásának lényege, hogy le kell váltani a DK-t” önbeteljesítő jóslatként működik, hiszen az összes adminisztratív buktató ellenére nagyszámú külhoni levélszavazat, valamint a hasonló mennyiségben leadott átjelentkező, ill. külképviseleti szavazat még mindig nem jelent meg a szavazatszámláló rendszerben, a Demokratikus Koalíciót pedig alig fél százalékkal jegyzik a bejutási küszöb fölé a kalkulátorok. Nem kétséges, hogy a “kígyózó kígyók”, vagyis az egyes szavazókörök előtt hosszú órákat sorban álló, jellemzően fiatal választók szavazási hajlandósága nagyobb odafigyelést érdemel, ám a jelenség korántsem egyedülálló, gondoljunk csak az egyes romániai, vagy a nemrég lezajlott olaszországi választásokra.

“Ezzel az ellenzékkel nem lehet leváltani a rendszert.” (Fekete Győr András)

A fenti megállapítást a Nolimpia hullámverésein felemelkedő Momentum mozgalom kampányarca tette. Ne feszegessük, mennyi a felelőssége a fiaskóban annak a mozgalomnak, amely negatív üzenettel – az “olimpiai álom” lenullázásával - robbant be a magyar közéletbe, pedig az jó eséllyel lehetett volna nemzeti minimum is. A diagnózis viszont pontos. Kár, hogy a jellemzően fiatalos mozgalom, amely a koordinált szavazás oltárán vezéráldozatot is képes volt hozni, úgy szervül bele a magyar politikába, mintha mindig is beletartozott volna: hiányzik belőlük az elegancia, amellyel (bő kétszázalékos teljesítménnyel a hátuk mögött) elismerik a nagy ellenfél kormányképességét. Az évtizedes magyar politikai közhely szerint tehát egyelőre “nem lehet más a politika”.

"Magyarországnak más jövőt szántunk, mint amit a választók többsége gondol." (Karácsony Gergely)

A szocialisták miniszterelnök-jelöltje talán észre sem vette, hogy csalódottságában milyen mondat szaladt ki a száján. Mindegy, mit gondolunk arról az irányról, amelyet a magyar választók ilyen magas részvételi arány mellett a régi-új kormányzat számára megerősítettek, egy azonban bizonyos: ezzel a mentalitással a mai Magyarországon lehetetlen választást nyerni. A közvélemény-kutatások egyértelművé tették, mit gondolnak az elkötelezett szavazók, ennyiben tehát nem volt meglepetés. Érdemes viszont elgondolkodni, vajon a “rejtőzködő” szavazók a “szürkezónából” (milyen ostoba fogalom!) miért nem vállalják a véleményüket, hogy számolni lehessen velük? Vajon nem azok elől a megmondóemberek elől bújkálnak, akik fenntartás nélkül bélyegzik meg ellenfeleiket, miközben ők maguk “orrukat befogva” bútoroznak össze bárkivel, aki pillanatnyi céljaiknak megfelel?

“Ezen múlhat a kétharmad.” (index.hu a külhoni szavazatokról)

Egyértelmű, hogy az “ősbűn”, vagyis a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló 2004-es népszavazás még sokáig érezteti a hatását. Ennek megfelelően most is gőzerővel zajlik a bűnbak-keresés, ami arra enged következtetni, hogy a magyarországi ellenzéki pártok és a külhoni magyarság fagyos viszonya további négy esztendőre konzerválódik, pedig aki kétszámjegyű prímszámok találgatásán túl is köszönő viszonyban van a választási matekkel, pontosan tudja: a magyar választásokat nem Beregszászon, Szabadkán vagy Székelykeresztúron lehet megnyerni (de még csak nem is a romkocsmákban vagy a fészbukon), hanem a vidéki Magyarországon.  Jelen állás szerint a kétharmados kormánypárti többség anélkül is megvan, hogy egyetlen levélszavazatot hozzászámolnánk, ráadásul a sokat kárhoztatott magyar Alaptörvény szerint idén először teljes értékű mandátumhoz jut a német nemzetiség képviselője, aki régóta Fidesz-szimpatizáns, a nemzetiségi listára szavazó választók tehát ennek tudatában küldték a parlamentbe olyan erős legitimációval, amilyennel egyébként kevés egyéni mandátum birtokosa büszkélkedhet.

“Jövőt választunk magunknak.” (Orbán Viktor)

Minden magyar számít, így tehát az is, aki valamilyen oknál fogva nem oda sorakozik fel, ahová Kossuth Lajos megüzente. Őket megérteni, szabad vegyértékeiket Magyarország javára hasznosítani: ez a kétharmad legnagyobb kihívása, olyan vizsga, amit kötelező lesz abszolválni, éspedig a jövő érdekében. Ha kitölti negyedik mandátumát (és miért ne tenné?), Orbán Viktor történelmi rekordot állít fel: ő lesz a leghosszabb ideig regnáló magyar miniszterelnök, a keménykezű Tisza Kálmánt is megelőzve, akinek a nevéhez a dualista Magyarország intézményi és gazdasági megerősödése köthető. Etekintetben kevésbé lényeges, milyen címkéket aggatnak rá a különféle politikai boszorkánykonyhák, a magyar miniszterelnök az európai legnagyobbak (Helmuth Kohl vagy Angela Merkel német kancellárok, Margaret Thatcher brit miniszterelnök) sorában foglal majd helyet.

Összegzés.

Kontraproduktív és mélységesen antidemokratikus, ha egy választási vereségért a választókat teszi felelőssé bárki, bármilyen kontextusban.  Kontraproduktív, ha egy ellenzéki párt üzeneteiből alig valami hallatszik a Nagykörúton túlra. Tetszik vagy sem, ténykérdés: a józan paraszti logikára építő kommunikációnak sokkal több köze van a racionalitáshoz, mint az egymást szapuló ellenzéki pártok híveinek átszavazási hajlandóságát szondázó laboratóriumok demokrácia-deficites direktíváinak. Az alpári hangnem és a valóság részleteit ki nem bontó sárdobálás valamennyi magyar politikai szereplő  közös felelőssége, ám a visszataszító karaktergyilkosságok mégsem elegendőek a győzelemhez. Tudni kell olyan, jövőbe mutató gondolatokat is megfogalmazni, amelyek az egyszerű polgárok napi valóságának a nyelvére is lefordíthatók.

 

Szabadság, 2018. április 10.

http://szabadsag.ro/-/ot-mondat-egy-valasztasrol

Irányváltás olasz módra

„Ez a dicsőség pillanata. Mindenkinek tárgyalnia kell velünk" – nyilatkozta Alessandro Di Battista, az 5 Csillag Mozgalom egyik vezetője, miután a késő estébe nyúló parlamenti választások urnazárását követően egyértelművé vált, hogy politikai szövetségek ide, kormányképesség amoda, mégiscsak a rendszerellenes mozgalom delegálhatja a legtöbb képviselőt és szenátort az olasz parlamentbe. Azt hinnénk, hogy egy parlamentáris demokráciában ez lenne a dolgok rendje, ha ne látnánk nap, mint nap, micsoda pálfordulások és politikai háttéralkuk köttetnek a kormányképesség oltárán például Németországban, ahol Angela Merkel épp a legfontosabb miniszteri tárcákat kínálta fel a történelmi vereséget szenvedő szociáldemokratáknak, hogy még egy mandátum erejéig megőrizhesse kancellári pozícióját.

Nincs egészen tíz éve, hogy a népszerű olasz komikus, Beppe Grillo zászlót bontott Silvio Berlusconi és a nevével fémjelzett régi politikai rendszer ellen, és lám: a populistának bélyegzett "viccpártja" Olaszország legnagyobb politikai tömörülése lett. Aki összefüggést keres az 5 Csillag Mozgalom népszerűségi indexe és az olasz gazdaság 2008 óta tartó gyengélkedése között, az nem jár messze az igazságtól. Az ötcsillagosoktól azonban mindenki óvakodik az olasz politikai palettán, hiszen az elitellenes meccseket minden irányban sikerrel vívták meg. A lényegében népszerűtlen bevándorlás politikája miatt megbukó Matteo Renzi nekik is köszönheti, hogy kénytelen volt felállni a kormányfői székből, ugyanis az olasz alkotmányról tartott 2016-os népszavazáson épp az 5 Csillag Mozgalom kampányolt a leghangosabban Renzi reformjavaslatai ellen. Tudni kell, hogy Beppe Grillo mozgalma Milánóban, Olaszország ipari és gazdasági fővárosában, tehát a gazdag Lombardiában jött létre, népszerűsége azonban a jóval szegényebb déli tartományokban a legnagyobb, ahol korrupcióellenes retorikájukkal és harmadik utas politikájukkal - no meg a rendkívül fiatal, sármos és dinamikus miniszterelnök-jelöltjükkel, Luigi di Maioval - sikeresen szólítják meg a szerényebb anyagi körülmények között élő, már mindenkiből kiábrándult választói tömegeket, bevándorlás ellenességükkel pedig az ott élők egyik legnagyobb gondjára rezonálnak. Fölösleges azt fejtegetni, hogyan csapódik le a migráció és a vele járó szociális és közbiztonsági problémák halmaza a dél-olaszokban, elég csak a Nápoly melletti Castel Volturno sorsára gondolni. (Ha valakit komolyabban érdekel a téma, számtalan helyszíni riport áll rendelkezésre a világhálón, a kis 25 ezres város ugyanis a modern kori népvándorlás valóságos "állatorvosi lova", amellyel kénytelenek érdemben foglalkozni azok is, akik legszívesebben elhallgatnák a jelenséget.)

A rendkívül töredezett olasz politikai palettán csak egy dolog igazán egyértelmű: mind a Berlusconi-féle koalíció (melynek, mint szabad vegyérték, a jelenlegi EP-elnök, Antonio Tajani a deklarált miniszterelnök-jelöltje), mind pedig az 5 Csillag Mozgalom szakítani kíván a bevándorlás kapcsán képviselt eddigi olasz állásponttal. Az olasz baloldal történelmi veresége döbbenetesen illeszkedik abba az európai trendbe, amelyet legutóbb a holland, francia, német vagy osztrák választásokon láttunk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy német kollégájához, Martin Schulz-hoz képest Matteo Renzi már nem kapaszkodik annyira a pártfunkcióba, és önként távozik a Demokrata Párt éléről. Ennek ellenére Silvio Berlusconi sem örülhet maradéktalanul: a Forza Italia szövetségen belül némileg alulmaradt a szintén erősen bevándorlás ellenes Északi Ligával szemben, Matteo Salvini pedig rendkívüli magabiztossággal jelentkezett be a miniszterelnöki castingra. "Olaszországról az olaszok döntenek, nem Berlin, nem Párizs, nem Brüsszel és nem is a pénzpiacok" - tette egyértelművé, milyen irányvonalat képvisel az erősen eurokrata Tajanival szemben. Hogy ez az erős kezdés mennyire váltja majd ki az említett hatalmi központok rosszallását, nem nehéz kitalálni, van rá példa az Európai Unióban.

 

Szabadság, 2018. március 6.

http://szabadsag.ro/-/iranyvaltas-olasz-modra

Merkel örök

Kevesen jósoltak volna 2015 végén több mint egy évet Angela Merkelnek a kancellári székben. A „wilkommenskultur” panelje mögötti tehetetlenség a birkatürelemmel megáldott, szupertoleráns német választókban is kiverte a biztosítékot, amikor szembesülniük kellett a bevándorlók erősen heterogén tömegeivel, ráadásul úgy, hogy amit a saját környezetükben tapasztaltak, annak sok esetben az ellenkezőjéről próbálták őket meggyőzni a sajtóban. Ezzel szemben most ott tartunk, hogy a kereszténydemokrata pártszövetség, a CDU–CSU „erős embere” magabiztosan néz egy újabb kancellári mandátum elé, mi több: a szociáldemokratákkal kötött kényszerházasság felbontása is benne lehet a pakliban. Ehhez éppen jól jönnének a jelenleg is parlamenti képviselettel rendelkező Zöldek, valamint az előző Bundestag-választásokon elbukó, most azonban ismét 10 százalék körül mért liberális FDP (Szabad Demokrata Párt), akinek az elnöke, Christian Lindner szeptember elején a Bildnek adott interjújában fogalmazott meg rendkívül szigorú álláspontot a migráció kapcsán.

A Német Szociáldemokrata Párt jelenlegi mélyrepülése legalább annyira köszönhető Martin Schulz kancellárjelölt gyenge teljesítményének, mint Angela Merkel csöppet sem konfrontatív taktikájának. Ez nagyszerűen megmutatkozott egyetlen televíziós vitájukban is, ahol a gazdasági vagy szociálpolitikai témák szépen elsikkadtak a migrációs válságot firtató kérdések miatt, és ebben Merkel minden korábbi baklövése ellenére verhetetlennek bizonyult. Világpolitikai tekintélye és komoly tapasztalata mindenképpen mellette szólnak, befolyását a Forbes-lista évek óta az élbolyban méri, nagy ostobaság lenne a német választók részéről a jól kipróbált biztosat egy bizonytalanra cserélni. A választási kampányában úton-útfélen Orbán-ellenes retorikát folytató Martin Schulz borítékolható kudarca nemcsak azt jelzi, hogy a német választók szerint sem elegendő a kancellári minőséghez a nyolc általános (Schulz anno érettségi nélkül hagyta ott a középiskolát, európai parlamenti elnöksége pedig nem választás, hanem politikai alku eredménye volt), hanem azt is, hogy érteni vélik Angela Merkel migrációs politikáját. Tetszik vagy sem, ez a mostani választások tétje. Merkel egyrészt ébren tartja Németország lelkiismeretét – ha kell, ő is odamondogat a rendetlenkedő magyaroknak –, másrészt jól felfogott érdekei miatt egyre szigorúbb bevándorlásellenes intézkedéseket szorgalmaz a színfalak mögött, és gondoskodik arról, hogy ezekről úgy szivárogtasson információkat, hogy a politikai korrektségén csorba ne essék. Teszi mindezt azért, mert előtte sem titok, hogy a német választók nagy arányban figyelik szimpátiával mindazt, amit a bajor Keresztényszociális Unió vezéralakja, Horst Seehofer, a feltörekvő osztrák külügyminiszter, Sebastian Kurz vagy a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor képvisel migrációs fronton. Sokat elárul egyébként a merkeli taktikáról, ahogyan szép lassan kikopott a szóhasználatából a „wilkommenskultur” kifejezés, ezzel szemben hangsúlyt kapott a kitoloncolás ügye, belügyminisztere, Thomas de Maiziere pedig épp a minap tette le a voksát a schengeni övezeten belüli határellenőrzések fenntartása mellett (!), bár ezt az Európai Bizottság kifejezetten ellenzi.

 


A német belpolitikát migrációs kérdésekben tematizáló Alternatíva Németországáért (AfD) pártot, amely 2013-as megalakulása óta sorozatosan produkált meglepetéseket a tartományi választásokon, ma már stabilan 10 százalék körül jegyzik, ez pedig értékes képviselői helyeket jelent majd a Bundestagban egy olyan mozgalom számára, amelyet az előző választások idején csak minden ötvenedik választó vett komolyan. Az Európai Unió reformját hangsúlyozó, kifejezetten bevándorlás-ellenes párt önmagában persze nem képes majd lényeges fordulatot kieszközölni Angela Merkel migrációs politikájában, arra viszont éppen elegendő képviselője lesz, hogy az elégedetlenek hangját fölerősítse. A német választási modell ugyanis nem olyan súlyosan torz és aránytalan, mint a francia vagy brit modell, ahol masszív támogatottsággal rendelkező pártok rekednek a parlamenten kívül. A regnáló német pártelit nyilván továbbra is karanténban tartja majd őket, ezért is fogalmaznak úgy az AfD politikusai, hogy ők lesznek az egyetlen valódi ellenzék a Bundestagban, amely az arányosságra törekvés, valamint az egyéni és listás mandátumok kiegyenlítését szolgáló szabályok értelmében idén talán a világ legnagyobb parlamentjévé dagadhat.

 

Szabadság, 2017. szeptember 23., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/merkel-orok

Marine Macron, avagy a francia voksok forradalma

Sokan, sokfélét írtak Franciaország jelenkori gyengélkedéséről és François Hollande egyre jelentéktelenebb elnökségéről, amelyet a migrációs válság, a párhuzamos társadalmak radikalizálódása és az erre nehezedő terrorfenyegetettség csak még egyértelműbbé tett. A francia baloldal és prominense bukását emiatt is készpénznek vehette mindenki, mégis meglepődtek a választók, hogy a toronymagas esélyesnek kikiáltott, jobbközép François Fillont – „a francia Tatchert” – szintén elsodorták a korrupciós vádak, ezzel pedig az V. Köztársaság Alkotmányának 1958-as elfogadása óta sosem látott fordulat következett be: a jobb- és balközép nagypártok elnökjelöltjei kiszorultak a második fordulóból.

Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.

A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.

A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)

Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.

 

Szabadság, 2017. május 5., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma

Merkel, újratöltve

Mikor ezek a sorok napvilágot látnak, már nem csak a németországi választások exit poll eredményei közismertek, hanem talán a hivatalos előzetes végeredmény is, amelynek tudatában felvázolhatók a német parlamenti erőviszonyok és a berlini kormányalakítási stratégiák. 2009-ben a Konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) és az egy héttel ezelőtti bajor tartományi választásokon abszolút sikert arató Keresztényszociális Unió (CSU) a szavazatok nem egészen 34 százalékával nyerte meg az országos választásokat, feloldva ezzel a 2005–2009 közötti nagykoalíciós kényszert, amely kormányzati értelemben bizonyos fokig megkötötte a kancellári székbe emelkedő Angela Merkel kezét. A CDU-CSU pártszövetség a választások előestéjén a felmérések szerint 40 százalékos támogatottságot élvezett, és ennek egyetlen valószínű következménye lehet a jövőre nézve: Angela Merkel. Bármely kormányzati konfiguráció ennek a függvénye Németországban.
 
 

A Bundestag, vagyis a „szövetségi gyűlés” képviselőire közel 62 millió német állampolgár szavazhat: 299 egyéni jelöltre, és nagyjából ugyanannyi képviselő bejuttatását lehetővé tevő tartományi pártlistákra, hagyományosan, vagy éppen levélben. (Ez utóbbi ugyanis a szomszédságunkban mesterségesen (alul)táplált „közvélekedéssel” ellentétben a hagyományos demokráciákban olyannyira bevett és laza szokásnak számít, hogy nem csak a németek vagy pl. az angolok szavazhatnak így, ha kedvük tartja, hanem a belgák nagyjából 60 százaléka szokott élni ezzel a lehetőséggel!). Mi több: egy újkeletű jogszabályi paragrafusnak köszönhetően elméletileg német állampolgárnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki beleszólhasson az anyaország politikai életébe: elegendő, ha valaki regisztrációs szándékkal bizonyítani tudja, hogy a német állampolgárokat is magába foglaló alapjogi kategóriába, vagyis a „németek” nemzeti közösségébe tartozik, „személyében közvetlenül érintik a német politikai viszonyok és azokban bízik.” Nesze semmi, fogd meg jól! (Nem emlékszünk, persze, hogy a gumiszabály miatt bárki, politikai ellenfél, jogvédő, netán EU-s intézmény tiltakozott volna…).

A német választási modellt Európa-szerte az egyik legkiegyensúlyozottabb, bár kissé bonyolult számításrendszerű modellnek tartják. Úgynevezett „többletmandátumok” és „kiegyenlítő mandátumok” teszik lehetővé, hogy az arányosság és a kompenzáció elvei hatékonyan érvényesüljenek. Hogy a bonyolult mandátumelosztási rendszer milyen eredményeket képes produkálni, arról már mi is kaphattunk ízelítőt a legutóbbi romániai választásokon. A különbség csupán az, hogy míg Európa egyik legfegyelmezettebb társadalmával rendelkező, vezető gazdasági és ipari nagyhatalmának számító Német Szövetségi Köztársaságban körülbelül 130 ezer német honpolgár képviseletét látja el egy választott képviselő, addig nálunk, Romániában ez az arány egy a 34 000-hez (összesen 588 szenátor és képviselő).

Angela Merkel természetesen újrázni készült, és bár számos gesztusa, jellegzetes kéztartása lett világpolitikai mém az elmúlt nyolc esztendőben, még véletlenül sem intett be sem riválisoknak, sem pedig a sajtónak, mint azt a szociáldemokrata vetélytárs, Peer Steinbrück tette egy kampányízű fotóriportban, ahol a feltett kérdésekre gesztusokkal kellett válaszolnia.

„Nő, keleti származású, kutató fizikus, evangélikus, gyermektelen, nem rendelkezik a regionális politikából hozott szövetségesekkel. Lehet így gyökeret verni az ország tradicionális politikai kultúrájában?” – tette fel a kérdést egy politológus, amikor Angela Merkel kancellári esélyeit latolgatta 2005-ben. Merkel azóta két sikeres kancellári mandátumával bebizonyította, hogy egyáltalán nem az a gyökértelen és kompromisszum-képtelen „államférfi” (a sajtóban gyakran így aposztrofálják, idézőjelek nélkül, utalva ezzel történelmi léptékű kormányzati és EU-s politikájára), akinek még a kancellársága kezdetén vélték. Nem csak az országot újraegyesítő Helmuth Kohl kancellár méltó tanítványának és politikai örökösének bizonyult, de volt keletnémet állampolgárként sokak szemében szimbóluma lett annak a nagyszerű teljesítménynek, amelyben országa rekordidő alatt kiheverte a 45 éves széttagoltságot követő reintegrációs nehézségeket. Kevés olyan vezető politikusa van az Európai Uniónak, aki ekkora biztonsággal és nyugalommal készülhetett újrázni hazája általános választásain. A Forbes magazin idén már hetedszerre nevezte meg, mint a világ legbefolyásosabb asszonyát – kancellársága idején egy kivételével minden esztendőben vezetni tudta a tekintélyes listát, ezzel rekorder is egyben –, és erre készül a következő legalább négy esztendőben is az alig 59 éves politikusasszony. (Az összesített Forbes-listán az amerikai elnök után a második legbefolyásosabb vezetőnek számít, olyan egyéniségeket utasítva maga mögé, mint az orosz, kínai és francia elnökök, a brit miniszterelnök, az Európai Központi Bank, a Világbank és a FED vezetői, vagy éppen a római pápa!). Egyik fontos politikiai célkitűzését, jelesül azt, hogy Németországot az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közé visszavezesse, nem sikerült ezidáig megvalósítania, de az évtizedekig visszafogott és túlságosan is óvatos Németországot erélyes diplomáciai nagyhatalommá tette, és bebizonyította, hogy intelligens, fegyelmezett, hazája érdekeit messzemenően szem előtt tartó, de a siker érdekében kompromisszumkész gazdaságpolitikával válság idején is ki lehet vívni az elismerést, és meg lehet tartani a választópolgárok támogatását. Beszédes adat, hogy nyolcévnyi kormányzás után Merkel személyes népszerűsége a választások küszöbén is 70 százalék körül mozog!

Ha pedig a köztudomásúan fegyelmezett és átlagon felül tájékozott német választópolgárok – ilyen vagy olyan kormányzati konfigurációban – ismét rá merik bízni országuk vezetését, az Európai Uniónak sem kell sokat aggódnia a küszöbön álló EU-s választások miatt: a sokszínű, sokakaratú bürokrácia is kap újabb négy esztendőre egy tényleges és bizonyítottan hatékony vezetőt.

 

A kolozsvári Szabadság c. napilap 2013. szeptember 23-i vezércikke.