O tempora, o mores! http://vass.blogger.hu megoldja sorsod és ruhád a holnap ne félj nem sietős hu Nem futamodunk meg a munkától http://vass.blogger.hu/2018/05/15/nem-futamodunk-meg-a-munkatol

1.

Egy történet rejtett szálainak különös jelentőségét csak azok ismerik fel, akik a dolgok színét és fonákját egyaránt megértik. A szövet mintázatát mindig az ügyeskezű asszonyok műgondja határozza meg, tartószálak nélkül azonban szétesne minden, és nem maradna más, csak az illúzió. Legyen az  beregi szőttes vagy balinéz ikat, a szőttes színe és fonákja egyaránt rengeteg információt hordoz, ugyanakkor mesterségbeli tudásról árulkodik. Ilyesmik járnak a fejemben, miközben a kolozsvári Szent Mihály-templom tiritarka zsibongását filmes vezényszavak tagolják jelenetekre: forog a Márton Áron-film. Közösségi kezdeményezésnek indult és közösségi élmény kíván maradni, a forgatókönyv írója ebből jottányit sem enged, ám azt mindenki tudja, aki a beleártotta magát, hogy kegyes témákban sem lehet a szecskavágást megúszni. A közhiedelemmel ellentétben, amely az ördögöt lopta be a szájhagyományba, nem árt tudni, hogy a Jóisten is mindig a részletekben lakozik, például egy mustármagban, és ime: a nevét viselő egyesület révén ez most a kezdeményezés hite, márkája, pedigréje lett. Hogyan sikerült összerakni a sok apró fogaskereket, hogy a gépezet működésbe lendüljön, fogalmam sincs. Pénz kell hozzá, bátorság, türelem, kitartás, kreativitás – no meg az a sok gyakorlott kéz, amely a tartószálakat elegyengeti a szövőszéken. Nézem a sekrestye melegében a szentélyből kimenekített bútorzat fölé magasodó faragott feszületet: van-e pompásabb indok az alázatra,  mint az, hogy a Megváltó ideig-óráig átadja helyét a csodának, amely épp most van születőben?

Csoportkép hölgyekkel: Molnár Margit, Székely Melinda, Laczkó Vass Róbert, Illyés Brigitta

2.

A Szent Mihály-templom gótikus boltozata misztikus homályba burkolózik. Majdnem katedrálist írtam, bár itt, Kolozsváron ezt az építészeti csodát nem szokás katedrálisként emlegetni. Pedig megérdemelné: jelentéstartalma szerint az “ecclesia cathedralis” az egyházmegye azon temploma, ahol a püspök trónja található. Ma már kevesen tudják, hogy az Erdélyben páratlan formavilágú és színvonalú reneszánsz sekrestyeajtó tőszomszédságában egy neogótikus püspöki trón foglal helyet: innen osztott áldást Erdély újdonsült püspöke, Márton Áron 1938. február 12-én. Többek között ez indokolta a sietséget is, amivel az impozáns templomhajót telefüstölték. A templom egykori plébánosának püspökké szentelése után is misszós terepe volt a kolozsvári szószék, bár ő maga Gyulafehérváron ragadt a nyája maradékával. A hívó szóra most vasárnapi ünnepélyességben összesereglett kolozsvári polgárság – a statisztéria – talán végig sem gondolta igazán, milyen lélekcserélő mozzanathoz forgatták vissza általuk az idő kerekét. Katonás fegyelemmel és pontossággal próbálnak megfelelni a vezényszavaknak, és mit sem sejtő áhitattal bámulják a barokk szószékben tüsténkedő gyártásvezetőt, mintha csak Márton Áront látnák-hallanák. Cseppek ők abban a háborgó történelmi tengerben, amely egykor elmosta az emberség és az embertelenség éles határvonalát. A misztikus ködfüggönyön úgy törnek át a reflektorfény sugarai, mint ahogy a Szentlélek árad ki Csíksomlyón egy borongós pünkösdi nagymisén. Ha szó szerint így nem is hangzik el, egyetlen éles gondolat lobog az emberek feje felett: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.” Drámai erejű beszéde szemünk előtt növeszti Márton Áront a Világ Igazává.

3.

Fura figurák népesítik be a templomkertet, ahol Bocskay Vince Márton Áron-szobrát egy jobb sorsra érdemes növendék fenyővel pixelezték ki a történelmi képből. A forgatási szünetben békés egyetértésben költik el aznapi ebédjüket a frissen bodorított kolozsvári polgárlányok és a püspökszentelésre kiborotválkozott főpapi méltóságok. A nyugati főkapuval szemben kora-nyári lazasággal bámészkodnak a kávézók teraszán ücsörgők. Ők egyelőre csak annyit látnak a nagy sürgölődésből, amennyit a jelmezeikben lófráló színészek vagy statiszták a sűrűn kattogó fényképezőgépek előtt megmutatnak: a lelkesedést, hogy részesei lehetnek a csodának, amelyben jól megférnek egymással a dalmatikába bújtatott református legények a ropogós rokolyákban illegő-billegő domokosi lányokkal. Itt még a feszes tartású német katontisztnek is nagy becsülete van, hiszen az összképhez ő is nélkülözhetetlen. Ki gondolta volna, hogy a filmfrogatás idegpróbáló mozzanatain ilyen könnyedén át lehet lendülni? Bodolai Balázson, aki Márton Áron szerepét vállalta, már meglátszik a feladat súlya: végülis egy katedrálist cipel a vállán, és hát a jóég tudja, hogyan kell emberkatedrálist játszani. Jómagam a görgényszentimrén született Deutsek-Pásztai Géza jogászdoktor jelmezébe bújtam, akivel – bár meggyőződéses szociáldemokrata és antifasiszta mozgalmár volt – a Márton Áron-per egyik vádlottjaként bánt el kegyetlenül a népi demokrácia. Bolyais jogásztanár volt ő is, azon szomorú erdélyi sorsok egyike az övé, amely a közéletben kezdődik és a teljes kisemmizettségen át vezet a Házsongárd egyik szerény síremlékéig. Nem tudni, milyen volt a fizikuma –  nekem legalábbis nem sikerült felkutatnom a vonásait – bár kötve hiszem, hogy ne őriznének róla legalább egy fotográfiát valamelyik egyetemi archívumban.

4. A neheze mégis ezután következik. Márton Áron életművének hatalmas irodalma van, amelyen a forgatókönyv írója minden bizonnyal átrágta magát. Monumentalitással kell tehát küzdenie annak, aki az embert szeretné vászonra vinni. Ha nekem kellene kikaparnom a gesztenyét a tűzből, minden bizonnyal a boldoggá avatási peranyag tanúságtételei között kutakodnék, erre azonban se mód, sem idő nem lehet. Azon azonban komolyan el kellene gondolkodnunk, hogy a magyar filmgyártás hogyan kerülhette meg ezt a monumentális témát, amelynek minden mozzanata felér egy nemzeti hitvallással.


Szabadság, 2018. május 6.
http://szabadsag.ro/-/nem-futamodunk-meg-a-munkatol
]]>
Tue, 15 May 2018 21:20:25 +0200 153585_101153
Öt mondat egy választásról http://vass.blogger.hu/2018/05/15/ot-mondat-egy-valasztasrol “A kígyók... kígyóznak.” (Gyurcsány Ferenc) Józan ésszel alig magyarázható, miért épít még mindig a széttöredezett magyar ellenzék az “őszödi minisztrelenök” politikai ténykedésére. Elképzelhető, hogy a retorikai bravúr, miszerint “az MSZP és a DK megállapodásának lényege, hogy le kell váltani a DK-t” önbeteljesítő jóslatként működik, hiszen az összes adminisztratív buktató ellenére nagyszámú külhoni levélszavazat, valamint a hasonló mennyiségben leadott átjelentkező, ill. külképviseleti szavazat még mindig nem jelent meg a szavazatszámláló rendszerben, a Demokratikus Koalíciót pedig alig fél százalékkal jegyzik a bejutási küszöb fölé a kalkulátorok. Nem kétséges, hogy a “kígyózó kígyók”, vagyis az egyes szavazókörök előtt hosszú órákat sorban álló, jellemzően fiatal választók szavazási hajlandósága nagyobb odafigyelést érdemel, ám a jelenség korántsem egyedülálló, gondoljunk csak az egyes romániai, vagy a nemrég lezajlott olaszországi választásokra.

“Ezzel az ellenzékkel nem lehet leváltani a rendszert.” (Fekete Győr András)

A fenti megállapítást a Nolimpia hullámverésein felemelkedő Momentum mozgalom kampányarca tette. Ne feszegessük, mennyi a felelőssége a fiaskóban annak a mozgalomnak, amely negatív üzenettel – az “olimpiai álom” lenullázásával - robbant be a magyar közéletbe, pedig az jó eséllyel lehetett volna nemzeti minimum is. A diagnózis viszont pontos. Kár, hogy a jellemzően fiatalos mozgalom, amely a koordinált szavazás oltárán vezéráldozatot is képes volt hozni, úgy szervül bele a magyar politikába, mintha mindig is beletartozott volna: hiányzik belőlük az elegancia, amellyel (bő kétszázalékos teljesítménnyel a hátuk mögött) elismerik a nagy ellenfél kormányképességét. Az évtizedes magyar politikai közhely szerint tehát egyelőre “nem lehet más a politika”.

"Magyarországnak más jövőt szántunk, mint amit a választók többsége gondol." (Karácsony Gergely)

A szocialisták miniszterelnök-jelöltje talán észre sem vette, hogy csalódottságában milyen mondat szaladt ki a száján. Mindegy, mit gondolunk arról az irányról, amelyet a magyar választók ilyen magas részvételi arány mellett a régi-új kormányzat számára megerősítettek, egy azonban bizonyos: ezzel a mentalitással a mai Magyarországon lehetetlen választást nyerni. A közvélemény-kutatások egyértelművé tették, mit gondolnak az elkötelezett szavazók, ennyiben tehát nem volt meglepetés. Érdemes viszont elgondolkodni, vajon a “rejtőzködő” szavazók a “szürkezónából” (milyen ostoba fogalom!) miért nem vállalják a véleményüket, hogy számolni lehessen velük? Vajon nem azok elől a megmondóemberek elől bújkálnak, akik fenntartás nélkül bélyegzik meg ellenfeleiket, miközben ők maguk “orrukat befogva” bútoroznak össze bárkivel, aki pillanatnyi céljaiknak megfelel?

“Ezen múlhat a kétharmad.” (index.hu a külhoni szavazatokról)

Egyértelmű, hogy az “ősbűn”, vagyis a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló 2004-es népszavazás még sokáig érezteti a hatását. Ennek megfelelően most is gőzerővel zajlik a bűnbak-keresés, ami arra enged következtetni, hogy a magyarországi ellenzéki pártok és a külhoni magyarság fagyos viszonya további négy esztendőre konzerválódik, pedig aki kétszámjegyű prímszámok találgatásán túl is köszönő viszonyban van a választási matekkel, pontosan tudja: a magyar választásokat nem Beregszászon, Szabadkán vagy Székelykeresztúron lehet megnyerni (de még csak nem is a romkocsmákban vagy a fészbukon), hanem a vidéki Magyarországon.  Jelen állás szerint a kétharmados kormánypárti többség anélkül is megvan, hogy egyetlen levélszavazatot hozzászámolnánk, ráadásul a sokat kárhoztatott magyar Alaptörvény szerint idén először teljes értékű mandátumhoz jut a német nemzetiség képviselője, aki régóta Fidesz-szimpatizáns, a nemzetiségi listára szavazó választók tehát ennek tudatában küldték a parlamentbe olyan erős legitimációval, amilyennel egyébként kevés egyéni mandátum birtokosa büszkélkedhet.

“Jövőt választunk magunknak.” (Orbán Viktor)

Minden magyar számít, így tehát az is, aki valamilyen oknál fogva nem oda sorakozik fel, ahová Kossuth Lajos megüzente. Őket megérteni, szabad vegyértékeiket Magyarország javára hasznosítani: ez a kétharmad legnagyobb kihívása, olyan vizsga, amit kötelező lesz abszolválni, éspedig a jövő érdekében. Ha kitölti negyedik mandátumát (és miért ne tenné?), Orbán Viktor történelmi rekordot állít fel: ő lesz a leghosszabb ideig regnáló magyar miniszterelnök, a keménykezű Tisza Kálmánt is megelőzve, akinek a nevéhez a dualista Magyarország intézményi és gazdasági megerősödése köthető. Etekintetben kevésbé lényeges, milyen címkéket aggatnak rá a különféle politikai boszorkánykonyhák, a magyar miniszterelnök az európai legnagyobbak (Helmuth Kohl vagy Angela Merkel német kancellárok, Margaret Thatcher brit miniszterelnök) sorában foglal majd helyet.

Összegzés.

Kontraproduktív és mélységesen antidemokratikus, ha egy választási vereségért a választókat teszi felelőssé bárki, bármilyen kontextusban.  Kontraproduktív, ha egy ellenzéki párt üzeneteiből alig valami hallatszik a Nagykörúton túlra. Tetszik vagy sem, ténykérdés: a józan paraszti logikára építő kommunikációnak sokkal több köze van a racionalitáshoz, mint az egymást szapuló ellenzéki pártok híveinek átszavazási hajlandóságát szondázó laboratóriumok demokrácia-deficites direktíváinak. Az alpári hangnem és a valóság részleteit ki nem bontó sárdobálás valamennyi magyar politikai szereplő  közös felelőssége, ám a visszataszító karaktergyilkosságok mégsem elegendőek a győzelemhez. Tudni kell olyan, jövőbe mutató gondolatokat is megfogalmazni, amelyek az egyszerű polgárok napi valóságának a nyelvére is lefordíthatók.

 

Szabadság, 2018. április 10.

http://szabadsag.ro/-/ot-mondat-egy-valasztasrol

]]>
Tue, 15 May 2018 21:14:16 +0200 153585_101150
Irányváltás olasz módra http://vass.blogger.hu/2018/05/15/iranyvaltas-olasz-modra „Ez a dicsőség pillanata. Mindenkinek tárgyalnia kell velünk" – nyilatkozta Alessandro Di Battista, az 5 Csillag Mozgalom egyik vezetője, miután a késő estébe nyúló parlamenti választások urnazárását követően egyértelművé vált, hogy politikai szövetségek ide, kormányképesség amoda, mégiscsak a rendszerellenes mozgalom delegálhatja a legtöbb képviselőt és szenátort az olasz parlamentbe. Azt hinnénk, hogy egy parlamentáris demokráciában ez lenne a dolgok rendje, ha ne látnánk nap, mint nap, micsoda pálfordulások és politikai háttéralkuk köttetnek a kormányképesség oltárán például Németországban, ahol Angela Merkel épp a legfontosabb miniszteri tárcákat kínálta fel a történelmi vereséget szenvedő szociáldemokratáknak, hogy még egy mandátum erejéig megőrizhesse kancellári pozícióját.

Nincs egészen tíz éve, hogy a népszerű olasz komikus, Beppe Grillo zászlót bontott Silvio Berlusconi és a nevével fémjelzett régi politikai rendszer ellen, és lám: a populistának bélyegzett "viccpártja" Olaszország legnagyobb politikai tömörülése lett. Aki összefüggést keres az 5 Csillag Mozgalom népszerűségi indexe és az olasz gazdaság 2008 óta tartó gyengélkedése között, az nem jár messze az igazságtól. Az ötcsillagosoktól azonban mindenki óvakodik az olasz politikai palettán, hiszen az elitellenes meccseket minden irányban sikerrel vívták meg. A lényegében népszerűtlen bevándorlás politikája miatt megbukó Matteo Renzi nekik is köszönheti, hogy kénytelen volt felállni a kormányfői székből, ugyanis az olasz alkotmányról tartott 2016-os népszavazáson épp az 5 Csillag Mozgalom kampányolt a leghangosabban Renzi reformjavaslatai ellen. Tudni kell, hogy Beppe Grillo mozgalma Milánóban, Olaszország ipari és gazdasági fővárosában, tehát a gazdag Lombardiában jött létre, népszerűsége azonban a jóval szegényebb déli tartományokban a legnagyobb, ahol korrupcióellenes retorikájukkal és harmadik utas politikájukkal - no meg a rendkívül fiatal, sármos és dinamikus miniszterelnök-jelöltjükkel, Luigi di Maioval - sikeresen szólítják meg a szerényebb anyagi körülmények között élő, már mindenkiből kiábrándult választói tömegeket, bevándorlás ellenességükkel pedig az ott élők egyik legnagyobb gondjára rezonálnak. Fölösleges azt fejtegetni, hogyan csapódik le a migráció és a vele járó szociális és közbiztonsági problémák halmaza a dél-olaszokban, elég csak a Nápoly melletti Castel Volturno sorsára gondolni. (Ha valakit komolyabban érdekel a téma, számtalan helyszíni riport áll rendelkezésre a világhálón, a kis 25 ezres város ugyanis a modern kori népvándorlás valóságos "állatorvosi lova", amellyel kénytelenek érdemben foglalkozni azok is, akik legszívesebben elhallgatnák a jelenséget.)

A rendkívül töredezett olasz politikai palettán csak egy dolog igazán egyértelmű: mind a Berlusconi-féle koalíció (melynek, mint szabad vegyérték, a jelenlegi EP-elnök, Antonio Tajani a deklarált miniszterelnök-jelöltje), mind pedig az 5 Csillag Mozgalom szakítani kíván a bevándorlás kapcsán képviselt eddigi olasz állásponttal. Az olasz baloldal történelmi veresége döbbenetesen illeszkedik abba az európai trendbe, amelyet legutóbb a holland, francia, német vagy osztrák választásokon láttunk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy német kollégájához, Martin Schulz-hoz képest Matteo Renzi már nem kapaszkodik annyira a pártfunkcióba, és önként távozik a Demokrata Párt éléről. Ennek ellenére Silvio Berlusconi sem örülhet maradéktalanul: a Forza Italia szövetségen belül némileg alulmaradt a szintén erősen bevándorlás ellenes Északi Ligával szemben, Matteo Salvini pedig rendkívüli magabiztossággal jelentkezett be a miniszterelnöki castingra. "Olaszországról az olaszok döntenek, nem Berlin, nem Párizs, nem Brüsszel és nem is a pénzpiacok" - tette egyértelművé, milyen irányvonalat képvisel az erősen eurokrata Tajanival szemben. Hogy ez az erős kezdés mennyire váltja majd ki az említett hatalmi központok rosszallását, nem nehéz kitalálni, van rá példa az Európai Unióban.

 

Szabadság, 2018. március 6.

http://szabadsag.ro/-/iranyvaltas-olasz-modra

]]>
Tue, 15 May 2018 21:11:23 +0200 153585_101149
Berlini boszorkánykonyha http://vass.blogger.hu/2018/03/06/berlini-boszorkanykonyha Jelesre vizsgázott köpönyegforgatásból Martin Schulz, a német szociáldemokraták vezéralakja, ezért egy időre távozni kényszerül a berlini politika élvonalából. Virtigli bürokrata alkat, akinek csöppet sem derogál, hogy érettségi nélkül köszönt el a gimnáziumtól, iskolázatlanságát így úton-útfélen az orra alá dörgölik ellenfelei.

Nem is olyan régen, a tavaly szeptemberi szövetségi választás kampányának elején vezető hír volt a német sajtóban, hogy Angela Merkel pártjában, a CDU-ban eldöntötték: nem támadják majd a kancellári székre nagy robajjal bejelentkező Schulzot fiatalkori alkoholizmusa és érettségi bizonyítványának hiánya miatt. Ha mindezek tudatában megtűrték az Európai Parlament elnöki posztján öt éven át, akkor ez övön aluli hadakozás lett volna belpolitikai fronton.

A Németországi Szociáldemokraták Pártjának jó retorikai képességekkel megáldott elnöke azzal hálálta meg az úri gesztust, hogy pikírt módon meghívta Merkel asszonyt egy jövőbeli Schulz-kormányba – alkancellárnak. Merész húzás egy olyan politikus részéről, akinek pártja mélyrepülése miatt eleve nem adtak sok esélyt a kormányalakításra – mondanánk, ha nem tudnánk, hogyan alakultak át azóta a Bundestag erőviszonyai. Németország jelen pillanatban ott tart, hogy a minden korábbinál népesebb szövetségi parlamentben – összesen 709 tagot számlál! – keserves kompromisszumok árán, hosszú hónapok alkudozásaival lehet összegründolni egy életképes kormánytöbbséget. Ilyesmi 70 éve nem fordult elő Németországban, és ez a bizonytalanság értelemszerűen senkinek sem lehet közömbös Európában, még akkor sem, ha továbbra is Angela Merkelnek hívják a német kancellárt.

Martin Schulz egyértelműen azzal a meggyőződéssel köszönt el a brüsszeli bürokráciától, amelynek 23 évig tagja volt, hogy leváltja Merkel asszonyt Németország éléről. Az Európai Bizottság elnöki posztját látványosan elbukta Jean Claude Juncker javára 2014-ben, a karrierjén esett csorbát azonban kiköszörülhette volna azzal, ha az EU vezető hatalmának első emberévé avanzsál, a német kancellári tisztség ugyanis jóval nagyobb világpolitikai mozgásteret biztosít a viselőjének, mint egy EB-elnöké, ráadásul egyéb uniós törekvéseit is könnyebben nyélbe üthette volna, ha az ő kezébe összpontosul a gazdasági zsaroló potenciál. Hogy milyen irányba mutatnak ezek a törekvések, azt pontosan tudják például a Visegrádi Négyek, akik egyik nagy politikai mumusukat látták benne.

A múlt év szeptemberi német szövetségi választások eredménye azonban belekavart ebbe az elképzelésbe. Kiderült: semmi sem úgy igaz a német szociáldemokrácia szárnyalásából, mint ahogyan a grafikonok mutatták, az SPD pedig történelmi vereséget szenvedett, méghozzá úgy, hogy a CDU/CSU pártszövetség pirruszi győzelmével együtt komoly belpolitikai bizonytalanságot eredményezett Németországban.

Hogy a kialakult helyzet mennyire köszönhető a Willkommenskulturba kódolt felelőtlenségnek és Merkel asszony szelfi-propagandájának, arról elég annyit, hogy a berlini menekültpolitika legfőbb német kritikusának, Horst Seehofer volt bajor miniszterelnöknek ma már belügyminiszteri tárcát kínálnak. A nagy ellenfél, Martin Schulz ugyan tavaly szeptemberben még határozottan elzárkózott az újabb koalíciós tárgyalások elől, idén februárban azonban kis híján a külügyminiszteri posztot is megszerezte magának a kialkudott alkancellári tisztség mellé. Beteljesedni látszott a kampányban megfogalmazott jóslata, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy Merkel asszony kancellár maradhat egy erősen a szociáldemokraták íze szerint alakuló berlini kormányzatban.

A német nyilvánosság azonban mintha nehezebben emésztené meg a köpönyegforgatókat, mint arra számítani lehetett Martin Schulz egyre magabiztosabb megnyilatkozásai nyomán. Az egykori  EP-elnök nagy ügybuzgalmában egy olyan ember tyúkszemére lépett, akivel nem     illett ujjat húzni, ez pedig a legnépszerűbb szociáldemokrata politikus, Sigmar Gabriel. A közeljövőben leköszönő, de    jelenleg még ügyvivő berlini kormány külügyminisztere és alkancellárja saját eddigi teljesítménye okán tart igényt a tisztségeire, amit bizonyára meg is ígértek neki, hiszen sokat sejtető, keserű nyilatkozatban fejtegette, milyen érzés, amikor        házon belüli szószegés szab irányt a       koalíciós alkudozásnak.

Martin Schulz a bukás irányába manőverezte magát azzal, hogy dagadó machiavellizmusa valahogy elsorvasztotta taktikai érzékét, amelynek az Európai Parlamenten belüli szédületes karrierjét köszönhette: Kanossza-járásra emlékeztető nyilatkozattal kénytelen megválni nemcsak a kormányzati ambícióitól, de még a pártelnökségtől is. Ami késik, nem múlik, tartja a közmondás, márpedig a történelmi választási vereséget elkönyvelő SPD tagságában, legalábbis annak fiatal generációjában már tavaly szeptember óta érett a szándék a megbuktatására, ha már nem volt benne annyi elegancia, hogy a fiaskó után átadja helyét egy kevésbé elhasználódott pártkatonának. Schulz nem valami ábrándos honszeretet oltárán áldoz „harag és keserűség nélkül”, egyszerűen alá kell vetnie magát a pártjától érkező ultimátumnak, mégpedig azonnali hatállyal, hiszen a felmérések azt mutatják, hogy a német választópolgárok többsége elutasítja, hogy őt lássa az alkancellári tisztségben.

Az előrehozott választások semmiképp sem jönnének jól az ismét lejtmenetbe kerülő szociáldemokratáknak: egy egészen friss, tegnap közzétett felmérésben az SPD már csak 16 százalékos támogatottságon áll. Ugyanakkor Angela Merkel karrierjének is a végét jelentené, ha nem tenne meg mindent a kármentés érdekében, ő pedig eltökélt abban, hogy keserves kompromisszumok árán, de kitölti negyedik mandátumát, és ezzel történelmet ír. Megvan hozzá az intelligenciája, és megvannak hozzá az eszközei, hogy kiiktasson minden olyan vetélytársat, aki ebben megakadályozhatná.

Játsszunk el a gondolattal, hogy a Martin Schulznak ajánlott pozícióhalmozás a merkeli szalámitaktika része volt, a mohó szociáldemokrata pedig lazán belesétált a csapdába, amelyet a kancellárasszony állított neki. Schulzot egyszer Európára veszélyes politikusnak nevezte a magyar miniszterelnök. A jelek szerint Berlinben is úgy gondolják, hogy veszélyt jelent Németországra, tágabb értelemben tehát Európára is, ha az elvtelenség és a köpönyegforgatás diktálja a feltételeket.

 

Szabadság, 2018. február 17.

http://szabadsag.ro/-/berlini-boszorkanykonyha

 

]]>
Tue, 06 Mar 2018 09:42:25 +0100 153585_101112
Vértanúság és aranygömb http://vass.blogger.hu/2018/03/06/vertanusag-es-aranygomb A másfél hónapra kalibrált ünnepi csillogás, vásárlási láz amerikai mintára már Európában is a fekete péntekkel (black friday) veszi a kezdetét, és nyomokban tartalmaz csak elcsendesedést, bűnbánatot és adventi várakozást, mint szóját a tejcsokoládé.

1.

Az újabban "szerethető betontömbökkel" és páncélozott járművekkel biztosított, bőségben és kavalkádban egymással versengő vásárokban minden az ölünkbe csöppen, ha nem sajnáljuk rá a pénzt, ezért könnyen megfeledkezünk azokról a karácsony-környéki történetekről, amelyek a szenvedésről és mártíromságról szólnak. Pedig az ünnepkör tanulságosan van összerakva. Karácsony másodnapján István diakónus őskeresztény vértanúságára emlékezik az egyház, akit a csőcselék a hite miatt kövezett agyon. Jeruzsálemben az ő nevét viseli az István-kapu mind a mai napig. János apostolról, a szeretett tanítványról a rá következő napon szólnak a szentbeszédek. Egyedüliként az apostolok közül János nem volt ugyan mártír, de a majdani nagy megpróbáltatásokról az ő tollából értesülhetett az utókor. Ez A jelenések könyve. Aprószentek napjának nem csak az ártatlanul felkoncolt betlehemi gyermekek bármely kultúrában kapitális bűnnek számító esete adja a súlyát, de közvetlenül kapcsolódik hozzá a napkeleti bölcsek látogatása (Vízkereszt) után az üldöztetés elől Egyiptomba menekülő Szentcsalád képe is.

2.

Megválasztása óta Ferenc pápa többször hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy a keresztényüldözések első évszázadaiban sem haltak meg annyian a hitükért, mint manapság. Nem véletlen, hogy az Olaszországban 2016 januárjában közzétett társadalmi célú hirdetés, amely a napjainkban zajló keresztényüldözésre kívánta felhívni a figyelmet, épp az ő gondolatával indult, melyet egy Úrangyala-imádság után a Szent Péter-téren egybegyűlteknek mondott: "Testvéreink vérüket áldozzák pusztán azért, mert keresztények." Később egyik, a pápa lakhelyéül szolgáló vatikáni Szent Márta-házban tartott reggeli homíliájában, amelyet a katolikus sajtó nem rejtett véka alá, csak épp azok nem hallották meg, akiknek szánta, bővebben is kifejtette mondanivalóját: "Ami Szent István első vértanúval, aztán az aprószentekkel megtörtént, az ma is folytatódik megannyi keresztény halálával, akiket a Krisztusba vetett hitük miatt ölnek meg. Létezik ugyanis vérszomjas keresztényüldözés: például amikor vadállatok tépték szét a keresztényeket a nézőtéren helyet foglalók örömére, vagy amikor a szentmise után, a kivonuláskor felrobbantott bombával röpítették a levegőbe őket. Van azonban „fehér kesztyűs” üldöztetés is, mely a kultúra álarca mögé rejtőzik, és a társadalom egyik szegletébe szorítja vissza az embert, egészen odáig menően, hogy elveszik a munkáját, ha nem alkalmazkodik a törvényekhez, melyek a Teremtő Isten ellenébe mennek." (Erre rezonál a 2006-2016 között Erdő Péter magyar bíboros által elnökölt Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tavaly októberi, monacói gyűlésén megszövegezett állásfoglalása, amely Európát olyan kontinensnek látja, "ahol számos társadalmi és kulturális hatás nyomására a kereszténységet mindinkább perifériára szorítják hátrányos megkülönböztetés révén".)

3.

A kultúra álarca: nagyon érdekes szókapcsolat. Karácsony táján érdemes  elgondolkodni, vajon erről van-e szó, amikor a közterekről bírói ítélettel vagy civil nyomásra kitiltott betlehemekről hallunk, mivel azok sérthetik a más vallásúak vagy másként gondolkodók isten tudja, miféle érzékenységét egy  olyan kontinensen, ahol a néhai Antall József magyar miniszterelnök sokat idézett bonmot-ja szerint "még az ateista is keresztény"? Erről van-e szó, amikor abszurdba hajló érveléssel II. János Pál pápa köztéri emlékművének megcsonkítására tesznek kísérletet, mondván: igen feltűnő azon a kereszt? Erről van-e szó, ha azért bélyegeznek "túlságosan vallásosnak" egy karácsonyi reklámot, mert annak a mottója "Christmas begins with Christ"? Erről van-e szó, ha média-hatóságok betilthatnak egy keresztények kivégzéséről szóló beszámolót, mivel azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítenek? És erről van-e szó, ha nyögvenyelős nyelvészkedéssel bizonygatják, hogy sérti a gendersemlegesség ideológiáját, ha Isten nevének említésekor egyes európai nyelvekben a hímnemű személyes névmást is ejteni kell? Szinte mindegy, melyik esetet melyik haladó társadalom gyöngyözte ki magából, elég annyi, hogy európai példákat citáltam a közelmúltból.

4.

Mielőtt megnéztem volna Martin Scorsese Némaság (Silence) című, ez év tavaszán bemutatott filmjét, bevallom: keveset tudtam a japán kereszténység megrázó történetéről. Jártam ugyan Tokióban Tange Kenzó csodálatos Szűz Mária-katedrálisában, amely rendkívül népszerű esketési helyszín a nyugatos menyegzőkért bolonduló japánok körében, múzeumi tárlóban láttam taposóképet, amely a Tokugava-sógunátus hírhedt, keresztényellenes rituális tárgya volt, sőt: ismertem a Mária-kannon, azaz a buddhista Madonna ábrázolásmódjának jelentéstartalmát is, összefüggéseiben azonban mégsem tudtam értelmezni a Japánban látottakat. Szégyen vagy sem, a sok vizuális inger egyszerűen elnyomta bennem a gondolkodó embert, a Némaság tehát olyan volt, mint egy megvilágosodás. Kartográfusok érezhettek hasonlót, amikor végre kiszínezhettek térképeiken a tenyérnyi ismeretlent. A monumentális alkotás cselekményéről nem ejtek szót, hozzáférhető már a különféle adtahordozókon, ínyenceknek viszont Endó Súszaku azonos című, magyarul is megjelent regényét, esetleg az 1972-ben Cannes-ban is bemutatott Némaságot (Chinmoku) ajánlom, amely Shinoda Maszahiró munkáját dicséri. Kis leleményességgel ez utóbbit is könnyen elérhetjük online, érdekes tanulmány lehet a két filmes látásmód összevetése. A lényeg azonban az, ami a történet vertikalitásából fakad: a szélsőséges környezetben megélt hit ereje, amely a folyamatos fenyegetettségnek és állandó életveszélynek való kitettség, a nyilvános vallásgyakorlás lehetetlensége, valamint a totális üldöztetés ellenére is képes évszázadokon át összetartani, megőrizni egy közösséget. Valami távoli, sejtelmes bizonyosság pisla fénye világít a mindennapi gyarlóság, reménytelenség és megalázottság sötétjében. Erős a párhuzam a közel-keleti kereszténység másfél évezreden át megélt, és napjainkban már a végkifejletéhez érkező tragédiájával. Noha Scorsese több évtizeden át dédelgette tervét, egyértelmű, hogy ez adja a Némaság filmes adaptációjának aktualitását.

5.

Az Open Doors (!) nevű keresztény emberi jogi szervezet kimutatásai szerint az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a kereszténységük miatt üldözöttek száma, ezzel párhuzamosan pedig megduplázódott a keresztény templomok ellen elkövetett támadások száma is. A holland civil szervezet a 2016-os adatok alapján mintegy 215 millióra teszi a hitük miatt üldözött vagy hátrányos megkülönböztetésben részesülő keresztények számát. A száraz statisztikáknak sokféle, a hétköznapi emberek száma is értelmezhető képlete jelent meg a sajtóban: minden öt, vallása miatt üldözött emberből négy keresztény, minden öt percben legalább egy keresztényt megölnek a hite miatt, minden tizenkettedik keresztény valamilyen diszkrimináció, üldöztetés vagy fizikai erőszak áldozata lesz a kereszténysége miatt.  A helyzet súlyát jelzi, hogy a témában számos nemzetközi konferenciát szerveznek már évek óta, legutóbb például Budapesten (január és október), Genfben (március) és Washingtonban (május) került sor hasonlóra. Szakemberek az üldöztetés legfőbb okát a szélsőséges iszlám terjedésében látják, és úgy gondolják, hogy a közel-keleti válság legnagyobb vesztesei maguk a Krisztus-hívők, hiszen őket azokban az országokban is hátrányos megkülönböztetés vagy fizikai erőszak éri, ahol a hatóságok egyébként szigorúan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Ennek szomorú példái voltak a legerősebb és legnépesebb közel-keleti keresztény közösség, a nagyjából 10 milliós egyiptomi kopt ortodoxok templomai elleni virágvasárnapi merényletek, amelyek három hónapig tartó rendkívüli állapotot eredményeztek az országban. Ferenc pápa egyiptomi látogatását is ennek árnyékában sikerült tető alá hozni, az Al-Azhar nevű legfőbb egyiptomi szunnita központ pedig szokatlanul éles hangon szólalt meg a tragédia kapcsán. Henri Boulad, a tudós egyiptomi jezsuita páter a merényletek után alig pár órával tartott alexandriai szentbeszédében szinte dacosan reagált a történtekre: "A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket!"

6.

Júniusban vetítette a magyar köztelevízió Övék a mennyek országa című dokumentum-sorozatának első, észak-iraki üldözött keresztényeket bemutató epizódját, amelynek létrejöttében Böjte Csaba ferences szerzetes tevékeny részt vállalt. Az egyiptomi kopt keresztényekről szóló fejezetet már a szeretet ünnepének közeledtével, advent harmadik vasárnapján tűzték műsorra, talán jelezve: karácsony elmúltával feltartóztathatatlanul közeledik a keresztáldozat, és nem telhet el úgy az ünnep, hogy nem gondolunk a szükséget szenvedő, másfélezer éven át kitartó, most mégis a szemünk láttára kipusztuló ősi keresztény közösségekre. Vajon hányan vesszük ma komolyan - akár egy ima erejéig - Boulad atya krisztusi szeretetben gyökerező, dacos fogadalmát, amely a modern kori mártíromság és a megbocsájtás erejébe vetett hit jelmondata egyaránt lehetne? És vajon mi, kényelmes európaiak, akik a vásári karácsonyok ragyogásában fürdőzünk heteken át, ugyan hány esztendeig volnánk képesek kitartani egy olyan környezetben, ahol az ádventnek mintha már sohasem akarna vége lenni?

 

Szabadság, 2017. december 22.

http://szabadsag.ro/-/vertanusag-es-aranygomb

]]>
Tue, 06 Mar 2018 09:34:16 +0100 153585_101111
Pénz beszél http://vass.blogger.hu/2018/03/06/penz-beszel Az Európai Unió tagállamaiban a közelmúltban tapasztalható politikai átrendeződések összefüggéseiről szerettem volna elmélkedni, hiszen az osztrák vagy a cseh parlamenti választások tanulságai, a rendkívül fiatal Sebastian Kurz volt osztrák külügyminiszter, jövendőbeli kancellár felemelkedése, illetve Ausztria uniós politikájának várható újrahangolása szoros összefüggésben van azzal, ami például a német választásokon történt. Az események sodra azonban fölülírja a szándékot. Barcelonában ugyanis – mint azt vezető hírként a minap ország-világ megtudhatta – kikiáltották a független Katalán Köztársaságot. A senki által sietve el nem ismert, lényegében csak a függetlenségi nyilatkozatban létező új államalakulatnak ezidáig már kilenc nyelven van saját szócikke a Wikipédián, ami azt jelzi: a közgondolkodás lega¬lábbis történelmi jelentőségű eseményként számol a katalán parlamentben történtekkel.

Fogalmam sincs, mire gondoltak a vezető függetlenség-párti katalán politikusok, miközben politikai dacból épp a velük foglalkozó spanyol parlamenti üléssel párhuzamosan szavazták meg a kiáltványukat, de minden bizonnyal számoltak azzal is, hogy az alkotmányosság amúgy logikus érveibe meglehetősen görcsösen kapaszkodó spanyol hatóságok esetleg büntetőeljárás keretében próbálnak majd egy időre megszabadulni tőlük. Hogy ebben az ügyben mennyi a politikai kalandorkodás és mennyi a szimpátiára érdemes heroizmus, azt ki-ki döntse el maga. Mindkét narratíva mellett lehet ésszerűen érvelni. Az viszont nem vitatható, hogy egy független, gazdaságilag teljes mértékben önálló Katalóniát semmiképpen sem engedhet meg magának Spanyolország annál az egyszerű oknál fogva, hogy a renitens tartomány részesedése a teljes spanyol gazdasági teljesítményből 20 százalék körüli. Akárhonnan nézzük ezt a történetet, itt bizony kőkemény pénzügyi érdekek mentén húzódnak a törésvonalak akkor is, ha Katalónia önazonosságának megerősödését például az is szolgálta, hogy az átfogó nyelvoktatási rendszer bevezetésével a nagy számban betelepülő, nem katalán anyanyelvű népesség is kétnyelvűvé vált. (Katalónia lakossága száz év leforgása alatt több mint megháromszorozódott!)

A magunk háza táján elégedetten csettintenénk, ha fel tunánk mutatni hasonló eredményeket. Persze, hasonló lehetőségek is kellenének, mint amilyenekkel az elmúlt évtizedekben Katalónia rendelkezett, ennek azonban kevés a valószínűsége. A párhuzam azonban gazdasági vonatkozásban is fennáll, mint ahogyan azt is könnyű belátni, hogy az aranytojást tojó tyúkot senki sem fogja csak úgy szabadjára engedni, inkább levágja és megsüti vacsorára.

Mindeközben gyakorlatilag elsikkadt a hír, hogy Olaszország két, igencsak gazdag tartományában, Lombardiában (Milánó központtal az olasz gazdasági teljesítmény ötödét adja, az egyik leggazdagabb régió egész Európában) és Venetoban (Velence központtal gazdasági szempontból a legjelentősebb olasz tartománynak számít, elsősorban erősen gépesített mezőgazdasága és turizmusa miatt) szintén lezajlott két népszavazás, amelyek a nagyobb gazdasági és adminisztratív önállóság ügyét voltak hivatottak megerősíteni. Az alapvető probléma tehát ugyanaz, mint Katalóniában: a gazdag régiók úgy ítélik meg, hogy szemérmetlen az aránytalanság a központi költségvetésbe befizetett és az onnan visszaosztott pénzösszegek között. (Fontos szempont volt még az elszabaduló migráció témája is, amely érzékenyen érinti Olaszországot, de ez most mellékszál.) A két olasz tartományi népszavazás azonban alkotmányos körülmények között zajlott le, Róma épp csak a kidobott pénzt sajnálja miattuk, mondván: a tartományok és a központi kormányzat közötti tárgyalások e nélkül is folyhatnak a maguk medrében.

Talán ez a bölcsesség hiányzott a madridi kormányzatból, jól tudván, hogy a katalán ügyek mögött nem egy szűk kisebbség áll, hanem komoly tömegbázis. Erővel és cinizmussal lesöpörni a kényes témákat az asztalról bizony agresszív magatartás, és különösen akkor kontraproduktív, amikor ennyi elszántság van mögöttük. Egy, a fejleményeket azon melegében elemző szakember kőkemény logikával vezette le, miért kell ebbe szükségszerűen belebuknia nem csak a katalán vezetésnek, de hónapokon belül a spanyol kormánynak is. Ami az Európai Unió vezetőit és a tagállamokat illetti, Katalónia nem is várhat tőlük semmilyen támogatást. Egyrészt a Brexit élménye és hosszan elhúzódó folyamata túl elevenen él a brüsszeli sturktúrákban ahhoz, hogy visszakézből elutasítson minden olyan törekvést, amely a széttagozódás felé mutat, másrészt az autonomista törekvéseket egyetlen tagállamban sem veszik szívesen napirendre. Az Uniónak megvannak a maga eszközei, hogy a szétbútorozásnál kellemetlenséget okozzon az Egyesült Királyságnak is, ne legyenek tehát illúzióink: az egyelőre csak papíron létező Katalán Köztársaság nagyon gyorsan az elszegényedés szinonímája lehet, és ez senkinek sem jó, legkevésbé a katalánoknak.

]]>
Tue, 06 Mar 2018 09:30:31 +0100 153585_101110
¿Adónde vas, Cataluña? http://vass.blogger.hu/2018/03/06/adonde-vas-cataluña Hozzá kell szoknunk, hogy az Európai Unió túlbonyolított struktúráinak egyre kevesebb érdeke fűződik a néphatalom közvetlen gyakorlását védelmébe venni. Brüsszel kínos hallgatása a botrányos körülmények között lezajlott katalán függetlenségi népszavazás ügyében legalábbis elgondolkodtató. Az Egyesült Királyságban még elegáns módon próbálták elejét venni Skócia függetlenedésének, a józan érvek és ellenérvek taktikája rövid időre el is döntötte a kérdést.

A Brexit által okozott üzemzavar azonban fölkavarta a brüsszeli állóvizet, ezzel pedig újra terítékre kerültek a skót elszakadási törekvések. Brüsszel azzal érvel, amikor egy tagállami régió függetlenedése a tét, hogy egy esetleges elszakadást követően az önállósuló tartomány azonnal elveszítené uniós státusát, így újra kérelmeznie kellene felvételét a közösségbe. Ez a politikai Canossa-járás eltrettentő forgatókönyve, hiszen az illető tagállam, amely elveszítené tartományát - Spanyolország esetében a leggazdagabbat -, aligha lesz majd rövid- vagy középtávon érdekelt, hogy a rebellis tartomány államisága megszilárduljon, és mintegy diadalmenetben, egyenrangú partnerként tagozódjon be az európai struktúrákba. Az euro-atlanti törekvések blokkolása pedig hatékony módszer. Láthatjuk, hogyan lehetetleníti el például Görögország a macedónok erőfeszítéseit amiatt, hogy a Macedón Köztársaság (hivatalos nevén még mindig Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság) egy görög tartomány nevét viseli.

A két világháború után kialakult államhatárok megváltoztathatatlanságának dogmája lényegében a német újraegyesítéssel dőlt meg Európában, amit washingtoni segédlettel, a szovjet hatalom gyengélkedését kihasználva, de a francia és brit szövetségesek fenntartásai ellenére sikerült Helmut Kohlnak tető alá hoznia. Ezt követően meglepő gyakorisággal kellett Európa hidegháborús térképét újrarajzolni. A Szovjetunió szétesése nem volt feszültségektől mentes, Csehszlovákia felbomlása viszont békésen zajlott le. A délszláv háborúk azonban megmutatták, hogy Európában - legalábbis annak balkáni csücskében - hogyan képesek egymásnak esni az addig békében élő nemzeti közösségek, ha önállóságuk a tét. Legutóbb Koszovó függetlenedése bolygatta meg a térség stabilitását.

Brüsszel néhány másik uniós tagállam érintettsége miatt sem lelkesedik a hasonló törekvések láttán, az alapvető szabadságjogok gyakorlásával azonban nem mehet szembe nyíltan. A katalánok joggal teszik föl a kérdést: ha az Európai Unió tagállamainak többsége támogatta Koszovót azzal, hogy elismerte államiságát, most miért nem emelnek szót legalább a közvetlen részvételen alapuló demokratikus joggyakorlás, mint demokratikus alapérték védelmében? A spanyol kormányzati szervek persze jócskán rájátszanak a regionalizmus táplálta félelmekre. (Magunk is tudjuk, hogyan lehet ilyesmivel hergelni a mindenkori többséget.) Alfonso Dastis külügyminiszter egy interjúban arról beszélt a minap, hogy drasztikus fellépésükkel a folyamatok európai szintű eszkalálódását próbálják megakadályozni, név szerint emlegetve Olaszországot, Franciaországot és Belgiumot. (Hová álljanak a belgák?) Spanyol alkotmányos szempontból tehát magyarázható, miért nem szabad olyasmit gyakorolniuk az amúgy széleskörű autonómiával rendelkező katalánoknak, mint amire lehetőségük volt a skótoknak az Egyesült Királyságban, ezt azonban erőszakszervezetek bevetésével nyomatékosítani súlyos presztízsveszteséggel jár. Spanyolország erősen túlreagálta a helyzetet, emiatt pedig nagy valószínűséggel olyanokban is megrendült a spanyol demokráciába vetett bizalom, akik amúgy az egység fenntartása mellett voksoltak volna. Közvéleménykutatók szerint egy hónapja még ők voltak többségben. Szinte bizonyos, hogy a rohamrendőrök brutalitása nyomán (amikor e sorokat írom, már négyszáz fölött van a sebesültek száma!) a spanyol kormányzatnak úgy kell tárgyalóasztalhoz ülnie, hogy Franco örököseinek és agresszoroknak tekinti majd őket a katalán társadalom.

Tárgyalni ugyanis mindenképpen kell, bár a katalán népszavazás keltette feszültség nem oldódik meg azzal, ki hogyan magyarázza majd a bizonyítványát. Madrid éppen annyira válik hiteltelenné, amennyire hitelteleníteni próbálja a katalán népszavazás borítékolható végeredményét. Olyan jeleneteket láthattunk Barcelonában, amelyek a nagy polgárjogi mozgalmak archív képsorait idézik: a szavazókörzetek védelmére traktorokkal felvonuló földművelők, a rohamsisakosok által betört és megszállt szavazóhelyiségek, az élőlánccal védelmezett szavazóurnák és a gumilövedékekkel oszlatott  szavazók látványa nem csak Spanyolországban veri ki a biztosítékot. A külső szemlélő nem az állig felfegyverzett spanyol rohamrendőrökkel rokonszenvez, hanem a szavazólapot lobogtató katalán polgárokkal, a kérdés pedig nem az, hogy dönthetnek-e a katalánok  saját önállóságukról, hanem az: önkényesen értelmezi-e a demokratikus alapjogokat az Európai Unió egyik tagállama, tágabb értelemben pedig maga az Európai Unió? Mindenki a maga jogérzéke szerint keresse a választ!

 

Szabadság, 2017. október 2.

http://szabadsag.ro/-/-adonde-vas-cataluna-

]]>
Tue, 06 Mar 2018 09:28:03 +0100 153585_101109
Merkel örök http://vass.blogger.hu/2017/09/24/merkel-orok Kevesen jósoltak volna 2015 végén több mint egy évet Angela Merkelnek a kancellári székben. A „wilkommenskultur” panelje mögötti tehetetlenség a birkatürelemmel megáldott, szupertoleráns német választókban is kiverte a biztosítékot, amikor szembesülniük kellett a bevándorlók erősen heterogén tömegeivel, ráadásul úgy, hogy amit a saját környezetükben tapasztaltak, annak sok esetben az ellenkezőjéről próbálták őket meggyőzni a sajtóban. Ezzel szemben most ott tartunk, hogy a kereszténydemokrata pártszövetség, a CDU–CSU „erős embere” magabiztosan néz egy újabb kancellári mandátum elé, mi több: a szociáldemokratákkal kötött kényszerházasság felbontása is benne lehet a pakliban. Ehhez éppen jól jönnének a jelenleg is parlamenti képviselettel rendelkező Zöldek, valamint az előző Bundestag-választásokon elbukó, most azonban ismét 10 százalék körül mért liberális FDP (Szabad Demokrata Párt), akinek az elnöke, Christian Lindner szeptember elején a Bildnek adott interjújában fogalmazott meg rendkívül szigorú álláspontot a migráció kapcsán.

A Német Szociáldemokrata Párt jelenlegi mélyrepülése legalább annyira köszönhető Martin Schulz kancellárjelölt gyenge teljesítményének, mint Angela Merkel csöppet sem konfrontatív taktikájának. Ez nagyszerűen megmutatkozott egyetlen televíziós vitájukban is, ahol a gazdasági vagy szociálpolitikai témák szépen elsikkadtak a migrációs válságot firtató kérdések miatt, és ebben Merkel minden korábbi baklövése ellenére verhetetlennek bizonyult. Világpolitikai tekintélye és komoly tapasztalata mindenképpen mellette szólnak, befolyását a Forbes-lista évek óta az élbolyban méri, nagy ostobaság lenne a német választók részéről a jól kipróbált biztosat egy bizonytalanra cserélni. A választási kampányában úton-útfélen Orbán-ellenes retorikát folytató Martin Schulz borítékolható kudarca nemcsak azt jelzi, hogy a német választók szerint sem elegendő a kancellári minőséghez a nyolc általános (Schulz anno érettségi nélkül hagyta ott a középiskolát, európai parlamenti elnöksége pedig nem választás, hanem politikai alku eredménye volt), hanem azt is, hogy érteni vélik Angela Merkel migrációs politikáját. Tetszik vagy sem, ez a mostani választások tétje. Merkel egyrészt ébren tartja Németország lelkiismeretét – ha kell, ő is odamondogat a rendetlenkedő magyaroknak –, másrészt jól felfogott érdekei miatt egyre szigorúbb bevándorlásellenes intézkedéseket szorgalmaz a színfalak mögött, és gondoskodik arról, hogy ezekről úgy szivárogtasson információkat, hogy a politikai korrektségén csorba ne essék. Teszi mindezt azért, mert előtte sem titok, hogy a német választók nagy arányban figyelik szimpátiával mindazt, amit a bajor Keresztényszociális Unió vezéralakja, Horst Seehofer, a feltörekvő osztrák külügyminiszter, Sebastian Kurz vagy a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor képvisel migrációs fronton. Sokat elárul egyébként a merkeli taktikáról, ahogyan szép lassan kikopott a szóhasználatából a „wilkommenskultur” kifejezés, ezzel szemben hangsúlyt kapott a kitoloncolás ügye, belügyminisztere, Thomas de Maiziere pedig épp a minap tette le a voksát a schengeni övezeten belüli határellenőrzések fenntartása mellett (!), bár ezt az Európai Bizottság kifejezetten ellenzi.

 


A német belpolitikát migrációs kérdésekben tematizáló Alternatíva Németországáért (AfD) pártot, amely 2013-as megalakulása óta sorozatosan produkált meglepetéseket a tartományi választásokon, ma már stabilan 10 százalék körül jegyzik, ez pedig értékes képviselői helyeket jelent majd a Bundestagban egy olyan mozgalom számára, amelyet az előző választások idején csak minden ötvenedik választó vett komolyan. Az Európai Unió reformját hangsúlyozó, kifejezetten bevándorlás-ellenes párt önmagában persze nem képes majd lényeges fordulatot kieszközölni Angela Merkel migrációs politikájában, arra viszont éppen elegendő képviselője lesz, hogy az elégedetlenek hangját fölerősítse. A német választási modell ugyanis nem olyan súlyosan torz és aránytalan, mint a francia vagy brit modell, ahol masszív támogatottsággal rendelkező pártok rekednek a parlamenten kívül. A regnáló német pártelit nyilván továbbra is karanténban tartja majd őket, ezért is fogalmaznak úgy az AfD politikusai, hogy ők lesznek az egyetlen valódi ellenzék a Bundestagban, amely az arányosságra törekvés, valamint az egyéni és listás mandátumok kiegyenlítését szolgáló szabályok értelmében idén talán a világ legnagyobb parlamentjévé dagadhat.

 

Szabadság, 2017. szeptember 23., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/merkel-orok

]]>
Sun, 24 Sep 2017 10:24:25 +0200 153585_101001
Yo soy Barcelona...? http://vass.blogger.hu/2017/09/04/yo-soy-barcelona Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

]]>
Mon, 04 Sep 2017 09:09:49 +0200 153585_100991
Marine Macron, avagy a francia voksok forradalma http://vass.blogger.hu/2017/09/04/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma Sokan, sokfélét írtak Franciaország jelenkori gyengélkedéséről és François Hollande egyre jelentéktelenebb elnökségéről, amelyet a migrációs válság, a párhuzamos társadalmak radikalizálódása és az erre nehezedő terrorfenyegetettség csak még egyértelműbbé tett. A francia baloldal és prominense bukását emiatt is készpénznek vehette mindenki, mégis meglepődtek a választók, hogy a toronymagas esélyesnek kikiáltott, jobbközép François Fillont – „a francia Tatchert” – szintén elsodorták a korrupciós vádak, ezzel pedig az V. Köztársaság Alkotmányának 1958-as elfogadása óta sosem látott fordulat következett be: a jobb- és balközép nagypártok elnökjelöltjei kiszorultak a második fordulóból.

Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.

A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.

A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)

Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.

 

Szabadság, 2017. május 5., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma

]]>
Mon, 04 Sep 2017 09:01:40 +0200 153585_100990