O tempora, o mores! http://vass.blogger.hu megoldja sorsod és ruhád a holnap ne félj nem sietős hu Yo soy Barcelona...? http://vass.blogger.hu/2017/09/04/yo-soy-barcelona Érdekes beszélgetést folytattam világlátó sorozatunk, a Nyitott szemmel legutóbbi vendégeivel, Rab Irén kultúrtörténésszel, a Göttingeni Egyetem volt magyar lektorával és Csákvári Dániel müncheni református lelkésszel Részigazságok metszéspontján címmel. A Györkös-ház zsúfolásig telt helyiségei szolgáltak bizonyítékul arra, hogy korunk ellentmondásos jelensége, a migráció mennyire érdekli azokat is, akik ezidáig talán csak a különféle médiumok bántóan egyoldalú tudósításaiból értesülhettek arról, hogy mi zajlott - és zajlik - a közvetlen szomszédságunkban, bár egyelőre itt, Erdélyben kevésbé érzékeljük annak hatásait.

Rab Irén saját kötettel érkezett a beszélgetésre (Helyzet van! - Migráció-szürreál, Garbo Könyvkiadó, 2016.), melyben rendkívül jól dokumentált, szarkasztikus hangvételű kritikával viszonyul az irányított közszolgálat és a "véleményformálás" bevett módszereihez. A naplószerű bejegyzéseket összefoglaló munka egyfajta kordokumentum, bemutatóján Rab Irén a szemtanú hitelességével számolt be többek között arról, hogyan lehet a különféle magasabbrendű érdekeknek megfelelően "mainstream" módon maszatolni, hogyan válik el a napi valóság az egyes médiumok uralta közbeszédtől, és ennek szinte logikus következményeként hogyan rendül meg a hétköznapi emberek bizalma azokban az intézményekben, amelyeknek elsősorban az ő biztonságuk érdekében kellene cselekedniük, amikor "helyzet van".

A beszélgetésen sok olyasmiről szó esett, amiről többet hallgattak el a tudósítások, mint amennyit elárultak. Például arról, hány száz atrocitás érte Németországban a menekültszállókat és befogadó állomásokat. Hogyan bizonytalanodtak el a derék német polgárok és a szakszolgálatok egyaránt, amikor a migráció mértékével és ellentmondásosságával a saját országukban szembesültek, gondoljunk csak a "kölni szilveszter" néven elhíresült tömeges zaklatásokra. És hogyan próbálnak szót emelni a helyzet tarthatatlanságával szemben anélkül, hogy ezért valamilyen sötét jelentéstartalmú címkével megbélyegeznék őket, ami az érvek hiányának gátlástalan pótanyaga lett mostanság a közbeszédben. Kötetének első fejezetei naprakész elemzésekkel szolgálnak, később már nagyobb léptékkel halad az események sodrával, kritikája pedig az európai intézmények tehetetlensége felé irányul. Saját bevallása szerint "szarkazmussal nem lehet a tragédiáról beszélni", azaz éreznie kell a véleményformálónak, hogy hol van a humor határa, a 2015. november 13-i párizsi merényletek miatt ezért egy időre abba is hagyta az írást.

A kötet Epilógusa már egyetlen mondat, nem sokkal a 2016. március 22-i brüsszeli terrortámadás előtt fogalmazódott meg: "...és így tovább, se vége, se hossza..."

Látnoki mondat, mert azóta tudjuk: alig valami változott abból, ami a kötet tárgyát képezi. Brüsszel (2016. március 22.) óta számos terrorcselekménynek minősített incidens, tragédia történt Európa-szerte, az egyes események viszont már nem váltanak ki akkora felháborodást, mint azt a Charlie Hebdo publicistái elleni merénylet (2015. január 7.) kapcsán tapasztaltuk. Ahogy a költő mondja: "a legborzasztóbb az, hogy megszokod". Leszámítva néhány renitens országot, egyre inkább afelé halad az összeurópai "biztonságpolitika" és közgondolkodás (?), hogy a fenyegetettséget bele kell kalkulálnunk a hétköznapjainkba. Szomorú perspektíva, főként ha meghalljuk Meir Bar-Hen katalóniai főrabbi drámai nyilatkozatait, aki már arra buzdítja híveit, hogy meneküljenek Spanyolországból (szombat.org).

A 15 áldozatot követelő barcelonai és cambrilsi merényletek (2017. augusztus 17.) ugyan tömegeket mozdítottak meg a katalán fővárosban, a sajtóban viszont csak szordinóval jelentek meg tudósítások erről a demonstrációról: a "Je suis Barcelona!" (Yo soy Barcelona!) mozgalom érdeklődés hiányában elmaradt. Katalán színekben már nem divat a páneurópai facebook-szolidarítás, a "kisebb", egy-két halálos áldozatot követelő, terrortámadások (legutóbb például a finnországi Turkuban) pedig egy napig sem maradnak meg a címlapokon. (Távolabb nézni sem merek...)

Mindeközben az EU országai egymás rovására igyekeznek megszilárdítani saját pozícióikat. A Brüsszel kontra "visegrádiak" erőpróbát viszonylag jól ismerjük, épp eleget szajkózza mindenki a maga igazát. A nagy hangoskodás leple alatt viszont egy sor állam vezet be olyan biztonsági intézkedéseket, amelyek az egyik legfontosabbnak tartott európai vívmány, a határok szabad átjárását szavatoló schengeni paktum feladása felé mutatnak - a jogkövető európai polgár nagy bosszúságára. De jól ismerjük az Egyesült Királyság kontra Brüsszel problémakörét is: szidták eleget a Brexit ügyét a részvételi demokrácia szabályai szerint dűlőre vivő angol vidéki szavazókat, pedig inkább az okok orvoslásában kellett volna jeleskednie Európának. A "Vaslady" szerepkörében feszengő Theresa May miniszterelnök egyelőre kitart és keményen tárgyal, bár népszerűségének csökkenése és a legutóbbi brit választásokon a vereséggel is felérő győzelme jócskán megingatta pozícióit. Azt már kevesebben tudják, hogy a francia Emmanuel Macron tündöklése szintén megkopott: népszerűségi indexe olyan zuhanást produkált, amilyenre az elnökség ezen szakaszában 1958 óta nem volt példa Franciaországban, a negatív rekordokat döntögető Francois Hollande-ot is beleértve - pedig neki kellene az ún. "mag-Európa" merkeli dominanciáját ellensúlyoznia. Az olaszok is belefáradtak a brüsszeli migrációs politika tarthatatlanságába, és alkalmazni kezdték azokat a (magyar kormányzat által is javasolt) külső határvédelmi módszereket, amelyeket a volt kormányfő, Matteo Renzi éles hangnemben utasított el, kormányon kívülről azonban egyre hangosabban követel. Az embercsempészekkel ma már bizonyíthatóan együttműködő, de a hivatalos határvédelmi és nemzetbiztonsági szervekkel való együttműködést megtagadó szervezetek (a hírhedt "mediterrán taxi" működtetői) megrendszabályozása persze már nem vált ki akkora ellenérzést, mint anno a magyar határkerítés.

A migrációs válság sajnos kéz-a-kézben jár az európai iszlamista csoportok radikalizálódásával. Ezt valamennyi érintett ország szakszolgálatai hangoztatják egy ideje, csak meg kellene hallani őket. Az ellentmondásos folyamat nemzetállami (jelentsen ez bármit is annak tudatában, hogy a "nation" más és más jelentéstartalommal bír különböző országokban és nyelveken!) szinten történő kezelését (amit ilyen-olyan formában az összes érintett ország bevezetett egy ideje) rendkívül sok kritika éri a brüsszeli intézmények részéről, ám ez bizony kényszerpálya volt, és a brüsszeli uniós intézmények szegénységi bizonyítványa is egyben. Az Eurobarometer egyik legújabb (2017 tavasza), összeurópai felmérése ártatlan adatsort tett közzé, de aki tud a sorok között olvasni, következtetéseket is levonhat a száraz adatokból: míg magához az EU-hoz csak minden hat-hetedik ember (14 százalék) kötődik "nagyon erősen" (very attached), addig átlagosan 57 százalék azoknak az aránya, akik "nagyon erősen" kötődnek a hazájuhoz. Érdemes volna elgondolkodni ezen az adatsoron Brüsszelben is!

 

Szabadság, 2017. augusztus 24., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/yo-soy-barcelona-

]]>
Mon, 04 Sep 2017 09:09:49 +0200 153585_100991
Marine Macron, avagy a francia voksok forradalma http://vass.blogger.hu/2017/09/04/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma Sokan, sokfélét írtak Franciaország jelenkori gyengélkedéséről és François Hollande egyre jelentéktelenebb elnökségéről, amelyet a migrációs válság, a párhuzamos társadalmak radikalizálódása és az erre nehezedő terrorfenyegetettség csak még egyértelműbbé tett. A francia baloldal és prominense bukását emiatt is készpénznek vehette mindenki, mégis meglepődtek a választók, hogy a toronymagas esélyesnek kikiáltott, jobbközép François Fillont – „a francia Tatchert” – szintén elsodorták a korrupciós vádak, ezzel pedig az V. Köztársaság Alkotmányának 1958-as elfogadása óta sosem látott fordulat következett be: a jobb- és balközép nagypártok elnökjelöltjei kiszorultak a második fordulóból.

Megjelent azonban egy új esélyes, akiről másfél éve talán még a franciák sem igazán tudták, hogy kicsoda: Emmanuel Macron, a volt szocialista párti miniszter és befektetési bankár, aki nevető harmadikként ügyesen bebiztosította magának Franciaország elnöki székét. Komoly teljesítmény ez a fiatal Macron részéről, aki nem egészen negyvenévesen, sebtében gründolt mozgalommal és nulla választási tapasztalattal utasította maga mögé minden vetélytársát, a sajtó masszív támogatásával, persze. Richard Nixon és John Fitzgerald Kennedy párharca óta tudjuk: igenis számít, ha valaki fiatal, jóképű és karizmatikus egy olyan mezőnyben, ahol ugyan közismert és tapasztalt, ám a választók jelentős hányadának ellenszenvét már kiérdemelt veteránok vetélkednek egymással. Kevesen tudják, hogy Macron démoszthenészi fegyelemmel pallérozta magát elnökjelöltté, mégpedig egy közismet baritonista, Jean-Philippe Lafont közreműködésével, akinek állítólag hónapokon át fizetett 500 eurós sztárgázsit egy-egy beszédtechnika-óráért.

A francia társadalom jelenlegi megosztottsága, töredezettsége nem kifejezetten ideológiák szerinti. Macron ugyan az újdonság erejével hat, felemelkedése viszont jól mutatja, hogy a kiábrándulás mélyebb gyökerű, mint amilyet a jobbközép elit beárazott magának. A fiatal bankár nem kevesebbet ígér, mint ennek a megosztottságnak az elboronálását. Ám a válságkezeléshez aligha lesz elég, hogy a balodali kormánytagból rekordidő alatt centristává vedlett Macron biztos győzelme tudatában is a radikális jobboldal ellenében rendezi össze sorait. Ez a taktika csak még motiváltabbá teszi Le Pen szavazóit. Marine Le Pen – az „anti-Merkel”, ahogyan magát aposztrofálja – idén már az első fordulóban milliós nagyságrenddel több francia voksát bírta, mint amennyit a Nemzeti Pártból a saját lánya által kipenderített Jean-Marie Le Pen valaha is szerzett. Hét és fél millió választót már nem lehet büntetlenül a haza ellenségének kikiáltani, még akkor sem, ha Macron és Le Pen második fordulós vetélkedése lefutott körnek számít. A Nemzeti Párt elnökasszonyában minden bizonnyal van még tartalék a neki osztott 40 százalékos támogatottságon túl is – ami rekordnak számít! –, legfőképpen azért, mert bevallottan a 2022-es választások megnyerésére készül. Nem kis meglepetésre képes volt az ügy érdekében megválni saját pártja vezetésétől, retorikájában pedig erősen közelít az elbukott François Fillon szavazói bázisához – ez is több, mint 7 millió polgár! –, akik minden botrány ellenére valószínűleg a szigorú bevándorlás-politika ígérete miatt is tartottak ki a jobb-közép jelölt mellett. (Csak egy érdekesség: Fillon sikerkönyvének a címe: Vaincre le totalitarisme islamique – Visszaszorítani az iszlám totalitarizmust.) Éppen ezért fogékonyak lehetnek Marine Le Pen bevándorlással kapcsolatos álláspontjára. Fillon patriotizmusának valószínűleg nem sok köze van a Nemzeti Párt irányvonalához, Macron támogatásával azonban legalább annyira mondta fel a kötelezőt első körös veresége után, mint amennyire nem hisz Le Penékben.

A Nemzeti Front ellenében szerveződő „patrióta front” amolyan hagyománynak számít Franciaországban – ide számítják a másik nagy vesztes, a szélső-balos Jean-Luc Mélenchon szintén 7 milliós táborát is –, ezért is szólt nagyot a hír, hogy egy megrögzött gaulle-istával kötöttek szövetséget, aki vállalta, hogy Le Pen elnöksége esetén elfogadja tőle a miniszterelnöki posztot. Nicolas Dupont-Aignan sem éppen kezes bárány, elégszer bírálta Le Pent ahhoz, hogy gesztusával jól felkavarja a kedélyeket. Tíz éve még egy pártban taposott a szintén jobbközép Nicolas Sarkozyvel, majd új pártot alapított, a Debout la France (Talpra Franciaország!) jelöltjeként pedig egy tiszteletre méltó 4,7 százalékos eredménnyel búcsúzott az első körből. Elemzők szerint Le Pen és Dupont-Aignan programjában jócskán vannak átfedések (az EU központosító törekvéseivel szembeni ellenállás például ilyen), a kompromisszum miatt zsörtölődő radikálisok pedig nem dezertálnak olyan arányban, hogy a fordulatnak ne lehetne politikai hozadéka. (Például az, ahogyan szép csöndesen kikopott Le Pen választási diskurzusából Franciaország kivezetése az eurózónából.)

Érzékeli ezt Emmanuel Macron is, aki rendkívül éles hangnemben támadja Le Pent és szavazóit, legutóbb például így: „...ők az igazi, hatalmas, megszervezett, ügyes és elszánt ellenségeink. Találkozhattok velük az utcán, vidéken vagy a neten, gyakran névtelenül, de ugyanannyira gyűlölködők, mint gyávák.” Az egyensúly kedvéért hadd idézzük Marine Le Pent is: „Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Merkel.” No comment. Esetleg annyi: mindenki sajnálhatja, hogy a megfontolt, józan gondolkodású François Fillon elvérzett ebben a küzdelemben.

 

Szabadság, 2017. május 5., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/marine-macron-avagy-a-francia-voksok-forradalma

]]>
Mon, 04 Sep 2017 09:01:40 +0200 153585_100990
Világpolgár a Közel-keletről http://vass.blogger.hu/2017/09/04/vilagpolgar-a-kozel-keletrol Gyanítom, hogy a nagy európai hercehurcában, amelyben NATO-szövetséges országok diplomatái, felelős vagy felelőtlen vezetői feszülnek egymásnak nemzetközi jogi értelemben kényes és vitatható döntéseik miatt (lásd: Hollandia és Törökország huzavonája), kevés figyelem hárul egy olyan gesztusra, mint Henri Boulad jezsuita szerzetes állampolgársági kérelme, amelyet a magyar hatóságokhoz intézett. Jogszerűen, a befogadó ország vonatkozó törvényeit és szabályait maradéktalanul betartva. Pedig ő is válságövezetből érkezik: Egyiptom az uniós bürökraták mércéje szerint annak számít, bármit is jelentsen Merkel asszony legutóbbi látogatása Kairóban.

Henri Boulad azonban más megfontolásból nyújtotta be kérelmét a magyar hatóságokhoz. Gesztusa logikus fejlemény, hiszen Magyarország migrációról kialakított hivatalos álláspontja lényegében megegyezik a Bouladéval, aki az aggasztó jelenséget nem csak jogi, de morális és teológiai összefüggéseiben is magyarázni tudja. Az érintett részegyházak és a teljes megsemmisülés küszöbén lévő közel-keleti keresztény közösségek tagjait, előljáróit leszámítva nem is nagyon van hitelesebb képviselője az ügynek Bouladnál. A melkita rítusú bizánci katolikus egyház tagjaként egy olyan családban látta meg a napvilágot, amelyben a francia volt a családi nyelv, az édesapa felmenői azonban Damaszkuszból menekült szírek, édesanyja pedig olasz származású. Kötődései miatt így aligha vádolható elfogultsággal. Muzulmán környezetben élő keresztényként egyértelműen látja, mi több: a saját bőrén tapasztalja mindazt, amivel a térség vallási kisebbségeinek nap, mint nap szembesülniük kell.

Előadásaiban - Magyarországon viszonylag gyakran megfordul, beszédeinek összegzései bárki számára elérhetőek magyar nyelven is - gyakran szóba kerül a katolikus egyház modern kori válsága. Önkritikával, de nagy empátiával nyilatkozik ebben a témában, mint aki saját működése során tapasztalta meg, mennyire nehéz a hagyományos keresztény értékek képviselete szemléletváltás és teológiai reform nélkül. Nem antiglobalista: római katolikus szerzetesként, azaz egy olyan egyháznak a tagjaként, amely egyetemesnek mondja magát, nem is nagyon lehetne. Műveit számos nyelvre lefordították, sokat is utazgatott élete során, a gyakorlatban megtapasztalt, érdek-alapú globalizációról viszont lesújtó a véleménye. Tisztelettel viszonyul minden embertársa önazonosságához, de nem hisz a politikai korrektség eszközeivel megtámogatott multikulturalizmusban, mert abban épp a sajátos identitások kilúgozásának mögöttes szándékát látja. Sokoldalúságát és elhivatottságát világszerte elismerik. Leprásokat felkaroló mozgalmához anno muszlim és keresztény fiatalok egyaránt csatlakoztak, az egyiptomi Caritas-mozgalmat pedig a szentté avatott, Nobel-békedíjas Kalkuttai Teréz anyával karöltve hozta tető alá. Nem szorul tehát arra, hogy szándékait bizonygatni kelljen, amikor a könyörületességet messzemenően szem előtt tartó Ferenc pápa számára kritikát fogalmaz meg.

Mint jezsuita, Ferenc pápa egyrészt a rendtársa, másrészt viszont egyházfő, akinek Boulad is engedelmességgel tartozik. Ezzel együtt e két nagyformátumú gondolkodó meglehetősen eltérő véleményt fogalmaz meg az iszlámhoz vagy az aggasztó mérteket öltő migrációhoz való viszonyulás tekintetében. Véleményét Boulad ugyanúgy az evangéliumi tanításokból vezeti le, mint Ferenc pápa. Magabiztossága érthető: jelenleg is muszlim környezetben él, ott is tevékenykedik, míg úgyanez Ferenc pápáról de facto nem mondható el. Ez a tapasztalatbeli különbözőség fogalmazódik meg akkor is, amikor Boulad az evangéliumi példabeszédek szemléletes egyszerűségével kijelenti: Európának nem (csak) a világ nagy egyetemein pallérozott szakértők véleményére, de sokkal inkább a Közel-Keleten élő, maradék keresztényekre kellene hallgatnia, mikor az övezet katasztrófájáról elmélkedik. Nem túl népszerű, de mindenképpen figyelemre méltó gondolat, ha tudjuk, hogy jelenleg éppen a kereszténység számít a világon a legüldözöttebb vallásnak, részben a közel-keleti káosz miatt, ahol az őshonos keresztény közösségek tagjait hol a szélsőséges iszlamisták, hol pedig az ún. felkelők irtják módszeres kegyetlenséggel. Aki ebben kételkednék, annak érdemes az érintettek, egyszerű közemberek és közösségüket vesztett előljárók, szerzetesek drámai vallomásait  tanulmányozni, amelyek - bár nemzetközi fórumokon fogalmazódnak meg - valahogy nehezen érik el a művelt nyugat ingerküszöbét.

A magyar állampolgárság felvételének ötlete magátol Henri Bouladtól származik, és ez sokat elárul a tudós jezsuita Magyarország iránti rokonszenvéről. Itt nemcsak arról van szó, hogy uniós állampolgárként megnövekszik Boulad mozgástere, hiszen előadásaira, tevékenységére eddig is világszerte odafigyeltek. Inkább arról, hogy elismeri a magyar hatóságok sokak által vitatott erőfeszítéseit, amelyeket a migrációs válság frontvonalában az európai stabilitás és a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező önazonosság megőrzése érdekében tesz. Ami szerinte különösképpen méltányolandó, az éppen az árral szemben úszók bátorsága egy olyan geopolitikai környezetben, ahol viszonylag egyértelmű és világos nemzetközi szabályok betartásáért vagy betartatásáért a pellengérre állítás a fizetség.

 

Szabadság, 2017. március 16., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/vilagpolgar-a-kozel-keletrol

]]>
Mon, 04 Sep 2017 08:53:41 +0200 153585_100989
Amerika másik hangja http://vass.blogger.hu/2017/09/04/amerika-masik-hangja Az Egyesült Államok legutóbbi, mocskolódásokban és váratlan fordulatokban egyaránt bővelkedő elnökválasztása komoly fejtörést okoz a politikai elemzőknek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mindenkinek van legalább egy megfejtése arról, hogyan sikerült kisiklatni - más olvasatban: hogyan sikerült helyes mederbe terelni - a választók akaratát, az igazán kézenfekvő magyarázatot azonban a kampány másik meglepetésembere, Bernie Sanders vermonti szenátor adta nemrég.

A demokrata versengés kitartóan menetelő, papírformát meghazudtoló, tabukat döntögető szereplőjét, mint az még a kampány idején kiderült, nem éppen tisztességes módszerekkel kívánta lesöpörni a palettáról nagy riválisa, Hillary Clinton. A vermonti szenátor később felzárkózott az egységes demokrata jelölt mögé, saját hangját azonban a vesztesek oldaláról is karakteresen hallatja, amikor a pfújolók és szitkozódók ellenében pozitívan nyilatkozik a megválasztott (új) amerikai elnök, Donald Trump teljesítményéről.

 

Világszemléletük és karakterük fényévekre áll egymástól, a két jelölt között azonban volt egy alapvető hasonlóság: mindketten az establishment, azaz a "királycsináló" elit ellenében menetelték végig a kampányidőszakot. Trumpnak a két világháború megnyerésében és Amerika naggyá tételében kulcsszerepet játszó, kitúnő minőségű termékek tömeges előállítására képes, a globalizáció, az infokommunikáció és a pénzügyi szolgáltatások felpörgése miatt azonban térdre kényszerített iparvidéke, vagyis a Rozsdaövezet volt az aranytartaléka, Bernie Sanders viszont korát meghazudtoló módon volt képes lendületesen, hitelesen megszólítani azt a generációt, amelynek nyolc évvel ezelőtt még Barack Obama volt az üdvöskéje. Ha figyelembe vesszük, mekkora felháborodást eredményeztek a vermonti szenátor elleni demokrata játszmák, még az sem ördögtől való magyarázat, hogy Bernie bosszúból átszavazó fiataljai röpítették Donald Trumpot az elnöki székbe. A Bernie Sanders nyilatkozatát kísérő kommentek, reakciók tökéletes kórképét mutatják annak a politikai (szub)kultúrának, amely az ún. "progresszió" közhelyessé koptatásának táptalaján tenyészve minden eszközt, amelyet hangosan megvet, azonmód be is vet a saját sikere érdekében. Nos, ezzel a (szub)kultúrávál ment szembe Bernie Sanders nyilatkozata, amelyben - fenntartásai mellett - elismerte Donald Trump politikai teljesítményét.

Donald Trump a maga módján meglehetősen faragatlan figurának tűnik, ám egyvalamit nem lehet elvitatni tőle: képes volt az Egyesült Államok legalább egy, de inkább mindkét meghatározó politikai erejének a kampánygépezetét maga alá gyűrni. Hogy ebben mennyi volt a valós teljesítmény és mennyi a külső segítség - az állítólagos orosz hekkelési botrány ellen egyelőre ugyanannyi érv szól, mint amennyi mellette -, az mától részletkérdés. Amerika és a világ - benne a szövetséges Európával vagy a rivális Oroszországgal és Kínával - kezdhet hozzászokni Trump karcos mondataihoz, aki ha kell, a CNN tudósítóját is kioktatja sajtóetikából. Lehet azon morfondírozni, hogy stratégiai szempontból megéri-e az Egyesült Államoknak normalizálnia kapcsolatait Oroszországgal, felrúgni a kereskedelmi egyezményeit ázsiai szövetségeseivel és ujjat húzni a tarkójában lihegő másik világhatalommal, Kínával, Trump azonban semmi olyasmivel nem próbálkozik, amit már ne láttunk volna Amerikától az elmúlt évszázadban. Ha ki szeretné venni a részét a közel-keleti háborús katasztrófák (Iszlám Állam, Szíria) felszámolásában, az a migrációs hullámokkal küszködő Európa és minden humánusan gondolkodó ember számára csakis pozitív üzenet lehet, ezügyben ugyanis az Obama-kormányzat látványos kudarcot vallott, miközben a putyini erőpolitika rendkívül felértékelte Oroszország pozícióit a térségben, egyelőre kiszorítva az Egyesült Államok képviseletét a helyzet rendezéséből.

Amerika "naggyá tétele" sokkal összetettebb vállalkozás, mint az Trump nyilatkozataiból kiszűrhető. Mondtak azonban ennél meredekebb dolgokat is az Egyesült Államok történetének elnökei, s lám: a Holdra is eljutottak a NASA űrhajósai, méghozzá többször! Ha valóban eredménye lesz a Trump-adminisztráció politikájának - mert, ugye, nem egyedül viszi azért a hátán Trump sem a világ szuperhatalmát -, mindegy is lesz, mennyi szitkozódás csatornázódik össze a világhálón. Ronald Reagennek is hamar megbocsájtották, hogy pojáca volt, mielőtt főállású elnök lett, és nem gondoljuk róla, hogy lepaktált volna az ördöggel, amikor kiegyezett a főellenségnek számító Szovjetunióval, ezzel teret engedve Kelet- és Közép-Európa demokratizálódásának. Barack Obama politikai öröksége sajnos távolról sem olyan karakteres, hogy az nyomasztani tudná Trumpot, még akkor sem, ha béna kacsa korában Obama sorozatosan hozott olyan döntéseket, amelyekkel utódja kezét szerette volna valamelyest megkötni. Trumpot azonban láthatóan nem ilyen fából faragták, és elképzelhető, hogy olyan politikát valósít majd meg, amely új alapokra helyezi az Egyesült Államok és a világ más térségeinek, feltörekvő szereplőinek a viszonyát, és még csak az a veszély sem fenyegeti, hogy előlegben a nyakába sóznának egy Nobel-békedíjat. Kérdés, hogy például Európa hogyan találja majd meg a maga helyét ebben a konstellációban?

 

Szabadság, 2017. január 20., vezércikk

http://szabadsag.ro/-/amerika-masik-hangja

]]>
Mon, 04 Sep 2017 08:46:33 +0200 153585_100988
Ingerküszöbön innen és túl http://vass.blogger.hu/2017/09/04/ingerkuszobon-innen-es-tul

Kapkodhatta a fejét, aki hétfőn este csúcsidőben a hírcsatornákra kapcsolt: néhány órán belül olyan virtuális golyószórást kapott, hogy a fal adta a másikat. Igaz, Aleppó után az ilyesmi már bagatellnek számít, az ENSZ is csak megfigyel Aleppóban, így hozzászokik a polgár a szakértelemhez, ahogyan a borzalmakat tálalják. Igazából meg sem lepődik már azon, hogy egy karácsonyi vásárba hajtó kamionról olyan modorban is lehet tudósítani, amitől kinyílik ugyan a zsebben a bicska, de elbóbiskol az emberben a józan parasztész. Bizonyára van abban logika, hogy hasonló helyzetben olvasattá lép elő, sikerül-e nyugodtan iszogatni szirénázó mentőkocsik hangzavarában, vagy sem, de ma már minden ízlés dolga és minden olvasat legitim. Azoké is, akik a nyegle hangvételt élvezettel fogyasztják és azok is, akikben ez visszatetszést kelt. Nehéz a két álláspontot összeboronálni. "Nem tudósítani ment oda" - hangzik az ellenérv, csak hát a lazasággal nem vagyok valahogy megbékülve, ami ebből a megjegyzésből következik. De különben csend van, tizenkét halott, félszáz sebesült. Aleppóban ezreket mészároltak le, a civilizált Európának azonban ez sem érte el az ingerküszöbét, elvétve tüntetgettek itt-ott, a "je-suis-charlie" azonban kiveszett a köztudatból. Divathullám volt az is.

 

De térjünk vissza a hétfő estéhez. Alig valamennyivel a berlini kamionos merénylet előtt halt szörnyet kamerák előtt a törökországi orosz nagykövet. Ne firtassuk most, hogy mennyit ér egy diplomata, ha orosz (gusztustalan logika, de fejtegették már többen is), és ne kísérletezzünk a gondolattal, hogy milyen következményekkel jár(hat) kivégezni egy világhatalom nagykövetét puskaporos övezetben, de arra mérget veszek, hogy ez valamilyen kontextusban hivatkozási alap lesz nemsokára. Az merényletről szóló zsigeri híradások videót csatoltak a tudósítások mellé, ahol a nagykövet öszecsuklását is követni lehetett. Később kegyeleti okokból megvágták az anyagot, és ez így volna rendjén. Az azonban már korántsem, ahogyan a berlini tragédia kapcsán az illetékes szóvivők sokáig feltűnően kerülték, hogy merényletről beszéljenek, mintha tizenkét ember halála és félszáz elgázolása kamionnal a véletlen műve volna egy olyan helyen, eseményen és időpontban, ahol és amikor normális esetben semmilyen körülmények között nem lehetne számítani járművekre. Mindeközben Zürichben is lövöldözés volt egy iszlám központ környékén, a brüsszeli karácsonyi vásár megkísértését egy kiskorú "bevetésével" pedig már ad acta is tettük, pedig csak néhány napja történt...

 

Közvetlenül a berlini merényletet követő órában egy barátom grafikonokkal igazolta, hogy az 1970-es években sokkal magasabb volt a merényletek áldozatainak a száma Nyugat-Európában, mint manapság. Igaza van, IRA, Baszkföld, satöbbi, bár nem pontosan értettem, ez miért lenne számunkra megnyugtató. A Vasfüggönyön túl ez volt a "helyzet". Ideát akkoriban még az állami terror volt divatban, ha kellett, egyszerűen holtra verték a felforgatókat, eltűntek, elütötte őket egy autó. Az ilyesmit nem tartalmazzák a statisztikák Nyugat-Európában, ezek megemészthető, megbocsátható történelmi baleseteknek számítanak civilizált európai körökben. A grafikonok azonban árulkodnak egyebekről is, például arról, hogy a 2004-es madridi terrorcselekmények óta mindinkább iszlamista kontextusba kerül a világpolitika hullámveréseivel sodródó Európában az emelkedő tendenciát mutató terrorizmus. Ez van, hozza összefüggésbe bármivel is a lesajnált, egyszerű polgár, aki valószínűleg úgy szeretne kolbászt enni egy berlini karácsonyi vásárban, hogy ne kapjon kamiont a hátába.

 

Barbarossa írja fészbukon: "Kolozsvárról indultunk, Bécsig jöttünk, végig mentek a román és magyar, no meg aztán az osztrák rádióadók. Csupán a Kossuth Rádió említette szűkszavúan, hogy Ankarában lelőttek egy "diplomatát". Kb. ennyi."

 

Szabadság, 2016. december 21.

http://szabadsag.ro/-/ingerkuszobon-innen-es-tul

]]>
Mon, 04 Sep 2017 08:39:25 +0200 153585_100987
Nézmesterek http://vass.blogger.hu/2017/09/04/nezmesterek Gyermekkorom egyik megrázó élménye volt, amikor porig égett második szomszédunk hatalmas gazdasági épülete és részben a lakóházuk teteje is. Történt mindez télvíz idején, a rendszerváltás előtt nem sokkal, amikor kétszer akkora eseménynek számított egy falusi disznóvágás, mint manapság. Ez főként a rokonság proteinháztartása miatt volt így.

Klasszikusan mindig ott voltak "a közelebbiek", a mindig szolgálatos nagymamák, menyecsketársak, sógor bácsik véres tálat fogni, hurkát vakarni, májast, kolbászt tölteni, csipkehájba göngyölni a tűrthúst. A disznótoros hangulatnak persze kötelező eleme volt a köményes pálinka. Még az is megtörtént, hogy a kora hajnali pálinkázás miatt félreszúrt a böllér, a disznó pedig azon véresen elszabadult a gyermekek nagyobb örömére, hogy vörösre permetezze a szűziesre behavazott udvart. Ahol viszont hajnalban kezdődik a pálinkázás, ott előbb-utóbb megbosszulja magát a disznó. Émika néniék disznaja csúfosan röfögött vissza a másvilágról. A csűr és a lakóház között sorakozó fészer, fáskamra, nyárikonyha környékén zajló disznótoros pálinkázások elaltatták a paraszti éberséget, a mosztos kályha pedig, amely nem égett volt ki teljesen, valahogy lángra lobbantotta a nyárikonyhát.

Az emereket hajnali négy órakor riasztotta édesapám, aki buszsofőr lévén kora hajnalban vitte volna környékbeli gyárakba a váltást. A nyomorúságos jármű, amely a ház előtt parkolt éjszakánként, még csak nem is köhögött a mínusz fokokban. Kanócolni kellett. Kemény fagyok idején bizony az egész család kivette a részét a kanócolásból. Benne volt a pakliban, hogy aznap hajnalban is korán költenek emiatt, előbb azonban édesapámnak kellett fölmérnie a terepet, így ő vette észre, hogy a szomszédban szikrázik a padlás. Tíz perc alatt legalább harminc ember volt kint  lapáttal, csákánnyal, vödrökkel, az asszonyok menekítették az értékeket a házból, hordták a vizet, locsoltak, ki-ki a maga helyén. Ám akkor is voltak úgynevezett "nézmesterek", bizonyos Pali bácsi például, aki nagyszerű sopánkodással tudta dirigálni a felfordulást, a vödör fülét vagy a lapát nyelét azonban meg nem fogta volna. Minket persze bezártak a házba, de a nagyablakból alaposan megfigyeltünk mindent. Mire nagysokára megérkezett a tűzoltóság - az 1980-as évek derekán alig volt még vezetékes telefon az Új utcában! -, akkorra porig égett a hatalmas, zsúfolásig tömött gazdasági épület. Széna, szalma, deszka, borona, szerszámok, szekér és lábasjószág: mind odaveszett. Megsemmisült a nyárikonyha, meg fészer és a fáskamra, minden - a házon kívül. Már a szomszédos épületeket locsolták a népek, le ne égjen a fél utca, mert közel építkeztek egymáshoz az emberek. A kétkezi erőfeszítés látszólag kevésnek bizonyult a hatalmas tűz megfékezéséhez, mégis minden fontos érték megmenekült, ami az élet újrakezdéséhez kell. Ha tétlenül a tűzoltókra vártak  volna, szomszédaink földönfutóvá lesznek. Apám napokig rákvörös volt a dühtől, amikor otthon szóba jött a csudát látó Pali bácsi, attól féltünk, ha legközelebb találkoznak, fényes nappal megveri az utcán a magatartása miatt.

Szombaton a főtéri tüntetésen úgy éreztem magam, mint aki 30-40 ezer Pali bácsi Kolozsvárjának üres piacterén ácsorog, miközben odaát, a "frontvárosnak" számító Marosvásárhelyen - a magam részéről oda is jóval több embert vártam a megmozdulásra! - éppen beletörlik valakik a lábukat a kíknkeservesen elért eredményeinkbe. Mindkét unokahúgom a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium kisdiákja. Szeretnek ebbe az iskolába járni, Dodó tantárgyversenyeket nyer a maga korosztályában, Deli pedig, mint előkészítős csemete, már német nyelvű dalokat is énekel, kifogástalan muzikalitással. Nekem ezért is fontos, hogy ezt az iskolát ne illesse ártó szándékkal senki emberfia! De nem maradhat senki közömbös csak azért, mert történetesen egy másik városban, másik iskolában tanul a gyermeke, netán már lediplomázott.  És végképp nem maradhathatna közömbös az a korosztály, amelynek ínségesebb időkben forradalmat is tudni kellene csinálni... Maroknyi magyarsággal viszont nyomást gyakorolni sem lehet egy olyan ügyben, ahol a legtöbbet éppen a következő nemzedék veszítheti. Az eseményt biztosító rendőrség diszkrét elszivárgása sajnos rólunk állít ki rossz bizonyítványt. Minek ennyi emberhez felügyelet?

Jódolgunkban sikerült kikapcsolni magunkban egy egész közösség immunrendszerét. Mennyire tudok e pillanatban örülni annak az ötven csíkszeredai diáknak, akik épp aznap jöttek ide tanulmányi kirándulásra, és valamennyien ott voltak a téren! Tudnánk mi, kolozsváriak tízezren is lenni, ha Mátyás tövében felütnék a lacikonyhát és ingyen csápolhatnánk egy nosztalgiazenekarra! De most csak Pali bácsik voltunk, pedig amikor a szomszéd háza ég, vödröt kell ám ragadni, nehogy holnap a saját házunk tetején táncoljanak a lángok! Lesz akkor majd sírás és fogcsikorgatás!

 

Szabadság, 2016. november 15., vezércikk.

http://szabadsag.ro/-/nezmesterek

]]>
Mon, 04 Sep 2017 08:30:10 +0200 153585_100986
Fidel http://vass.blogger.hu/2016/11/28/fidel
Legendás szónok volt, a folyton jelenidejű kubai forradalom túlfűtött, már-már eszelős bajnoka, akinek a személyiségéhez ugyanúgy hozzánőttek a többórás beszédek, mint olivazöld egyenruhája. Senki nem mondott nála hosszabb beszédet egy ENSZ-közgyűlésen - ez négy és fél órájukba került az őt hallgató diplomatáknak -, leghosszabb havannai beszéde pedig a hét órát is meghaladta.

Hanyatló egészségi állapotának első jelét a kubai állami televízió kamerái élő egyenesben közvetítették, így ország-világ láthatta 2001-ben, hogyan roskad össze a Commandante egy maratoni szónoklat kellős közepén. Sokan kívánták pokolra - elég, ha csak a miami karneváli hangulatra gondolunk, amely halálának bejelentését követte -, nem csoda hát, hogy a 2006-ban ideiglenesen, 2008-ban pedig véglegesen visszavonuló Fidel Castronak gyakran röppent fel a halálhíre. Pedig nagy túlélő volt, azt mondják, a történelemben senki ellen nem kíséreltek meg annyi merényletet (638-at), mint ellene.

A jezsuitáknál nevelkedett, jogász végzettségű Fidel, mint értelmiségi gerilla és a kubai forradalom vezéregyénisége1958-ban még tagadta, hogy kommunista lenne, mondván: ha valóban az volna, meglenne hozzá a bátorsága is, hogy közhírré tegye. Néhány év múltán, győztes forradalmárként már úgy fogalmazott, hogy marxista-leninista és élete végéig az is marad. A többségében katolikus vallású, hivatalosan mégis ateista országot innentől egyházellenes szigor jellemezte, munkanap volt a karácsony és a húsvét, Castro azonban nem felejtette el kifejezni csodálatát Jézus Krisztus iránt, akit az első kommunistának tartott, hiszen megsokszorozta a kenyeret és a halat, ő pedig szándéka szerint ugyanúgy kívánta jóllakatni népét, mint "a nagy előd". Ígéretét megszegve azonban esze ágában sem volt szabad választásokat rendezni, az újsütetű karibi kommunizmust pedig a Szovjetúnió karjaiba lökte, s ezzel Kubát a hidegháborús nagyhatalmi játszmák küzdőterévé tette. Kis híján atomháború lett belőle, Kennedy amerikai elnök vakmerősége és Hruscsov szovjet első titkár kompromisszumkészsége kellett hozzá, hogy végül mindenki megmaradjon a saját térfelén.

A világ vezető demokratái - politikusok, nyilván - meglehetősen ügyetlenül kezelik a diktátor halálhírét, valószínűleg azért, mert Fidel Castro szellemi örökségéhez és forradalmi vívmányaihoz ugyanúgy hozzátartozik a Batista-korszak nyomorultjainak felemelése, színvonalas oktatáshoz, ingyenes kórházi ellátáshoz és lakáshoz segítése, mint az ország elszigetelése, népének elszegényítése és a rendszerkritikus hangok kíméletlen elfojtása. Többségük szóba sem hozza Castro jogsértéseit, ha igen, azt is csak félszegen és diplomatikus madárnyelven teszi. Ferenc pápa bánatát fejezte ki a Commandante halálhíre kapcsán és nyilvánvalóvá tette, hogy imádkozik a jó kommunistához híven ateista Castro lelki üdvéért. Jól teszi, ez a dolga. Banánköztársaságok és autoriter nagyhatalmak vezetőinek emelkedett hangú részvétnyilvánításait is ad acta teszi a hétköznapi demokrata, ám a liberális politikájára olyannyira büszke kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau leplezetlen szimpátiája kiveri a biztosítékot, ugyanis egy szerethető diktátor képét vázolja fel, ebből pedig a kevésbé tájékozott emberek számára logikusan következik egy olyan diktatúra szerethetősége is, amelybe kubaiak tízezrei rokkantak bele, veszítették el hazájukat, szabadságukat, életüket.

Amikor 2015-ben Kubában jártam, nyomát sem láttam a személyi kultusznak. Fidel Castro volt annyira okos, hogy két nemzeti hős, a szabadságharcos José Martí költő és az argentin gerillatárs, Ernesto Guevara kultuszát építse, azokra támaszkodjon. Előbbinek köszönhetjük a Guantanamera slágerszövegét, utóbbinak pedig a Che Guevarás pólókat és pop-art kegytárgyakat, amelyek szerethetővé tesznek egy véreskezű gerillát a gyanútlan generációk számára. Minden, ami ezeken kívül esett, a hamisítatlan Castro-rendszer ellentmondásos nyomorúságát nyögte. A lepusztult, eladhatatlan régi autócsodák, a szétesőben lévő Havanna eklektikus díszletei mögött bújkáló mélyszegénység, a tisztálkodószert kéregető vidéki gyerekek, az állami boltok, amelyekben töredékáron, de fejadagra mérik a tojást, olajat, rizset, szappant - és mit ad isten: cukrot is az egykori cukornagyhatalomban, a kétkezi munkán alapuló szivargyár szigorúan őrzött műhelytitkai és a gyár előtt csempészáruval seftelő alkalmazottak mind, mind a Castro-rendszer hírnevét öregbítették. És ott voltak a lazulás jelei: a turizmust, mint fellendülő iparágat és lélegeztetőgépet működésben tartó kiszolgáló egységek, méregdrága, de ragacsos bútorzatú kocsmák, vendéglők, a konvertibilis pesó, az angol nyelvű Granma, az utaskísérőként befutó kémikus, az embargó ellenére sokasodó luxustermékek, amelyeket csak konvertibilis pesóval, de már szupermarketekben lehet megvásárolni, a miami rokonoktól becsempészett kütyük - és az internet, amely azokban a napokban szabadult ki a szállodákból a városok nagyobb köztereire, amikor éppen arra jártunk. Látni kellett volna a népes családokat, amint egy-egy okostelefon vagy laptop képernyője előtt tolongva csápolnak a miami rokonnal kerek egy órán át, potom négy és fél eurónak megfelelő pesóért, amennyibe az ellenőrzött hálózathoz való hozzáférés egy órája került!

Kis költői túlzással a Castro-rendszerben lettem 39 éves. Nem volt kellemes élmény a szigetország közepén, trópusi hőfokon ácsorogni egy lerobban kínai autó mellett, félúton Cienfuegos és Havanna között, ahol az országot átszelő egyetlen autópálya annyira kiszélesedik, hogy bármikor leszállhat rá egy 124-es Antonov. Akkor született az alábbi vers, amely most legyen egy rendszer nekrológja:

Habanera de mi cumpleaños

– ad notam Attila José –

jövőre negyven lettem én
dohánylevél e költemény
havan-
na van

ma délutánra sör helyett
betép az ember mit tehet
ha van
ha nincs

az apropóhoz díszebéd
de nyöghetem a nyár hevét
sehol
se hűl

a jégre töltött rum nekem
lesűl a bőr a képemen
iszonyt
iszom

rohadjon mind a férgese
pöfög la vista siempre che
gueva-
ra rá

beszól a két vezér rokon
csodát ígér plakátokon
fidel
s figyel

de mint a karneváli láz
a rendszer összevissza ráz
lazul
raúl

a kommunizmus rossz kokott
ledobja mint egy megkopott
ruhát
kubát

 

Szabadság, 2016. 11. 28. - Máskép(p)

]]>
Mon, 28 Nov 2016 09:35:52 +0100 153585_100821
The lady is a... Trump? http://vass.blogger.hu/2016/11/07/the-lady-is-a-trump Ha valaki figyelemmel követte az amerikai elnökválasztási kampány kutyakomédiáját, kapkodhatta a fejét. Nem igazán lehet az ilyesmitől távolmaradni, az utóbbi hetekben minden főműsoridős hírmagazinba jutott egy-két szaftosabb hír, botrányszagú gyanusítás, amellyel a jelenkori amerikai politikusok legnépszerűtlenebb, de legaktívabb hősei kívánták egymást "helyzetbe hozni". Talán a próféta szólalt meg Barack Obamával, amikor úgy nyilatkozott: Trump közel áll a győzelemhez. Élek a gyanúperrel: ezt nem szó szerint kell érteni, hanem inkább úgy, hogy a Donald Trump megjelenésével tetőző politikai szellemiség bevett gyakorlattá válik, és ezért korántsem csak Trump tehető felelőssé. A gátlástalanságot ugyanis nem ő találta fel, ő csak meg sem próbálja lehazudni.

Kering a videómegosztó- és közösségi portálokon néhány izgalmas montázs, amely az amerikai elnökválasztás három prominense, jelesül a leköszönő elnök és a helyére pályázó két jelölt egymásról alkotott egykori és jelenlegi véleményét teregeti ki. Tanulságos videók ezek, döbbenetes, hogy nyolc-tíz év távlatából hogyan "javul", vagy inkább romlik meg az ekkora horderejű politikusok éleslátása. Nem titok, hogy Trump üzletemberként még az esküvőjére is meghívta a Clinton-családot, sőt: adományokkal is támogatta Hillary Clintont, amikor a new yorki szenátor Barack Obama ellenében kampányolt az elnökségért 2008-ban. Olyasmiket mondogatott róla, hogy egy nagy elnök csodálatos felesége, jó és intelligens asszony, aki maga is nagyszerű elnökasszony lenne, a történelem nagy ajándéka Amerika számára, sokan pedig csak azért gyűlölik őket, mert egyszerűen féltékenyek rájuk. Hogy mit gondol ma erről Hillary Clinton és hogyan vélekedik ő maga Trump felől, arról ki-ki maga is meggyőződhetett az elmúlt hónapokban. Barack Obama sem kímélte demokrata ellenfelét a 2008-as előválasztások során, ami a maga logikája szerint érthető, de ha azzal szembesülünk, hogy nagyjából ugyanolyan vádakkal illette, mint mostanság Donald Trump, viszont leköszönő elnökként szemrebbenés nélkül állítja mindennek az ellenkezőjét, akkor bizony eltátjuk a szánkat ekkora pálfordulás láttán.


Tekintsünk most el attól, hogy Donald Trump a maga fésületlen modorával mennyire tenyerelt bele a politikai korrektség állóvizébe, és ez milyen arányban áll Hillary Clinton hanyagsággal fűszerezett informatikai dilettantizmusával, amelyet a világ elsőszámú politikai, katonai és gazdasági hatalmát irányító csúcspolitikusként, külügyminiszterként egyszerűen nem engedhetett volna meg magának. Előbb-utóbb ugyanis kiderül, hogy az ilyesminek mindig vannak nemzetbiztonsági kockázatai, bolond lenne a sok ellenérdekelt hekker, ha nem használna ki egy ekkora rést az Egyesült Államok tűzfalán. Tekintsünk el attól is, hogy mekkora hitelességgel vádolhat meg a minden szamárságért is pereskedők hazájában, évtizedek távlatából valakit egy pornósztár zaklatással, mint ahogy attól is, kinek van gusztusa olyasvalakire szavazni, aki az ellenfele köhögőrohamain élcelődik. Vezették már az Egyesült Államokat komoly betegségekben szenvedő elnökök is, a történelem pedig őket igazolta, gondoljunk csak a Marfan-szindrómával küszködő Abraham Lincolnra, a deréktól lefele bénult Franklin Delano Rooseveltre, vagy a rákos diagnózissal többször is operált Ronald Reagenre. Közülük kettő republikánus volt. És az is igaz, hogy szexuális kicsapongásai ellenére mind a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi John Fitzgerald Kennedyt, s hogy a családban maradjon: Bill Clinton sem éppen angyali tisztaságáról vált hírhedtté.

Summa summarum: európai fejjel ne is próbálkozzunk megérteni, hogyan működik a politikai morál az Egyesült Államokban: ahhoz egy kicsit amerikainak is lenni kellene. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az amerikai hadiipar egykor inkább republikánus-párti óriáscégei - érdekből vagy számításból - többségükben most ugyanúgy Clinton kampányát támogatták, mint a szórakoztatóipar krémje. Kivételek persze akadnak, Susan Sarandon például, aki nem csak tehetségével, de rendkívül intelligens, haladó szellemű közéleti tevékenységével is elismerést váltott ki világszerte, kikérte magának, hogy neki két rossz közül kelljen a kisebbiket választania, mondván: nem hajlandó a vaginájával szavazni. Nesze neked, Trillary Crump! Ezzel együtt marad a kérdés: vajon mennyire lehet kínos egy pacifista szépléleknek azonos platformon állni egy milliárdos fegyvergyártóval? Talán annyira, mint hadviselő ország vezetőjeként Nobel-békedíjat kapni - az elnökség első évében. A guantanamoi fogolytábort viszont azóta sem zárták be. Igaz, ilyesmit sem Hillary, sem Trump nem nagyon ígért, Obama pedig egy Nobel-békedíjjal a zsebében már kitöltötte a mandátumát...

]]>
Mon, 07 Nov 2016 18:28:47 +0100 153585_100805
Az út, a cél és a társak http://vass.blogger.hu/2016/10/18/az-ut-a-cel-es-a-tarsak 1.

Első római „zarándoklatom” kapcsán, 2008. októberében egy kultúrtörténeti anekdotával nyugtattam magam amiatt, hogy nekem csak néhány nap jutott az Örök Városból. A történetet e lap hasábjain is felidéztem az utazást követő beszámolók egyikében. Annyira tanulságos, hogy nyolc esztendő múltán sem árt elővenni, hiszen az utazás célja most kifejezetten szentszéki vonatkozású volt: a kolozsvári Szent Mihály-templom Szent Cecíliáról nevezett kórusát kísérhettem el a Vatikánba egy közös előadásunk, a Keresztút Márton Áronnal c. zenés áhitat kapcsán. A zarándoklat szerves része volt a Ferenc pápával való találkozás a szokásos szerdai nyilvános kihallgatáson, amely a közhiedelemmel ellentétben elsősorban spirituális élmény – a Tevere két oldalán sok ilyesmiben lehet része boldog-boldogtalannak, ha nyitott szemel és nyitott szívvel koptatja Róma kockaköveit –, nem pedig egy jól dokumentálható, médiapápák társaságában eltöltött néhány másodperc, amit az Osservatore Romano buzgó fotósa majd jól megörökít a családi albumok vagy a fészbuk nagyobb dicsőségére. Jól jön a szelfi, persze, lehet vele dicsekedni, van ebben rutinom nekem is, de bizton állíthatom, valahol beljebb kell keresni a Lényeget!

 

 

Nos, az említett anekdota szerint Vincenzo Gioacchino Pecci gróf, alias XIII. Leó pápa minden látogatójától megkérdezte volt, hány napig marad Rómában. Egy alkalommal az egyik vendég szomorúan válaszolta, hogy ő csak egy pár napra jöhetett. A pápa mosolyogva bíztatta: igyekezzék sietve megismerni Rómát. Az audiencia másik vendége rögtön eldicsekedte: neki mindjárt egy esztendőre futja! Szegény testvérem – sopánkodott a pápa –, sohasem fogja Rómát megismerni… Nagy igazság lehet ez utóbbi, bár nekem nem adatott meg, hogy berendezkedjek a Collegium Germanicum et Hungaricumba, mint Kovács Szabolcs barátom a szomszéd faluból, akiből tudós ember lesz, ha minden igaz, de azért örök időkre konzerválta magában a székelységet, ízes beszédmodorában pedig a gyergyói tájszólást. Sőt: a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palotában sem koptatom oly sűrűn a lépcsőket, mint Galántai Dávid barátom a Dunakanyarból, hogy Borromini barokkjának részleteiben gyönyörködjem. Innen üzenem neki: még a loggiából sem sikerült körülnéznünk, úgy elkavarodtunk a pörkölt és a tarhonya között félúton, Magyarok Nagyasszonya ünnepén, a sok excellenciás vendég Habsburg Eduárd szentszéki magyar nagykövet celebrálta forgatagában. Annyi szent: mentül inkább “megvan nekem” Róma, annál kevésbé ismerem, s ezzel, gondolom, Galántai testvér is így van. Le is buktam jól, amikor falakon belüli csellengés közben a tökéletesen kitalált, szinte tibeti pózban kéregető, talpig bugyolált koldusasszonyról azt találtam mondani velem tartó barátaimnak, hogy nyolc évvel ezelőtt ugyanez az asszony a Ponte Sant’ Angelo valamelyik angyalának az árnyékában ugyanebben a ruhában, ugyanígy kéregetett, még a mellette balra fekvő kankóspálca is ugyanabba az irányba görbült. Mit ad Isten, a következő sarkon belebotlottunk ugyanabba a jelmezbe, majd nem sokkal arrébb egy harmadikba. Gyakorlati tapasztalatot szereztünk tehát arról, hogyan működik a Koldusopera és miért van az, hogy a római utcaképhez szervesen hozzátartozó, talán éppen tőlünk emigrált kéregető méregdrága sört kortyolgat a pungából. Tudniillik a római bort iszik, némelyek vizet prédikálnak, de a sört mindenhol iszonyú drágán mérik, üvegestől pláne!

 

 

2.

Rómába keresztény ember akkor is zarándokként megy, ha történetesen ateista, hogy az Európai Unió alapító atyáinak egyikét, Robert Schumant parafrazáljam, akinek éppen a keresztény identitásba vetett hitét kezdik mostanság lesajnálni a silány utódok. Gondolom, hasonló megfontolásból futottunk össze Balázs Attila református lelkész barátommal és a tordaszentlászlói zarándokokkal is, akiket most épp e gesztus miatt piszkálgatnak a virtuális térben, holott egy életre szóló élményt szerezhettek a Szent Péter-téren, ahogyan én szoktam kicsi fehér templomainkban idehaza, katolikus létemre. Nekem olyan ez a gesztus, mint a Szent László – legendák, amelyek jól megférnek a zsoltáros falakon is a nyakas kálvinizmussal. Mielőtt megkövezne bárki, Adyt invokálnám a szókapcsolathoz, vagy a bakonybéli református bencést, akiről a minap adott hírt az egyházi sajtó, aki nem hiszi, járjon utána, érdekes történet! Mindenestre Rómában egymásra talált a bal szektorban ujjongó tordaszentlászlóiak és a Bazilika lépcsőjéről éneklő Szent Cecíliások Bernini kollonádját körbekoszorúzó hangja nemzeti imánk, a Himnusz éneklése közben. Csak a miheztartás végett: Kölcsey becsületes református volt, a Himnusz azonban ott van az énekeskönyveinkben, felekezetre való tekintet nélkül. Kis magyar ökumené.

 

 

3.

Róma spirituális központ. Ha valaki megkérdezi, miért szeretem annyira, rendszerint azt válaszolom: azért, mert “a falakon belül” nincs Rómában olyan utca, ahol ne lenne legalább egy templom. Akinek ez túl kegyes szempont, az a ránk, emberekre jellemző kíváncsisággal azért mégiscsak üsse be az orrát egyikbe-másikba, lehet, hogy belebotlik egy elfekvő Caravaggióba, félkész Michelangelóba, s ha nem is futja Raffaelló stanzáira vagy a Sixtus-kápolna “reneszánsz képtárára” a Vatikáni Múzeumokban, szerte Rómában ingyen gyönyörködhet a romanika, reneszánsz és barokk lenyűgöző, de kevésbé ismert alkotásaiban még akkor is, ha egy-egy pápai bazilikába reptereket megszégyenítő biztonsági ellenőrzések árán lehet ma már bejutni. Az Örök Város ókori, birodalmi örökségét nem is emlegetném, az kötelező tananyag. Főnyeremény, ha olyan ihletett kísérőt kap hozzá az ember, mint az egyházjogásznak tanuló szatmári atyánkfia, Fanea József atya, akiből gyakorlatilag csorog a műveltség. Ha valaki mégis rám szavazott egy fakultatív séta kapcsán, az a Taverna dei Fori Imerialiban kóstolhatta meg Alessio bácsi főztjét, és ők sem bánták meg a kitérőt, ugye, fiúk?

 

 

Azt hiszem, beleégett Róma mindannyiunkba. Potyó István karnagy úr, akit én doktor bácsinak bosszantok, hiszen ő is tudományos ember, lapot húzott 19-re, amikor Orbán György Missa Tertiáját csengette bele a Michelangelo kupolájába, Kovács Sándor főesperes úr, a zarándoklat kigondolója és tető..., akarom mondani: kupola alá hozója pedig isteni humorérzékkel vette a zarándok népség apró-cseprő kilengéseit. Mert nehogy azt gondolja valaki: zarándoknak lenni csuha meg ostor a gyenge lélekre! Dehogy! Egy zarándoklatban ott van Márton Áron hangja a Santa Maria del Suffragioban, a Via Giulián, a térdeplős kapaszkodások a Santa Scala lépcsőfokain, a pápai áldás a csíksomlyói kegyszobor kicsiny mására, mindenki büszkesége, aki kezet foghatott Ferenc pápával, Szép András buzgólkodása a Szent Péter-bazilika orgonáján vagy a közös éneklés anyaországi zarándokokkal a grották magyar kápolnájában – ilyen más nemzeteknek nincs is! –, de ott vannak a pompás vacsorák és kultúrtörténeti séták is, az éneklős flashmobok a templomokban és tereken, a Pantheonnál vagy a Colosseumnál, az illatos kávék, a limoncellók, fagylaltok és amatriceanák, a nagy beszélgetések és még nagyobb nevetések, a nyakunkba ömlő zivatar, a fagylalt, a “nyonnyó” (csak mi tudjuk, mi az és mennyire az!), s hogy itt három remetei verődik össze egy csapatban, és – ad absurdum – a Francesco mosolyával ízesített “pápanyalókák” is a cukrászda kirakatában. Azt igértük, hamarosan kibeszéljük a dolgot, ugye, Szent Cecíliások? Barátaim!


Szabadság, 2016. október 18., vezércikk.

]]>
Tue, 18 Oct 2016 12:17:53 +0200 153585_100784
Nënë Tereza http://vass.blogger.hu/2016/09/03/nënë-tereza Amikor tavaly decemberben Ferenc pápa jóváhagyta az illetékes vatikáni kongregáció Kalkuttai Boldog Teréz, azaz Teréz anya szentté avatásáról szóló döntését, logikusnak tűnt, hogy a kanonizációt az isteni irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentév csúcseseményeként szervezzék meg, hiszen az elesetteket és nyomorban élőket felkaroló szerzetesnő cselekvő szeretete olyan üzenet volt, amelyet a nem keresztény világ is megértett és elismeréssel fogadott. Az indiai püspököket némileg meglepte, hogy a szentté avatást nem Kolkatába, hanem a Vatikánba hirdették meg, hiszen joggal reménykedhettek abban, hogy az Indiában nagy tiszteletnek örvendő, magas állami kitüntetésekkel elismert és nemzeti gyász keretében elsiratott Teréz anya oltárra emelése ragyogó alkalom lehet egy kevésbé feszült pápalátogatásra, mint amilyenben Szent II. János Pálnak a keresztény hittérítést ellenző hindu nacionalisták miatt 1999-ben része volt. Ferenc pápa azonban másként határozott – profán módon szólva “kihagyott egy ziccert” –, így a szentév legnagyobb tömegrendezvényének igérkező szentté avatásra Bernini vatikáni oszlopsorainak biztonságos ölelésében kerül sor szemptember 4-én, ahogy a boldoggá avatás is a Szent Péter-téren zajlott 2003-ban, háromszázezer zarándok jelenlétében.

 


A katolikus egyház szentté avatási procedúráiról sokat, sok helyen írtak, nem fárasztom azzal az olvasót, hogy az eljárás részleteit feszegessem. Lényege, hogy az életszentség hírében álló személy boldoggá, majd szentté avatási pere csak az illető halála után öt évvel kezdődhet meg, hogy elég idő maradjon kutatásra, dokumentumok és tanúságtételek összegyűjtésére, mérlegelésre. Ami ezután következik, azt nemes egyszerűséggel „csodavárásnak” is lehetne nevezni, hiszen az oltárra emelés feltétele két, a szentéletű személy közbenjárására történő esemény, amelyet ismereteink és tapasztalataink szerint lehetetlennek tartunk, és amelyet ma már nem csak tanúvallomásoknak, hanem szakértőknek is igazolniuk kell. Nézőpont kérdése, ki mit tekint csodának – nekem például Teréz anya életműve messzemenően kimeríti a csoda fogalmát, aki nem így gondolja, csinálja utána –, tény azonban, hogy az ötéves szabály alól a szintén rekordidő alatt szentté avatott II. János Pál pápa kivételesen felmentést adott, az eljárás tehát két évvel a missziós nővér 1997-es halála után elkezdődhetett, és kevesebb, mint húsz év alatt be is fejeződik.

 


Teréz anyát mindenki albán apácaként ismeri, bár Szkopjéban született, apai ágon a mai Macedóniában és Albániában egyaránt kisebbségnek számító aromán nemzetiség tagjaként. Eredeti neve szerint Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, de számon tartják Antigona Gongea Boiagi néven is, ez a név aromán változata. Az alapvetően mohamedán vallású albán közösségen belül nagy ritkaságnak számított egy katolikus vallású család, a Boiagik felmenőit pedig az arománok kulturális fellegvárának számító Moscopoleából (albánul Voskopoje) származtatták, és rokonságuk volt a koszovói Prizen és az albániai Shkodra városában is. Világraszóló jelentősége, identitásképző ereje és idegenforgalmi haszna mellett ezért van az, hogy Albánia, Macedónia és Koszovó minden jelentősebb városában illik szobrot állítani neki, Tiranában és Szkopjéban például több is van, de Kolkatától Budapestitg láthatunk Teréz anya-szobrokat Olaszországban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken az Egyesült Államokban, szentélyekben és köztereken egyaránt. A 20-21. századok elidegenedő világában ő testesíti meg a betegápoló szerzetesnővérek alakját, noha betegápoló rendek a Szeretet Misszionáriusai előtt is léteztek, csak hát az erőteljes szekularizáció és az ateista, vallásellenes ideológiák térnyerése hol kitessékelte őket a kórházakból, hol elszigetelte és ellehetetlenítette őket, hol pedig pedig leparancsolta róluk a sajátosan szervezett közösségi életformát és a köz javára végzett áldozatos munkát egyaránt jelképező furcsa ruhákat. Nënë Tereza ma nemzeti hős Albániában, Durrës-ben múzeuma van, kórház, iskola és nemzetközi reptér is viseli a nevét, Enver Hodzsa kommunista bunkerországában azonban aligha fejthette volna ki áldásos tevékenységét.

 


Értetlenség, cinizmus és rosszindulat persze a „civilizált” világban is szokta kísérni az önzetlenség munkálkodását, hiszen a maga módján Teréz anya is „szélsőséges” figura, amennyiben egy leprásokat ölelgető apáca – bármit is hazudjunk erről magunknak és a külvilágnak – egyáltalán nem felel meg az életvitelünknek, ahogyan Jézus vagy Gandhi sem felelne meg. Persze Gandhit, akit nem tartott békedíjra érdemesnek a Nobel-bizottság – és ezzel Szent II. János Pálnak is adósa maradt a jeles grémium –, „meztelen fakírnak” nevezte Churchill. Hasonló jelző Teréz anyának is kijutott: Cristopher Hitchens, az utóbbi néhány évtized jelentős ateista gondolkodójának tartott amerikai közíró „fanatikus albán törpének” minősítette. Most őszintén: öt évvel a halála után hányan tudják még, ki volt Cristopher Hitchens? Teréz anya viszont „kiérdemelte” a Nobel-békedíjat és egy sor másikat is, elismertsége pedig nagyszerű dobbantónak számított néhány újonnan alapított nemzetközi díj „bejáratásánál”. Az olasz újságíróról, Eugenio Balzanról elnevezett  egymillió svájci frankos Balzan-díjat például alapítása után gyors egymásutánban odaítélték a Nobel Alapítványnak és Teréz anyának, aztán 16 évig semmi. Az emberbarátként és nemzetközi befektetőként egyaránt sikeres John Templeton hagyatékából finanszírozott Templeton-díj, amelyet „vallási Nobel-díjként” is szokás emlegetni, és kínosan ügyelnek arra, hogy mindig egy kicsivel nagyobb összeg járjon hozzá, mint amennyi az aktuális Nobel-díj értéke, szintén Teréz anyával nyitotta a díjazottak sorát. A 20. század második felének vezéralakjai valahogy eljutottak odáig, ahová Churchillnek nem sikerült Gandhi esetében: hozzádörgölőztek a törékeny apácához, fényképezkedtek vele, díjakkal halmozták el – csak éppen a példáját nem szerették volna követni. Teréz anya persze volt akkora diplomata, hogy mosolyogni tudjon a kamerának, a díjakkal járó pénzösszegek jobb helyre nem is kerülhettek volna, ő pedig hajlott háttal és egyenes derékkal odamondogatott a képmutatóknak, ha kellett. (Helyszűke miatt nem idézünk történeteket, de a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek: a Gallup évenkénti bontásában Teréz anyának életében csak egyszer sikerült első helyre kerülnie a legjobban csodált nők listáján, amelyet tartósan Hillary Clinton vezet, de a legjobban csodált személyiségek örökranglistáját mindkét kategóriában a szerzetesnő vezeti.)

 


Teréz anyánál tevékenyebben szerető embert nehéz elképzelni, éppen ezért sokak számára sohasem lesz szent, megmarad inkább anyának. Ezzel együtt  mindig vannak és maradnak, akiknek soha semmi nem lesz elég. Egyszer megkérdezték Teréz anyától, miért imádkozik reggelente két órát, amikor ezt az időt betegápolásra is fordíthatná. Mintha napi két óra lelkigyakorlat  lenne a közjó kibontakozásának az akadálya. Mindegy is, mit válaszolt erre a szentéletű szerzetesnő, hiszen azok számára, akik szerint az imádság elfecsérelt idő, a szeretet gyakorlása is elsősorban pénzkérdés vagy szolgamunka, amit adomány fejében majd mások végeznek el helyettük. Másik történet: egy turista Kalkuttában megjegyezte: "Egymillió dollárért sem tudnám azt tenni, amit maga tesz..." Teréz anya szerényen így válaszolt: "Annyiért én sem. Mi mindent Krisztusért teszünk, őt ismerjük fel a rászorulóban. Amit teszünk, az csepp a tengerben, de ha nem tennénk, az a csepp hiányozna...” Akiknek a jeles esemény kapcsán éppen kedves most Teréz anya, de viszket a kereszténység, mint európai alapérték (pedig Európában az ateista is keresztény, mondotta volt rendkívül találóan Antall József egykori magyar miniszterelnök), azok sohasem fogják megérteni az önzetlenségnek ezen minőségét.

Sajnos, mi sem...

 

Szabadság, 2016. szeptember 13., vezércikk.


]]>
Sat, 03 Sep 2016 15:38:55 +0200 153585_100750